Part 3

Kétféle Goncourt-regényt ismerünk; olyat, amelyet ketten irtak: Edmond és Jules de Goncourt – ilyenek: _Charles Demailly, Soeur Philomène, Renée Mauperin, Germinie Lacerteux_ stb. – és olyat, amelyet Edmond de Goncourt egyedül irt – ilyenek: _La fille Élisa, Les Frères Zemganno, La Faustin_ és _Chérie_. – Az utóbbiak, összességükben, nem gyöngébb munkák, mint amazok általában; semmi tekintetben sem gyöngébbek: a művészi kifejezés erejét nézve sem, bár Edmond de Goncourt már nem volt fiatal ember, mikor egyedül kezdett irni. Tul járt ötvenötödik évén, a mikor vagy nyolc évi szótlanság után, ujra kezébe vette a tollat, melyet öcscse halálakor elhajitott. Ambiciójának szárnyait ekkorra már megtépdeste a sok viszontagság: a mélyen érzett gyász s még előbb a csalódás és a keserűség, amelyet az a körülmény, hogy sorsát meg kellett osztania második énjével, nem felezett meg, hanem megsokszorozott. De noha most már egyedül, sulyos csapások és vereségek után, az ifjuság mindent kibiró ereje nélkül kezdte ujra a küzdelmet: ez nem igen látszott meg az irásain; a munkakedve és a munkabirása talán kevesebb lett, de azokat a kvalitásokat, melyek a Goncourt-nevet ismertté tették, öcscse halálakor nem veszitette el. Ő maga többször nyilatkozott ugy, hogy kettejük közül Jules volt a tehetségesebbik, a nagyobb művész, a hatalmasabb képzelő erő s a kedvesebb előadó, – hogy kettejük közül Jules volt a poéta s hogy ő Jules halála után ugy járt, mint Bertrand de Born: „szelleméből nem maradt meg sem az egész, sem a fél“. Hanem ezeket a nyilván tulzó szavakat, amelyeket a posthumus szeretet és a kegyelet sugallt, magánas munkássága megcáfolta. Ebből az irodalmi másodvirágzásból keletkezett ugyan olyan gyümölcs is, amelyen már megérzik, hogy egy kissé későn termett; _Chérie_nek például, legalább a szerkezetén és formáján, tagadhatatlanul meglátszik, hogy iróját már hatalmába ejtette a szenilitás. De azok között a regények között is, amelyeket ketten s a férfikor java erejében irtak, akad egy-két munka, amely éppen nem mérkőzhetik később irt, kiváló alkotásaikkal, – amely mintha szerencsétlen inspiráció s mintha már megfogyatkozott erő terméke volna; másfelül pedig, ha _Chérie_ kétségtelen dekadencia jeleit mutatja, viszont a _Fréres Zemganno_, melyet Edmond kilenc évvel Jules halála után irt, semmivel se értéktelenebb, mint legszebb munkáik: _Soeur Philoméne_ vagy _Germinie Lacerteux_. Az összes Goncourt-regények közül a _Fréres Zemganno_-nak volt a legnagyobb, legáltalánosabb sikere; s az a nagy tábor, mely a Goncourt-testvérek kiválóságát oly sokáig nem akarta elismerni – a naturalizmustól borzadozók és idegenkedők tábora – a _Fréres Zemganno_ megjelenése után hallatta először a megbecsülés és a méltatás szavait. Ebből és ama másik jelenségből, hogy Edmond de Goncourt regényei, akár a lényeget, akár a formát tekintjük, ugyanarra a lélekre vallanak, melyet az Edmond és Jules de Goncourt regényeiből ismertünk meg – mert az életfelfogás, az ember és az egész természet látása, a szellemi irány, a jellemző és a festő erő, az előadás módja, a sajátos szerkezet és a stilus e munkáknak mind a két csoportjában ugyanegy – az következnék, hogy a Goncourt-testvérek közül, akármit mondanak a kegyelet-sugallta sorok, Edmond volt a nagyobb erő, a különb müvész, a poéta, és hogy az összes Goncourt-regények igazi szerzője Edmond de Goncourt. Jules csak a segitőtárs volt. De minden jel arra mutat, hogy ez a következtetés sem fedi a valóságot. Nemcsak _Napló_-juk ide vágó följegyzései vallanak arra, hogy Jules ereje egyenlő volt az Edmondéval, s nemcsak a _Fréres Zemganno_ sejteti – mert a Zemganno-testvérek ők maguk – hogy, ha Gianni-Edmond erősebb volt a tervelésben, Nello-Jules viszont a kivitelben tulszárnyalta bátyját, hanem főképpen az, hogy (bár Edmond hetvennégy évig élt, Jules pedig már negyven éves korában meghalt) a Goncourtok produkciójának kétharmadrésze a Jules életének utolsó tiz évére esik: kétségtelenné teszi, hogy Edmond, egyedül, a regények jórészét sohase irta volna meg s kétségtelenné teszi a két testvér szellemi egyenranguságát.

Azért, ha a Goncourt-regényeket néhány szóval jellemezni óhajtjuk, fölösleges a Goncourtok munkáit két osztályba csoportositani, bár abból, hogy a cimlapokon két különböző cég szerepel, az első pillanatra szükségesnek látszanék. Összességében tekinthetjük egész munkásságukat, mert ez a munkásság két egyforma erő alkotása, két olyan iróé, akik ugyanazokkal a képességekkel rendelkeztek, s akik képességeiket mindig ugyanegy célnak szentelték. Amire a többi irói szövetkezésnél, a többi társszerzőnél még nem volt eset – mert például más Meilhac, más Halévy, s ismét más Meilhac & Halévy – róluk elmondhatni, hogy összes munkáikból, két különböző irói cég munkásságából, tulajdonképpen egyazon irói egyéniség szól. Ennek a páratlan jelenségnek a magyarázata egyszerüen az, hogy ez a két ember két test volt, de egy lélek, ugyanaz a lélek. Egyformán gondolkoztak, mindig együtt éreztek, s még az ötleteik is egyszerre támadtak. Mint Gianniról és Nelloról irja Edmond: a két testvér agyában a gondolatok oly egyszerre keletkeztek, hogy hosszabb hallgatás után ugyanazt a dolgot kezdték elmondani egymásnak. Gianni és Nello annyira egymásra voltak utalva, hogy a másik távollétében mindegyiket az az aggodalmas érzés fogta el, mintha csak félig élne. Amelyik elment hazulról, magával vitte a másiknak a megfigyelő képességét is; s a másik otthon csak szivarozni és aggódni tudott. De csak a kénytelenség választotta el őket egymástól; egyiküknek se kellett az olyan élvezet, amelyben a másiknak nem lehetett része; és egyetlen egy napra se hagyták el egymást soha.

A „két test – egy lélek“ (amit házastársakról szokás mondani) rendesen frázis; itt nem frázis és nem tulzás. Mint a képzelt Gianni és Nello, Edmond és Jules ikerlelkek voltak; azt lehetne mondani: összenőtt lelkek. A sziámi ikrek testi összenőttsége nem ritkább természeti csoda, mint az ilyen lelki összenőttség; sziámi ikreket, Dódikákat és Rádikákat, stb. minden évtized produkál, olyan esetekről ellenben, amilyen a Goncourt-oké volt, csak nagyritkán hallani. S kiváló lelkeknél a Goncourtok esete eddigelé páratlan.

De ez a természeti csoda se megérthetetlen; s a Zemganno-testvérekről szóló példázat teljes világosságot vet erre a kivételes esetre.

Egész életüket megérthetjük ebből a meséből; a csodának csak az alapeleme marad rendkivüli, tökéletesen meg nem magyarázható, a természet titokzatos erőforrásaira utaló jelenség: az a csodálatosan nagy és mély testvéri szeretet, mely conditio sine qua non-ja volt ennek a lelki összeforrottságnak. Az igazán meleg testvéri szeretet az életben nem olyan mindennapos valami, mint az ifjusági iratokban; gyakran látni hideg, közömbös, sőt ellenséges testvéreket; a nagy érzelmi és érdek-összeütközések csak a legjobbak testvéri szeretetét nem teszik próbára; s még az önzetlen, gyöngéd, igazán szerető testvéreket is sokszor elidegeniti egymástól, vagy legalább elhidegiti egymás iránt, a „loin des yeux“, a más világban élés, az elszokás, a kor, az uj család, stb. Arra a nagyfoku testvéri szeretetre, mely önzéstelenségével, áldozatra készségével, lemondani tudásával, s más összeköttetéstől való idegenkedésével versenyezni képes azzal a szeretettel is, melyet a szülők és gyermekek, vagy házastársak, szerelmesek közt látni, kevés a példa. És ez a két ember jobban szerette egymást, mint a legtöbb házastárs, a legtöbb szerelmes pár, jobban, mint a legtöbb fiu az apját, s akárhány apa a fiát. De ennek a nagy és mély – más, erősebb érzést szinte kizáró – testvéri szeretetnek a kivételessége is megérthetővé válik, mert sok magyarázatot lel mindenekelőtt egyéniségükben: a mély érzelmességben, mely mind a kettőjöknek uralkodó vonása, s idegrendszerük rendkivüli finomságában, mely szinte predesztinálta őket arra, hogy a nagyon érzékenyek félénkségével óvakodjanak az uj érzelmektől s lelkük minden gyöngédségét megőrizzék a tulajdon vérükből való hozzájoktartozó számára, – bőséges magyarázatot lel továbbá azokban a körülményekben, melyek egész életüket megértetik: egymásra utaltságukban s a köztük lévő jókora korkülönbségben, mely az idősebb testvér érzését szinte apai, a fiatalabbikét pedig szinte fiui szeretetté dagasztja, – abban, hogy az idősebb testvér a fiatalabbiknak nevelője, mentora, gyámja és egész családja, – a közös ambiczióban és a közös munkában való összeforrottságban, – összeszokásukban, és végül abban, hogy ambiciók majdnem kizárják az érzéki életet.

Edmond nyolc évvel volt Julesnél idősebb (Edmond 1822-ben született, Jules 1830-ban). Az örökölt vagyon megmentette őket a pénzszerzés gondjaitól. Csak egy kedvtelésük volt: a szép dolgok, a műtárgyak gyüjtése; s csak egy ambiciójuk, egy foglalkozásuk: az irodalom. Az ambició talán jobban izgatta az idősebb testvért, mint a fiatalabbat, de a rátermettség Julesben talán még nagyobb volt, mint bátyjában, mesterében. Jules 1870-ben halt meg; gyönge szervezetü ember volt, valószinü, hogy akkor se élt volna sokáig, ha tétlen marad. De lehet, hogy erejének tulfeszitése, a lázas munka ölte meg; s lehet, hogy siettette halálát a sok csalódás és keserüség, az a tapasztalat, hogy a folyton várt nagy siker helyett ujra meg ujra csak félsikerrel és csak rosszakarattal találkoznak.

_A Fréres Zemganno_ példázata legalább ezt sejteti, pedig ennek a regénynek egyes helyei többet mondanak róluk és életükről, mint bármely életrajzi adat, mint a _Levelek_ és _Napló_ összes vallomásai. Mialatt a mesélgetés teljes szabadságával él: egészen nyiltan beszél a gyászoló testvér.

Gianni és Nello clownok. A trapezen végzik mutatványaikat, olyanformán, mint az angol cirkusz-bohócok, akik „elmésséget vittek bele az erőmutatványokba, a szatirikus szinjáték egy uj fajtáját találták fel, s ugyszólván ujjá fejlesztették a commedia dell’arte-t“. Testestül-lelkestül a mesterségüknek élnek; elolvassák az ugrás és ellensulyozás gyakorlatairól szóló régi könyveket, s gyönyörködnek abban, ha mesterségüket egy-egy órára ugy gyakorolhatják, ahogy kétszáz évvel ezelőtt őseik, a hajdani ugró művészek; előbbre akarják vinni a művészetüket; mindig valami ujat és nagyot tervelnek; fel akarnak ugrani olyan magasra, amilyen magasra ember még nem ugrott soha.

Gianni tizenkét évvel öregebb, mint Nello. Mikor teljes árvaságra jutottak, Gianni már művész. Ő lett kis öcscsének tanitója, nevelője, egész családja. Senkit se szeret öcscsén kivül. Életét a mesterségének szentelte, és annak a feladatnak, hogy társává neveli Nellot, magánál is nagyobb művészszé.

„Az a hűség, bizalom és hit – ugy itt, mint a következőkben Szüry Dénes forditását idézem, – amelylyel néha az öregebb testvéren csügg a fiatalabb, az az imádattal határos, ártatlan bámulat, amely olyan ideálnak tekinti azt az ő saját véréből való lényt, hogy titkon egész hévteljes szeretettel formálja magát is a minta szerint, megvolt Nelloban is, aki oly szenvedélyes ragaszkodással viseltetett Gianni iránt, mint soha senki a világon, a bátyja irányában.“ Később már „voltak olyan együttes mutatványaik, ahol erejük, hajlékonyságuk és fürgeségük egészen egybeforrt, s amelyeknél a két érintkező test egyetértésének csak percnyi hiánya is egyikükre vagy mind a kettejükre sulyos vészszel járhatott. De olyan kölcsönös testi megértés lakott ebben a két fivérben, hogy náluk a csukló- és nyujtó-izmoknak valamely mozgáshoz szükséges egyetértő akarata a két test egy akaratául jelentkezett. Két ember izmainak, együttes erőmutatványoknál jelentkező ez a rejtett egyértelmüsége, – az apai és fiui dédelgetés jellegével biró gyöngéd érintkezés, – izomnak izomhoz intézett kérdések szakadatlan sora, – idegnek ideghez szóló: „csak rajta!“ válasza – két test érzésének egy ugyanazon aggálya, egyikük életének szüntelenül a másik vállára dobása s együttes vészben a mentésnek is együttes gondolata – olyan lelki kapcsot alkotott a fivérekben, amely az ösztönszerü ragaszkodást még erősebb bilincsekbe kötözte, s még erősebbé fejlesztette bennük azt a természettől nyert ösztönszerü hajlamukat, hogy nekik egymást szeretniök kell.“

„Mindannak, amit Gianni kitalált: Nello volt a disze, virága s a bája.“

Gianni folyton tervel: „Hónapok óta módolgatom a dolgot s egy kissé már borzongok is, hogy még hány hónap kell a sikerhez… Hányszor kell abbahagynunk a terveinket, mert visszariaszt az idő és az a jelentéktelen hatás, amelyet a közönségre esetleg gyakorolhat…“ Pedig utól akarja érni Leotard-t, a trapezkirályt, s e célból kutat, „kutat szakadatlanul, mint ahogy’ a mathematikus egy tétel megoldását keresi…“ „Örökkön munkában lévő agya a lehetetlennek lehetővé tételén kutatott szakadatlanul. Felforgatni vágyott, ő, az egyszerü clown, egy kis természeti törvényt, a kételkedők bámulatára. Nagyra, emberfölöttire tört; megvetette azt, amit a közönséges gondolkodás tart kivihetetlennek; lenézte azokat a gyakorlatokat, amelyeket a légtornászat és az egyensulyozás terén ez ideig tartottak a művészi ügyesség netovábbjának és kicsinyléssel forditotta el tekintetét az olyanféle segédeszközöktől, mint a szék, a golyó és a trapez… Gyakran élt abban a hitben, hogy testet is öltött a villanó eszme, gyakran elfogta a felfedezést kisérő, pillanatnyi, lázas gyönyörérzés, amelyet azonban az első kisérletnél nyomban követett a lemondás. Egy váratlan akadály, amelyet az eszmealkotás rögtönös és mámoritó heve nem lát, visszalökte egy csapással a semmiségbe…“

Mig Giannit „egy rögeszme, egy kórság“ bántja, az, hogy „minden áron ki akar találni olyas valamit, ami hirnevet szerez nekik“, Nello erre az álláspontra helyezkedik: „Amit te kitalálsz, azt én a nyakam kitörése árán is megteszem, de a kitalálás, az a te dolgod; én megnyugszom benned; engem kielégitenek azok a kis pajzán ostobáskodások, amelyeket bohóckodásaim közben rögtönösen kitalálok.“

A közös munka egyre jobban összefűzi őket. „Munkájok oly egymásba folyó s annyira együttesen haladó volt, hogy csakis együtt érhette őket a helyeslés; hogy dicséretben, gáncsban, sohase választotta el őket egymástól a közönség, hogy kettejökben egy önszeretet, egy hiuság, egy büszkeség volt bántható vagy dédelgethető.“

„A cirkuszból hazavitt fáradtság és izmaiknak mindig tettre kész ruganyossága érdekében órákon át otthon végzett gyakorlataik, az előretörés állandóan nyugtalanitó gondja s agyuknak uj és uj alkotásokra irányzott örökös munkája elnyomta bennük a vér hevét, elnyomta a munkára csak félerőt forditó életnek kicsapongásokra vivő kisértéseit. Megvolt bennük az utolsó husz év olasz atlétáinak az őskor viadoraitól egyenes vonalon öröklött az a hagyománya, hogy papi életre kell szoritkozniok; hogy csakis a Bacchussal és Vénussal való szakitás árán őrizhetik meg teljességében az erejöket.“

„Az ugrás, a lágy izomzatu, tömör hustömegnek a légben lebegésre szükséges szárnyak nélkül való pillanatnyi fölrepülése a földről, ha rendkivüli magasságot tud elérni: csodaszámba megy“… Gianni ilyen csodaugrást tervel. Nello kételkedik. Bolondnak mondja Giannit, aki „élvezetét leli abban, hogy vele oly dolgokat próbáltasson, amelyekről előre tudja, hogy teljes lehetetlenség“… De Gianni nem nyugszik. „Sok próbára s ujból és ujból kezdésre volt szükség, hogy biztosságra jussanak, hogy Gianni a Nello ugrása által okozott rázkódás ellenére is megtartsa az egyensulyt, s hogy tulheves erőkifejtéssel Nello se zavarja meg azt. S mikor az ifjabb már azt hitte, hogy célnál vannak, Gianni még mindig ellensulyoztatta, s egyik veszélyes ugrásból a másikba sodorta őt, s minthogy minden támasz nélkül ugráltak egyik a másikra, csakis mozdulataik rendkivüli egyöntetüségére és egyetértésére lehetett épiteniök.“

Annak a gyakorlatnak, amelyet Gianni oly régóta tervel, a rendkivülisége „nem ragadhatja meg a nagytömeget, nem okozza a veszedelem, a halálveszedelem borzongását, amit pedig magában rejt a gyakorlat“… csak a direktor, a legilletékesebb szakértő tudja, hogy „az rendkivül erős dolog“… És mégis, ez a nehezen kivihető gyakorlat, amelyet ők hóditottak meg a lehetőségnek, jóllehet igen egyszerü dolognak látszik, mert annyira nem tör külső hatásra, hogy a nagytömeg elragadtatására nem is számithat, akármilyen egyszerü dolognak látszik, katasztrófához vezet. De itt már gonoszság játszik közre. Egy amerikai lovarnő, aki szemet vetett Nellora, s akit Nello kifigurázott, boszuból megvesztegeti az istállószolgát, hogy egy őrizetlen pillanatban cserélje ki a mutatványhoz szükséges eszközök egyikét. Ennek a cserének az a következése, hogy Gianni is, Nello is leesik a magasból, s Nello kitöri a lábát.

Egy darabig remélik, hogy Nello tökéletesen föl fog épülni, s hónapok mulva ismét folytathatja a mesterségét. De Giannit gyötri a lelkifurdalás: „Milyen ostoba voltam!… Miért ne maradhattunk volna meg a magunk egyszerüségében.?!… mire való volt uj utat keresni?!… Hogy elmondhassák rólunk, hogy tettünk egy olyan ugrást, amelyet nem tett meg senki más!… Pedig mi megtehettük volna!… Ó, nyomoruság!… És mit hozott neki?… Én, én vagyok az oka… benne nem volt meg az a szentséges vágy!… én voltam az, aki nógattam… és ő engedett… hisz a vizbe is beleugrott volna a szavamra!…“

„Eszébe jutott fivérének nembánomságara hajló természete, amely dicsvágy, erőkifejtés nélkül szeretett élni, könnyedén, egy napról a másra. Eszébe jutott, hogy ezekkel szemben állt, példaadásul, az ő nagyratörésre irányzott erős akarata és az ő asszonyt kerülő ridegsége. Eszébe jutott, hogy hajlamaival ellentétes irányba terelte fivérét, midőn az ő eszméinek áldozta ifju életét.“

S a regény vége ez:

Reménységük szétfoszlik; nem áltathatják magukat tovább: Nello örökre sánta marad. Gianni észreveszi, hogy Nellonak fáj, ha ő gyakorlatait végzi a trapezen. Ettől fogva titokban, éjjel gyakorolja magát. De Nello egy éjjel rájön, hogy mi történik, nem messze tőle… Négykézláb lemászik a lépcsőn, s meglesi Giannit.

„Oly nesztelenül jutott be Nello, hogy a tornász nem vette őt észre. S aztán térden maradva nézte, hogy micsoda őrült rohammal repül fivérének ép tagoktól duzzadó hatalmas alakja. S amint igy maga előtt látta teljességében a férfierőt, megszállta az a gondolat, hogy Gianni sohase fog lemondani tudni a cirkuszról, s erre a gondolatra keserves zokogás tört ki belőle. Gianni megriadva a zokogástól, hirtelen ülő helyzetet vett a trapezen, a homályban botorkáló csomagszerü dolog felé irányitotta a fejét s nyomban olyan hatalmas erővel lökve ki lába alól a trapezt, hogy ez repülésében bezuzta az ablakos ajtót, fivérénél termett s ölébe kapta őt. Egymás nyakába borultan sirtak mind a ketten és sokáig tartott, szó kiejtése nélkül, a sirás. Egyszerre csak egy lemondásteljes bucsupillantással végigsurrant hivatása összes szerein az öregebb s aztán igy kiáltott fel:

– Ölelj meg, gyermekem!… Meghaltak a Zemganno-fivérek!… Csak két hegedü-cincogó maradt meg belőlük… akik vonót fognak kezelni ezentul… székeken ülve.“

Ime, a Zemganno-testvérek és a Goncourtok életének regénye. Mert hiszen a trapez, meg a többi, csak példázat. Gianniban az a szenvedély lobog, amelyet az irodalom ébreszt. Ambiciója az iróművész nagyratörése. Az uj ut, amelyet keres, az, amelyre később Zola, Daudet és a többiek lépnek; küzdelmeiket és balsikereiket az okozza, hogy Gianni nem akar taposott ösvényen járni, hogy olyan dolgokra tör, amelyeket a közönséges gondolkozás irodalmi lehetetlenségnek tart, hogy _Germinie Lacerteux_-vel olyan téren kezd kutatni, ahol előtte még nem jártak, s olyat produkál, amit a tömeg nem érthet meg. Az amerikai lovarnő: az a temérdek rosszakaratu lélek, aki a művészen boszulja meg, amit az ember vét, mert hiszen a legkedvesebb gyermek is számtalan hiuságot sebez meg. Ami Nello testi épségét megőrli: az a lázas irói munka. Tragikumuk, hogy: a könnyebbvérü Jules Edmond becsvágyának az áldozata, s hogy Edmondban még akkor is él az irodalom szenvedélye, mikor Julest a testvéri szeretetből vállalt – neki, a gyöngének, halálos – munka már rokanttá tette. És a befejezés: hogy Edmond testvéri szeretetének feláldozza szenvedélyét, minden szép tervét, olthatatlan becsvágyát, s elhajitja a tollat,… amelyet csak akkor vesz ujra a kezébe, amikor öcscse már nyolc év óta halott.

Edmond de Goncourt, keserüségeinek egy kitörése alkalmával, arra hivatkozott, hogy öcscse és ő, nagyobb megbecsülésre tarthatnak számot, mint amilyenben részesülnek, ha egyébért nem, ezeknél az érdemeiknél fogva: Mind a ketten egész életüket az irodalomnak szentelték. Ők ismertették meg a művelt világgal a japánok művészetét. Az ő történelmi kutatásuk és irásművészetük ujra megelevenitette a tizennyolcadik századot. Végre, ők a naturalizmus uttörői, s megteremtői az első naturalista regénynek, melynek a cime: _Germinie Lacerteux_.

A rosszakaratu kicsinylés, mely halálukig üldözte a Goncourtokat, könnyen végezhet ezekkel az érdemekkel, valamint Edmond de Goncourtnak azzal az ötödik érdemével is, hogy a műtárgyak gyönyörü gyüjteményét szedte össze, s hogy jelentékeny vagyonát a francia iróknak hagyta (mert ennek a vagyonnak a kamatait ma tizenegy iró élvezi: a „Goncourt-akadémia“ tiz tagja, s egy tizenegyedik, aki „az esztendő legjobb regényével“ megnyeri a Goncourt-dijat.) Az utóbbi érdemhez nem kell egyéb, csak: vagyon, meg az a fátum, hogy az örökhagyónak ne legyenek gyermekei. Hogy egész életüket az irodalomnak szentelték, szép, de Franciaországban akárhány iró van, aki ugyanezt elmondhatja magáról, jóllehet sokkal több nehézséggel küzd, mint amennyit a Goncourtok ismertek. Hogy megismertették Európával a japánok művészetét, ez érdem; de bizonyos, hogy ez a művészet ma már nem volna ismeretlen a Goncourtok nélkül sem. Hogy a XVIII. század szellemi életéről szóló köteteik jelentékenyen hozzájárultak e letünt világ irodalmi megelevenitéséhez, tagadhatatlan; de ebben az érdemben sok, meglehetősen ismeretlen nevü iróval osztoznak, akik erről a világról nem kevésbbé kitünő könyveket irtak. Hogy végre _Germinie Lacerteux_-nek a megjelenése nevezetes dátum a naturalizmus történetében, ez igaz – mert hiszen az _Assomoir_-nak _Germinie Lacerteux_ az „előfutár“-ja (ugyszólván: a Keresztelő Jánosa), sőt az _Assomoir_-nak minden ugynevezett ujitása benne van már „in nuce“ _Germinie Lacerteux_-ben – de mindez csak irodalomtörténeti érdem. S annyival kétesebb becsü irodalomtörténeti érdem, mert maga a naturalizmus, az elv, a reform-törekvés, soha se diadalmaskodott, s csak annyiban vezetett sikerre, hogy valóban nagygyá nőttek irók, akik eleinte a naturalizmus zászlaja alatt küzdöttek, nagygyá nőttek, nem a naturalizmus erejénél, igazánál fogva, hanem a naturalizmus ellenére. Csökkenti végül ennek az irodalomtörténeti nevezetességnek az értékét az is, hogy ami a Goncourtok és a Zola alkotásaiban igazán nagybecsü, csak igen csekély részben „uj dolog“; a Goncourtok és Zola a realizmus három nagy Leotard-ja: Balzac, Stendhal és Flaubert fegyvereivel győztek; ezek után az igazi hóditók után ők már csak igen kevéssé tágithatták az irodalmi igazság birodalmát; s az a terület, amelyet még meg akartak hóditani, tulesvén a természetalkotta határokon, nem eshetett hatalmukba, akármilyen kitartóan hadakoztak is érte.