Part 5

Mindenekelőtt: irásművészetével. Sokáig tartott, mig ennek elismerését kivivhatta. _Fromont_ megjelenése idején még nagy nyelvbeli helytelenségeket, hibákat vetettek a szemére. De aztán észre kellett venni, hogy ez az iró, akit délvidéki szabadosságaiért egy párszor közepes birálók leckéztettek, mestere a szavakkal való megelevenités müvészetének, a szófüzés egy bizonyos fokon tul éppen nem egyszerü, szép játékának. Észre kellett venni, hogy e tekintetben is egészen sajátos intuició lakik benne. Hogy olyan szavakat talál, amelyek mélyen bevilágitanak egy-egy alak lelkébe, s olyanokat, melyek az olvasónak emlékezetébe vésik valamely cselekvés egyes jeleneteit. Zsenijének ezzel a feltünő vonásával vivta ki, hogy, miután _Fromont_ és _Jack_ kiemelték az ismeretlenségből, nemsokára „az irodalomban is“ általánosan elismerték. Bajos lett volna tovább is lekicsinyelni, mert nyilvánvalóvá lett, hogy irásművészet dolgában sok nagy riválisát tulszárnyalja. És jegyezzük meg itt, hogy az a rettenetes betegség, mely harminc esztendőnél tovább rágódott életének fáján, s mely nemcsak testét őrölte meg, hanem végezetül lelkére is rásulyosodott, – megtámadta ugyan tehetségét, olyannyira, hogy utolsó éveiben keletkezett munkái erőtlenség és fáradtság nyomait viselik magukon, de irásművészete, adományainak e legfeltűnőbbje, végig nem lankadt, nemcsak hogy nem lankadt, ellenkezőleg annyira tulfinomodott, mint néha haldokló szivbajosoknál látni, hogy náluk az öt érzék valamelyike annyira kiélesedik, amennyire ez az egészséges embernél nem tapasztalható. Érdekes képet ad erről a rendkivüli irásművészetről _A három csöndes mise_ cimü karácsonyi meséje, melyben a szavak ritmusa valami stilszerüen misztikus, és mégis élénk melodiával kiséri a misztikus és egyszersmind tréfásan hangulatos, álomszerü mesét. Ez az irásművészet már félig zene; a mint leirásaiban, kivált ha szülőföldjéről, a Provence-ról van szó, Daudet nemcsak iróművész, hanem egy kissé festő is.

A másik irói erénye, amelyet végre is észre kellett venni: előadásának kedvessége, mondhatni: bájossága. Miben állott s honnan eredt ez a megnyerő és ritka tulajdonság? Erre a kérdésre a leghamarább ugy adhatjuk meg a feleletet, ha arra utalunk, hogy ez a sajátság hol tünt fel legelőször. Apró elbeszéléseiben, amelyeknek nagy részét még fiatalkorában irta meg, s amelyeket később _Contes du lundi, Lettres de mon moulin, Le Petit Chose, Les Femmes d’artistes_ stb. cimen adott ki. Ezekben a kis elbeszélésekben legelőször a fiatal álmodozó, a költő szólalt meg. Az álmodozó, aki szinte fél a valóságtól, aki csupa érzékenység, aki kicsinységek miatt szenved és kicsinységekben tud gyönyörködni, aki megsiratja gyermekjátékait, és hosszasan bucsuzik a szülőföldtől, melyet elhagyott, attól a kis világtól, melynek fölfedezője és királya volt. A költő, akinek érzékenysége oly nagy, mint a gyermekeké, s akinek, mert maga is tud sirni, megvan az az adománya, hogy meg tudja rikatni az embereket s gyermekességeivel kövér, meleg könycseppeket csal ki a szemükből. És ez a poéta, akit ismeretlensége, a sorssal küzködése, éveken át tétlenségre, henyélésre, ácsorgásra, szemlélődésre kárhoztatott, mikor irni kezd, mikor már megirhatja, ami foglalkoztatja: csak azt irja meg, amit látott, a Provence-ot, Algériát, Páris bohémvilágát, a kicsinyes embereket, akik között él, a furcsa szalónokat, ahova bekukkanhatott, mert ugy találja, hogy amit az ember lát, érdekesebb, mint amit kitalálhat, amit csak elképzel. Észreveszi milyen furcsa állatjai vannak a jóistennek, – hogy az élet mulatságos látvány, – hogy minden emberben bolondos ellentétek rejtőznek, – hogy semmi se oly megkapó, mint az a játék, amelyet az élet és a halál játszanak az emberrel, olyan dolgokat találva ki számunkra, amelyek mindig meglepnek, s hol megnevettetnek, hol meginditanak. Az, amit lát, nem sorvasztja el benne az álmodozót. A sok megfigyelés után is megmarad költőnek, aki, mialatt hiven irja le, amit látott, közben nem rejti el megindulását; s mert nem titkolja el érzéseit, hangulatokat kelt az olvasóban is. De egyszersmind megőrzi tisztánlátását; nem talál ki semmit, csak azt irja meg, amit a maga szemével látott, ami ő benne magában visszhangot keltett; nem eszel ki történeteket, amelyek meghatóaknak tünhetnek fel, de csak az olvasó elérzékenyitését célozzák; ellenkezőleg, ha olyat ir le, ami őt magát is elérzékenyitette, élénk szeme fölfedezi a megható jelenséget környező élet derüs momentumait, iróniája ellenőrzi a tragikumba belekukkanó furcsaságokat, tetten éri a legszomorubb dolgok közelében is ott rejtőzködő humort, s valami veleszületett könnyedséggel suhan át a megilletődésből a szeliden csipős tréfálózásba, oly sebesen ragadva magával az olvasót az egyik hangulatból a másik hangulatba, mint ahogy’ egy könnyü ekipázs hajtat el a temető széle mellett, városokon, falvakon, völgyeken keresztül, a mezőkön, a körutakon és a cigánysoron át.

És nagy munkáiban ugyanaz, aki apró elbeszéléseiben. Tagadhatatlan, hogy nagy munkái nem olyan tökéletesek, mint apróságai. A nagy ideák nem igen csábitották; nem voltak világ-reformáló eszméi, gondolkozása mindvégig fölötte konzervativ maradt, s csak a maga körének kisebb-nagyobb dolgai foglalkoztatták, a világnak az a része, mely ezen kivül esett, nem igen érdekelte. Iratainak összességéből, de kivált egyik-másik regényének alapeszméjéből azt lehet következtetni, hogy az ismeretek világában meglehetősen tájékozatlan volt, s hogy az őt közelebbről nem érdeklő dolgokról naivan, felületesen gondolkozott. Valószinü, hogy nem sokkal több „ideá“-ja volt, mint amennyi egy provence-i troubadour-nak. De ha e tekintetben gazdagabb: ennek aligha látta volna hasznát. A nagy ideák kifejtéséhez ereje elégtelennek bizonyult volna. A kompozició, az arányos fölépités, a logikus elrendezés művészete sohase volt erős oldala; a művészi oekonomiát nem tudta megtanulni, akárhány regényéből még az egységesség is hiányzik; vannak munkái, amelyek tulajdonképpen hangulat-képek, amelyek egyes fejezetei között jóformán csak az alakok vissza-visszatérése alkotja meg az összefüggést. Tehetségének ebből a fogyatékából ered, hogy nagy munkái éppen nem egyenlő értéküek; hogy van regénye, amelyik csupa gyönyörüség, s van, amelyik csupán néhány fényes lapjával különbözik a regényirodalom középszerü termékeitől. Innen ered, hogy java regényeiben is itt-ott bántó vázlatosságra bukkanunk; az iró néhány szines, eleven fejezetben fölkelti az olvasó érdeklődését valami iránt, s azt, ami iránt az olvasó most már a leginkább érdeklődnék, a továbbiakban csak egy pár szóval intézi el s a fölkeltett érdeklődés kielégitése helyett más csapásra tér át. Néhol egy regény helyett két-három regényt ad, melyek közül legalább egy befejezetlen marad; néhol meséjének éppen a fő jeleneteit nagyolja el. Innen ered végül, hogy több regényében van – s nem egy – néha ragyogó, néha gyöngébb fejezet, amelyik, ha jó, ha rossz, de nem tartozik a tárgyhoz. Utolsó regényei szinben is halványabbak, mint az elsők; kevesebb bennök az elevenség, de ez már a kifejlődött betegség árnyéka. Daudet azok közé az irók közé tartozik, akik munkájukkal a legjobban megdolgoztatták az idegeiket; az utolsó stádiumba jutott idegbajnak tehát nyomot kellett hagynia az irásain is.

De a leggyöngébb regényében is vannak ragyogó lapok, és nagy munkái gazdagság dolgában nem állanak novellái mögött. Itt is, ott is ugyanaz az erő nyilatkozik meg: egy senki másra nem hasonlitó elbeszélő, aki izről-izre költő. Itt is, ott is csupa becses megfigyelést kapunk, amelyeket egy nagyon izgékony képzeletü, finom érzéseknek élő poéta ad elő, a legtökéletesebb irásmüvészettel. Az a mindig munkás képzelet, mely a köznapi jelenségekben is divinálja a költői vonást, s az az aeol-hárfaszerüen finom érzékenység, mely a legcsekélyebb benyomásra is megremeg, ritkán jár együtt magasfoku éleslátással. Daudetban együtt vannak ezek a tulajdonságok, s talán Jules Lemaitre[4] világitja meg legjobban ezt az uj eszmékkel nem hivalkodó, és mégis eredeti, pár szóval nem könnyen jellemezhető irói egyéniséget, mikor azt mondja: Daudet-t nem egy bizonyos tehetségnek rendkivül kifejlődöttsége különbözteti meg a rangban hozzá hasonlóktól, hanem különböző, szinte ellentétes tehetségeknek összetalálkozása, és az, hogy ezek az együtt ritkán jelentkező tehetségek mind igen nagy mértékben vannak meg benne. Mindenesetre a ritkább jelenségek egyike, hogy aki csupa képzelet, érzés, ötlet és hangulat, e tehetségeivel sohase szolgált egyebet, csak: a valóság folytonos figyelésével koronkint megpillantható egyetemes örök igazságot.

ZOLA.

I.

Azoknak, akik mostanában immár közel jutottak életük ötvenedik évéhez, vagy ezt meghaladták, megadatott valami, amit más idők vénei talán soha se sorolhattak a tapasztalataik közé. Megadatott nekik az a különös élmény, hogy már mindent meglátó, értő szemmel, a felnőtt ember megfigyelő képességével nézhették végig egy csodálatos irói pályafutásnak a nadirtól a zenitig hovatovább gyorsuló iramban haladását s hirtelen megszüntét, egy példátlanul munkás és küzdelmes – a müvelt világot egyre jobban érdeklő, izgató s olykor lázba ejtő – életnek egész lezajlását, egy sikerekben kivételesen gazdag, a közvetetlen hatást tekintve meglehetősen páratlan, a maga érdekességében egyetlen irói sorsnak egész leforgását, egy hatalmas akaratu és hegyeket mozgató erejü embernek a nagy sokasággal szemben való egész győzelmes harcát, egy tapogatózva és bukdácsolva meginduló irónak a világhirhez, a köztisztelethez, a legkevésbbé vitatható dicsőséghez, az általános megbotránkozástól az általános elismertséghez vezető egész viszontagságos utját, egy éhenkórász ujságirónak a titánok módjára csatázó forradalmárrá való átváltozását s ennek a forradalmárnak jelentőségben egyre nagyobb összes csatáit, összes diadalait.

Ez a csodálatos irói szereplés visszahelyezte jogaiba a meteorfutásról szóló, többnyire ok nélkül emlegetett, nagyon is elhasznált és ezért hitelét vesztett hasonlatot. Attól fogva, hogy Zolának a szereplése megkezdődött, addig az időpontig, amikor Zola beköltözött a Pantheonba, nem egészen harminc esztendő folyt le. Harminc esztendő bizonyára nagy idő az egyes ember életében, de a gondolatok világában harminc esztendő csak egy pillanat. És ha azt az óriási hatást és ellenhatást, azt a temérdek elváltozást, azt a nagy átalakulást tekintjük, amelyek a Zola pályafutása nyomán keletkeztek, ha körülnézünk azon a nagy területen, ahol ez a pályafutás nyomot hagyott, alig tudjuk elhinni, hogy mindez nem egészen harminc esztendő alatt történt. Hol vannak a romantikusok?! Hol a tavalyi hó?! Az az iskola, amely ellen ez a forradalmár sikra szállott, már régesrég az irodalomtörténeté. És az irodalomtörténeté immár az az iskola is, amelyet a forradalmár alapitott; az alapitó még megérte, hogy az uj irodalom, amely éppen az ő akadémiájából került ki, végrehajtotta az elhagyott iskolával a nagy leszámolást. Hol van ma már a naturalizmus? Hol a tavalyi hó? A naturalizmus, miután megtette a maga rengeteg hatását, miután egy keveset ártott és nagyon sokat használt, uj irányoknak, uj törekvéseknek adta át a vezető szerepet; és alapitója, bár az aggkort nem érhette meg, jóval tulélte magát az iskolát. Fiatal irók, akik itt kezdték, ujabb irányokból még ujabb irányokba kalandoztak azóta; és volt a mesternek olyan tanitványa is, aki az iskola elszánt harcosaként kezdte, majd kivált az iskolából, szakitott minden iskolával s azóta már jó régen átköltözött a halhatatlanságba. De ettől a Guy de Maupassant-tól kezdve a legeslegujabb irókig – és nemcsak a franciákat kell számitanunk, hanem a más nemzetbelieket is – alig akad egy-kettő, aki egyet-mást ne köszönhetne, ha nem magának a naturalizmusnak, legalább a naturalizmus egyik-másik üdvös hatásának; és maga az alapitó, amikor tulélte az iskoláját, egyéniségének a nagyságával már régen fölébe nőtt minden iskolának, a magáénak is.

Még bámulatosabbnak tünik fel, hogy ez a nagy átváltozás nem egészen harminc esztendő alatt történt, ha azokat a küzdelmeket tekintjük, amelyekből ez a forradalmár győztesen került ki. Micsoda megbotránkozással találkozott az ujitó első föllépése! Milyen nagy ellenhatást, milyen általános resszenzust keltettek fel további kisérletei! Milyen nagy sokaságokat és milyen nagy egyéniségeket talált szemben magával a hosszantartó, folytonos harcban, az örökös csatározásban! Mennyi konvenciót kezdett ki, hány megszokott gondolatot, érzést sebzett meg, mily vakmerően hivta ki maga ellen a közizlés felháborodását! Nem kimélt semmit, amiben nem hitt; nem volt mérsékelt; nem ismerte fel az előitéletekben felhalmozott erőt; nem alkudott meg semmivel, még a filozofikus kételkedés józan intelmeivel sem. Fanatikus volt, mint azok, akiket megtámadott; örömét találta a harcban; olyannyira hitt a maga igazában, olyannyira nem tekintett ezen kivül semmi más, elképzelhető igazságra, s olyannyira az élet örömét találta a küzdelemben, hogy megtámadott megdönthetetlen igazságokat is, amelyek az ő igazánál erősebbek, de nem tartoztak az ő igazságai közé. Azért szenvedélyesebb viták talán soha se hangzottak el irodalmi tárgyról, mint az ő könyveiről. De nagy egyénisége és hatalmas aktivitása egyre több ellenséget fegyverzett le. Milyen kis tábor volt körülötte akkor, mikor a _Bien public_ szerkesztősége, az olvasóközönség felzudulása következtében az _Assomoir_ folytatásának közlését egyszerüen megszüntette! És mikor meghalt, már nem igen akadt, aki irói egyéniségének a nagyságát letagadni igyekezett volna; temetésén ugyanaz az Anatole France tartotta a legszebb beszédet, aki valaha a legkitartóbban és a legtöbb tehetséggel gunyolta.

De mikorára lefegyverezte ellenesei legnagyobb részét: mily sikerek voltak már mögötte! Könyveit minden müvelt nyelvre leforditották, a világ minden tájékán olvasták, olyan példányszámban, aminőről előbb a könyvkereskedők nem is álmodtak, és hatása a munkássága nyomán világszerte jelentkező irodalomra ekkor már olyan nyilvánvaló, olyan szemmellátható és olyan mélyreható volt, aminővel élő iró talán soha se dicsekedhetett. Nem egészen harminc esztendő választotta el attól az időtől, amikor rossz versekkel a zsebében, éhesen, öt frankra vadászva bolyongott Páris utcáin és nemcsak a legjobban olvasott, a legtöbb anyagi sikert élvező irója volt a világnak, hanem egyszersmind az az irója, akinek az irodalomban a legnagyobb hatása, legtöbb epigonja, legtöbb egyenes leszármazója jelentkezett, és aki, mert eddigelé páratlan bátorsággal és hatalommal markolt bele a korát izgató problémákba, az iróságával a legnagyobb társadalmi jelentőségre tett szert.

Mikor egy ostoba véletlen a még javaerejében lévő férfit kidöntötte az élők sorából, az az iró volt, aki a szellemiekben és az anyagiakban egyaránt a legtöbbet érte el összes kortársai közül, akinek a szava a legmesszebbre szólt és akinek a dicsősége, ugy irodalmi hatásában, mint munkásságának társadalmi jelentőségében, a legintenzivebben fénylett és a legnagyobb távolságokba hatolt el. Mi mindent kellett legyőznie, amig idáig juthatott, a nehézségekhez mérten oly rövid időn!

Még sokáig fognak foglalkozni – az irodalomtörténet kétségtelenül részletesen – azzal a kérdéssel: mily erőnek köszönhette, hogy győzött, és hogy, mig iskolája még életében megbukott, ő maga, aki olyan alant, olyan tétovázva kezdette, majd később olyan nagy hatalmaknak üzent hadat, végre is – és küzdelmeihez arányitva igen rövid időn – eljuthatott a Pantheonba? Néhány szóban talán igy lehet felelni erre a kérdésre.

Bizonyára megkönnyitette győzelmét munkásságának társadalmi jelentősége. Az, hogy ez az iró egyszersmind rendkivül lelkes és merész társadalmi agitátor volt; s hogy benne az iróval tökéletesen egygyé forrott a cselekvés embere. Az, hogy, ha nem is a legteljesebb készültséggel, mindenesetre szokatlan bátorsággal tárgyalta a kort leginkább izgató problémákat s ha ezzel milliók érdeklődését keltette fel, akkor, amikor arra került a sor, hogy tanitásának logikus következéseképpen a cselekvés terére lépjen, nem vonult vissza dolgozószobájába, hanem kilépett a társadalmi küzdőtérre – s nem játszotta el a milliók érdeklődését. Az, hogy ez az illetlen beszédü, de tisztalelkü, fanatikus hitü, s a maga igazában vakon bizó, de a maga igazságait és a maga lelkiismeretének szavát szent törvénynek tisztelő, erős ember, ha kevésbbé volt is filozófus, mint ahogyan képzelte, viszont, valamint egész lelkével iró volt, az embert nem választotta el magában az irótól, és mint ember tökéletesen ugy cselekedett, ahogyan az iró gondolkozott. Az, hogy nemcsak a dolgozószoba irója volt, hanem egyszersmind férfi, aki a maga igazáért mindig kész volt belemenni bármely küzdelembe, a maga érdekének ellenére is, kényelmének árán, mindennek árán, s élete alkonyán is hajlandó volt csatázni, a maga igaznak tartott gondolatáért, mindenét exponálva – aminek végre is ki kellett vivnia az egész világ tiszteletét.

Megkönnyitette továbbá győzelmét még az, hogy a benne lakó hatalmas akaraterő parancsának engedve, aránylag igen rövid időn óriási munkát végzett. Amit gondolt, amit mondani akart, azt jól megmagyarázta; semmi fáradságot nem sajnált azért, hogy meggyőzze a sokaságot, hogy a maga igazának minél több hivőt és harcost hódithasson. Harcra készsége és ernyedetlensége, cselekvő ereje és munkássága igazán a gigászokra emlékeztetett, s győzelmében bizonyára része van a legnagyobb emberi energiának, a robinsoni türelemnek, kitartásnak és fáradhatatlanságnak.

De mégse győzhetett volna a lángelméje nélkül.

II.

Zola életrajzával az irodalomtörténet könnyen fog végezni. Ez az életrajz nem szólhat valami sok eseményről; nem számitva az iró életének utolsó éveit, alig állhat egyébből, mint sok-sok vaskos könyv cimének a felsorolásából.

Zola Emil 1840 április 2-ikán született, Párisban. Gyermekkorát Aixben töltötte – ahol az apja mérnöki munkálatokat végzett – s csak tizennyolcéves korában került vissza Párisba. Az egyetemi előadásokat nem sok eredménynyel hallgatta: a képesitő szigorlaton megbukott, s ezután az első csatavesztés után, azon a cimen, hogy iró akar lenni, néhány évig bohém-életet élt. Verseket faragott, amelyek nem kellettek senkinek, sokat nélkülözött, és esztendőkön át nem csinált egyebet, csak folytonosan apró kölcsönök után szaladgált. Az az ember, aki később olyan rengeteg munkát végzett! Vannak a sorsnak ilyen iróniái. Lola Montez, a hires táncosnő, négyesztendős korában még nem tudott járni.

Guy de Maupassant – aki 1883-ban irt barátjáról és akkor még mesteréről – érdekes részleteket közöl arról a nyomoruságról, amelyet Zola bohémkorában állott ki. Elbeszéli többek közt, hogy Zola, aki akkor „többet járt a zálogházba, mint a vendéglőbe“, egy télen jó sokáig csak olajba mártott kenyérből élt – az olajat Aix-ből küldték a szülei – és minthogy többször a legszükségesebb ruhanemüit is kénytelen volt a zálogházba küldeni, akárhányszor egy hétig se mozdult ki a szobájából, ahol az ágytakarójába burkolózva járkált fel s alá.

Ez a bohém-élet akkor ért véget, mikor egy nagyon tekintélyes könyvkiadó: a Hachette-cég, tisztviselői állást adott neki. Ettől fogva Zola egészen más emberré lett. Nem irt többé verseket, – ezekről a kisérletekről később maga se tartott sokat – hanem annál több prózát, bár a hivatal jóformán egész napját lefoglalta. A Hachette-cégnél eltöltött néhány évből valók első elbeszélés-kötete: a _Contes à Ninon, La Confession de Claude_, amely regényében bohém-életének élményeit dolgozta fel, _Thérèse Raquin_, az első munkája, amelyen már meglátszanak az „oroszlánkörmök“ s az emennél sokkal gyöngébb _Madeleine Férat_.

Mindezek akkor észrevétlen maradtak. Az első sikerre, mint annyi más mai iró, Zola is az ujságcikkeivel tett szert. Megvált a Hachette-cégtől, a _Figaro_-hoz került, s előbb a képkiállitásokról irt cikkei, majd azok az irásai, amelyben a maga irodalmi elméletét fejtegette, feltünést keltettek. A „naturalizmus“ katekizmusának ezeket az egyes fejezeteit később könyvalakban is kiadta: _Mes Haines, Documents littéraires, le Roman expérimental, Romanciers naturalistes, Nos auteurs dramatiques, le Naturalisme au théâtre_ és _Une campagne_ cimen. Mindezek a könyvek azóta már el is avultak, mert Zola itéletei közül a könnyen megdönthetők, a meg nem állók azóta már végképpen lekerültek a napirendről, a meg nem támadhatókat pedig a későbbi birálat tüzetesebben és jobban megokolta, – mert a bennük olvasható életrevaló eszméket mások szerencsésebben propagálták és már átvitték a köztudatba – és főképpen, mert messzemenő következtetéseit, legvégső konkluzióit elfogadhatatlanoknak találta a haladó idő, a következő nemzedékek ellenőrző munkássága, a filozófikusabb és tudományosabb szellemü, élesebben és mélyebbre látó birálat. Ma csak egy vélemény lehet Zolának a kritikai munkásságáról: az, hogy sokkal több benne a tévedés, mint az, ami fejtegetéseiből megállhat. És mégis, ez a nagyon is tökéletlen munkásság, ez a sok botlás, mondhatni: ez a nagy eltévelyedés vezette Zola ölébe a Sikert, a meretrixek legléhábbikát, aki sokáig sehogyse akart Zolára rámosolyogni, s aki előbb a Ninonnak irt elbeszéléseket nem vett észre, _Thérèse Raquin_ mellett pedig közömbösen haladt el.

Aztán hozzáfogott a _Rougon-Macquart_-ciklus husz regényének a megirásához. Minden esztendőben megirt egy négyszáz-ötszáz oldalas kötetet; husz év alatt elkészült mind a husz regénynyel – ahogyan maga elé szabta a feladatot. És voltaképpen ez a nagy munka az ő története.

A Rougon-Macquart-ciklus egyes darabjai nem egyforma értéküek. A Rougon-Macquart-család egyes tagjaival, akik mind a második császárság idején éltek volna, igen különböző jelentőségü dolgok történtek, és Zola nem is mindig egyforma maestriával irt róluk. De már a ciklus második darabja: _La Curée_ és az ötödik: _La Faute de l’Abbé Mouret_ éppen olyan rendü és rangu remekmüvek, mint az _Assomoir_ vagy a _Germinal_. Mindamellett az előbbiek hatása meg se közelitette azoknak a köteteknek a hatását, amelyek az _Assomoir_ után jelentek meg. A „Curée“ és „Mouret Abbé“ csak a litterátus embereknek tetszett; a nagyközönségnek még nem kellett Zola. De mi történik? Az _Assomoir_ és _Nana_ szókimondása megbotránkoztatta az egész világot, főképpen azt a nagy sokaságot, amely semmi egyebet nem olvas, csak amin megbotránkozhatik, és ennek a minden botrány iránt érdeklődő nagy tömegnek „Shocking“-ot kiabáló lármája – Zolát a legolvasottabb iróvá és világhirüvé tette.

Mire a _Rougon-Macquart_-cziklus utolsó kötete is megjelent, a legszigorubbaknak is át kellett látniok, hogy Zola megérdemelte a világhirt, nem ugyan a szókimondásával, hanem: az igazságszeretetével, a társadalom nagy kérdései iránt való odaadó érdeklődésével, történetirói lelkiismeretességével – mert cziklusában saját korának a történetét akarta megirni – és nemcsak nagyszabásu, hanem egyszersmind valóban nagyszerü irói munkásságával (mert hiszen az ő „történet“-ei, korrajzai: voltakép a mi korunkról irt epikus költemények).

A _Rougon-Macquart_-cziklus befejezése után Zola, aki a mellett, hogy minden évben elkészitette a maga nagy regényét, időközben az ujságok és folyóiratok hasábjain is bámulatos munkásságot fejtett ki, nem pihent meg, hanem a korábbiaknál is nagyobb terjedelmü munkákkal állott elő: a három városról, Lourdes-ról, Párisról és Rómáról irt regényekkel, amelyek, ha nem is éppen monográfiák, mint a hogy Zola képzelte, hanem talán inkább nagystilü fantazmagóriák, de ezzel semmit se veszitenek az értékükből; továbbá a _Termékenység_-gel. Az ő termékenysége kiapadhatatlannak látszott, mindaddig, amig az otromba véletlen hirtelen meg nem semmisitette ezt az óriási munkaerőt. 1902 szeptember 29-ikén ölte meg a széngáz.

Utolsó éveinek – és egész életének – egyetlen nagy eseménye: a Dreyfus-ügyben való szereplése, a melylyel mindenkit meggyőzhetett arról, hogy éppen olyan nagy embernek is, mint amilyen nagy irónak, még nem veszett ki a müvelt emberek emlékezetéből. Azért életének erről a jelentőséges epizódjáról hosszasabban szólni fölösleges volna.

III.