Part 4

Később Edmond de Goncourt maga is másképpen gondolkozott _Germinie Lacerteux_ irodalomtörténeti jelentőségéről. A dolgoknak az az izekre szedése – irja 1879-ben, – melyet a társadalom alsó rétegének megfestésében Zola és ők alkalmaztak, csak bevezetése egy nehezebb munkának, amelyet még csak ezentul kell megcsinálni… és kezdetleges bevezetése, mert a nép asszonya vagy férfia nagyon egyszerü lény, akit könnyü jól megismerni és izekre szedni… a nehezebb munka az előkelő világ bonyolult lelkü férfiának és asszonyának irodalmi megalkotása volna… behatolni a tulfinomultság civilizáltjainak lényébe, megismerni ezek bonyolultságát, s kiragadni ebből a sok bonyolódottságból a lényeget… s a realizmusnak nem az a föladata, hogy kizáróan csak a visszataszitót irja meg, hanem hogy müvészi irással megörökitse a szépet is, s igaz tükröt adjon a megfinomodott lelkü lényekről, persze nem képzelgések, hanem olyan lelkiismeretes tanulmány alapján, mint amilyennel ők a rutat vizsgálták… a megfigyelések végtelen sorának egész tárháza kellene ehhez, a szemüvegen ellesett vonások ezrei, s az emberi dokumentumok nagy sokaságának egybegyüjtése, (a minőt később _Chérie_ megirásakor gyüjtött össze, meglehetősen eredménytelenül, mert nyilvánvaló, hogy ez a könyve sikerült a legkevésbbé)… az irodalom fiataljai csakis ezen a téren arathatnak sikert s nem az irodalmi pocsolya talaján, ahol már épen eleget dolgoztak elődeik (tudniillik Zola és ők).

Igy irt 1879-ben, amikor már ujra nagy tervek foglalkoztatták – a _Faustin_ és _Chérie_ tervei – s amikor már _Germinie Lacerteux_, mindennapossá lett sujetjével, meghaladott valaminek tünt fel előtte. Mint Gianni, aki lenézte azt, amit mások, vagy ők már megcsináltak, aki szakadatlanul kutatott, s mindig az ujat kereste, „ami még nem volt“, – ujra tervelt, haláláig tervelt, hogy magasabbra ugorhasson, mint amily magasra ember valaha ugrott. Közben azonban, szinte elnézést kérve azért, hogy – a gyötrelmes munkától fáradtan, idegbajtól gyötörten, öregen, rossz lelkiállapotban – egy kissé belecsömörlött a nagyon is igazi igazságba s most, üdülésül, a képzelet világából merit: megirta a _Fréres Zemganno_-t, ezt az „emlékezéssel vegyes álmot“, kisérletét „a költői realizmus terén“, legszebb és legigazabb regényét.

Az „érdemeik!“ Bizonynyal volt érdemük, amelyért megbecsülésre, sőt hódolatra tarthattak számot, de nem az, hogy hivek maradtak az irodalomhoz, hogy fölfedezték Japánt, hogy jó könyveket irtak a tizennyolcadik századról, s hogy bejegyezték nevüket a naturalizmus annáleseibe; mert ezek csak kis érdemek. Az igazi érdemük, a nagy érdemük az volt, hogy egy halom szép regénynyel gazdagitották Franciaország szellemi kincstárát, mely közvagyona az egész emberiségnek.

Regényeiket nem ölte meg az, hogy – Gianni nógatására – nagyon is keresték az ujat, _ami még nem volt_, hogy oda akartak ugrani, ahová az irodalom, természeténél fogva, nem hatolhat el, s hogy a naturalizmus olyan területekre csábitotta őket, ahol a kutatás épen nem az ő finom lelköknek való volt. Mikor elvből, hajlandóságaik és izlésük ellenére, a rútat turkálták: akkor is poéták maradtak; álmodozók, mint Nello, és nagyratörők, mint Gianni. Nem ölte meg _Germinie Lacerteux_-t sem, hogy uj ösvényt keresve, olyan utra léptek vele, amely zsákutcába visz. _Germinie Lacerteux_ csakugyan az első, igazán naturalista regény. Izekre szedése egy egészen az öntudatlanságig egyszerü lénynek. Egy szegény cselédlányról szól, akiben megvolna minden jóra vezető hajlandóság s minden jóra való készség, aki azonban csak: asszonyi állat. Jó, mint egy kutya, de az asszonyiságban is csak állat. Ennél a (primitiv lényeknél valóban gyakori) nagy nyomoruságánál és jókora öntudatlanságánál fogva, a gaz férfinak, aki kizsákmányolja, mindenre rávehető, vak eszközévé válik, s gyorsan gurul lefelé a sárba, a sáros halálba, hogy végül tetemét a közös sirba vessék. A történet éppen nem vonzó; a regény fakturája olyan, mintha ez a könyv a naturalista regény mintájául készült volna; tárgy, főalak, analizis, előadásmód: mind ama receptre emlékeztet, amelyet később Zola szignált. De a naturalizmus csak alapelvét, témáit és előadási módszerét tudta rákényszeriteni a Goncourtokra; temperamentumukat nem tudta megkötni s költői vénájukat nem tudta kiszáritani. Hiába tudóskodnak, a költő minduntalan fölülkerekedik bennök. Az olvasó egy női állat természetrajzát kezdi „tanulmányozni“, olykor megütődik egy-egy fölösleges vagy bántó részleten, de mikor végére ér a könyvnek, mintha egy nagyon szomoru románcot olvasott volna; románcot, melynek kis meséje nemcsak gondolkodóba ejti, hanem szinte merengővé teszi, románcot, mely egy idegen, zord világról szól és azért mégis megkapja, megrenditi és megborzongatja a más világból való olvasót. És csak ekkor tudja meg, hogy már régóta a könyv hatása alatt állott, s hogy ez a hatás egyre fokozódott, mert olvasás közben valahonnan mind jobban és jobban érezte a tragikum hideg levegőáramlatát, nem azét a tragikumét, melynek forrása az egyéni elhatározás, a lehető legszabadabb akarat, hanem azét a sokkal hatalmasabb tragikumét, amelyet először az antik sorstragédiák reveláltak, fenségesen komor képeket adva arról, hogy milyen vadul rázott porszem az ember azokban a gigási harcokban, melyeket az istenek vivnak meg a földön, az istenek, vagy más szóval: az emberben és az ember körül lévő titokzatos erők.

Sok olvasó lehet, aki szeretné, ha kitörölhetne _Germinie Lacerteux_-ből néhány sort, egy-egy rövid fejezetet, egypár henye leiró részletet, – aminél semmisem könnyebb; lehetnek, de már jóval kevesebben, akik Germinie történetében nem találják meg a tragikumot; akadhat olyan olvasó is, aki tagadja, hogy ez a regény, minden naturalizmusának ellenére, voltaképpen költemény. De nem képzelhető olyan olvasó, aki csodálattal ne adózzék az erős lelkü Varandeuil kisasszony rajzának. Ha _Germinie Lacerteux_-ben nem volna semmi egyéb: maga ez a rembrandti erejü portrait megóvná a kora feledéstől a Goncourtok nevét.

Bizonyára sokkal szerencsésebben választották meg a tárgyat, amikor _Soeur Philoméne_-t irták meg. Ez a téma rájok várt. Egy apáca barátságot köt a kórház egyik segédorvosával. Kölcsönösen segitségére vannak egymásnak munkájokban; az orvos elbeszélget vele arról, hogy mi történik „odakünn“, és Filoména testvér elmerengve hallgatja. Eltitkolja, hogy sajnálni kezdi teljes lemondását, és nem is sejti, hogy valami vágyódást érez. Barniert is érdekli Filoména testvér, s mikor az orvosnövendékek az ápoló apácákat teszik élcelgetésük céltáblájává, kikel ellenük, az érzésnek azzal a sajátságos formáju megnyilatkozásával, amelyből Flers és Caillavet, a _Les sentiers de la vertu_ szerzői, a mai idők egyik legnagyobb szinpadi sikerét csiholták ki. Filoména testvér nem tud erről; szeretné egészen megtériteni Barniert, aki még legkevésbbé istentelen egész környezetében, s ugy beszél az orvossal, akiben nem elég erős a hit, mint a betegeivel. Nem is gyanitja, hogy kisértésbe eshetik: elkárhozni vele; csak arra gondol, hogy ő talán megmentheti ennek az embernek az üdvösségét. E célból jó cselekedeteinek segitő társává teszi; elküldözgeti szegényeihez, s imádkozik érte. Egy kis közösségük még inkább összefüzi őket: a kórházban meghal egy asszony, akinek az árvájáról az apáca és az orvos fognak gondoskodni. Még ekkor se sejtik, hogy szeretik egymást. De uj beteget hoznak a kórházba: egy nyomorult asszonyi teremtést, akit valaha Barnier csábitott el. A beteget Barniernek kell megoperálnia. Az elzüllött Romaine emlékei s a szeretettel vegyes részvét, melyet Barnier a szerencsétlen teremtés iránt tanusit, fölébresztik az apáca féltékenységét. Most már megtudja, hogy szereti Barniert; lelkifurdalás és aggodalom fogja el. Romaine meghal. Barnier, akiben föltámadt a mult, bánatában ivásnak adja magát. Az ittasság egy pillanatában kitör belőle, amit az apáca iránt érez; ez fölháborodva löki el magától a részeg embert. Barnier, aki Romaine halálával magamagát vádolja, s akit uj és reménytelen szerelme lázassá, kétségbeesetté tesz, megöli magát. Egy boncolás után szándékosan szurja meg magát a késével. Ki van teritve; egy barátja virraszt mellette. A virrasztó elszunnyad; kábultságában ugy rémlik neki, mintha egy fehér alak jelennék meg a szobában… a fehér alak letérdel és imádkozik. És reggel a virrasztó nem találja meg azt a hajfürtöt, amelyet azért vágott le, hogy barátja édes anyjának elvigye az utolsó emléket.

Ebben a regényben érvényesül leginkább a Goncourtoknak az a jellemző tulajdonsága, mely a naturalizmus többi rajongójától annyira megkülönbözteti őket: az érzések nőies gyöngédsége, s a gyöngéd érzések elemzésében megnyilvánuló, csupa érzékenységre és csodálatosan fejlett idegrendszerre való rendkivüli finomság. De megtaláljuk ezt a tulajdonságot többi regényeiben is. _Charles Demailly_-t és _Renée Mauperin_-t olvasták vagy olvasni fogják mindazok, akik ismerni akarják az ujabb regényirodalomnak legalább a leghiresebb, legtöbbet emlegetett alkotásait. Ezek a regények legjobb munkáik közé tartoznak. De nincs olyan gyönge, olyan kevéssé sikerült munkájuk, amelyből ki ne tünnék megfigyelésük gazdagsága, emberismeretük mélysége és irnitudásuk virtuózitása.

Talán egy kissé visszaéltek ezzel a virtuózitásukkal. Talán többet akartak festeni, paletta nélkül, mint a mennyit tollal lehet; talán néha a természetesség rovására keresték a formát és a szineket – ha igen, nagy gyötrelmekkel, folytonos verejtékezéssel adóztak azért a szenvedelmükért, hogy mesterségükben folyton a lehetetlent próbálták, hogy mindig a legnehezebben kivihetőt sóvárogták, s hogy, mint Gianni és Nello, „olyan magasra akartak ugrani, amilyen magasra ember nem ugrott soha“. (Milyen fizikai szenvedésükbe került az alkotás, többször elmondják _Napló_-jukban.) Talán abban is van valami igazság, hogy nagyon is átadták magukat érzékenységüknek, s alkotó hevüknek nem váltak mindig uraivá: a tökéletesség, a melyért vivódtak, nem adatott meg nekik. De lázas „gyakorlataik“ közben annyi müvészit produkáltak, hogy a „modern olympiai játékok évkönyveiben“ méltán került nevök a leghiresebb nevek mellé, abba a sorba, melyet „a nagy Leotard“ kezd meg.

DAUDET.

Az ötvenes évek közepén, valamelyik februári napon, egy közellátó, fázékony, éhes fiatal ember érkezett Párisba, félénken szorongatva zsebében az utolsó két frankját. Tizenhat éves volt; Nimes-ből jött, a „dallal telt mezők“ vidékéről; az irodalomnak és az irodalomból akart élni. A pályaudvaron a bátyja várta s gyalog mentek a Quartier Latin felé; a fiatalabbik testvér podgyászát egy hordár targoncán vitte utánuk. Az idősebbik testvér bár öcscse szemében gazdagnak tünt fel, a kocsi fényűzését még nem engedhette meg magának. Titkári állást töltött be egy öreg ur mellett, aki az emlékiratait mondta tollba neki s e munkájáért hetvenöt frank havi fizetést kapott az öreg urtól. Ebből a hetvenöt frankból szándékoztak megélni addig, amig a szerencse az ifjabbikra is rámosolyog. A szerencse azonban jó sokáig váratott magára. A lányos arcu fiatalabbik testvér hónapokon át dologtalanul kóborolt az _Odéon_ körül; az egyetlen foglalkozása az volt, hogy a hires embereket leste. Verseit és cikkeit az ujságok nem közölték. Egyszer egy tizedrangu ujság megkönyörült rajta s egy cikkét elfogadta. De Orsini éppen akkor hajitotta el bombáját; a megbizhatatlan hirlapokat üldözni kezdték, a tizedrangu ujság megjelenését örökre eltiltották, s a cikk nem jelenhetett meg. E katasztrófa után vagy két évig az álmodozásnak és a henyélésnek élt; egyik kávéházból a másikba csatangolt s páratlanul hűséges közönsége volt a Gambetta kávéházi orációinak. Közben egy verskötetet állitott össze. _Amoureuses_ cimen. Házalni kezdett vele, sorra járta az összes kiadókat, de akárhányszor jelent meg, akármelyik kiadónál, csodálatosképpen mindenütt s mindig ugyanazt a feleletet kapta: „Az ur nincs itthon.“ Végre véletlenül megismerkedett egy obskurus kiadóval, akinek megtetszett a cim s a verskötet megjelent. Ettől fogva az ujságok is közölni kezdték a cikkeit és apró elbeszéléseit; bejutott a _Figaro_-hoz s az _Odéon_ előadatta egy egyfelvonásosát. Az első szinpadi siker hire Algériában érte utól, mert a bohém-élet megrenditette egészségét s már huszonkét éves korában hozzá kellett látnia, hogy a gyógyulást keresse.

Most már nagy kedvvel folytatta irodalmi munkálkodását, de e nagy kedvnek meg nem felelő eredménynyel, s fölötte váltakozó sikerrel. Második szinmüvét kifütyülték, apró elbeszéléseinek rendkivüli értékét csak kevesen vették észre. És a siker csak akkor szegődött hozzá állandó kisérőül, mikor megirta első regényét s ez a regény a francia akadémia feltünően hangzó dicséretét szerezte meg neki.

Időközben bátyja, a titkár, szintén az irodalomra adta magát s ez a gyakorlati érzékkel megáldott ember sokkal hamarabb szerzett magának „pozició“-t, mint öcscse, az álmodozó. A hirlapirás terén nagyobb polcra jutott s az irodalomban is gyorsabban tett szert „név“-re. Ujságcikkeit mindenütt szivesen fogadták, szindarabjait sikerrel adták elő, regényei hamar találtak kiadót és olvasóközönséget. Ügyes, elmés, szórakoztató, elmeélre és tanultságra valló munkái meg is érdemelték a közönség figyelmét. De a sors csak hamarább kedvezett neki, mint öcscsének, s ha emezt megvárakoztatta, kettőjük közül mégis csak az idősebb testvér huzta a rövidebbet. Gyorsan tett szert a közepes sikerre, de aztán örökre ott rekedt azon a pozición, ahová hamarosan jutott el; a fiatalabbik testvér ellenben, miután sokáig küzdött a balszerencsével és nem egy szűk esztendőt bőjtölt át, olyan sikereket ért meg, aminőket a végzet csak a kiválasztottak számára tartogat. Erneste Daudet megmaradt a francia irodalom egyszerü munkásának, a sok ezer egyikének: Alphonse Daudet nevét pedig szárnyára vette a világot átjáró hir. Az öregebbik testvér mindig: Erneste Daudet maradt; megtartotta keresztnevét, mint jelzőt és pedig mint kicsinyitő jelzőt: mert _Fromont_ óta maga a vezetéknév, a Daudet név, csak igy röviden, a fiatalabbik testvért jelenti. És Larousse legkisebbik zsebszótára, mely a vésővel dolgozó Klió szófukarságával jegyzi fel a tudnivalók közül a legszükségesebbet, nem emliti Erneste Daudet-t, de tud róla, hogy: Alphonse Daudet, francia regényiró, Nimes városában született 1840-ben.

Ez a két sornyi figyelem magában foglalja, ha nem is fejezi ki, annak elismerését, hogy az ujkori francia regényirók közül alig ketten-hárman tettek kortársaikra oly nagy s talán senki se olyan általános hatást, amilyet Alphonse Daudet, s hogy ez a siker, amilyen kivételes, olyan megérdemelt volt. Minek tulajdonitható ez az oly sokáig hiába várt, de aztán annál gazdagabb kárpótlással érkezett, kivételes és megérdemelt siker? Mi magyarázza meg Daudet kései, de szinte páratlanul messze terjedő hatását? Minő tulajdonságok erejénél fogva küzdötte fel magát a megpróbáltatások sebesültje az irodalmi verseny koszorusai közé? Mi az irásaiban, ami végre is megragadta az olvasók százezreit, s mi az, ami okos, ügyes, elmés bátyja munkáiból hiányzik? Amig irásait csupán a bátyja munkáival hasonlitjuk össze: ezekre a kérdésekre könnyü felelni. Elég általánosságban annyit mondani, hogy: Alphonse Daudet költő volt, a bátyja pedig csak jó iró-mesterember, amilyen akad száz meg száz; vagy igy distingválni: Erneste Daudet: a jó iró-munkás, akiből nem hiányzik se a tartalmasság, se az érdekesség, csak a kiváló egyéniség, Alphonse Daudet pedig: a zseni. De ha Alphonse Daudet-t a francia regényirodalom korifeusaival hasonlitjuk össze, ha hatását emezek sikereihez mérjük: a feleletet már nem üthetjük el ily rövidesen.

Olyan általános tetszés, amilyen Daudetnak, a többi nagy francia regényirónak nem jutott osztályrészül. Balzac és Flaubert nagy hatást tettek kortársaiknak nem tudni hány százalékára, elhatoltak távoleső régiókba, és sikerük egyre növekszik; de az olvasóközönség zömét soha se tudták elhóditani a léhaságok iróitól. Stendhalt és a Goncourt-okat mindig csak a legmüveltebbek kisebbsége fogja értékelni. Zola az olvasóknak olyan tömegét izgatta fel, mint előtte senki, de munkássága majdnem ugyanannyi gyülölettel találkozott, mint amennyi méltánylással. A hatás általánossága dolgában csak Guy de Maupassant vetekedhetik Daudetval, de Daudet több szivet hóditott meg, mint Maupassant. Daudet mindenkit elragadott. A legfinnyásabbakat épp ugy, mint a naivakat. A művésziért rajongókat éppen annyira, amennyire azokat a gyermeteg lelkeket, akik az olvasmányban csak a szórakozás vagy az elérzékenyülés szerét keresik. A külföldet, ahol a legjelesebb franciákra is elfogult itélet vagy hüvös birálat várakozott, Daudet diadallal járta be. Elmondhatni, hogy Daudet meghóditotta az egész világot.

Pedig irodalomtörténeti jelentősége nem oly nagy, irói egyénisége nem oly eredeti, mint azoké, akiket emlitettünk. A többiek mind uj ösvényeket nyitottak; gondolkozásunk, képzeletünk, érzésvilágunk számára uj területeket fedeztek fel. Daudet a régi nyomokon járt s csak egy zsenivel gazdagitotta a francia irodalmat. Azért irói egyénisége nem határozható meg oly kevés szóval, mint a többieké. Hogy miben állott Balzacnak, Stendhalnak, Flaubertnek, a Goncourtoknak, Zolának és Maupassantnak az eredetisége, hogy melyek az itt felsoroltaknak ama tulajdonságaik, amelyek megkülönböztetik őket mindenkitől: néhány szóval el lehet mondani. Daudetnak az egyénisége nem rajzolható meg ily könnyedén; neki nincs olyan tulajdonsága, amely csakis az övé.

Hogy az imént fölvetett kérdésekre szabatos feleletet adhassunk: még egy nehézséggel kell számot vetnünk. Daudet kivételes népszerüségét _Fromont_ és _Jack_ alapitották meg. Ezek a regények nem tökéletes munkák, talán nem is legelső rangu alkotások. Mind a kettőn nagyon érezhető Dickens és Flaubert hatása. De _Fromont_ nem vetekedhetik _Bovaryné_-val. Mind a kettő erkölcsrajz: valóságos tanulmány a kicsinyes viszonyokkal bajlódó polgáremberek életéről. Csakhogy _Fromont_-ban a jellemrajz nem oly megdöbbentően igaz, nem oly minuciózusan finom s kivált nem oly mélyreható, mint _Bovaryné_-ban, hogy Flaubertnek ama sajátos müvészetéről, amelynek erejénél fogva néha egy pár szóval nagy perspektivákat nyit és egész horizonokat világit meg, ne is beszéljünk. A mese _Fromont_-ban inkább a szórakoztatás célját, mint az igazságot szolgálja; az alakok szinesek, de inkább csak a külsőségeikkel hozakodnak elő. Risler olyan Bovary, aki már szinpadra termett; aki a szerencsétlenségben „átalakul“; aki sokáig kicsinyes, de alkalomadtán fenségessé válik. _Fromont_-ban a tárgy se egységes; az alap-problémának természetes kifejlesztését előbb késlelteti, majd zavarja, akadályozza, megmásitja az előbbit nyomon követő második probléma: a kereskedelmi becsület problémája. Egészben _Fromont_ inkább finom és érdekes, mint hatalmas munka. Ha mégis sokkal általánosabban tetszett, mint _Bovaryné_: ezt nem tulajdonithatjuk a _Fromont_-ban is bőven található artisztikus jelességeknek. Delobelle alakjának, mely Dickens figuráira emlékeztet, vagy Désirée-nek, akinek költői alakját Daudet már a maga ecsetével s a szivárványtól ellesett végtelenül finom szinekkel festi, hanem annak, hogy Daudet _Fromont_-ban kibékiti a hétköznapi morált, tartózkodik a szerelmi élet rejtelmeinek az érintésétől, kigyomlálja megfigyeléseiből az élet brutalitásait, s mint igazságosztó azok álláspontjára helyezkedik, akik az emberekben csak angyalokat vagy ördögöket látnak.

_Jack_ se kifogástalan kompozició. Gazdag gyönyörü részletekben; Dargenton alakja bármely mesterhez méltó – Jack anyjának alakja már kissé felszinesen rajzolt – de az első résznek akaratlanul _Nickleby_-ból kölcsönzött milieuje itt nem hat az igazság erejével. Az elképzelhetetlen igazgató elképzelhetetlen gimnáziumában karrikaturákat találunk, melyeknek külsőségein meglátszik az angol eredet. És _Jack_ aligha tett volna olyan nagy hatást, ha azokhoz, akiket a regény gyönyörü részletei megkaptak, nem csatlakoznak mások, még többen, akiknek jól esett elérzékenyedni az üldözött ártatlanság sorsán, akiknek a sirás is „mulatság“, élvezet.

Alphonse Daudetban több az érzelmesség s különösen több a szabadon bugyogó, könnyen kiáradó érzelmesség, mint a nagy francia regényirók bármelyikében. De érzelmessége nem homályositja el látását s megindultságát szelid, finom, kedves irónia követi nyomon, amely irónia kellemesen ringatja át az olvasót a meghatottságból egy másik, az előbbivel szinte ellentétes szenzációba. Azonkivül Daudet, mint az érzelmesebb emberek általában, vig is tud lenni. Szereti a tréfát s ért a tréfáláshoz; a délvidékinek ez a vonása megmaradt benne. Hogy több benne a kedély, mint az egész ujabb francia irodalomban, tanu rá: _Tartarin_: s hogy több érzéke van a humor, az érzelmességből fakadó nemesebb vidámság iránt is, mint amennyit a franciákban rendesen találunk, annak számtalan kis elbeszélése, regényalakjainak egész sokasága s nagyobb műveinek akárhány részlete fényes bizonyságai. Megvan benne, ami csaknem az egész francia irodalomból hiányzik, s kétségtelen, hogy lelki rokonságra közelebb áll Dickenshez, mint franciául iró nagy vetélytársaihoz, akiknek irodalmi elveit magáévá tette, akikkel egy célra tört és egy ösvényen haladt.

Ez bőségesen megmagyarázza kivételes népszerüségét. Azoknak az olvasóknak, akik az olvasmányban főképpen az elérzékenyitő és a felviditó elemet keresik, – akiknél a történetben az a fő, hogy „jól végződjék“, vagyis, hogy a szerző, miután alaposan meginditotta, összefacsargatta, agyon ijesztgette szivünket, miután egy párszor jól megnevettetett és jól megríkatott, a mindnyájunkban élő boldogulási ösztön szerint mérje ki alakjai számára az „igazságot“ s a maga világában a gondviselést pótolja, amit a való világban az élet rendesen elmulaszt, – azoknak az olvasóknak, akik a regényt aszerint értékelik, amint több vagy kevesebb, és jobb vagy kevésbé jólelkü alakok szerepelnek benne, akik nem bocsátják meg az irónak, ha annyi rossz embert szerepeltet, mint amennyit az élet produkál, – azoknak az olvasóknak végül, akiknek esztetikai elve mindössze annyi, hogy: az élet csunya oldalairól pedig a regényben ne legyen szó, mert hiszen éppen ezek elől menekül az ember a könyvek közé, – azoknak az olvasóknak, akik a regényalakoktól főképpen idealizmust, az irótól pedig mindenekfelett illendőséget várnak: gyönyörködniök kellett _Fromont_, _Jack_ és _A nábob_ hol elérzékenyitő, hol felviditó, a szivet jól megdolgoztató, érdekes és illetlenségekkel be nem mocskolt meséjében. A nem komplikált lelküeket, a tisztákat, a fiatalokat, – ha ez utóbbiak nem is éppen tiszták, de még a jövőnek, reményeiknek, tehát bizonyos idealizmusnak élnek – az egyszerüeket, s azokat, akik idősebb korukban is gyermekek maradnak, szóval mindazokat, akik a könyvekben leginkább azt keresik, amivel az élet többnyire adós marad: Daudetnak könnyü volt meghóditania. És ez a sokaság hiven kitartott mellette _Numa Roumestan_. _Sapho_, a _Királyok a számüzetésben_, az _Evangelista nő_, a _Halhatatlan_, stb. megjelenésének idején is, bár e későbbi munkáiban Daudet már kevésbé tartotta számon a nagyközönség sokféle érzékenységét s bár e regények egyike-másika – _Sapho_ például – a benne felhalmozódott keserüséggel és váratlan szókimondásával megkockáztatta azt, hogy a szerző könnyen elveszitheti a sokaság kegyét.

De mivel nyerte meg Daudet azokat, a kik már nehezebben elégithetők ki, a válogatósakat, akik más nézőpontból itélnek, akik munkáiban főképpen az életigazságot és a művészetet keresték, a komplikáltabb lelküeket, akik Daudet-t más nagyokkal hasonlitották össze?