Part 24

Ha a szerző, aki előkelő származásu ember és sokáig volt katonatiszt, teljesen együtt érez a határozatlanságból s szüleinek kedvéért kapaszkodó, habozó természetü és kissé türelmes Winklerrel: ez az iró mögött rejtőzködő embernek bizonyára becsületére válik. Világos, hogy Baudissin gróf nemes gondolkozásu, előitéletek nélkül való ember, akiben nincsen osztálygőg és korlátoltság. De ebből nem következik, hogy az, amit támad, csakugyan olyan értelmetlenség volna, mint amilyennek ő tünteti fel. Ahhoz, hogy a világon minden hierarchia eltörlődjék, olyan társadalmi átalakulásoknak kellene elkövetkezniök, amelyeket ma még elképzelni sem tudunk. Egyelőre a különböző foglalkozásokat nem tekinthetjük egyenranguaknak. Aki a szemetet söpri el, nem végez olyan értékes munkát, mint az, aki a tudományt egy lépéssel előbbre viszi, és az, aki a kóbor kutyákat fogdossa össze, nem tarthat számot akkora megbecsülésre, mint az operatőr, akinek a tudásától, az eszétől, a szemétől és a kezétől mindennap egy pár emberélet függ. A tekintélyből mindenekelőtt annyit arrogálhat valaki, amennyi a foglalkozását megilleti, és a sokféleképpen értékelhető, különböző foglalkozások között a katonáé kivételes disztinkczióra tarthat számot. Akármennyire elmosódik is a hosszas békében a katonaság presztizse és akármilyen kicsinyeseknek látszanak a háboru apró előkészületei: maga a dolog ma még az emberi akarat nagyobb erőfeszitései közé tartozik. Végre is, aki az életét viszi a vásárra egy közczél érdekében, több becsülésre szolgál rá, mint az, akinek a foglalkozása nem szolgál egyebet, csak a saját életének fentartását. És ameddig minden fogalmunk meg nem változik a férfiasságról, amely ma még abban találja meg legvilágosabb kifejezését, hogy valaki az életét is kész feláldozni valamely közczélért vagy eszméért, ami ugyanazt jelenti, s csak bizonyos, erejét és egyéniségét megillető föltételek közt hajlandó megalkudni az élettel: a katonai hiuság természetes marad, s annak arrogálása, hogy a katonai hivatás bizonyos morális fensőbbségben van számtalan, a legtöbb békés foglalkozás felett: nem esztelenség. Akármit mondjon némely ujabb elmélet: ez a tétel ma a közfelfogásban is érvényesül s alighanem érvényesülni fog, amig az örökbéke valósággá nem válik; az élet, a „gyakorlat“, a konvencziók, a szokások, számtalan társadalmi jelenség mind bizonyitják, hogy érvényesül. Ez a követelés csak ott válik esztelenséggé, kómikussá vagy gyülöletessé, ahol a tulzás kezdődik, ahol ez a követelés az itélet nélkül való, az összesség jogait az egyén jogaitól megkülönböztetni nem tudó, brutális önzéssel, vagy a más jogát nem respektáló s magának képzelt jogokat tulajdonitó nevetséges arrogancziával egyesülten lép fel.

Nem esztelenség az a másik előitélet sem, amelyet a szerző ab ovo elitél. Ma, amikor annyi szó van a betegségek, a bün és a lelki tehetségnek örökléséről, jóhiszemüen nem lehet azt állitani, hogy csak éppen azok a kiválóságok nem öröklődnek, melyekkel annak idején rangot szereztek a mai előkelők ősei. Persze ez a hereditás nem megy odáig, hogy minden főuri ivadék nemesebb anyagnak, vagy éppen kiválóságnak születnék; hiszen talán az a hajdani kiválóság is csak nagyobb erő vagy véletlen szerencse volt. De csak az elfogultság tagadhatja, hogy az arisztokráczián általában igenis meglátszanak valamely régi kiválóság, a régibb kultura, vagy legalább is a nemzedékről-nemzedékre örökölt szerencsésebb életmód és testi jólét hatásai; ha akad köztük akárhány, aki olyan canaille, mintha nem rózsafán termett volna: összességük, egészben – s mindenütt a világon – jobb emberanyag, mint a megfelelő számu szolga-ivadék; talán nem épebb, de fejlettebb agy- és idegrendszerü. Azért a származáshoz füződő előitélet tisztára babonának nem mondható; s az ősi névvel, a ranggal és az ezekkel kapcsolatos egyéb, örökölt jókkal való megelégedés igen érthető. De hiszen az arisztokratikus büszkeség voltaképpen nem is abból áll, mintha az előkelők folyton az őseiken lovagolnának; ez a büszkeség inkább a gondolkozásmód és az izlés bizonyos közösségén alapszik s a leggyakrabban a másféle gondolkozástól és másféle izléstől való idegenkedésben nyilatkozik meg. Hogy tehát ebben a büszkeségben ne volna némi ráczió és hogy a tömegből való huzódozásuknak, még exkluzivitásuknak is, ne volna elfogadható oka, vagy legalább némi alapja, magyarázata: bajos állitani. Következésképpen ennek a büszkeségnek csak az elfajulásai foglalkoztathatják a szatirikust.

Baudissin gróf olyan arisztokratákról szól, akik közt van négy vagy öt canaille, vannak korrekt urak, a legtöbben tuczatemberek. Ügyet se vet rá, észre se veszi, hogy miközben alakjait bemutatja, sok olyan jótulajdonságról emlékszik meg, amelyek az arisztokraták speczialitásai. (A szegény rokonok gyámolitása; a koldus grófkisasszony nemes büszkesége: a szeretett, de vagyonos kérőtől való huzódozása stb.) Nem veszi észre, hogy „a munka emberei“-ről, akiket magasztal, nem tud ennyi jót mondani, s csak a hiuságot, az élvezetvágyat, s a szükségtelenül exponált érzékenységet mutatja meg bennök. Megbotránkozik, joggal, a fényes nevet viselő, kevély, de pénztelenségükben mindenre képes canaille-ok elvetemültségén, de legtöbbet a tuczatemberekkel foglalkozik, akik lenézik a polgári származásu pénzes embert s el vannak telve kiváltságos helyzetükkel, holott nincs egyebük, mint a rangjok. Nem veszi észre, hogy ezek a tuczat-emberek voltaképpen igen menthetően, barátságtalanul, de tisztességesen viselkednek Winklerrel szemben. Nem tetszik nekik a köztük léte, előitélettel fogadják, ridegen szólnak hozzá, éreztetik vele vélt felsőbbségüket; de nem utaznak rá, soha se bántják meg, nem iparkodnak maguk közül kiintrikálni; mikor rászolgál, nem tagadják meg tőle az elismerést; kiméletesen bánnak vele, sőt még védik is, mikor bajba kerül. Csak éppen nem ugranak a nyakába.

De hát mit is keres azon a gályán? Mért kivánkozott éppen a grófok közé? Nem tudott ott maradni a hozzá hasonlók között? Mért találja jobbnak a cseresznyét, ha a nagyurakkal egy tálból eheti? Nem gondolta meg, hogy ha olyan helyre törekszik, amelyet az előbbinél jobbnak, finomabbnak, előkelőbbnek, kiváltságosnak talál, ennek a helynek ára van, amelyet az érzékenysége fog megfizetni? Vagy azt hitte, hogy a pénzével mindent megfizethet? Mivel különb annak a hiusága, aki szeretne a grófokhoz dörgölőzni, annak a grófnak a hiuságánál, aki nem szeret a polgárral parolázni?

Winklernek nincs igaza és itt nincs igaza Baudissin grófnak sem. Előkelő hadnagyocskáinak a kevélysége oktalan és ott, ahova ők még csak megvetéssel se tekintenek le, a derék és okos embereknek egész sokasága él, amely csak kómikusnak, szánalmasnak és együgyünek találhatja ezt a kevélységet. De az a hiba, melyet Baudissin gróf a hadsereg rovására ir, nem a hadsereg hibája. Nem ennek a szervezete fejleszti ki az önérzetnek ilyen nevetséges tultengését. Az efajta visszásságok megvannak minden téren, nemcsak a tiszti kaszinóban; s azok a kómikus vonások, amelyeket Baudissin gróf véletlenül tiszteken vett észre, megfigyelhetők olyan embereken is, akiknek nem a kardcsörtetés a foglalkozása. A Baudissin gróf regénye is azt bizonyitja. Ez a könyv semmivel se foglalkozik annyit, mint a hiusággal. Egész sereg előkelő származásu katonatisztet szerepeltet, akiket az Isten megfosztott az eszüktől s e helyett nevetnivaló hiusággal vert meg. De a regénynek az az alakja, akiben a hiuság a legnagyobb s a legvégzetesebb: egy nadrággomb-gyáros.

IRODALOM ÉS UJSÁGIRÁS.

I.

Már jó régóta röpköd az a szállóige, amely a sajtót is besorozta a nagyhatalmak közé, de egy kissé félénken utolsónak sorozta be. Ennek a szállóigének a világgá bocsátója, akiben kétségtelenül ujságirói szellem élt, abban az időben, mikor a mondását szárnyra eresztette, alighanem maga is ugy gondolkozott, hogy az elmés forma kedvéért egy kicsit sokat talált mondani, tulzott, elvetette a sulykot. Ma a mondása éppen olyan naivitásnak tünik fel előttünk, mint az a régi felfogás, amely Szemirámisz függő kertjét meg a róduszi kolosszust emlegette a világ csodáinak, és amely, ha álmélkodni és szörnyüködni akart, a nyolczadik világ-csodájáról beszélt. Ma a sajtó nem a nagyhatalmak egyike, nem az utolsó a nagyhatalmak között, hanem: a legnagyobb hatalom a világon. Hatalmasabb, mint a dinasztiák, a kormányok és a törvényhozó testületek; hatalmasabb, mint a templomi szószék, mint a tudomány és a müvészet; hatalmasabb, mint a mult és a jelen legnagyobb szellemei; hatalmasabb a tőkénél; még a nagy tömegeknél is hatalmasabb. Ali keze hosszu; hosszabb, mint bármelyik mesebeli hősé. A krajczárért osztogatott betü jobban behálózza a világ testét, mint a vasutak. Befolyásra, kényszeritő erőre semmi se versenyezhet azzal az ugynevezett közvéleménynyel, amelyet napról-napra a hirlapirás röpit szerte. Nincs tényező, mely meg lehetne a sajtó nélkül; és nincs tényező, mely szembeszállhatna vele, ellene törhetne, vagy csak ki is kezdhetné a hatalmát. Minden erő eltörpül a sajtó – talán fölösleges megjegyezni, hogy nevezetesen és főképpen a napisajtó – ereje mellett.

A több száz esztendős, de sokáig, még nemrégiben is szerény, a maihoz képest kicsinyes hirlapirás ugyszólván a szemünk láttára szerezte meg ezt a roppant hatalmat. Nem lehet látni a fü növését, de a napisajtó hatalmának rohamos növekedése szinte érzékelhető volt; látni lehetett, látni kellett. Ugy növekedett ez a hatalom, mint a tengerben talált ládából kiszabaduló Szellem szemlátomást nő óriásira az _Ezeregyéj_ halásza előtt. A még ma is élő vének és a most öregedő emberek tanui voltak e csodálatos föllendülés egész tüneményének, mert hiszen a szóbanforgó mesés haladás alig egy negyedszázaddal ezelőtt kezdődött. Ez az idősebb és legidősebb nemzedék, amely átélte a nagy találmányok egész korát, sok tündérmesének a megvalósulását látta, de azon a nagyszerüségre páratlan evoluczión kivül, amely a világot oly sokban átalakitó nagy találmányok nyomán támadt, nem látott csodálatosabb jelenséget, mint aminő a hirlapirás rengeteg fejlődése volt. Méltán sorakozik ez a fejlődés azokhoz a bámulatraméltó, eddigelé példátlanul nagy, azelőtt el se képzelt, nem is sejtett eredményekhez. Jelentőségre nem igen alább való náluk; következései hasonlóan mélyre s talán még messzebbre hatók.

Ennek az abnormis fejlődésnek s ennek a roppant hatalomnak ki kellett hivnia a kritikát.

Nincs az a hatalom, amelynek nevében kisebb vagy nagyobb visszaélések ne történnének. És nincs az a nagy erő, amely, amellett, hogy állandóan hasznot hajt, egyszersmind időnkint, itt vagy ott, károkat is ne okozna. A sajtó nevében is sok bünt követnek el; a sajtó is okoz károkat. És mióta a hirlapirás, melynek a hatalma lassankint a politikai, a közgazdasági, a társadalmi, a tudományos és a müvészeti élet összes nagy mezőire kiterjeszkedett, minden tényezőre egyre erősebben érezteti a maga kivételesen nagy befolyását: ezekről a bünökről és ezekről a károkról mind több és több szó esik. Idővel minden nagyon elhatalmasodó erő zsarnokinak tünik fel és minden zsarnokság egyre több embert lázit fel. Az „antizsurnalisztikus“ tendencziának is a világra kellett jönnie, mert hiszen ez csak természetes következése volt a sajtó minden térre kiterjeszkedő rendkivüli befolyásának, mely persze az érdekeltek előtt, mihelyt a nekik nem közömbös térről van szó, mindig tulságosnak tünik fel, mig más téreken, a rájuk nézve idegen téren, ez a befolyás érthetőnek, szinte magától értetődőnek tetszik. Az „antizsurnalisztikus“ tendenczia, ez a legujabb „ellen-áramlat“, az utóbbi időkben hamarosan annyi szimpátiát szerzett, hogy ma már a higgadtan gondolkozók között is akadnak, akik egész komolyan fölvetik a kérdést: vajjon a sajtó teljes és tökéletes szabadsága, amely féktelenkedésekhez vezethet és ajtót nyit minden elképzelhető visszaélésnek, összeegyeztethető-e az egyetemesség érdekével? Mintha bizony a sajtó büneinek egész halmozata nem szöknék fel a mérlegen, ha a mérleg másik oldalára a sajtó sulyos, nagy érdemeit helyezzük; mintha mind az a kár, amelyet a sajtó okoz, nem volna elenyésző csekélység ahhoz az óriási haszonhoz képest, amelyet a gondolat szabadsága és – ami ezzel ma már szinte egy – a sajtó teljes és tökéletes szabadsága hajt az egyetemességnek. Mindig lesznek hajó-szerencsétlenségek, de kinek jut eszébe bojkottálni a tengert?!

Ehelyütt, ahol egy kárt teszek szóvá, amelyet a hirlapirás okozott az irodalomnak, hogy elejét vegyem a félreértésnek, bevezetésül meg kell jegyeznem, hogy ezt a károsodást is jelentéktelennek tartom ahhoz a roppant haszonhoz képest, amelyet a világ a hirlapirásnak köszönhet.

Ez a károsodás semmisnek látszik, ha az egyetemesség nézőpontjából tekintjük. Nem is jöhet szóba, amikor a hirlapirásnak azt az érdemét nézzük, hogy az egyetemesség mindenféle érdekének a napisajtó a leghatalmasabb szószólója és oltalmazója.

Csekélységnek tünik fel akkor is, ha már közelebbről, az általános kultura nézőpontjából vizsgáljuk ezt a károsodást. A hirlapirás a kulturának olyan óriási, megmérhetetlen, általánosan ismert szolgálatokat tett és tesz, – többek között, legelőször is, annyi embert emelt és emel ki a teljes müveletlenségből – hogy ezek mellett a nagy szolgálatok mellett az emlitett kár jelentéktelen aprósággá zsugorodik.

Végül, ha legközelebbről, magának az irodalomnak a nézőpontjából mérlegeljük ezt a károsodást, akkor is meg kell vallanunk, hogy a hirlapirás magának az irodalomnak is több szolgálatot tett, mint amennyi kárt okozott neki. Ha egyéb érdeme nem volna e tekintetben, csak az, hogy a réginél sokszorosan nagyobb közönséget szerzett, nevelt az irodalomnak, s ezzel az irodalom fejlődését is elősegitette, már ez az egy érdeme is ellensulyozná az okozott kárt.

Mindamellett ez a károsodás megérdemli a figyelmet, már csak azért is, mert némi figyelmesség sokat érne arra a czélra, hogy a jövőben ez a kár is csökkenthető legyen.

II.

Hogy a hirlapirás vadházasságra csábitotta az erkölcsösebb életre (például talán a társadalmi tudománynyal való tisztes frigyre) hivatott irodalmat, – hogy, egy kis tulzással szólva, a hirlapirodalom felszitta magába az irodalmat, vagy legalább az irók leginkább számottevő részét: ez nem parcziális jelenség, nem csupán magyarországi tünet. Mindenütt megtörtént ez, sőt a hirlapirás nagy befolyása az irodalomra s az irodalom képének az a nagy átalakulása, mely ezt a frigyet nyomon követte, másutt, a fejlettebb müveltségü országokban, még korábban kezdődött. Valamivel korábban kezdődött, az átalakulás proczesszusa lassubb volt, hosszabban tartott, s a hirlapirásnak ez az uj honfoglalása, rohamos inváziója nem mindenütt ért el olyan nagy eredményeket, mint nálunk. A nevezetesebb különbség e tekintetben a nagy külföldi irodalmak és a magyar irodalom között mindössze az, hogy a zsurnalisztika helyenkint hamarább találta meg a nagystilü fejlődés feltételeit, tehát hamarább hozzáláthatott az irodalom meghóditásához és vazallussá lefokozásához; másutt néhol nagyobb ellentállással találkozott, s erejének megszerzéséhez és kifejtéséhez, továbbá a térfoglalás befejezéséhez hosszabb időre volt szüksége, nemcsak az emlitett negyedszázadra, mint nálunk és a legtöbb kis országban, vagy még kevesebb időre, mint Japánban; végül a zsurnalisztika ott, ahol nagy, fényes multu, százados tradicziókon épült, már hatalmassá vált irodalmakat kellett befolyása alá keritenie, mind e mai napig se lett olyan nagy urrá az irodalom összes berkeiben, mint éppen nálunk.

De nagyjában mindenütt megtörtént az, amiről szólunk; s azokat az elváltozásokat, amelyeket a mi irodalmi viszonyainkban – előbb csak a körülményekben, de utóbb ezek következtében magában az irodalmi fejlődésben is – a hirlapirás gyors megerősödése és rohamos térfoglalása idézett elő, jórészt a nagy külföldi irodalmakban is megtalálhatjuk; megtalálhatjuk legalább, ha nem is az összes azonos jelenségeket, ezeknek a jelenségeknek a mását vagy rokon tüneteit. És az, amit az elfoglalt nézőpontból a mi irodalmi viszonyainkban figyelhetünk meg, nem csupán „texaszi történet“.

Ezek a hasonlatosságok igen érdekesek, és már csak ezért is érdemes volna némi figyelmet szentelni annak, hogy a hirlapirás honfoglalása a külföld nagy országaiban miképpen folyt le, és hogy ennek az inváziónak másutt észlelhető következései miben különböznek attól, amit itthon is láthatunk. De ez igen messzire vezetne.

Azért itt pusztán annak megállapitására kell szoritkoznunk, hogy a zsurnalisztika térfoglalása sehol se volt, legalább relative, nagyobb, és sehol se ért el – a fődologban: a szellemi befolyás dolgában – nagyobb eredményeket, mint éppen nálunk. Ennek két főoka nyilvánvaló. Az egyik ok az, hogy a mi politikailag századok óta sanyargatott, közgazdasági tekintetben mindig a legnagyobb bajokkal küzdő országunkban, ahol a kultura előbbrevitelére hivatott társadalmi osztályok nem elég erősek, s ahol az irodalom még zsenge, a nivellálódás korszakában, amikor az idők szelleme hirtelen igen nagy szerepet juttatott a nagy tömegeknek, a még nem eléggé müvelt, nemrég teljesen müveletlen rétegeknek, a hirlapirás, melynek roppant hatalma éppen a nagy tömegekre, a nem eléggé müvelt elemeken való uralomra, befolyásra támaszkodik, nálunk kevesebb ellenállással találkozhatott, mint azokban a nagy országokban, ahol a társadalom vezetésre hivatott osztályai erősek, s ahol a tudomány, a müvészetek és az irodalom befolyása hatalmas, megrendithetetlen. A másik ok specziális. Nálunk az az idő, mikor a hirlapirás rohamosan fokozódó lendülettel látott hozzá a hóditáshoz, összeesett azzal az idővel, amikor relative békés, általában jó, s közgazdasági tekintetben is elég kedvező évek után minden téren, s különösen az irodalomban is, uj életnek nevezhető megerősödés kezdődött. Az irodalomnak, alig hogy hozzájutott a fejlődés kedvezőbb feltételeihez, szövetkeznie kellett a már akkor is hatalmasabb versenytárssal, mely számolva a nagy tömegek minden – nem is csupán szellemi – szükségletével, sokkal nagyobb közönséghez szólhatott és már eszközeinél fogva is sokkal nagyobb hatásra számithatott. Szövetkeznie kellett, mert hiszen a harcban nemcsak hogy okvetetlenül a rövidebbet huzza, hanem a majdnem bizonyos nem kedvező esetben olyan veszteségek is érhették volna, amelyeket egykönnyen nem igen heverhet ki. Ennek az egyik részről számitásból kivánt, s a másik részről kénytelen szövetkezésnek a hirlapirás nem vallotta kárát, hanem az irodalom igen. Mert igaz ugyan, hogy a hirlapirás sok tekintetben előre segitette az irodalom ügyét, mindenekelőtt azzal, hogy nagyobb közönséget szerzett neki, mint amekkora az irodalomnak előbb volt, ha nem is akkorát, aminőt ez megérdemelt és más viszonyok közt talán elérhetett volna; de ezért a segitségért roppant nagy árt fizettetett magának: abban a nagy befolyásban, amelyet magára az irodalomra is gyakorolt. A vadházasságban a hirlapirás lett az ur, a diktáló, a parancsoló, s ha a másiknak is ő szerezte meg a száraz kenyeret, ezért viszont olyan szolgálatokra kényszeritette a másikat, amelyek emezt megalázták, amelyek emennek veleszületett czéljaival nem egyezők, néha ellentétesek. A vadházasságba a mindennap kenyérrel, de néha ütleggel is tartott Litteratura egy tipegő kis leánykát hozott magával, a törvényes házasságából való kis Belletristicát; ha ez az elhanyagolt, borzas kis Hamupipőke később is elhanyagolt, fésületlen, rongyos és mezitlábas maradt: abban nem kevés része van a mostoha apának.

III.

Aki a mai idők irodalmának a történetét fogja megirni, szükségkép tüzetesen fogja tárgyalni azt a témát, amelyet mi csak megpendithetünk. A legtöbb irói egyéniség vizsgálata, s nevezetesen az irók legsajátosabb tulajdonságainak elhatárolása alkalmával, minduntalan eléje fog tolakodni az a kérdés, hogy az illető munkásságán miben mutatható ki a hirlapirás befolyása, – mi az müveiben, ami nem individuális tulajdonságaiból eredt, s ezekhez talán nem is illik, – irodalmi termeléséből min és mennyire látszik meg körülményeinek s ezek közül legkivált a hirlapirodalommal való összeköttetésének a következése. Nagyon különböző irói egyéniségek nagyon különböző értékü müveiben feltünően sok közösséget fog találni, s a közös vonásokban lehetetlen lesz fel nem ismernie a „zsurnalizmus“ hatását. Meglehet, éppen ebben a közösségben fogja felfedezni a mi időnk irodalmának egyik legjellemzetesebb vonását; de azzal a kérdéssel, amelyre itt csak rámutatunk, mindenesetre sok dolga lesz.

Ma még csak sejteni lehet, mit fog mondani a jövő irodalomtörténet-irója, de azt már ma is meg lehet állapitani, hogy az utolsó negyedszázad irodalmának a hirlapirás befolyása nélkül egészen más képe volna.

A „volna“ hosszas és messzemenő feszegetése bizonyára meddő játék. Az afféle következtetések, amelyeket a régi tréfa ugy ironizál, hogy megmondja: mi volna ma akkor, ha Cleopatra orra pisze lett volna – értéktelenebbek, mint a czigányasszonyok jóslatai. Mert azonkivül, hogy mindennek ugy kellett történnie, ahogyan történt, mivelhogy, ami történik, az milliárd és milliárd tényező összetalálkozásának az eredménye, ugyanennél az oknál fogva (hogy t. i. az ilyen következtetéseknél a számitásból nem egy, hanem számtalan tényező esik ki) a „volna“, a meg nem történt, mindig kiszámithatatlan, s az a találgatás, hogy mi történhetik, ha a közreható tényezők helyett mások szerepelnek – gyermekesség. De a „volna“ szó néha csak szólás-mondás, amelybe tulajdonképpen az itélet burkolózik. A csufondáros „ha nem másztál volna fel, nem estél volna le“ – már nem találgatás; ez az utóbbi „volna“ már kiszámitható. Sőt a legközelebbi következtetésig a találgatásnak is megvan a maga jogossága, amig igen nagy a valószinüsége. Ha arról van szó, hogy valaki, aki gazdag volt, de a börzén mindenét elvesztette, nem éhezett volna, ha a börzén nem játszik – ezt a következtetést már meg lehet koczkáztatni, ha egyben találgatás is. Hasonló biztonsággal lehet megkoczkáztatni azt a következtetést, hogy: a hirlapirás befolyása nélkül az utolsó negyedszázad irodalmában sokkal több volna a komolyság, a tartalmasság, az elmélyedés, és sokkal kevesebb a felületes, az elnagyolt munka, s ha talán kevesebb az elevenség is, viszont kevesebb az olyan tehetség, aki elforgácsolta magát. Meg lehet koczkáztatni ezt az állitást arra a kétségtelen jelenségre támaszkodva, hogy az utolsó negyedszázad irodalmában a tehetségek sokkal különbek voltak, mint a produkczió.

Hogy az a szertelenül nagy befolyás, amelyet a hirlapirás szövetséges-társára, az irodalomra gyakorolt, ez utóbbira nézve károsnak bizonyult, és hogy ez a frigy, amelybe a két fél nagyon különböző temperamentumot és – ami a fődolog – összeegyeztethetetlen czélokat vitt magával, az egyik félre nézve nem lehetett nagyon áldásos: természetes. Elég arra gondolnunk, mennyire különböznek főtörekvéseik, és hogy ezek mennyire más-más szerepet juttatnak a két szövetséges társnak a közönséggel szemben: és át kell látnunk, hogy ez az együttélés a gyöngébbik, a kevésbbé hatalmas félnek csak ártalmára lehetett.

De mielőtt erre kiterjeszkedünk, meg kell emlékeznünk arról is, hogy, ha a hirlap és az irodalom czéljai nagyon különbözők: ez nem szükségképpen van igy. Ha a hirlap ideális volna – ami alatt azt értjük, hogy: csakis ideális czélokat szolgálna – akkor a hirlap és az irodalom, az azonos czél szolgálatában, egymásnak csak hasznára lehetnének. De az ideális hirlap egyelőre a jövő zenéje. Az ilyen hirlap csak örökre eltemetett nagy tőkék sirhalmából virágozhatnék ki; minél tovább virágoznék, annál nagyobb összegeket emésztene fel; és még igy is csupán egy kisebbségnek kellene, mert az ilyen hirlap a mai nagy tömegnek nem szükséglete, az ilyen hirlapnak csak a mainál sokkal magasabb foku czivilizáczióban lehet meg a kellő talaja. Egyelőre csak háromféle hirlapot ismerünk: az egyiknek – ha természetesen tagadja is – egyetlen igazi czélja: az üzlet; a másik mellékesen ideális czélokat is szolgál; a harmadik, a legjobb, főképpen ideális czélokat szolgálna, de az üzletről se mondhat le, mert hiszen ez rá nézve a megmaradhatás, az élet kérdése.