Part 26

Valamelyik németországi szinházban egyszer egy uj operettet adtak elő, _Fogaras szépei_ czimen. Az uj operett zenéjét egy Magyarországból elszármazott muzsikus szerzette, szövegét pedig Mikszáth Kálmán egyik legszebb regényéből egy ismert bécsi librettó-gyáros szerkesztette össze. Az uj operettnek nagy sikere volt; a komponistát és a szövegirót nem győzték eléggé ünnepelni. Hanem a helybeli Sarceyt, ugy látszik, untatta, hogy tulontul sok dicséretet kell leirnia, s hogy valamelyest könnyitsen kritikusi lelkiismeretén, nem állhatta meg, hogy legalább egyet ne rugjon a felé az iró felé, aki neki a legidegenebb volt. Bókkal halmozta el a zeneszerzőt s aztán ilyenformán folytatta: „a Mikszáth név nekünk csak egy magyar falut jelent; hanem ami a Léon Viktor müvészi munkáját illeti, ó, azt nem lehet eléggé magasztalni!“ Mindent dicsért a kisebb körben bizonyára rettegett F. B. ur; lovaggá ütötte és zenegrófnak nevezte ki elszármazott hazánkfiát, akinek a neve minket nem érdekel; hozsannát zengett a derék – bécsi illetőségü – szinházi iparosnak, aki „szinre alkalmazás“ czimén ügyesen ácsolja össze azt a sok szépet, ami mind másoknak jutott eszébe; de kitört belőle az őserő és csak rugni tudott a felé a magyar iró felé, akinek a képzelete virágaiból drótozták össze mindazt, ami ebben az operettnek nevezett vásári mutatványban a megkülönböztető valami, mondjuk röviden: a lélek volt.

Abban, ha valaki egy szép regény irásával alkalmat nyujt a szinházi iparczikkek szállitóinak – akik ma már végképpen „eldifferencziálódtak“ az irodalomtól – hogy más szétrágni való hijján az ő termésén élősködjenek: ebben a puszta tényben talán még az F. B. betüjegyeket használó szigoru idegen se találhatott semmi megvetni valót, a tudományos vizsgálódás semmiféle mikroszkópjával sem. Azzal se szolgált rá Mikszáth Kálmán ennek a szigoru idegennek a szánakozására, hogy olyan irodalmi vétket követett volna el, amely nem állotta volna ki az ő kritikáját; mert hiszen a szigoru idegen – a német nemzeti öntudat egész felsőbbségével és az efféle felsőbbség birtokában gyönyörködő elmék gunyos finnyásságával – elzárkózott Mikszáth munkájának megismerése elől: a Mikszáth név neki csak egy magyar falut jelent, Mikszáth munkáit tehát nem tartotta érdemesnek elolvasni. Azért bizvást meg lehet állapitani, ami az idegen lenézést sugárzó vallomásából tisztára kiolvasható: ez a rugás annak idején nem Mikszáth Kálmánnak szólt, hanem mindnyájunknak, akik magyarok vagyunk.

Nem az első rugás volt ez és nem az utolsó. Az F. B. urak száma: légió. És nem is valami különös jelenségképpen emlegetem itt ezt az esetet, hanem mint gyönyörü példáját annak a – nem csupán gyanakodásnak és bizalmatlanságnak, hanem – a vakságig eljutó elfogultságnak és gyülölködésnek, amelylyel milliók és milliók itélnek meg bennünket – mindenkit és mindent, aki és ami magyar – nemcsak Ausztriában és Németországban, hanem most már az egész külföldön.

Akik ebben a gyakori jelenségben pusztán németgyülöletet láttak: azokat Björnson és Tolsztoj példája alaposan kiábrándithatta. Ha Björnson, akinek az irodalmi müködése életének utolsó korszakában már csak a demagógok utszéli szólamainak vastag felkiáltójelekbe foglalása volt, Victor Hugót és Zolát utánzó szinész-pózzal szavalhatta el, hogy: ő nem ül le azon a helyen, ahol Apponyi, a tótok zsarnoka ül, – ha Tolsztoj leirhatta azt a hihetetlen tájékozatlanságból eredő mulatságos tévedést, hogy Apponyi vallási türelmetlenségből üldözi a katholikus tótokat: akkor nem ámithatjuk többé magunkat azzal, hogy a külföldön csak a német gyülölködés dolgozik ellenünk, hanem át kell látnunk, hogy a magyargyülölet olyan lelki betegség, amely már egész Európaszerte elharapózott.

Messze vezetne tárgyunktól azt vizsgálni, honnan eredt s hogyan terjedt el ilyen rettenetesen ez a ránk nézve kétségtelenül káros s egyre általánosabb gyülölködés, továbbá az a még általánosabb – a tanultakat is megvesztegető, tehát még károsabb – előitélet, idegenkedés és elfogultság, amelylyel mi magyarok most már mindenfelé találkozunk. Ehelyütt arra kell szoritkoznunk, hogy összegezzük a véleményünket, amelynek senki tapasztalata nem fog ellentmondani s egyszerüen megjegyezzük, hogy ez az előitélet csakis politikai okokból ered s – bár egyebekben is megnyilatkozik – nem csak alapjában, hanem egész valóságában pusztán politikai tényező. Belső ellenségeink és szövetséges, de szintén nem barátságos szomszédaink hasznosnak vélték alaposan elrágalmazni bennünket a külföld előtt, s minthogy erre a munkára nem sajnálták sem a pénzt, sem a fáradságot, sikerült elérniök a czéljukat; és – nincs tovább.

Minket a kérdésnek egy másik részlete érdekel. Az a részlete, hogy mi magunk miképpen reagálunk arra az igazságtalanságra, amelylyel most már mindenütt találkozunk.

Tökéletesen azon a módon reagálunk, ahogyan reagáltunk arra a végtelen közömbösségre, amelylyel századokon át találkoztunk. A külföld azelőtt egyszerüen nem vett észre bennünket; és mi nem győztük bámulni az idegen világot, amely olyan nagy, hogy nem kellünk, nem létezünk neki. Most már lenéz és gyülöl bennünket; és mi annál nagyobb tisztelettel adózunk neki. Mióta tudjuk, hogy: lenéz és gyülöl, azóta irányában érzett tiszteletünk nem ismer határt. Mértéktelen, gyermekes hiuságunk annyival inkább szomjazza a külföld figyelmét és elismerését, minél határozottabb elutasitással viszonozza a külföld epedő vonzalmunkat.

Viszonyunk a külfölddel mindig olyan természetü volt, hogy a japániak nevetnének rajtunk, – ha ismernének. Viszonyunk sokáig semmiben sem különbözött attól a viszonytól, amelyben Pizarro állott a pérui vadakkal. Pizarro olcsón, nevetségesen olcsón megvásárolta a vadaktól azokat az értékeket, amelyeket a természet adott nekik: a szinaranyat, s mindazt, ami nem kevésbbé értékes, mint a szinarany; viszont drágán, rettenetesen drágán eladta nekik a rossz, a félig-meddig használhatatlanná vált, a kimustrált fegyvereit… hadd higyjék, hogy hadakozhatnak vele! Minthogy semmi iparunk nem volt, mi vásároltuk meg a legdrágábban a külföld legrosszabb iparczikkeit, és boldogok voltunk, ha a külföldön eladhattuk, szöszért-borért, a nyersterményeinket. Később, mikor a külföld fölismerte életképességünket – nem az életrevalóságunkat!… a jó magyar szót itt nem használhatjuk – és arra méltatott bennünket, hogy kihasználja a szegénységünket: viszonyunk bensőbbé vált. Uzsora-kölcsönökkel tisztelt meg bennünket, amelyeket siettünk elczigányozni, hogy ujabb uzsora-kölcsönöket szerezhessünk kitünő pártfogónktól. Még később, legutóbb, ha azon mozgolódunk, hogy egy kicsit megerősödjünk, ha olyan valamit cselekszünk, ami előtte érthetetlen és nem tetszetős, vagy ha nem is mukkanunk, de olyasmit hitetnek el vele rólunk, amit magának megenged, de nem enged meg nekünk, azzal büntet meg bennünket, hogy visszaküldi a papirjainkat, megvonja tőlünk uzsora-kölcsöneinek áldásos jótékonyságát, arra figyelmeztet bennünket, hogy Ausztriának adósai vagyunk, viselkedjünk hát vele szemben illedelmesen, felmondja a barátságot, biztosit bennünket változatlan közömbösségéről, sulyosbitva ezt uj keletü idegenkedésével, növekedő lenézésével és megtisztelő gyülölködésével, mi pedig kesergünk, kétségbeesünk, erőlködünk, hogy igazoljuk magunkat, rajta vagyunk, hogy ujra vagy talán végre-valahára először, kegyesen észrevegyen bennünket, kelletjük magunkat, epedünk érte, egyre jobban tiszteljük és igazságtalanságáért csak még inkább tiszteljük, verejtékezünk, hogy pártfogására méltóknak mutatkozzunk, és viszonzatlan szerelmünkben, egyre több keservvel teli viszonyunkban változatlanul mindig a rövidebbet huzzuk.

Tanulni nem tanultunk tőle, mint a japánok. Nem mentünk el meglesni arzenáljait és főképpen kulturája arzenálját – hogy viszonyunk: egyenlő fegyverekkel vivott harcz legyen! – ellenben iszonyuan erőlködünk, hogy magunkra irányozzuk a figyelmét, hogy fölébreszszük benne azt az érdeklődést, amelyet csak hiuságunk szomjaz és kicsikarjuk elismerését azzal, ami itthon – magától terem.

Például: nem a készültségünkkel, ami nincs, nem az erőnkre támaszkodó önérzetünkkel, amely még csak a jövő zenéje, hanem: a tehetségeinkkel.

És mikor az aggkorában meggyöngült elméjü Björnson, veszekedési mániájában felbőszülten ekhózta azokat az ostobaságokat, amelyeket ellenségeink adtak a szájába, mi nem nevettük ki a tudatlanságban megőszült népéletrajzoló rémes tájékozatlanságból eredő okvetetlenkedését, komikus haragját és puffogó szavait, mi csak lamentálni tudtunk azon, hogy egy ilyen nagy elme, noha egy cseppet se ismer, ennyire félreismer bennünket, egymást okoltuk a dementia senilisbe jutott öreg ember eltévelyedéséért, ádázódtunk, hogy mindez semmit sem von le azokból a halhatatlan irodalmi érdemekből, amelyeket a német kiadók az ő safe depositjaként őriznek, tiszteletünk csak növekedett iránta, minél nagyobbakat rugott a magyarságon, annál inkább növekedett, azért ő nekünk mégis csak a „norvég óriás“ maradt; mióta ok nélkül tombolni kezdett, nekünk óriásibb volt, mint valaha.

Nem is illett volna, hogy nagyságának a méreteit vizsgálgassuk. Ehhez jobban kellett volna emlékezni a szindarabjaira és jobban kellett volna ismerni egyéb munkáit. De az emlékezetünk sohasem volt jó és a sokat olvasás soha se volt kenyerünk… hát csak inkább elismertük, hogy ő az utolsó igazi próféta és hosszasan el-elkeseregtünk azon, hogy ez egyszer, véletlenül éppen a mi rovásunkra téved.

Imponált nekünk, hogy a szava olyan messzire elhallatszott. Irigyeltük. És egy kis eszmetársulással eszünkbe jutott, hogy: ime, a magyar iróknak soha se volt ilyen világraszóló tekintélyük!… De hát honnan is van az, hogy a külföld forditásban sem akarja észrevenni, nem becsüli meg és nem olvassa a mi iróinkat? Akiket különben mi magunk se becsülünk meg eléggé.

II.

Keserü igazság, de igazság, hogy a külföldnek soha se kellettek a magyar irók. Mert hogy mindenütt akadtak irástudók és más finom lelkü emberek, néhol sokan, akik érdemök szerint méltatták Petőfit, Aranyt, Madáchot, ez még nem _a külföld_. A külföld: a külföldi nagyközönség.

Ez, valljuk meg, soha se méltatta a mi legnagyobbjainkat sem. A mi büszkeségeink soha se váltak a külföldi nagyközönség előtt jól ismertekké, népszerüekké, igazán „világhirü“-ekké; nevök soha se lett olyanná, amelyet millió és millió külföldi, minden kabátos ember, minden ujságolvasó ismer; munkáikat csak a legmüveltebbek olvasták el, könyveik forditásait soha se vásárolták sok példányban. Jókait minden európai nyelvre leforditották; de munkái Németországban se leltek annyi olvasóra, amennyire sok igen közepes iró, és Francziaországban soha se értek meg két kiadást, ami azt jelenti, hogy ezer vevőre nem találtak.

Hogy régebben igy volt, ennek a jelentőségét még sokféle magyarázattal kisebbithetjük. Régente a propagálás eszközei primitivek voltak. Nagyjaink nem igen találtak elég jó forditókat. Ország és ország közt nem volt olyan élénk az összeköttetés, mint ma. Nagyobb volt az exkluzivitás, az idegenkedés a más nyelven iró jelesekkel szemben.

De azóta nagyot változott a világ. És mégis, Mikszáth-tal ugyanaz történt a külföldön, ami Jókaival.

Pedig a nagyközönség ma már mindenütt olvassa az idegen irókat is. Az orosz, az északi, az olasz, a spanyol iróknak temérdek olvasójuk van minden országban (a franczia, angol és német irókról nem is szólva). Kis nemzeteknek is vannak világhirü, mindenfelé nagyon olvasott iróik. Van még a lengyelnek is; csak éppen a magyarnak nincs.

Mit tudnak ezek a külföldi irók: a svédek, a norvégek, a hollandok, a dánok, a lengyel Sienkievic – aki például meglehetősen másodrangu munkával hóditotta meg az egész világot – mit tudnak mindannyian, a mit a magyar irók nem tudnak?

Nemzeti elfogultság szól belőlünk, amikor azt állitjuk, hogy: pedig nekünk is vannak olyan iróink, akik kiállják a versenyt a népszerü külföldiekkel?

Még inkább feltünő ez a jelenség, ha egyfelől az irodalom mai munkásságát, másfelől az iróknak a nagyközönséghez való viszonyát tekintjük.

Az irodalom világszerte a korszakonkint el-elmuló, majd ujra meg ujra jelentkező dekadenczia tüneteit mutatja. Az élő irók között igazi nagyságok, akik előtte járnának koruknak és meghatározott eszmények felé vezetnék a szellemi világot, nincsenek. Az utolsó ilyen nagy iró Tolsztoj volt (minden nagy tévedése, minden fanatizmusa, minden – kellő tudás hiányából eredő – naivitása ellenére).

Bizonyára vannak a mai irodalomnak is kitünő, sőt nagynak nevezhető irói. De a nagyokként emlegetett irók legtöbbje, noha világhirnek örvend, csak talmi nagyság.

És mégis olyan sikerben van részük, aminőről az igazán nagy elődök nem is álmodhattak.

Nevük olyan általánosan ismertté vált, könyveik olyan példányszámban fogynak el, akkora olvasóközönségre tettek szert, hogy a multban hiába keresnénk hasonló példákat.

Igaz, hogy eleve, az anyanyelvükön is nagyobb olvasóközönséghez szólnak, mint a mi iróink. Igaz, hogy a reklám ma már az irodalomban is rendkivüli szolgálatokat tesz. Igaz, hogy ezeknek a talmi nagyságoknak meglehetősen segitségére van a külföldön egyre növekedő szellemi csereforgalom.

De miért, hogy a velök való versenyben a mi jeleseink ma sem tudnak érvényesülni?

III.

Miért nem érvényesülnek a mi jeleseink a külföldön? Miért nem kell a külföldi nagyközönségnek a magyar iró, és éppen csak a magyar iró nem, a legnagyobbjaink sem? – erre a nem minden érdekesség nélkül való kérdésre, amely egyébként inkább csak a hiuságunkat izgathatja és sokkal kevésbbé az önérzetünket, már többször lehetett hallani vagy olvasni olyan feleleteket, amelyek nyilván nem állhatnak meg.

Sokan igy okoskodtak:

– Kevesen vagyunk magyarok, a nyelvünket magunkon kivül senki se ismeri, jeleseink többnyire rossz vagy gyönge forditókra találtak, akik nem tudtak róluk hü képet adni, valójában a tolmácsolás után is ismeretlenek maradtak, és bizony még sokáig tarthat, amig a kényelmes és minden idegentől huzódozó más nyelvü olvasó alaposan megismeri, következésképpen méltatni tudja őket.

Erre az okoskodásra a tapasztalat alaposan ráczáfol. De hiszen a lengyel nyelvet se beszéli és érti senki a lengyeleken kivül és azért még a meglehetősen másodrangu Sienkievic is meg tudta hóditani az egész világ olvasóközönségét! A dán is kicsiny nemzet; a dán irónak se könnyü a külföldre eljutnia és a forditásban is meghóditania az idegen olvasót, de azért a kitünő Jacobsent mégis minden nyelven olvassák!

Mások, a kishitüek hamarosan elhitték, amit osztrák szomszédaink találtak ki – ha nem is éppen az osztrák közvélemény, de azok az osztrák irók és ujságirók, akiknek erre a közvéleményre a legnagyobb hatásuk van, noha a világirodalomban teljességgel nem tartoznak a világitó fáklyák közé –:

– Hja, a magyar irodalom még nincs azon a fokon, amelyen már méltó volna a külföld érdeklődésére!

De hiszen a külföld nem szokott fukarkodni érdeklődésével olyankor sem, amikor kétségtelenül közepes irodalmi termékekről van szó! Egész sereg franczia, angol és német irót nevezhetünk meg, akiknek a munkáit idegen országokban is mohón olvassák, jóllehet kétségen kivül minden tekintetben jelentéktelenebbek, mint a mi nagyjaink – és ezt még a rosszakaratu elfogultság se tagadhatja.

Ez is, mint amaz, elfogadhatatlan magyarázat. És a hasonló tartalmu megjegyzésekkel nem érdemes bővebben foglalkozni, vagy pláne, példákra hivatkozva vitázni.

Mindamellett kell valami okának lennie, hogy iróink a külföldön nem tudnak tért foglalni. Mi ez az ok?

Ezt ugy tudhatjuk meg, ha először megfigyeljük: melyek azok a külföldi munkák, amelyek hazájukon kivül, forditásban is népszerüekké tudtak válni, és másodszor, összefoglalva ezeket a megfigyeléseket, megkeressük: mi a közös vonás azokban a müvekben, amelyek idegen országokban is meg tudták szerezni a nagyközönség kegyét?

Példák emlegetése nélkül is meg lehet állapitani a következőket:

Az angol irók java a legtöbbször nem is jut el a kontinensre. Mig a Conan Doyle-féle ponyvairodalmat és a Rider Haggard-féle, enyhén szólva alig közepes regényirókat temérdek franczia, német és minden nemzetbeli olvassa, a kiváló angol irókat vagy le se forditják idegen nyelvekre, vagy nem igen veszi észre a külföldi közönség. Az igazán kiválók közül mostanában csak az egy Kiplingnek sikerült külföldön is népszerüvé válni.

A franczia irodalom exportálja a legtöbbet. De mig számtalan franczia irodalmi iparos van, akiknek a munkáit a világ minden részében ismerik és élvezik, mindig van a franczia irodalomban több elsőrangu iró, akiket a külföldi nagyközönség egyáltalán nem ismer, akiknek a munkái soha se jelennek meg idegen nyelven, vagy ha kivételesen le is forditják ezeket, a külföldön könyveik nem hatnak.

Az orosz irók közül már a gyöngébbek is nagy közönségnek örvendtek az egész világon, amikor a leghatalmasabbak egyikét, Goncsárovot, végre fölfedezték a németek meg a francziák, és forditgatni kezdték – eleinte csak kivonatosan.

Az északi irókat mindenfelé olvassák. De vannak kitünő északiak, akik a hazájukon kivül majdnem egészen ismeretlenek maradtak, noha értékesebb dolgokat alkottak, mint sok honfitársuk, akik mindenütt népszerüek.

A ma élő olasz irók közül a legkülönbet, Vergát, nem ismerik olyan sokfelé és távolról sem oly jól, mint a meglehetősen jelentéktelen D’Annunziot és több más olasz középszerüséget. Alarcont, az ujabbkori spanyol irodalom legnagyobb alakját, csak a halála után kezdték az idegen országokban is megismerni, mig igen harmadrangu spanyol irók már a föllépésük idején népszerüekké váltak a külföldön is.

A német iróknak végül igen nagy közönségük van mindenfelé, ahol németül beszélnek, de forditásban csak kevesen váltak közülök idegen földön is ismertekké. És ez a kisebbség véletlenül nagyobbrészt nem a legjobb iróikból került ki.

Mi következik ebből?

Az, hogy nem a leforditott munkák értékétől függ, ellenkezőleg, az iró irodalmi fajsulyától teljesen függetlenül történik, hogy az idegenben is bemutatott munkát és iróját a külföldi közönség megkedveli-e. Az idegen országokban népszerüekké válhatnak nemcsak a kitünők, hanem a középszerüségek, sőt a csak félig-meddig irók is. Máskor a legkülönbet se veszi észre, vagy ha kivételesen el is olvassa, nem tudja méltatni a külföldi közönség. Az idegenben nem méltatott kitünőek száma igen nagy; azoké, akik nem érdemelnek különösebb figyelmet s a külföldön mégis népszerüekké válnak, még nagyobb.

De ha nem az iró értékétől függ, mitől függ hát, hogy az iró meg tudja-e hóditani a külföldet is?

Erre már nem olyan könnyü a felelet. És alighanem tévednek azok, akik erre a kérdésre egy mondatban akarnak megfelelni.

Minden arra vall, hogy a sok különböző – és nem csupán értékre különböző – iró, aki népszerüséget tud szerezni idegen országokban is, ezt a sikert különböző eszközökkel, ha nem is minden esetben más eszközzel éri el.

Bizonyára nagy szerepe van itt például az exotizmus már több mint száz esztendős kultuszának. A külföldi népszerüség megszerzésében, ugy látszik, jelentékenyen segiti az irót, ha – akármekkora erővel, néha talán minden müvészet nélkül – uj, teljesen ismeretlen világokat tár fel az olvasónak. Ezt nemcsak földrajzi vagy ethnografiai értelemben kell venni; nemcsak azokról az uj világokról van szó, amelyeket az ethnologia és a folklore fedez fel. Az uj világ lehet a közönséghez igen közel eső: az előbb észrevétlenül élőknek valahol a szomszédságban rejtőző világa, amelyre az iró megfigyelései kezdik ráirányozni a sokaság figyelmét. Sőt lehet az uj világ a történelemnek valamely már elfelejtett korszaka is, amely – talán a politikai vagy a társadalmi viszonyok bizonyos hasonlóságainál fogva – már korábban, az iró fölfedezései előtt is, izgatni kezdte a jelen érdeklődését.

Nagyon segitheti az irót a külföldi siker megszerzésében, ha megfigyelő tehetségével olyan társadalmi rétegek vagy olyan küzdő táborok élete felé fordul, amelyeknek a sorsa világszerte a leginkább érdekli az olvasók nagy tömegét.

Nagyon segitheti, ha a legujabb eszme-áramlatok slepp-hordozójává szegődik.

De a legjobban segitheti, ha a szónoktól ellesett fogással pótolja, ami belőle, az iróból, talán hiányzik, és nem arról meg nem ugy igyekszik irni, ami őt a leginkább érdekli és ahogyan az isten tudnia adta, hanem olyan tárgyakról és olyan módon, olyannyira a nagytömeg szája-izéhez alkalmazkodva szól – talán minden eredetiség nélkül – amely tárgyak a sokaság előtt a legérdekesebbek, és amely előadásmód lehetővé teszi, hogy őt minél nagyobb tömeg érthesse meg és minél könnyebben.

Az eszközök, amelyekkel nagyon különböző erejü irók idegen országokban is meg tudják szerezni a népszerüséget, mások és mások. De ha nem hagyjuk tekinteten kivül azt a kérdést sem, hogy az ilyen nagysikerü munkák milyen fogadtatásban részesültek otthon, az iró hazájában, ugy találjuk, hogy az idegen földön is népszerü munkáknak a sorsában van ezenkivül még egy másik közös vonás is.

Az, hogy mindezek a munkák, mielőtt népszerüségre vergődtek a külföldön, valamennyien, kivétel nélkül, nagy feltünést keltettek és rendkivüli sikert arattak otthon, az iró hazájában is.

Olyan esetre, hogy a siker a külföldön kezdődött volna, nincsen példa.

És ugy látszik, az, hogy az iró a hazájában már megszerzett nagy siker morális erejével induljon el az idegen országok kegyének meghóditására: alapföltétele, conditio sine que non-ja a külföldi népszerüségnek.

A hazai elismerés, a hazai reklám ajánlása nélkül a külföld még soha egy irót se tett nagygyá. Ezt az ajánlólevelet, ezt a jótállást megköveteli. Figyelmének és bizalmának egy csekély részével se ajándékoz meg senkit, aki mikor megjelenik előtte, nem hivatkozhatik tulajdon népének hódolatára. Egyszerü vendégként se ereszti be magához azt, aki a maga hazájában nem tartozik az irodalmi előkelőségek közé. Legalább is irodalmi gróf legyen otthon, akinek csak egy pillanatnyi figyelmet szentel.

És figyelmét, elismerését mindig, kivétel nélkül, csak a hazai jótállás erejéig utalványozza. Mindenkinek csak annyi hitele van előtte, ameddig otthon „jó“ a vendég.

A mi kedvünkért nem tesz kivételt. Ellenkezőleg: irántunk a legbizalmatlanabb. Velünk szemben – politikai intrikák sugalmazására hallgatva – csupa előitélet.

Már most, ha ebben a tekintetben soha sem változó – és minden egyes esetben meggyőződhetünk róla, hogy csak olyanokat ünnepel, akiknek otthon már nagyobb ünneplésben is volt részük – hogyan várhatjuk, hogy kegyével halmozza el a mi iróinkat, akiket mi magunk se becsülünk meg eléggé, hogy népszerüek legyenek a külföldön azok, akik itthon sem igazán népszerüek?!

Van a mi iróinknak nagy hazai reklámjuk, messzire hangzó, imponáló sikerük, van elég nagy közönségük és egy egész ország hódolatának mondható igazi elismerésük?!

A legnagyobbjainknak sincs. A legnagyobbjaink is hidegen hagyták az ország lakosságának tulnyomóan nagy részét, még a legmüveltebb elemek majoritását is, mert itt az irodalom még a müveltebbek majoritásának is Hekuba. A főnemességnek, a dzsentrinek, a honorácziorok nagyobb részének, a polgárságnak, – a szegényebbek világáról nem is szólva – mondhatni: a müveltebb férfiak kilenczvenöt százalékának soha se kellett a magyar irodalom; nálunk csak a müveltebb asszonyok, leányok és fiatalemberek egy kis töredéke olvasta a mi iróinkat. Ujabban már az utóbbiak se olvasnak, s ha a zsidóság egy része nem gyarapitotta volna valamelyest az „olvasóközönség“-et, ilyenről talán nem is lehetne beszélni. A legnagyobbjainknak se voltak soha igazán nagy sikereik, igazán nagy közönségük.