Part 27

Vessünk egy pillantást azokra a statisztikai adatokra, amelyek kimutatják, hogy ma több mint harmincz olyan orosz iró van, akinek a munkái fejedelmi vagyonként jövedelmeznek, – képzeljük el ebből, hogy ennek a „barbár“ földnek az irói mekkora közönségnek szólnak otthon is, – jusson eszünkbe, hogy a mi nagy Jókaink, a legnagyobb magyar irodalmi dicsőség szerencsés birtokosa, miután egy életen át maga volt a megtestesült szorgalom, aggságában kénytelen volt akkordmunkával keresni meg a kenyerét – és azután ne csodálkozzunk, ha a külföld ma se akarja elhinni, hogy igenis vannak iróink, akik méltók volnának kegyes figyelmére, amelylyel különben többször tiszteli meg az érdemetlent, mint az igazán nagyot.

A KRITIKA JOGA.

I.

Sardou utolsó szindarabjának fél-sikere vagy inkább balsikere után bepörölte a párisi „Matin“ czimü ujságot, mert bukását vagy sikerének megrövidülését annak tulajdonitotta, hogy az óriási publiczitásu „Matin“ már az előadás előtt gáncsoló, gunyos, „levágó“ birálatot közölt az uj szindarabról. Egy Picard nevü szinmüiró, akivel szemben a „Matin“ hasonlóképpen járt el, okult Sardou példáján s szintén kártéritést követelt a „Matin“-tól, pör utján, mint Sardou. Végül Alvarez, a párisi Nagy Opera hires tenorja, egy másik ujságnak a referensét pörölte be, amiért ez a zenekritikus azt irta, hogy Alvarez „állandóan hamisan énekel“. Alvarez ügyében a biró hamarosan itélt: ezerötszáz frank kártéritésre kötelezte a zenekritikust, aki ezután bizonyosan óvatosabb lett annak megállapitásában, hogy ki és mikor énekel hamisan.

Mikor ezek a pörök megindultak a francia napilapok sokat irtak „a kritika jogá“-ról. És abban az egyben mindenesetre igazuk volt, ha sokat foglalkoztak a dologgal, mert ez a kérdés csakugyan megérett a tüzetes tárgyalásra. De a kérdésnek nem a lényege foglalkoztatta őket; csak a részletkérdéseken nyargaltak. Ami a fődolgot illeti, hallgatag arra az álláspontra helyezkedtek, hogy a kritika jogát nem korlátozhatja semmi. Érthető, mert hiszen a sajtó hatalma éppen azon alapul, hogy mindenkivel és mindennel szemben kritikát gyakorol; természetes tehát, ha nem akarja megengedni, hogy ehhez való „jogát“ vita tárgyává tegyék (amint például az egyház sem engedte meg a dogmák vitatását), mert hiszen ennek a kérdésnek a puszta feszegetése is mélyen belevág az érdekébe, s ha eltüri, hogy ebből a „jog“-ából valamit elvitassanak, ez nem történhetik hatalmi körének jelentékeny csorbulása nélkül. Hanem ezt a kérdést a sajtó mégsem intézheti el „házilag“. Ma már minden vita tárgya; s akármekkora hatalom a sajtó, mégsem arrogálhat magának minden kiváltságot, s főképpen azt nem, hogy mindazt, ami az ő hatalmi körét érdekli, ki kellene vonni a szabad vizsgálódás és a megvitatás szabadsága alól. Ha a kritika jog, a sajtó jogait is meg lehet kritizálni.

A kérdés megérdemelné, hogy valaki egész térfogatában, minden vonatkozásában, minden oldalról megvilágitsa; annyival inkább megérdemli, hogy néha legalább rövidesen foglalkozzunk vele.

*

Számoljunk le legelőször azzal a részletkérdéssel, amelyet nem minden rosszhiszemüség nélkül helyeztek előtérbe, hogy eltereljék a figyelmet a fődologról.

A „Matin“ – a maga érdekében igen ügyesen – azon lovagolt, hogy ő nem köteles alávetni magát annak a régi, álmos szokásnak, amely megelégedett azzal, hogy a birálatot az előadás után közölte. Nem köteles respektálni a szinházigazgatóknak azt a felfogását, hogy a főpróbára meghivott sajtónak az előadás részleteiből a bemutató est előtt semmit sem szabad elárulnia s különösen nem szabad előre leteremtenie az uj darabot. Nem köteles tartózkodással viszonozni a szinházaknak azt a figyelmességét, hogy könnyiteni akarva a birálók esti munkáján, a sajtót is meghivják a különben zártkörü, „magánjellegü“ főpróbára. Az előrebirálás jobban megfelel az ő czéljainak; az ujságirás fejlődése ma már megkivánja, hogy szakitsanak a hagyományos szokással. Ha a szinházaknak ez nem tetszik, hát ne hivják meg a főpróbára a sajtó képviselőit. Neki joga van kritizálni, előbb csak ugy, mint utóbb; semmi köze a szinházak és a szerző érdekéhez, ami pedig az illendőséget illeti, ezen tulteszi magát, a közönsége érdekében, mert neki csak egy czélja van: az, hogy minél gyorsabb és minél teljesebb informácziót nyujtson.

Nem mondta meg, de sejtette – és ez a „fejlődés“ előre látható – hogy előre fog birálni akkor is, ha nem hivják meg a főpróbára. Mindig fog találni másolót, szinházi tisztviselőt, sugót vagy szinészt, akinek az indiszkrécziójából előre megismerheti és előre megbirálhatja az ujdonságot; módját fogja ejteni ennek még akkor is, ha a szerző szakácsnéjától kell megszereznie az uj darab kéziratát. Neki joga van a birálathoz, előbb csakugy, mint utóbb; hogy honnan szerzi meg az ehhez szükséges tájékozódást, ez már az ő dolga.

A biró persze nem tehette magáévá ezt a felfogást, s ha méltatta is a „Matin“-nek a „fejlődés“ és a „haladás“ érdekében kieszelt ujitását, nem helyezkedhetett arra az álláspontra, hogy a „Matin“ reformjának hirtelen megvalósitásával csak az illendőséget sértette volna. Végre is kétségtelen, hogy ha egy példátlan reklámmal dolgozó s ennek következtében példátlanul nagy közönségnek szóló ujság már előre sujtó birálatot közöl valamely uj szindarabról, ezzel igen sok embert elriaszt ennek a szindarabnak a megtekintésétől, tehát kiszámithatatlan anyagi kárt okoz a szerzőnek, s a szinháznak se használ. És ha a szinház nem is panaszkodhatik, mert a „Matin“-nek a főpróbára való meghivásával ő maga mulasztotta el a tulajdon érdekének megvédését, Sardou joggal mondhatta, hogy viszont neki semmi köze ahhoz, hogy mit kiván az ujságirás fejlődése s mit kiván a minél gyorsabb informácziót mohón kereső olvasóközönség, sőt ahhoz sincs köze, hogy kiket hi meg a szinház a főpróbára, – mindez nem ok rá, hogy ő kénytelen legyen eltürni az anyagi megkárositást.

De az előrebirálás kérdése csak jelentéktelen részletkérdés. Napi kérdés, amelyet néhány birói itélet bizonynyal hamarosan meg fog ölni. Ha a biró hasonló esetekben háromszor vagy négyszer busás kártéritésre fogja itélni az előre biráló ujságot: az ujságok fütyölni fognak az ujságirás fejlődésének a szükségeire és ugy le fognak tenni a reformról, mintha a „Matin“ semmit se szólt volna. Ha pedig az történik meg gyakrabban, hogy egyik-másik biróság annak a felfogásnak ad igazat, a mely az előrebirálást megengedhetőnek tartja: a szinházak meg fogják szüntetni a főpróbákat vagy pedig a szerző fog szerződés utján gondoskodni arról, hogy anyagi érdekeiben a főpróbák szokása ne károsithassa meg. Mindenesetre meg fogják találni a módját annak, hogy, ha az ujságok előre is közölhetik a birálatot, ezt csak nagy anyagi áldozatok árán, indiszkrécziók megkeritésével tehessék, ami mindenesetre csökkenteni fogja az ujságok ebbeli buzgalmát. Szóval, mihelyt akár a szinház, akár a szerző nem nyujt rá módot, hogy az uj szindarabot az ujságok előre megismerhessék, az előrebirálás kérdése azonnal elintéződik és pedig nem ugy, ahogyan ezt a „Matin“ állásfoglalása jósolta.

Az igazi, a jelentőséges, a jövőre is kiható, a kontroverziák elkerülése végett, a mindegyre nagyobb komplikácziók kiküszöbölése czéljából minél hamarább és okvetetlenül megoldandó kérdés az, hogy csakugyan semmi se korlátozhatja-e a kritika jogát? – és igaza volt-e a „Matin“-nek, amikor azt mondta, hogy: neki semmi köze a szinházak és a szerzők érdekéhez, vagy nem volt igaza és bizony köteles ezt az érdeket respektálni?

*

Régente soha senkinek se jutott eszébe a kritika jogát vitatni. De régente nem is fordultak elő hasonló esetek, mondhatni: visszaélések.

Ha pedig ez a kérdés azelőtt soha se merült fel, ebből nem következik az, hogy ez a kérdés már régen el van döntve, ez a kérdés nem kérdés és hogy a kritika joga korlátlan, ez vitathatatlan, szent dogma volna, amely „ne nyulj hozzám“. Csak az következik, hogy: azelőtt ezt a kérdést nem volt érdemes fölvetni.

Igenis, ezt a kérdést a gazdasági élet komplikácziói vetették felszinre.

Ameddig az irodalmi produktum nem képviselt akkora anyagi értéket, hogy fogadtatása, kedvező vagy nem kedvező megitélése, szerencséje vagy balszerencséje nevezetes anyagi különbséget jelentett volna, ameddig tehát a kritika, ha még oly nagy erkölcsi kárt is, de csak jelentéktelen, szóra se méltó anyagi kárt okozhatott a szerzőnek: ezzel a kérdéssel nem volt érdemes foglalkozni és nem is foglalkoztak vele.

De a gazdasági élet nagy föllendülésével és specziálisan a szinházi iparág csodálatos kivirágzásával a régi állapot a felismerhetetlenségig megváltozott.

Ma már lehetetlen a gazdasági szempont figyelmen kivül hagyásával tekinteni az irodalmi dolgokat. Ma már az irodalmi produktumban is meg kell látnunk a felhalmozott munkát, mely bizonyos anyagi értéket is képvisel s ennek az anyagi értéknek, a jogos tulajdon egy nemének a védelméről semmiféle irodalmi szempontból nem lehet lemondani. Végül ma már különösen az előadott szindarab olyan nagy anyagi értéket képviselhet, hogy az ilyen szindarabnak sorsa a tulajdonosra nézve néha a képzelhető legnagyobb anyagi előnyt, néha a képzelhető legnagyobb anyagi kárt jelenti. És ezt a tulajdont, ezt az értéket respektálnia kell még az irodalom érdekeinek is, mert még ezek se állanak fölötte a tulajdon törvényének, amelyen az egész mai társadalom berendezkedése alapul és nyugszik, ha már kissé inog is. De különösen meg kell védeni ezt a tulajdont, ezt az értéket akkor, amikor ezt nem is az irodalmi érdekek veszélyeztetik, hanem csak az irodalmi érdekek hangoztatásával rosszhiszemüen visszaélő, álczázott magánérdek, amely az igazság szavaival való játékot, képmutató módon és nagyképüsködve, csak a tulajdon czéljaira használja.

Rendet kell teremteni ebben a kaoszban – akármilyen nehéz itt rendet teremteni – legalább is olyan rendet, aminőnek egyebekben örvendünk.

Mik ennek a nehézségei és hol kereshetjük a kaoszból kivezető utat?

II.

Az elmélet azt mondja:

– Természetes, hogy a kritika jogát nem korlátozhatja semmi. Azt a szabadságot, hogy gondolkozzam, senki se veheti el tőlem. És minden gondolatom kritika. Hogy gondolataimat szabadon közölhessem másokkal is: ez azoknak az emberi jogoknak egyike, amelyek egyáltalán nem vitathatók azóta, amióta a világ nem csupán satrapákból és rabszolgákból áll. A szabadság itt kezdődik. A szabadságok elseje: a gondolat szabadsága. És mindjárt másodika: a sajtószabadság. Nemcsak az egyén joga, hanem egyszersmind a közszabadságok egyik biztositéka, hogy gondolatait mindenki szabadon terjeszthesse, sajtó utján, a nyomtatott betüvel is. A kritika joga? Ez nem kérdés. Persze hogy korlátlan! Ez a sarkigazságok egyike.

De a gyakorlat igy szól:

– Mindaz, amit az elmélet mond, nagyon szép. Nagyon szép és nagyon szükséges. És legnagyobbrészt megtámadhatatlan. Csak egy szó nem szép abban, amit mond: a korlátlanság. Semmi se korlátlan – a világegyetemet kivéve. Gondolataimat szabadon közölhetem másokkal, de azért, ha megsértem valakinek a becsületét, a biróság mégis elitél, még olyankor is, amikor az illető megitélésében igazam van. Gondolataimat szabadon terjeszthetem sajtó utján, de ha olyan diffamáló állitást nyomtatok ki valakiről, amelyet nem tudok bebizonyitani, becsuknak, mint rágalmazót. A társadalom tehát megvédi az egyest ugy anyagi, mint erkölcsi érdekében, a gondolat- és sajtószabadság ellenére is. És ez még nem minden. A czivilizáczió nyomán előkerülnek az ipar meg a kereskedelem és igy vagy ilyenformán alkudoznak: „Nincs tiszteletreméltóbb valami, mint a gondolat- és sajtószabadság!… Isten mentsen, hogy birálgató szóval illessük! De ha a társadalom nem véd meg bennünket ennek a hatalomnak, ennek a mindenhatóságnak a könnyen elképzelhető tulkapásai ellen, akkor – nincs ipar és kereskedelem. Mert a mi szabad mozgásunk, sőt megélhetésünk a belénk vetett bizodalmon alapszik, és ha ezt az ilyen tulkapás könnyen és büntetlenül megrenditheti, akkor jobb, ha hozzá se fogunk a munkához vagy a vállalkozáshoz. Szivesen elismerjük tehát a birálat korlátlan jogát, de arra kérjük a társadalmat, adja meg nekünk azt a konczessziót, hogy a mi dolgainkról a birálatban ne lehessen szó, módolja ki nekünk a gondolat- és sajtószabadságtól azt az engedményt, azt a kiváltságot, hogy a mi müködésünkre a fölötte tisztelt birálat ne terjedhessen ki és jóhirünket nemcsak a ráfogás, hanem még a leszólás és a lekicsinylés ellenében is csakugy megvédhesse a társadalom, mint egyéb tulajdonunkat. Mert csak ezzel a föltétellel lehet ipar, e föltétel nélkül nincs kereskedelem.“ És ebbe a megalkuvásba belement a társadalom, hogy lehessen ipar és kereskedés. Már pedig ez is csak korlátozása a kritikának, ugy-e?!

Az elmélet természetesen ragaszkodik az igazához, de a gyakorlat is meg tudja védeni a maga igazát. És ha ön elhireszteli a városban vagy kiirja az ujságba, hogy X. Y. suszter mindig rossz czipőt készitett önnek vagy hogy N. N. kereskedő silány portékát árul, a suszter meg a kereskedő beperlik önt és ön hiába akar bizonyitani, a pör vége az lesz, hogy önt kártéritésre itélik, mert önnek nem szabad rontania a suszter vagy a kereskedő üzletének jóhirét, noha ön nemcsak veleszületett biráló jogával, a gondolatközlés és a sajtó szabadságával élt, hanem még hozzá külön jogot váltott erre a birálatra, amikor pénzt adott egy olyan tárgyért, amelyet nem tud használni.

Budapesten sokan emlékezhetnek még annak az urnak az esetére, aki évekig mulatságot lelt benne, hogy nem éppen mélyreható kritikával s kevés komolysággal, ötletesen, de szinte hires felületességgel birálgatott „mindent és még egyebeket is“: irókat, tudósokat, szinészeket, képzőmüvészeket, néha politikusokat is, az utóbbiakat a legtöbb szerencsével, mert az efféle birálathoz tökéletesen elég: a világlátottság és egy pár mulattató ötlet. Egyszer az jutott eszébe, hogy megkritizálja a budapesti vendéglőket. Talán minden dolog közül a gasztronomiához értett a legjobban és ebben a birálatban sok olyan igazságot mondott el, amelyet akkor Budapesten mindenki tudott vagy – érezhetett. De azt a hibát követte el, hogy megnevezett egy pár budapesti vendéglőst, s valamelyiküket kinevezte a „generálszaft“ feltalálójának. Az aposztrofált vendéglős perelt s a birálót csinos pénzbirságra itélték – pedig irodalmi müködésében talán soha se vezette több komolyság és soha se állott elő általánosabban helyeselt megjegyzésekkel.

Hogy a hasonló példák se nálunk, se másutt nem gyakoriak, nagyon érthető. A birálat már mindenütt megtanulta, hogy az iparral és a kereskedelemmel szemben óvatosabbnak kell lennie, mint amikor másról szól.

*

Az ipar és kereskedelem müködését nemcsak a ráfogás, hanem a leszólás ellenében is védelmezi a társadalom. Védelmet nyujt másféle munkának is; csak éppen a tudományos, irodalmi és müvészeti munkát nem védi.

Miért? Ez a müködés nem volna olyan értékes, mint a többi? Ellenkezőleg; értékesebb a többinél. És a birálatnak sehol sincs akkora hatása, mint ezeken a területeken; többet használhat vagy árthat a megbiráltnak, mint máshol.

Bizonyára itt a legszükségesebb – tehát a legtermészetesebb – a birálat ellenőrző szereplése. De ez még nem ok rá, hogy a társadalom a tudományos, az irodalmi és müvészi munkától megvonja azt a védelmet, amelyet megad az ipari munkának s a kereskedő vállalkozásának.

Számitsuk ehhez, hogy a birálat jogával való visszaélés itt a legkönnyebb. Hogy a kritika álarczát itt ölti a leggyakrabban magára a magánérdek, a tisztességtelen verseny és az alantas boszuállás.

És ezt a visszaélést nem lehetne meggátolni vagy legalább megneheziteni, csak azért, mert tudományos, irodalmi és müvészi munkáról van szó, amelynek a kritika természetes ellenőrzője?! Hiszen a nagyobb javak és értékek még gondosabb védelmet kivánnának! És akármilyen kivánatos itt a birálat lelkiismeretes szereplése, semmi ok sincs a védelem megtagadására, mihelyt könnyü megkülönböztetni az igazi birálatot a birálat álarcza alá bujt érdektől.

De hát ez rendesen nem könnyü. Az érdeknek van gondja rá, hogy amikor a birálat maszkját használja, nehezen lehessen leálczázni. Semmi se könnyebb, mint ügyesen tettetni a jóhiszemüt és a birálót mimelni, amikor valójában csak az érdek, a tisztességtelen verseny vagy a boszuállás szól a képmutatóból. Nem kell ehhez egyéb, csak a közkeletü szólamok hangoztatása, a nem őszinte, de annál kategórikusabb nemtetszés kifejezése, egy kis rabulisztika, egy kis frazeologia. A közmondás tuloz, mikor azt mondja, hogy nincs könnyebb, mint a hazugot és a sánta kutyát utólérni. De bizony szaladni kell utána! S hazudni könnyebb; nincs könnyebb, mint hazudni.

Azért, ha a társadalom védelmébe venné az effajta visszaélések ellenében a tudományos, irodalmi és müvészi munkát is, temérdek pörnek és nagyon bonyodalmas pöröknek néznénk elébe, amelyekben a biró nem könnyen ismerné ki magát és még nehezebben tudna kifogástalanul itélkezni. Attól a birótól, akire a társadalom ezt a munkát bizná, azon a készültségen és azokon a képességeken kivül, amelyeket minden birótól megvárhatunk, rendkivüli tájékozottságot és mindenféle szakmához való hozzáértést kivánna ez a munka. Valósággal speczialista birákat kellene alkalmazni.

Ez az egyik nehézség. A másik pedig: hogy a tudományos, irói és müvészi munka védelmének ez a módja nagyon megnehezitené az igazi birálat fölötte kivánatos müködését. Mert hiszen nyilvánvaló, hogy mihelyt ilyen fórumokhoz lehetne folyamodni, ezeket a fórumokat a legjobban azok rohannák meg, akik csak képzelik, hogy sérelmet szenvedtek, akiknek csak fáj a jóhiszemü, a tárgyias, a jogos megitélés – ami végső eredményben csak az igazi birálat nem igazolható molesztálására vezetne.

Ezzel szemben azonban az is kétségtelen, hogy az igazi birálatnak magának is érdekében áll, hogy ne téveszszék össze a kritika álarczába bujt érdekkel. Az, hogy ilyen is van, sőt orgiákat ül, neki árt a legtöbbet; amikor az utóbbi őt érdemetlenül diszkreditálja, ő maga is kárvallott, nemcsak a lebirált.

Nagyon valószinü tehát, hogy az igazi birálat, még a kellemetlen következésnek: a gyakori molesztáltatásnak eltürésével is bele nyugodnék, hogy a tudományos, irodalmi és müvészeti produkcziót ilyenforma védelem sánczolja körül. Nemcsak a produkczióra, rá nézve is fontos, hogy megkülönböztessék attól az ál-birálattól, amely az ő nevével, hitelével és tekintélyével csak visszaél, nemcsak a produkczió, sőt nem is csak az igazság rovására, hanem az ő rovására is.

És annak fejében, hogy megszabadulhat ettől a rá nézve is kártékony, mindenképpen csak ártalmas konkurrencziától, talán beleegyeznék abba is, hogy „jog“-a ezentul ne legyen korlátlan. Például a birálat hangjának a szabadsága dolgában miért ne tehetne engedményeket?!

Ámbátor, attól fogva, mihelyt nincs visszaélés, ismét nem aktuális többé az az elvi kérdés, hogy a kritika joga korlátlan-e avagy sem? A tudományos, irodalmi és müvészi produkczió komoly munkásai kétségen kivül maguk is igy felelnének erre a kérdésre: ám legyen az, de csakis az igazi birálaté!

A nehézségek tehát nagyok, de nem leküzdhetetlenek.

Mert elképzelhető a megoldásnak olyan módja is, amely áthidalhatná az elmélet és a gyakorlat között mutatkozó szakadékot. Elképzelhető a megoldásnak olyan módja, amely orvosolhatná azt, amit a gyakorlat panaszol, anélkül, hogy sértené azt az elvet, amelyet az elmélet hirdet. Igy felelne tudniillik a fölvetett kérdésre: igenis, az igazi birálat joga korlátlan, de semmi joga a birálat álarcza alá bujt érdeknek.

Itt is valami olyanforma törvényt kellene statuálni – és nemcsak statuálni, hanem érvényesiteni is – amelyet Deák Ferencz fejezett ki a legrövidebben: „Hazudni nem szabad!“

Hogyan lehet elképzelni erre vonatkozó és ilyen törvényt, egy példa is megvilágitja. A vakmerővé vált ál-birálatnak egyik legtöbbet használt fegyvere: a ténybeli hazugság. Nem azt mondja: ez a könyv vagy ez a szindarab rossz, én legalább rossznak tartom, hanem azt, hogy: ez a könyv nem kell a közönségnek, ott maradt a kiadó nyakán, vagy: ezt a szindarabot üres nézőtér előtt adják, noha tudja és bebizonyitható, hogy a könyvnek majdnem minden példánya elkelt és hogy a szinház mindannyiszor megtelik, ahányszor a leszólt szindarabot adják. De mégis azt mondja, hogy: ez a könyv vagy ez a szindarab nem kell a közönségnek, mert tisztában van vele, hogy ez jobban diszkreditálja a könyvet vagy a darabot s inkább elriasztja a könyv elolvasásától vagy a darab megnézésétől a később érkező közönséget, mint az ő rosszhiszemü itélete, vagy legjobb esetben: véleménye. Az ilyen bebizonyithatóan hazug állitás ha erkölcsi kárt nem is, de – egy kis statisztikával könnyen kimutatható – anyagi kárt okoz a szerzőnek. Miért ne volna ez a tudatos, kártevő hazugság a kártérités kötelezettségével büntethető?! És miben korlátozná ez az igazi birálat jogát?!

Szóval a kaoszból kivezető utat alighanem mégis csak ott kell keresgélniök a tudományos, irodalmi és müvészi produkció munkásainak is, ahol a többiek már megtalálták a modus vivendit. Itéljen a biró.

Hogy a tudományos, irodalmi és müvészi produkció legjobb munkásai mindig elhanyagolták anyagi érdekeiknek a védelmét és hogy a tisztességtelen versenynyel szemben való védekezésnek ehhez a módjához most is többnyire csak az iparüzők, különösen a nagy iparüzők folyamodnak – ez csak azt jelenti, hogy az igazi müvészek többnyire könnyelmüek s hogy az iparüzők élelmesebbek.

Lábjegyzetek.

[Footnote 1: _Taine Hippolit Adolf_: Az angol irodalom története. Forditotta Csiky Gergely. Budapest, 1885., a Magyar Tudományos Akadémia kiadása. Ötödik kötet.]

[Footnote 2: _Anatole France_: La vie littéraire, Paris, Calmann Lévy, 1888. –]

[Footnote 3: _Taine_: Nouveaux essais de critique et d’historie, Paris, Hachette, 1865.]

[Footnote 4: _Jules Lemaitre_: Les Contemporains. Deûxième série. Paris, Lecène et Oudin, 1886.]

[Footnote 5: Lettres de Gustave Flaubert á Georges Sand. Précédées d’une étude par Guy de Maupassant. Paris, Charpentier, 1884.]

[Footnote 6: Souvenirs d’enfance et de jeunesse, par Ernest Renan. Paris, Calmann Lévy, 1883.]

[Footnote 7: Feuilles détachées, faisant suite aux souvenirs d’enfance et de jeunesse. Par Ernest Renan. Paris, Calmann Lévy, 1892.]

[Footnote 8: _Les Névroses_, par Maurice Rollinat. Paris, 1883.]

[Footnote 9: Paul Bourget: _Essais de psychologie contemporaine._ (Baudelaire, Renan, Flaubert, Taine, Stendhal.) Paris, Lemerre, 1883.]

[Footnote 10: _Physiologie de l’amour moderne._ Fragments posthumes d’un ouvrage de Claude Larcher recueillis et publiés par _Paul Bourget_, son exécuteur testamentaire. Paris, Lemerre, 1891.]

[Footnote 11: Lettres de Marie Bashkirtseff. Paris, Charpentier, 1891.]

[Footnote 12: „A propos des Trois Duchesses.“ A „Trois Duchesses“ IV-ik kötetében.]

[Footnote 13: Azóta egy negyediket is: „Claudine s’en va“ czimen és sok más kötetet más regényhősnőkről. Azóta megtudtuk azt is, hogy Willy polgári neve: Gauthier-Villars.]

TARTALOM

Dickens 1 Balzac 11 Flaubert 21 A Goncourt-testvérek 29 Daudet 49 Zola 62 Az idősebb Dumas 76 Az ifjabbik Dumas 86 Cherbuliez 101 Flaubert, mint kritikus 112 Zola-regényekről 122 Az ujkori Demokritosz 158 Nagy halottak ravatalánál 183 A pesszimizmus egy uj birálója 196 Keztyüs kezü irók 212 Bashkirtseff Mária 221 Egy iró gavallér 256 Aphrodite 272 Claudine 292 Keller Helén 300 Katona-regények 312 Irodalom és ujságirás 333 Irodalmunk s a külföld 357 A kritika joga 372

[Transcriber's Note:

Javítások.

Az eredeti szöveg helyesírásán nem változtattunk.

A nyomdai hibákat javítottuk. Ezek listája:

39 |hatalmas alajka |hatalmas alakja

41 |Ök ismertették |Ők ismertették

46 |szerettel vegyes |szeretettel vegyes

47 |kisé visszaéltek |kissé visszaéltek

48 |töbször elmondják |többször elmondják

51 |tettek kortásaikra |tettek kortársaikra

53 |Bováryné-val |Bovaryné-val

88 |páldátlan népszerüség |példátlan népszerüség

92 |ugyancsak raszo rult |ugyancsak rászorult

102 |tudás kinünőségeihez |tudás kitünőségeihez

107 |halálálig szorgalmas |haláláig szorgalmas

114 |Pécuchet“-t |Pécuchet-t