Part 25

Hasonlitsuk össze az irodalom törekvéseit ennek a legjobb hirlapnak – amely főképpen ideális czélokat szolgálna, de az üzletről se mondhat le – elsőnek kitüzött czéljával és mindennapos törekvéseivel.

(Talán szükségtelen megjegyeznünk, hogy ugy itt, mint később, ha egyszerüen hirlapot mondunk, mindig a napisajtónak azokat a nagyobb organumait értjük, amelyek főfeladata: a hirszolgálat teljesitése; ezeké a hatalom oroszlánrésze, ezek vannak szorosabb összeköttetésben az irodalommal, ezek gyakorolják és ezek elődei gyakorolták a szóban levő befolyást. A jelentékenyebb szerepet nem játszó, akár naponkint, akár időnkint megjelenő hirlapokra itt nem tekintünk, se a – talán csak ideális czéloknak élő, de – a hatalomban csak igen kevéssé részes folyóiratokra.)

Az irodalom czéljai és törekvései mindig ideálisak. (Ami alatt azt értjük, hogy szükségképpen, okvetetlenül az eszmét szolgálja.) Még akkor is, ha az irónak csak a kenyérkereset adja a kezébe a tollat: amit mond, amit ir, azért mondja és irja, mert igy gondolja, mert ez az érzése vagy a nézete, mert őt ez foglalkoztatja, vagy mert erről akarja meggyőzni az ismeretlen olvasót. Ha ma már olykor akad olyan iró is, aki csak azért tárgyal valamit, mert ez az aktualitás, vagy mert ez az okfejtés az, amelyet a közönsége a legszivesebben olvas: az ilyen eset mindenekelőtt elenyészően csekély kivétel, és még ez a csekély – nem százalék, hanem – ezrelék is voltaképpen csak burkolt hirlapirás.

A hirlapnak ellenben az első, a legfőbb czélja, s jóformán az egyetlen mindennapos törekvése, amely állandó, mindig megujuló: az, hogy minél inkább elterjedjen, hogy minél nagyobb közönségre tegyen szert. Nála ez létfentartás kérdése; s olyan kérdés, amely mellett minden egyéb eltörpül. Mig az irodalom ezt a struggle for life-ot alig ismeri, mert hiszen az iró munkájának befejezésével egyszersmind anyagi czélját is eléri – és eléri anélkül, hogy előbb szünettelen erre kellett volna gondolnia – az ujság erőkifejtésének, igyekezetének jelentékeny részét ez a létért való küzdelem emészti fel. Életének törvényeit mindenekelőtt ez határozza meg; és eleve lemondatja arról, hogy a közönséggel szemben bizonyos felsőbbséges álláspontra helyezkedhessék. Mig az iró lóhátról beszélhet az olvasóval, az ujságnak életérdeke, hogy az olvasónak kedvében járjon. És mig az iró olyan arisztokratikus, olyan kis közönséget választhat magának, amilyet éppen akar, az ujság nem mondhat le a közönségnek legkevésbbé értelmes rétegéről se. Igyekeznie kell minél nagyobb közönségre tennie szert, minél nagyobb tömegeket hóditani meg; és minthogy nem mondhat le a félig müvelt vagy egészen müveletlen tömegről se, amelynek a gondolkozása alantjáró, érzései felszinesek, ösztönei a vadságtól meg nem tisztultak, megértő képessége minimális és izlése sekélyes: alkalmazkodnia kell még ennek a tömegnek az izléséhez, hajlandóságaihoz és reczipiáló képességéhez is.

Már most legyen szabad minden bizonyitás nélkül megállapitanunk, ami aligha tagadható, hogy t. i. az ujságnak ez a szükségszerü törekvése bizonyos természet-ellenességet rejt magában. Minden irásnak a czélja valami hatás; már akár filozófiai, akár erkölcsi, akár esztétikai hatás. Aki ezt a hatást el akarja érni, valamely tekintetben némi felsőbbséget arrogál azzal szemben, akire hatni akar, legalább abban, hogy valamit közöl vele, ami ennek uj, legalább is olyan, amit az iró hamarább figyelt meg, mint az olvasó. Ennek a hatásnak az eléréséhez az értelmi felsőbbség, a müveltség felsőbbsége s minden egyéb felsőbbség – igen hasznosak; de az a szellemi vagy morális felsőbbség, hogy a közlő kitart valamely gondolat mellett, amelyhez a másikat is le akarja kötni: conditio sine qua non. A természetes az, hogy az iró legyen a vezető, a cicerone, és az olvasó a vezetett. Ha az iró nem emeli fel az olvasót, hanem leereszkedik az olvasóhoz: ez természet-ellenes.

És az a hajlandóság, amely erre a természetellenességre csábit: veleszületett alkathibája a hirlapnak. Eredendő büne az alkalmazkodásra való készség. Minthogy egyik felől az üzlettől fogantatott, arra született, hogy egy kissé mindig a közönséggel való megalkuvásnak éljen.

A szövetségesek tehát – amelyek különben temperamentum dolgában se igen összeillők, mert hiszen az egyik eleven, könnyed, felületes, tüzes és gyorskezü, mig a másik inkább a komolyságra hajlik és szeret elmélyedni – nagyon differálnak mindenekelőtt czéljaik tekintetében. De a különböző czélokhoz képest, mindegyik a saját czéljainak megfelelően, abban is, hogy miképpen fordulnak a közönséghez. Az iró vagy a hasonlókhoz szól, és ilyenkor nem törődik a nagy tömeggel, amelynek az ő beszéde kinai nyelv; vagy, ha a nagy tömeghez iparkodik szólni, nem mond le az oktató, a nevelő szerepéről, és azon van, hogy a nagy tömeget fölemelje az ő emelkedettebb gondolkozás-világába. Akármit hirdet, fejteget, bizonyitgat vagy érzékeltet, mondanivalóját nem szabja közönségének a várakozásához; azt, hogy mit mondjon, nem teszi függővé senkinek a tetszésétől; még azt se, hogy közölnivalóját miképpen adja elő, mert nála ezt se a közönség reczipiáló képességére való tekintet szabályozza, és nem az a vágy, hogy a szavai minél több emberben keltsenek érdeklődést, hanem megállapodott nézetek, elvek, a maga esztétikája, müvészete vagy logikája, egyszóval: az egyénisége. Tetszeni fog-e, lesz-e hatása annak, amit mond: ez rá nézve csak másodrendü, utólagos, érzelmi kérdés, amely csak akkor merül fel, amikor közölnivalóját már elmondotta. Meglehet, hogy ha falra borsót hányt és szava hatástalanul hangzik el – ezzel se törődik; beéri azzal, hogy azt mondta el, aminek szükségét érezte, és ugy mondta el, ahogy isten tudnia adta.

A hirlapirásnál nem lehet igy. Az ujság nem szólhat közönségéhez a hatás ilyen szuverén ignorálásával. Sőt, mert életérdeke kedvében járni nemcsak a közönségének, hanem minél nagyobb tömegnek, nem arrogálja azt a felsőbbséget, amelyet az iró; lemond az oktató, a nevelő szerepéről; ehelyett megalkuszik és alkalmazkodik. Szereplése a legjobb esetben a szónokéra emlékeztet, aki, hogy meggyőzze hallgatóságát vagy legalább hatást érjen el, leereszkedik közönségéhez, számot vet hallgatói megértő képességével és alkalmazkodik népének izléséhez. A legrosszabb esetben pedig szereplése olyan, mint azé a szinészé, aki nem törődik a szerepével és nem törődik a müvészettel, csak a karzat tapsát keresi, mert a karzaton vannak a legtöbben, itt ülnek a legjobb fizetők és itt éljeneznek a leghangosabban.

A czélok és ezekhez képest a szereplés nagy különbözőségének a gyöngébbik szövetséges és a parancsoló szövetséges között olyan érdek-ellentétekre, összekocczanásokra és békekötésekre kellett vezetnie, amelyeknek csak a gyöngébb fél láthatta kárát.

IV.

Nem lehet figyelmen kivül hagyni azt sem, hogy a mi hirlapjainknál – talán azért, mert a szerkesztői üzenetek révén a hirlap a közönségnek csak legnaivabb és legmüveletlenebb részével, de ezzel folytonosan érintkezett – egyik helyen kevésbbé, másutt inkább, de majdnem mindenütt és mindig megvolt a hajlandóság arra, hogy az olvasó-közönség szellemi szinvonalát nagyon is alábecsüljék. A müvelt, gondolkozó, izléses, itélni tudó olvasók számát sokkal kisebbnek tartották, mint amekkora mindig volt, s különösen amekkorává ujabban lett; másfelül pedig mindig tulságos figyelmet szenteltek a nehezen meghóditható, a tyukkal-kalácscsal is hiába édesgetett félmüvelteknek, azoknak, akik nemrégen még analfabéták voltak, s akik, ha nagynehezen kötélnek állottak és végre mégis csak honorálták a hirlapoknak velük való kaczérkodását, a krajczárjaikért nyomban jelentkeztek a kivánságaikkal.

A hirlapok természetes, közös törekvését ez a tévedés fokozott buzgóságra serkentette, s a fokozott buzgóság következése az volt, hogy igen sok helyütt, csaknem mindenütt uralkodóvá, parancsolóvá lett az a vezérelv, melynek jeligéit már nem is kellett kifüggeszteni a szerkesztőségek falára, mint a szokásos figyelmeztetést, hogy: „Az idő pénz“ – mert hiszen vérré vált az ujságirók ügyesebbjeiben – az a vezérelv, amelyet talán igy lehetne megszövegezni:

„Mi nem kell a közönségnek? A komolyság; vagy ahol a komoly hang kötelező: a tartalmasság; a logikus fejtegetés; a tárgyba elmélyedés; az alaposság; a „hosszabb lélekzetü“ munka; és semmi, ami komolyabb figyelmet, a minimálisnál több megértő képességet vagy némi csekély ismeretet, például polgári iskolai müveltséget kiván.

Mi kell a közönségnek? A vidámság; a könnyedség; a fecsegés; a viccz; az anekdota; a léha szellem; a szenzáczió; a személykultusz.“

Ez a vezérelv, mely „minden vonalon“ érvényesült, nem maradhatott hatás nélkül azokra az irókra, akiket a hirlap is foglalkoztatott. És kiket nem foglalkoztatott? Az utolsó negyedszázadnak majdnem összes iróit bevonta érdekkörébe; a tehetségeseknek legalább is kilenczven százalékát.

Ezekre nézve a csatlakozás kénytelenség volt. A kiadók el se olvasták a munkáikat addig, amig a hirlapoknál nevet, ismeretességet nem szereztek. A hirlap nekik, ha egyébként nem is szorultak volna rá, ami ritkán történt meg, magasabb iskola volt, ahol diplomát, kvalifikácziót kellett keresniök. Anélkül a minősités és nem éppen nagy reklám nélkül, amelyet a hirlap adott nekik, nem boldogulhattak volna a sokáig nem kedvező irodalmi viszonyok közepett, a lehető legközömbösebb és legbizalmatlanabb közönség, a semmi iránt nem érdeklődő Pató Pálok sokaságának figyelmét hiába lesve, kivált azokban az időkben, amikor nálunk a nyilvánosságnak minden jogát szinte egyedül a zsurnalisztika gyakorolta.

Munkásságukért a hirlap megadta nekik a száraz kenyeret, néha nemcsak a száraz kenyeret, hanem sokkal többet ennél. De minél többet adott a hirlap az irónak, emennek viszont annál többet kellett adóznia ezért a kedvezésért. Annál többet kellett feladnia a szabadságából, annál többet kellett feláldoznia az egyéniségéből. Mert hiszen amit a hirlap mindegyiktől kivánt, az rendesen olyan munka volt, amely talán megfelelt egyik vagy másik irói egyéniségnek, de a legtöbbhöz igen kevéssé illett.

Igaz, a hirlap rendszerint – mert itt-ott az ellenkező is megesett – nem adott utasitásokat. De minek is adott volna? A siker föltételei oly határozottak, oly félreérthetetlenek voltak; ezekhez csak igazodni, alkalmazkodni lehetett, daczolni velük annyit jelentett volna, mint: előre lemondani az érvényesülésről.

És itt jegyezzük meg, hogy ezt a függő viszonyt még szigorubbá, még sulyosabbá tette az iróknak a hirlapoktól való anyagi függése. Nálunk a vagyonos iró ritka kivétel; a mi vagyonos embereink, ha egyáltalán kedvet kapnak valami foglalkozáshoz, sokfélét megpróbálnak, de az irói munkásság nem igen jut eszükbe; az efféle példákért igazán „a szomszédba kell mennünk“; olyan országokba, ahol fejlettebb a kultura, mint nálunk. Még az olyan irók is kevesen vannak, akiket valamely másféle foglalkozás tart el, s akik „üres óráikat“ áldozzák az irói munkásságnak. A legtöbb iró nálunk iró és hirlapiró egyszerre; a szerencsésebbek inkább irók, mint zsurnaliszták, a kevésbbé szerencsések vagy a fiatalabbak inkább zsurnaliszták, mint irók. De az utolsó negyedszázad iróinak nagy része kenyerét zsurnalisztikai és irói munkássággal kereste és keresi meg, s minthogy – legalább a jelentékenyebb sikerig – a hirlap könnyebben és bővebben adja a kenyeret, mint az irodalom, mint az az irodalmi piacznak csufolt terrénum, amelyen még ma is csak a tankönyvek körül észlelhető egy kis nyüzsgés: nagyon érthető, hogy a hirlap az iróknak java erejét, java idejét, java munkásságát abszorbeálja. Igy volt ez az utolsó negyedszázadban mindig, és igy volt már a hirlapirás rohamosan fokozódó megerősödése előtt is.

Ennek a tulontul nagy függésnek a következéseit az iróknak viselniök kellett. És viselték is.

Egyéniségük erejéhez képest többé vagy kevésbbé adták meg magukat a velük szemben is érvényesülő, szövetséges erőnek, de csak igen kevesen lehettek közöttük, akiknek egyénisége ettől a befolyástól szabadon fejlődött, akiknek irodalmi munkásságán ez a függés nem hagyott eltörölhetetlen nyomokat. A legtöbbnek meg kellett alkudnia a parancsoló erővel.

Mindenekelőtt a legtöbbnek le kellett mondania arról, az egyiknek nagy időre, a másiknak mindenkorra, hogy – ha talán kedvet érzett is erre – valamely „hosszabb lélekzetü“ munkának, egy-egy nagyobb kompozicziónak szentelhesse a talentumát. Először azért, mert a hirlap idejének, munkabirásának nagyobbik részét a zsurnalisztikai munkára foglalta le. És már itt az irodalom veszteségének a számlájára kell irnunk, hogy a hirlapirás értéktelen vagy muló értékü munkára fogott olyan tehetségeket, amelyektől egyéb is kitelt volna, amelyek, mialatt az efemeridák lomját növelték, azalatt is valami értékesebbet alkothattak volna.

De nem csupán ezért kellett a komponálásról lemondaniok, – talán éppen akkor, mikor erejüknek, képességeiknek még teljességében voltak, – hanem azért is, mert a zsurnalisztika szelleme nem kedvezett a „hosszabb lélekzetü“ müveknek. A dogma ugy szólt, hogy a közönség nem szereti a hosszu munkát, csak a rövidet, mert türelmetlen, szórakozott, figyelmetlen, s a hirlap szinte kiirtotta az irodalomból – mert hiszen ide a hirlapon át vezetett az ut – előbb a nagyobb regényt, aztán a hosszabb elbeszélést is, hogy az előbbinek a helyét a regénynyé felfujt novella, az utóbbinak a helyét pedig a novellisztikus tárcza és a „rajz“ foglalhassa el.

Nem tulajdonitunk ennek nagyobb jelentőséget. Bármelyik müfajban lehet kitünőt alkotni; ez nem a müfajtól, hanem a tehetségtől függ. A rövidség kultusza talán több haszon, mint kár. De végül az irodalomnak ez is csak szegényitésére szolgált.

Nagyobb jelentőségü a léhaság kultusza. A zsurnalisztika egy időben – ezen az időn, szerencsére, már tul vagyunk – az elevenség keresésének örve alatt valósággal üldözte a komolyságot. Ebben az időben mindaz, ami az olvasótól némi figyelmet, valami csekély ismeretet vagy egy csepp erkölcsi komolyságot kiván, egyet jelentett az unalmassággal. Az érdemes zsurnalisztának, a máskor „röviden és vigan“ iró tehetségnek néha elnézték, érdemeinek elismerése fejében grácziából megengedték ezt az ugynevezett unalmasságot, de ezt a munkát nem értékelték, csak megbocsátották. És az iróra nézve, akármilyen leküzdhetetlen hajlama volt a komoly témák feszegetésére, csak demoralizáló, sőt depraváló hatással lehetett az a tapasztalat, hogy mig könnyedén elszórt ötleteit tulontul megbecsülték és a rá forditott munkához mérten fényesen jutalmazták, azt a munkáját, mely tehetségének jobb részét kivánta meg, s amelyen megfeszitett erővel kellett dolgoznia, nemcsak hogy minden hatás nélkül irta meg, de csak a többi, könnyedébb munkáival szerzett hitelre támaszkodva, talán anyagi kárával bocsáthatta közre, és ugyszólván szégyenkezve kellett – elkövetnie.

A léhaság sokáig tartó kultusza nagy nyomokat hagyott nem csupán az anekdota-irodalomnak az értékesebb dolgok rovására való nagy föllendülésében, hanem abban is, hogy meglehetősen alantjáró szellemnek, izlésnek és hangnak engedett tért előbb a hirlapokban, később pedig az irodalomban, ahová mindez szükségképpen átplántálódott.

Ide tartozik az is, amit egy ideig érdemnek szerettek feltüntetni, hogy a hirlap sokáig kizárta hasábjairól az olyan komoly témák feszegetését, amelyek a serdületlen lányokat talán gondolkodóba ejthetik s amelyek csakugyan nem ezek mulattatására valók. Kizárta azon a czimen, hogy a hirlap a családok számára készül, s kizárta ugyanakkor, mikor kis hirdetéseiben találkozóhelyet nyitott minden erkölcstelenségnek. Kizárta még a szépirodalmi produkczióból is, ami végül ismét az irodalom veszteségét jelentette, mert ennek éppenséggel nem vált javára, ha ez a – voltaképpen az erkölcsi komolyság hiányából eredő – korlátozás a tehetségeket is elszoktatta a „veszedelmes“ moralizálástól, és ehelyett az ártatlan, a könnyed, s talán semmitmondó témák keresésére utalta vagy legalább buzditotta. Erről is ott kellett megemlékezni, ahol a többi – ma már nem aktuális – léhaságról, ha ez nem is látszik léhaságnak.

A hirlap talán nem jelölt ki témákat, de azzal, hogy másképpen értékelte, méltatta a neki tetszőt, mint a rá nézve nem érdekest, nagyban hozzájárult, hogy a hirlapi sikerért küzdő tehetségek azok felé a témák felé forduljanak, amelyek a „közönséget érdeklik“. Mi érdekelhette ezt a nagy közönséget, amelyet a hirlap éppen csak az imént hóditott meg az olvasás örömének, amely nagyobbrészt féligmüveltekből vagy naiv lényekből állott, amelynek már a figyelmesség is szellemi megerőltetés volt? Az őket foglalkoztató kicsinyességeken való vidám mókázás; a tulajdon gondolat-világuk: az első bál és az effélék; mindaz, ami az idegeket vagy a gyermekes kiváncsiságot izgatja: a „szenzácziós“ és más hasonlók. A hirlapnál elérhető sikerért versenyezve, az irók közül sokan tulzott buzgalommal tették magukévá a hirlapnak a közönséggel szemben tanusitott – a füszeres-segédek nyájasságára emlékeztető – egy cseppet se válogatós figyelmességét; és hogy ez a buzgalom nem emelte a produkczió irodalmi szinvonalát, talán nem kell bizonyitgatni.

A hirlapokra előfizető, meglehetősen vegyes közönség praedilectiójának tulbecsülése és a hirlapirói gyors munkának a megszokása nagyban hozzá járult, hogy az irodalmi produkczióban is gyakori jelenség az elnagyoltság; hogy a kompoziczió elhanyagolása és a megfigyelés felszinessége egy időben szinte mindennapos irói hibává lett; hogy a felületességet sokáig irói erénynek tekintették, mint az elevenség jelét; hogy a könnyen érthetőség czimén az ürességet sok iró tetszetősebbnek találta a tartalmasságnál; hogy a pongyola előadásmód divatossá válhatott; hogy a jóizlés ellen jóizlésü és tehetséges irók is sokat vétettek; hogy az irók többsége elszokott a hirlapnál meg nem becsült mügondtól, sőt néha minden müvészi munkától; és hogy végül annak következtében, mert a közönség és nyomában a hirlap a szinházi mulatságot érdekesebbnek találta a könyveknél, a kritika abból a nagy figyelemből, amelyet még a szinmü-készitő ipar legsilányabb produkcziójától se tagadott meg, az irodalom másnemü, értékesebb termékeinek jóformán semmit se juttatott.

A hirlapirodalomnak kétségtelen érdemei vannak a magyar nyelv és nevezetesen a helytelenül képzett szók, a fölösleges idegen szók és a germanizmusok irtása körül. De még e tekintetben is majdnem ugyanannyit ártott, mint amennyit használt. A purifikáló mozgalomnak kétféle tulzása is szegényitette a nyelvet. Az egyik tulzás az a makacsság volt, amely az orthologia győzedelmes elveit kérlelhetetlen következetességgel akarta érvényesiteni, s ki akart küszöbölni a nyelvből minden helytelenül képzett szót, azokat is, amelyek már gyökeret vertek, és azokat is, amelyek helyett csak elfogadhatatlan furcsaságokat vagy idegen szókat tudott ajánlani. Ez a konokság nem vetett számot azzal, hogy maga is beleesik a neológusok hibájába, és nem vetett számot azzal se, hogy ha kellő szókészlet hijján az eddig nem igen használt idegen szók egész tömegének adunk egyszerre polgárjogot, voltaképpen cseberből vederbe esünk. Hogy ennek a konokságnak végül visszavonulót kell fujnia, előre látható volt; ugy is történt. De amikor ez megtörtént, akkorára már ez a fanatizmus jó hosszu időre kiüldözött a forgalomból sok szükségest, különösen sok szükséges finomabb árnyalatot. A másik tulzás pedig az volt, amely semmit se fogadva el az orthológusoktól, még a szükséges jót se, szeretettel ölelte keblére a neológia szörnyszülötteit és árkon-bokron át üldözte az idegen szókat, még azokat is, amelyeknek nincs magyar egyértékese, amelyek helyett a régi szörnyüségeken kivül csak más jelentésü szókat, vagy soha se használt érthetetlenségeket tudott ajánlani. Azonkivül, hogy mind a két tulzás többet rombolt, mint amennyit épiteni tudott, az a kis bábeli zavar, mely ezekből a harczokból keletkezett, ugyancsak próbára tette az irók nyelvérzékét, s a sok ingadozás és kisérletezés valami különös határozatlanság formájában hagyott nyomot az időközben irt munkákon. A győztes tábor nem dicsekedhetik azzal, hogy következetes maradhatott; a legyőzöttek nem adták meg magukat; a sokféle tapogatózás, kisérletezés, az ellentétes elvek harcza vagy alkudozása nem vezetett olyan megállapodásra, amely legalább egyelőre kielégitő lehetne; a nyelv, akközben, hogy kétfelől is gyomlálták, minthogy a gyommal sok szükségest is kivetettek belőle, többet veszitett kifejező erejéből, mint amennyit tisztult; ha csak egy kis időre is, de szegényedett. Az iróknak pedig sok tanakodás, ingadozás, s a következetesség hajszolása közben kifejtett hosszantartó erőködés után át kellett látniok, hogy ez a küzködés, mely csak csökkentette a kifejezésben való bátorságukat és csak rontott nyelvük természetességén, müveik stilusát szinben, árnyalásban szegényebbé tette, a nélkül, hogy a nyelvtisztitás kétségtelen eredménye megérné azt, amibe került. Ezekben a harczokban, melyek pyrrhusi győzelemmel végződtek, a hirlapirodalom vezetett, s azért a dicsőség az övé; de harczközben szövetségestársa szenvedte a legtöbbet; amazé volt a győzelem, emezé a sebek.

A zsurnalisztikának az irodalomhoz való viszonyáról szólva, nem terjeszkedünk ki arra, hogy ez a szövetség az irodalomnak egyebekben is kárára volt. Például abban, hogy a hirlap sok tehetséget vont el az irodalomtól, a maga érdekkörébe; vagy abban, hogy a hirlap sok irói tehetséget kedvetlenitett el és hallgattatott el örökre, azzal, hogy az elismerést nem az irói képességhez, hanem ahhoz mérten osztogatta, hogy a hirlap mennyire vehette hasznát a nála dolgozók képességeinek. A hirlapnál elérhető sikerért küzdők közül sok tehetséges fiatal bukott ki a sorból csüggedten, aki az irodalomnak hasznára lehetett volna, idejekorán elveszitve bátorságát a miatt, hogy a hirlapnál nem tud érvényesülni és nem tud versenyezni másokkal, akik minden irói tehetség hijján jelentékeny hirlapirói sikereket érnek el – mert hiszen az irót csak az teszi, hogy tud-e irni és van-e mit irnia, a hirlapirót pedig ezenkivül, vagy akár e nélkül is, egészen másféle tulajdonságok: a szerencsés megjelenéstől vagy a jó modortól kezdve az élelmességig.

Még más károkról is lehetne szó. A kénytelen szövetkezés az irodalomnak jóval több veszteséget okozott, semhogy az a haszon, amelyet szövetséges-társának köszönhet, mindezt ellensulyozhatná. Azon kivül, hogy a hirlap munkát adott az iróknak – ami az irodalomnak szintén több kár volt, mint haszon, mert a zsurnalisztika szolgálatában az irók félannyi irodalmi munkát se végeztek, mint másfélét – az irodalom főképpen azt köszönheti a hirlapnak, hogy ez közönséget nevelt az ő számára is, hogy megsokszorozta a közönséget, hogy toborzotta, sőt kötéllel is fogta az olvasókat. De ha sok olvasót szerzett az irodalomnak, a könyvnek, viszont sok olvasót vont el tőle, mert a kötéllel fogott olvasót az ujság teljesen kielégiti. És igy – különösen nálunk, Magyarországon – amit az egyik kezével adott, a másik kezével visszavette.

IRODALMUNK S A KÜLFÖLD.

I.