Part 23

Annál a föltevésnél, hogy Bilse és társai rászolgáltak nevezetességükre, közelebb esik az a másik föltevés, hogy a szóban forgó hamarjában fölburjánzott katonai irodalom valami uj társadalmi irányzatot szolgált s piaczi sikereit annak az érdemének köszönheti, hogy először rántotta le a leplet olyan titkokról, melyeket a militárizmus hatalmas szervezete eddigelé meg tudott őrizni háziügyének. De ez a föltevés se állhat meg. A Bilse-iskola semmi olyat nem revelált, ami eddig nem volt ismeretes; amit olyan fontoskodó részletességgel a „terhelő tanuk“ untató körülményességével tálal fel, lényegében egy cseppet sem uj. Mióta az államok – egyre nagyobb pénzáldozattal – állandó hadsereget tartanak, melyben a hierarchia szükségesebb, mint bárhol: ennek a kolosszális intézménynek megvannak a maga házibajai is, amelyek természetesek, mert szervezetéből következnek, s mert természetesek, tehát örökletesek is. A hadseregben a legnagyobb szükségesség: a fegyelem; másfelől: a hadseregnek tekintélyt kell tartania mindennel szemben, ami kivüle esik. Már pedig a fegyelem, minthogy semmiféle összesség nem áll csupa tökéletes egyénből, nem tartható fenn anélkül, hogy egyesek ezen a czimen visszaéléseket ne kövessenek el. És másfelől: a tekintély fentartásának elve olyan igényeket kényszerit rá a hadsereget alkotó egyesekre, amely igényeknek tökéletes kielégitése – minthogy a már emlitett, egyre növekedő pénzáldozatoknak is meg van a maga határa – természetes nehézségekbe ütközik. Világos tehát, hogy a tekintély fentartásának szüksége nyomán támadnak – az egyén tökéletlenségének természetes folyományaképpen – hibák, melyek magát az elvet szinte kigunyolják. Mióta hadseregek vannak és amig hadseregek lesznek, mindig voltak és lesznek feljebbvalók, akik alárendeltjeikkel emberség nélkül, brutálisan bánnak, s mindig voltak és lesznek egyesek, akik már csak azért is, hogy fentarthassák azt a dekórumot, melyet megőrizni kötelesek, alattomban olyan dolgokat követnek el, amelyek a megőrzött látszatra ráczáfolnak s nemcsak a dekórummal nem férnek össze, hanem éppenséggel nem illők ahhoz a szituáczióhoz, amelyet az illetők elfoglalnak. Már az, hogy a hadsereg a maga kebelében külön törvényeket statuál, melyek szigoruan büntetik az alárendeltekkel való kegyetlenkedést s a dekórum rovására eső legkisebb hibát is: nyilvánvalóvá teszi, hogy ilyen esetek a hadseregben minduntalan előfordulhatnak. De egyébként is mindig nyilt titok volt, hogy ennek a nagy és tekintélyes intézménynek melyek a házi mizériái. Soha senki se tagadta le ezeket, s a mennyire egyáltalán lehetett, igyekeztek segiteni a bajon, ugy preventiv, mint megtorló intézkedésekkel. Hogy azonban a baj végképpen ki nem irtható: ez nem volt féltve őrzött titok, ellenkezőleg, régen ismeretes és sokat tárgyalt dolog. Az irodalom, ez az enfant terrible, aki mindenbe beleüti az orrát, nem egyszer foglalkozott e megoldhatatlan kérdéssel. Már Alfred de Vigny, aki katonatiszt volt és költő, _Servitude et Grandeur_ _militaires_ czimü munkájában sok szemrehányást tesz a hadseregnek; alaposan letárgyalja a fegyelemtartás kinövéseit, s tagadja annak parancsoló szükségét, hogy a regula annyira fölébe kerekedjék a katona egyéniségének. Persze Alfred de Vigny olyan formában vitatta ezt a fájó kérdést, hogy egyaránt kiérdemelte ugy bajtársai, mint iró-kollégái tiszteletét. Később Malot, Descaves, Margueritte regényirók hosszu elbeszélő müvekben foglalkoztak a szegény katonatisztek czifra nyomoruságával, a rájok rótt, rájok kényszeritett igényekkel, s azokkal a bajokkal, melyek onnan keletkeznek, hogy a rendelkezésükre bocsátott anyagi eszközök éppen nem állanak arányban ezekkel az igényekkel. Még az se uj, hogy a katonaság bajainak nyomtatásban való firtatásával csinos botrányt lehet csapni. Mintegy tizenöt évvel ezelőtt Abel Hermant, _Le Cavalier Miserey_ czimü regényében ugyanazokkal a vádakkal állott elő, amelyekkel most Bilse és társai, s könyve, mely a franczia hadseregre azt sütötte rá, hogy tisztjei közül igen sokan kegyetlenek, gyávák és pénzért mindenre képesek, jókora szenzácziót, a hadseregben pedig érthető felháborodást keltett. A megtámadott tisztikar előkelői azzal feleltek a regényre, hogy kiadták a rendeletet napiparancsban: a _Cavalier Miserey_ minden példányát, amelyet a kaszárnyában találnak, el kell égetni a szemétdombon, s mindenkit, aki a regényt olvassa, szó nélkül be kell csukni. Egyéb elégtételt nem szerezhettek maguknak, mert Abel Hermantnak volt annyi esze, hogy akkor adta elő a kaszárnyában gyüjtött tapasztalatait, mikor katonai kötelezettségeivel már végképpen leszámolt.

Bilse és társai fellépésében csak az az uj, hogy mindezeket a mérges dolgokat, amelyek már régi nóták, aktiv katonatisztek mondják el, olyanok, akik könyvük megjelenésének idején még szolgálatban állottak. Erre még nem volt eset. Nem az az érdekes, hogy mit mondanak; az érdekes az, hogy mindezt ők mondják el. Nem a könyv kelt figyelmet, hanem maga a szerző. A szerző érdekességét bizonyára csökkenti az, hogy a legtöbbször szeretné megőrizni inkognitóját; de okvetlenül számolt minden eshetőséggel, elkészült rá, hogy könnyen fölfedezhetik, s ha fölfedezik: nemcsak hogy repülni fog a hadseregből, hanem ülni is fog rövidebb, vagy hosszabb ideig. Ezzel a kilátással szemben a Bilsék tömeges jelentkezése kétségtelen jele annak, hogy valami forradalmias szellem kezd lábrakapni mindenekelőtt a német hadsereg egyes köreiben, de talán másutt is.

Uj még az irodalom mai nagy hatalma. Ime, nemcsak hogy támasztékot nyujt az osztályából kitaszitottnak és megbélyegzettnek: olyan pártfogást igér, mely arra készti az elégedetlent, hogy ennek a pártfogásnak a reményében szembeszálljon az állásvesztés, a társadalmi lefokoztatás és a megbélyegeztetés önként előidézett veszedelmével is. Régente is megesett, hogy az erkölcsi halott tisztes irodalmi munkássággal expiálta a rovott multat; az irodalom már régebben is afféle refugiumul szolgált, melybe, mint hajdan az istennő templomába, boldog-boldogtalan bemenekülhetett, ha máshol végképpen eljátszotta játékait, s ha körülötte minden kötél szakadt. De az már uj társadalmi jelenség, hogy valaki önként menjen a tisztességvesztésbe, s egy könnyen kikerülhető, de igen kevéssé menthető cselekedettel saját jószántából mondjon le társadalmi pozicziójáról, sőt a közbecsülésről is, cserében azért a hathatós pártfogásért, amelyet az irodalom nyujthat, cserében a sok kétgarasért, amelylyel a nyilvánosság a botrányt honorálja.

Azelőtt az irodalom segitő kezet nyujtott az elbukottnak, hogy reparálhassa a becsületét; ma az irodalom ama csábitók között szerepel, akik rábirják a szegény ördögöt, hogy áruba bocsássa hivatalos tapasztalatait, a titkokat, melyek nem az övéi, a barátság vagy a szerelem czimén szerzett megfigyeléseit, amelyekhez a diszkrécziójához füződő bizalom juttatta, állását, társadalmi helyzetét, s azt a tiszteletet, melyet esztendők fáradságos munkájával szerzett.

Bilséék ugynevezett regényeikben, felhalmoznak minden elképzelhető adatot, hogy a vagyontalan német tisztek titkolni kivánt, de annál több leplezett csunyaságban nyilvánuló nagy nyomoruságát minél szinesebben illusztrálhassák. De ezt a nyomoruságot semmi se dokumentálja olyan ékesszólón, mint a tulajdon példájuk. Szegény ördögök! Mennyire megvetették a pennarágókat, az ifjui álmok, a reménységek idején! És amióta várakozásaikban megcsalódtak, amióta rájöttek, hogy Mars csak tisztességet ad, ellenben Apolló jóval több márkát, sőt tallérokat is: mily buzgalommal forgatják az irótollat, mily lázas gyorsasággal készitik el élményeik leirását, mily tömegesen jelentkeznek az irói tantième-ekért! A pénzért, ami oly iszonyuan kell, még a pennarágásra is elszánják magukat, elmondják mindazt, amit tudnak, elbeszélik felebbvalóik és pajtásaik, továbbá ezek hölgyeinek összes gyöngéit, elmondanák talán a tulajdon bajaikat is.

Ez a nagy készség, ez a sok igyekezet nem hiábavaló; fáradságuk megleli bőséges anyagi jutalmát. De honnan hát ez az eredmény, mely könyveik tartalma után meglepő? Mi magyarázza meg munkáik piaczi sikerét, a tömegnek a csekély érdekességü leleplezésekkel szemben tanusitott szertelen érdeklődését? A feleletet ne keressük Bilséék irói kvalitásaiban és abban, hogy munkáik mi ujat tartalmaznak; a feleletet csak a tömeg gondolkozásában találhatjuk meg. És itt egy ellenmondásra lelünk, amely azonban már nem ismeretlen.

Sikereik alapja az, hogy mindannyian olyan témáról szólanak, amelynek a kicsinyességei is biztosan számithatnak a nagyközönség érdeklődésére, s a kicsinyességei sokkal inkább, mint a komolyabb részei. A katonai élet intimitásai épp ugy vonzzák a tömeg képzeletét, mint a kulisszák világának apró rejtelmei. A sokaság szemében a szinésznő mellett a katonatiszt a mai társasélet legérdekesebb tipusa. A tisztikar, minden más osztályon kivül és felett, első osztályt alkot, s a respektusból, melyet joggal igényel, mindenki, aki hozzá tartozik, kiveszi a maga részét. Minél inkább elmosódik a különbség polgár és polgár, az egyik vagy a másik foglalkozás között, amelyek rangban ma már nem igen differálnak, s aszerint adnak tekintélyt, amily arányban sikert és vagyont: a katonatiszti egyenruha, amely még az egyetlen nevezetesebb disztinkcziót állapitja meg a nem rangbeliek között, annál nagyobb hatással van a tömegre. A portepé viselői a társaséletben bizonyos arisztokrácziát alkotnak; s ugyanaz a sokaság, mely egyre több és több vonalon követeli az egyenlőséget, minél radikálisabb elveknek hódol, annál inkább tisztel mindent, ami arisztokratikus. Bepillantani a katonatisztek életének intimitásaiba, ez ma majdnem annyit jelent: mint bejuthatni egy pillanatra a rangbeliek körébe, ahová mindenki törekszik, annál nagyobb buzgalommal és annál nagyobb tömeg társaságában, minél sürübben emlegeti az egész világ a demokratikus elvek már kissé hervadt szóvirágait.

Erre a naiv érdeklődésre Bilséék nyugodtan számithattak. És könyveik nemcsak a sövény mögül bámészkodókat elégitették ki, hanem azokat is, akik a katona-regények tartalmából, de különösen abból, hogy a tiszt urak ilyen könyveket adnak ki, kárörömmel látták, hogy a hatalmas német hadsereg egyes köreiben s itt-ott más hadseregek alantasabb rétegeiben is, eddigelé hallatlan, minden fegyelmet megcsufoló, éppen nem katonai szellem kezd lábrakapni. Bilséék regényei kétségtelenné teszik, hogy a zugolódó elégedetlenség, a forradalmi szellem első megnyilvánulása már a hadseregek egyes rétegeibe is befészkelte magát, s azt sejtetik, hogy a hadseregek egyre szaporodó és növekedő házi mizériái lassanként ki fogják kezdeni ezt a tiszteletreméltó intézményt. És a polgári társadalomnak talán ugyanazok az elemei, amelyek tisztelettel és irigységgel teli érdeklődéssel leskelődnek az arisztokratikus helyzetnek örvendő tisztek intimitásaira, még akkor is, mikor ezek minden katonai kötelességet megcsufolnak: ugyanezek az elemek ujjonganak, mikor azt hiszik, hogy a szükséges és minden tiszteletre méltó intézmény dekompozicziójának a tüneteit látják. A tömeg ma különb egyesekből verődik össze, de naivitásában, ösztöneiben, indulataiban ma is ugyanolyan, mint Shakspere-nek a „nép“-e. A tömeg örök gyermek; vásott és korlátolt.

II.

A sok ujonnan keletkezett katona-história közül Baudissin Farkas gróf, irói nevén Freiherr von Schlicht _Erstklassige Menschen_ czimü, ugynevezett regénye érdemli meg figyelmünket. Ez se ajánlható azoknak, akik nem vitairatot, hanem tendencziák nélkül való szépirodalmi munkát akarnak olvasni; igazi regénynek a legjobb akarattal se mondható. Tessék-lássék meséje mindössze annyi, hogy egy polgári származásu tiszt, akit olyan gárdaezredbe helyeztek át, ahol csupa előkelő származásu tiszt szolgál, uj bajtársai körében a megalázások egész kálváriáját járja végig, s végre is kénytelen tiszti rangjáról lemondani, egyesegyedül a polgári származása miatt, ennekutána pedig feleségül vesz egy katona-családból származó, előkelő, de szegény leányt, akivel a gárdaezrednél tartózkodása idején ismerkedett meg. Ennyi mesével a legszerényebb és legtürelmesebb regényolvasó se elégszik meg, s ezt a mesét hasonlóan keveset mondó epizódok fujják fel hosszu elbeszéléssé.

De mélyebben jellemzett s elevenné tett alakok sincsenek e könyvben; a szerző a szereplők lelkét nem világitja meg, csak a társaságban való viselkedésüket irja le szinesebben és adatokat közöl róluk, rábizván az olvasóra, mint a kávéházi beszélgető rábizza hallgatójára, hogy ezekből az adatokból maga alkosson képet magának a legtöbbször emlegetett figurák lelki világáról. De a sovány mesén, a szóra se érdemes epizódokon s a nagyon fölületesen jellemzett alakokon kivül van ebben a könyvben valami, ami, ha a czélzatosságokkal nem törődő regényolvasót nem is elégiti ki, megkapja azok figyelmét, akiket ennek az ugynevezett regénynek a tárgya, milieuje s gondolatköre még akkor is érdekel, ha ezekről nem valamely elsőrangu irómüvész szól, hanem csak egy intelligens megfigyelő, aki sokat foglalkozott a szóbanforgó tárgygyal, ügyesen irja le a részleteiben kevésbbé ismert milieut, s helyes itélettel ismerteti ama kihatásainál fogva általános érdekességü gondolatkört. A szerző ugyanis érdekes képeket ad a német tisztek életmódjáról, a viselkedésükben megnyilatkozó gondolkozásról és jellemvonásokról, s a fejtegetésekbe, melyekkel e képeket kiséri, beleszövi azt a kritikát, amelyet a hagyományos katonai szellem ellen izgató, s a hadsereg reformálását követelő, legujabb keletü „irodalom“ ma már sok könyvben hangoztat.

Ha egy kissé szemügyre veszszük ezeket a képeket, sorra megismerkedünk a hadsereg mai szervezetét vádoló összes panaszokkal, és megismerjük egyszersmind minden részletükben azokat a viszonyokat is, amelyek a nem mindig jóhiszemü Bilse-iskola feljajdulásaira okot vagy ürügyet szolgáltattak.

A Baudissin gróf könyvében szereplő gárdaezred tisztikarát ünnepen találjuk. Harmincz és egynéhányadik évfordulója van a gravelottei csatának, amelyen ez a gárdaezred igen kitüntette magát, mert legénységének egy harmada, tisztikarának pedig a fele ott maradt a csatatéren. Az ilyen évfordulókon az elesettek óriási koszorut kapnak, az élők pedig, akik a csatában nem vettek részt, fényes lakomát, pezsgővel. Az emlékezetes nap megünneplését ez alkalommal összekötik az ezred uj kaszinó-épületének a felavatásával. Vendégeik is vannak: az ulánustisztek, akikkel iszonyuan szeretnének minél vastagabb barátságba keveredni. Mert mégis csak a lovasság a hadseregnek a crême-je s az ulánusok olyanforma felsőbbséggel tekintenek le rájuk, mint aminővel ők tekintenek a közönséges gyalogos tisztekre. Az ulánusok alkotják a hadsereg „legfeudálisabb“ elemét; tisztjeik között egy sincs, aki nem előkelő származásu. Az ünneplőknek is az a főbüszkesége, hogy köztük nincsen polgár-ivadék; s éppen ez ad nekik jogczimet arra, hogy az ulánusok barátságát kereshessék. A lakomán csak egyetlenegy czivil van jelen: az épitész, aki a kaszinó-épület tervét ingyen készitette, a gárdaezredhez való ragaszkodásból, mert annak idején itt önkénteskedett. Szivességét azzal viszonozzák, hogy meghivják a bankettre. Hadd emlegesse egész életében, hogy micsoda szerencsében volt része ezen az estén. Aztán meg kitünő reklám neki, hogy egy tálból ehetett velük. Különben türhető embernek találják, mert meglátszik a kezén, hogy manicure-rel ápoltatja.

Miről beszélgetnek a lakomán az előkelő gárdatisztek és a még előkelőbb ulánusok? Ilyenekről: mi történik amazoknál és mi történik emezeknél, ha a hadnagy részegségében inzultálja a tiszthelyettes altisztet, aki nem elég gyorsan ugrott fel, mikor a tiszt ráköszöntött? Itt is, ott is ugyanaz történik; tudniillik csak két megoldás képzelhető. Vagy: bocsánatot kér a hadnagy a tiszthelyettes altiszttől az egész tisztikar előtt; vagy: a hadnagy „repül“, de amannak nem marad más választása, mint hogy agyonlőjje magát, mert a felpofozott altisztből soha se lehet tiszt. Majd panaszkodnak, hogy ma már tiszt lehet mindenki, akinek a családja a rendőrséggel nem került konfliktusba. A vendéglátók eldicsekednek vele, hogy a gárdaezredekben nincs senki, aki polgári családból származnék. Az ilyen tiszt mindnyájukat feszélyezné, de bizonyára ő maga is igen kényelmetlenül érezné magát közöttük; ott, ahova nem való. Elmondják végül egymásnak, hogy ők továbbra is azok akarnak maradni, akik ma; tudniillik olyan emberek, akik a társadalom első osztályát alkotják. Azért jelszavuk: az összetartás s fentartása annak a választófalnak, mely a polgári társadalmat tőlük távoltartja.

Egy kissé „exprès“, az olvasó számára beszélgetnek igy; a valóságban talán egyébről is diskurálnak. De ennyi nagyitást meg lehet bocsátani a regényirónak, akinek végre is ki kell éleznie a mondanivalóját. Az bizonyos, hogy sok tulzás nincsen ebben az előadásban. Egyforma foglalkozásu emberek, ha maguk közt vannak, mindig sokat beszélgetnek a mesterségük dolgairól, s ez a szabály talán sehol se érvényesül annyira, mint a katonatiszteknél, akiket sokféle érdeklődés, sokféle ismeretek nem igen vonnak el a közös témától. Az se tünik fel tóditásnak, hogy sok „jó házból való“ hadnagyocska szaladgál a világban, aki sehogy se tud eltelni szerencsés társadalmi helyzetével, s akit ezen a hiuságon kivül jóformán semmi se foglalkoztat. Elhiszszük Baudissin grófnak, hogy egy ilyen lakomán egész sereg olyan alak találkozik, akinek minden igyekezete az, hogy az előkelők közt a legelőkelőbb legyen, aki tartózkodó és zárkózott, mert „ez előkelő“, aki keveset beszél, a szemlélődőt játszsza, elmésségeken töri a fejét s teszi magát, mintha már mindent megunt volna, csak azért, mert ezt igy látta előkelő mintáktól. És nem éppen hihetetlen alak az az idősebb tiszt se, aki igy nyilatkozik: „Büszkeségünk, hogy csekély eszközeink ellenére is azok maradhassunk, akik vagyunk“ – arra czélozván, hogy akárhány társának sok nélkülözést kell elszenvednie, hogy állásához méltón léphessen fel. Annyival könnyebben elképzelhető, hogy sokan beszélnek igy, mert hiszen ebben a felfogásban már bizonyos nemesebb fajta büszkeség nyilatkozik meg; ezen tehát a szatirikusnak nincs mért fennakadnia. De jegyezzük meg mindjárt, hogy az a másik hiuság, a gyerekes hiuság, melynek a szerző néhány mulatságos példáját beszéli el, nem valami specziális hibája a hadseregnek. Ezzel a hiusággal nemcsak a tiszti kaszinóban találkozni, hanem mindenütt, ahol nagy számban vannak együtt előkelő származásu fiatal emberek; s ezt a hibát csak ott lehet a katonaság rovására irni, ahol, mint a nagynémet hadseregben, az a felfogás érvényesül, hogy a tiszti állás első sorban a nemesi osztálynak való. S kérdés, nem helyesebb-e, hogy itt az előkelőket ugyanazokra a helyekre csoportositják „előkelő ezred“-eket formálván, mintha szétszórnák őket a hadseregben, s az olyan konfliktusokat, aminőt Baudissin gróf beszél el, nem csupán egy-két, hanem sok ezredben tennék lehetővé, tehát gyakorivá s szinte mindennapossá?!

A lakomán az udvar képviselője a hivatalos tósztok után, kissé savanyu arczot vágva, mondja el a felsőbb helyről hozott üzenetet, hogy az ünneplők uj bajtársat kapnak, bizonyos Winkler személyében, akit valamelyik határszéli, közönséges gyalogos ezredtől helyeztek át a gárdaezredhez. Maga a hirhozó is igyekszik átsiklani a kellemetlen ujságon s örül, mikor már másról beszélhet. A többieket valósággal konsternálja a hir; az ezredestől a legfiatalabb hadnagyig mindegyik kétségbe van esve. „Polgáriak lettünk!“ – fut végig a suttogás a termen. És éppen most! Alig hogy végre összejöttek az ulánusokkal, alig hogy megvan az óhajtott barátság! Félő, hogy mindjárt vége a komaságnak, mert hiszen polgári származásu cseppent közéjök! És az ulánusok csakugyan egyszerre elkezdenek feszengeni.

De hogyan kerülhetett közéjük az a bizonyos Winkler? Winkler egy gazdag gyárosnak a fia. Az apa grata persona az udvarnál, melynek szolgálatokat tett. A fiunak nem volt kedve a katonai pályához; a szülei kedvéért szolgál, akik persze igen szeretnének nagy urat faragni belőle. Anyjának nincsen forróbb óhajtása, mint hogy fiuk annál az előkelő ezrednél szolgáljon; bántja az a gondolat, hogy vannak ajtók, amelyeket a pénz nem nyit fel előttük. Az idősebb Winkler tehát nagyszerü alapitványt tesz, amelyet nem lehet egyébbel honorálni, mint hogy teljesitik a kérését, s fiát áthelyezik a gárdához. Megint a hiuság; itt is, ott is, mindig a hiuság. Nemcsak az arisztokraták hibája ez, hanem a többieké is, akik csak azért nem arisztokraták, mert nem lehetnek azok.

Baudissin gróf regénye hosszasan irja le, mily fagyosan fogadják az ezrednél a Winkler-fiut s mennyire éreztetik vele, hogy nem tartják közéjük valónak. Nem mondja, hogy a szolgálatban is okoznának neki kellemetlenségeket, – pedig a vitairat csak igy bizonyithatná azt, hogy a hadsereg szervezetében van a hiba – de beszámol vele, hogy a szolgálaton kivül, a társadalmi érintkezésben hogyan éreztetik vele a polgári származását, milyen fagyosak maradnak hozzá, mennyire magára hagyják s hányszor adják jelét azokban a társaságokban, ahol mindnyájuknak meg kell jelenniök, hogy nem tartják magukkal egyenrangunak. A regény folyamán Baudissin gróf alkalmat talál annak hangsulyozására, hogy Winkler különb ember, mint többen azok közül, akik lenézik, de hősét azért nem tudja valami rendkivül szimpatikussá tenni, mert Winklernek csak folyton sebzett érzékenységét és hiuságában való szenvedését látjuk, meg azt a jómódját, hogy mindig szórhatja a pénzét, mig azok közül néhányan, akik „nem fogadják be“, gyakran vért izzadnak a garas hijján. Az apró szekaturákat, amelyeket el kell viselnie, szintén nem találjuk szörnyüeknek; nagyon ridegen, de korrektül viselkednek vele szemben, egyetlenegy embert kivéve. Nem igazságtalanok hozzá, csak előitélettel vannak iránta. Nem találjuk se szimpatikusnak, se eléggé érthetőnek, hogy Winkler – bármennyiszer adják értésére bajtársai, hogy szeretnék maguk közül kinézni – olyan sokáig türi ferde helyzetét; s miután „daczból“ egy jó darabig kitartott, de aztán hirtelen megelégli a mulatságot, elhatározását nem találjuk eléggé motiváltnak. Az ok, mely arra készti, hogy lemondjon tiszti rangjáról, csekélység; a mit nem tud türni, semmi ahhoz képest, amit már lenyelt. Példája tehát nem meggyőző, s ha arról van szó, hogy egy olyan gárdaezredben, ahol csupa nemesi sarj szolgál, a polgári származásu tiszt helyzete tarthatatlan: Winkler tulajdonképpen nem is panaszkodhatik. Bizonyára akadtak, akik, épp oly ártatlanul, rosszabbul jártak nála, holott nem voltak abban a kedvező helyzetben, mint ő, hogy az első kellemetlenség után „valet“-et mondhattak volna a lehetetlen szituácziónak. Szóval, mikor Winkler megelégli a gárdaezrednél való szolgálatot, az olvasó benyomása az, hogy: debuisset pridem, és mit is keresett azon a gályán?!