Part 22

Hogyan hajtotta végre Miss Sullivan, akinek az intelligencziája épp olyan kiváló, mint amilyen kivételes volt az önfeláldozó-készsége, a nevelésnek ezt a csodamüvét: Keller Helén autobiográfiája részletesen beszéli el s voltaképpen nem mond el egyebet. Türelem kell hozzá végigolvasni, miképpen haladt előre, lassan-lassan, ez a hangyamunka, amelynek az elvégzéséhez már nem is türelem, hanem valami égi lelkibéke és a teljes lemondással egyesült kötelesség-teljesitésnek valami kivételes, a karmelitákra emlékeztető tökéletessége kellett. Miss Sullivan ugy tanitotta meg növendékét a világ ismeretére, hogy ujjával mindent belerajzolt a kislány tenyerébe. A kezdet kezdete némi fogalmat nyujt arról, milyen módon történt ez. A szerencsétlen gyermek egy babával szokott játszani. Valahányszor ezt a kezében tartotta, nevelője megfogta a másik kezét s lassan beleirta a kis tenyérbe ezt a szót: doll (baba). A kislány eleinte nem ügyelt erre, de később észrevette, hogy a tenyerébe irt jel s a másik kezében tartott baba közt valami összefüggésnek kell lennie. Az utánzás ösztöne dolgozni kezdett benne; ő is megkisérlette azt, amit Miss Sullivan tett; s utóbb éppen ugy irta nevelője tenyerébe a jelt, ahogyan emez szokta az ő kezébe, természetesen anélkül, hogy tudta volna, mit müvel. Egyszer aztán Miss Sullivan nem adta oda neki a babát, s mikor a kis leány sirni kezdett, addig ismételte a jelnek a kis tenyérbe rajzolását, mig végre a gyermek is beleirta a „doll“ betüit formáló jelt a Miss Sullivan kezébe. Erre megkapta a babáját. Később azután egy más, nagyobb babát adott neki Miss Sullivan s megint csak ugyanazt a jelt irta a tenyerébe. Ebből lassanként megértette a kislány, hogy mit mond a jel. Fölfedezése nagy örömmel töltötte el; fölkereste anyját, beleirta anyja tenyerébe a „doll“ szót s boldogan mutatta neki a babáját. Igy tanitgatták tovább. A „pohár viz“ eleinte ugyanegy fogalom volt neki; de forrásvizet kellett érintenie s megtudta: mi a „viz“ és mi a „pohár“. Hogyan ismertette meg vele Miss Sullivan sorra, ami megtapintható, hogyan magyarázta meg neki, hogyan érttette meg vele az elvont fogalmakat, hogyan tanitotta meg a vakok irására stb.: mindezt nagy részletességgel beszéli el az autobiográfia. Szóval Miss Sullivan a türelmességével és a fáradhatatlanságával pótolni igyekezett a fényt és a hangot, amit Keller Helénnek megismernie nem adatott meg; örömöket okozott a szerencsétlennek, életre keltette, kifejlesztette a képességeit, megmentett egy már-már elveszett lelket. Hogy mennyit haladt előre három év alatt, mutatja az, hogy milyen hamar tanult meg beszélni. Tiz esztendős volt ekkor. Anyja megismerkedett valakivel, aki elbeszélte neki, hogy Norvégiában ismert egy süketnéma és vak leánykát, akit megtanitottak beszélni. (Ismét bebizonyult, hogy: semmi se uj a nap alatt.) Ez az ujság lázassá tette Helént; akkor neki is meg kell tanulnia beszélni. Nem nyugodott addig, mig családja fel nem kutatott egy tanitónőt, aki sokat foglalkozott siketnémák és vakok oktatásával s aki vállalkozott a nem könnyü feladatra. A tanulás ugy történt, hogy Helén ujjaival megérintette a beszélő ajkait és gégéjét, megfigyelte ezek mozgását s azután ezt a mozgást utánozni igyekezett. Tizenegy leczke után már beszélt. Igen, mindez csoda: a nevelés csodája.

És – bizonyára – egyszersmind az energia csodája. Könnyü elképzelni, micsoda lelkierő, mily kemény akarat kellett ahhoz, hogy az az előrehaladás, amelyet a teljes öntudatlanságból kellett megtenni a doktorátusig, tizenhét év alatt megtörténhessék, ilyen körülmények között! Gondoljuk el, hogy Keller Helénnek, szellemi előrehaladottsága mai fokán is, minden uj lépéséért, a továbbhaladás minden csekélységéért, olyan nagy nehézségekkel kell küzdenie, amelyeket mi nem ismerünk. Mennyire fel kellett használnia minden idejét! Fáradtságot gyakran érezhetett, de pihenni sohase pihenhetett. És neki is vannak rossz napjai; panaszkodik, hogy néha minden jóakarata hiábavaló; ilyenkor órákkal többet kell forditania valaminek a megtanulására, mint máskor, a jó napjaiban. Kétségtelen, hogy energiájának nagy segitségére lehetett: a folytonosan sóvárgó ambiczió ugyszólván mindennapos kielégülésének hasonlithatatlanul édes öröme. Neki az előrehaladás minden egyes határjelzője fokozott, hatványozott gyönyörüségeket jelentett, nem csupán annyit, amennyit más embernek. Azon való öröme, hogy megtalálja az utat a tőle elzárt világhoz, hogy egyre több és több módja van közlekedni az emberekkel, hogy végül azok sorába léphet, akik hasznos munkások az emberiség szolgálatában, az oly nagy fáradság árán elért becses sikerek bizonyára megkettőztették energiáját, s ha nem is könnyitették meg, de okvetetlenül megédesitették munkáját. Mindamellett az ő helyén hányan dőltek volna ki, talán a feleuton! Akármilyen sok jóleső érzéssel járt nehéz munkája, annyi bizonyos, hogy ebben a vak és süket leányban gyönyörü akarat lakozik; olyan lelkierő, amelyet érdemes volt megmenteni.

De a Keller Helén történetében még egy csodának kellett szerepelnie, amelyet csak a természet csodájának mondhatni. Tizennyolcz vagy tizenkilencz hónapos koráig Keller Helén látta az ég kékjét, a fák zöldjét, hallott hangokat, voltak benyomásai. Ezeknek a benyomásoknak soha semmi nyoma nem mutatkozott többé; abból, amit a másfél esztendős gyermek látott és hallott, semmi se maradt meg a vak és süketnéma gyermek emlékezetében. De akármennyire öntudatlan agyvelő volt az, mely ama benyomásokat magába fogadta, akármennyire eltokolódhattak és elrejtőzhettek ezek a benyomások a kis nyomorék teremtés agyvelejében: hogy ezek a benyomások örökre, egészen, tökéletesen elvesztek volna, hogy a lélek titokzatos mühelyében nem tehettek-e valamelyes szolgálatot, nem járulhattak-e bármi csekély részben a leányka szellemi képességeinek fejlődéséhez: senki se tudhatja. És kérdés, hogy ha Keller Helén már születésétől fogva vak és süketnéma, akkor is eljuthatott volna-e a szellemi fejlődésnek ugyanarra a fokára, amelyről most tanuságot tesz. Föltéve, hogy: igen, – csak még inkább áll az, hogy Keller Helén esete nem történhetett volna meg (s hiábavaló lett volna ugy a nevelés, mint az energia csodája) a természetének csodaszámba menően ritka, rejtelmesen jótékony segitsége nélkül. S bizonynyal igazuk van azoknak, akik, a Keller Helén esetéről szólva, a „hatodik érzék“-ről és a titokzatos „belső látás“-ról beszélnek. Mindez nem mond egyebet, csak utal arra a jelenségre, amelyet a köztapasztalat is régóta ismer, hogy t. i. olyanoknak, akiknek egy vagy két érzékszervük nem müködik, egyik vagy másik müködő érzékszervük, nevezetesen: a tapintó érzékük, fejlettebb, mint a normális emberé, és valószinüen nem csupán történelmi eredményképpen (mert emezt a rendesnél nagyobb mértékben használják). És ez természetes, mert hiszen az érzékelő erő voltaképpen egy, csak a funkczionáriusai vannak öten. Azért a paradoxonok kedvelői ugy mondhatnák, hogy: ebben a süket és vak leányban bámulatos az érzékelő erő, és azokat az eredményeket, amelyekre hivatkozik, Keller Helén sohase érhette volna el a természet ama csodaszámba menően ritka adománya nélkül, amelyet ám nevezzünk „belső látás“-nak.

De mik ezek az eredmények? Mit ér, szubjektive, az a diadal, melyet Keller Helén ennyi csoda segitségével, minden poklok ellenében kivivott? (Mert hiszen objektive alig lehet valami nagy vivmányról beszélni; a szolgálat, melyet Keller Helén oly iszonyu munka árán szerzett képességeivel a köznek, az emberiségnek „a haladás érdekében“ tehet, nem igen haladja meg azt a szolgálatot, amelyet az átlag-ember, a sok millió müvelt ember végez.) Mi a Keller Helén személyes sikere? Mi haszna van roppant munkájából neki magának?

Egy német iró ilyenformán felel meg erre a kérdésre:

Mi haszna van? A képzelhető legnagyobb haszon: a boldogság! Keller Helén ma a legboldogabb lény a földön. Mert csak az a boldog, aki maga kovácsolja a boldogságát. Rendeltetésünk, hogy minél nagyobbra, a lehető legnagyobbra törekedjünk; s ha elérjük, a magunk emberségéből, azt, amire törekszünk: megszereztük a boldogságot. Ez a világrend. Minden féreg rajta van, hogy javitson a helyzetén; a világegyetemben káotikus ködtömegek akképpen rendezkednek el, hogy világokká alakulnak át. Az egész mindenséget átható fejlődési törvénynek feljebbtörő lelkünkkel való harmóniájából származik a legtisztább, legtökéletesebb boldogság. Azért az az ember a legboldogabb, aki a legjobban érzi ennek a fejlődésnek a szükségét, s aki egyszersmind, akaratának és képességeinek erejénél fogva, a lehető legtöbbet érheti el abból, amire törekszik. Minél nagyobbak az akadályok, minél több és többféle a leküzdeni való nehézség: annál tökéletesebb a diadal s annál nagyobb az ezen való boldogság-érzet. Minél tökéletlenebbek eszközeink, amelyekkel a küzdelembe bocsátkozunk, annál bizonyosabb a boldogságunk!

Mindez igen szép, de csak elmélet. Föltevés, melynek meglehetősen kevés a bizonysága.

Az emberi boldogság titkát nem fejti meg semmiféle elmélet. A fejlődés törvénye kétségtelen, de akik ezzel a törvénynyel minden nagy kérdésre meg akarnak felelni, nem érdemelnek több hitelt, mint azok, akik naivan vagy rosszhiszemüen, csodaszert tudnak, mely minden betegséget meggyógyit. A boldogság problémájának megoldásához a fejlődés törvénye nem vitte közelebb az emberiséget. Hogy az örök törekvés egyképpen törvénye az embernek és az egész mindenségnek, ebből még nem következik, hogy ennek a rendeltetésnek a betöltése szükségképpen kielégitené az embernek a boldogságra való vágyakozását. Sőt inkább majdnem minden arra mutat, hogy ez, legalább magában, teljességgel nem elégiti ki. A ködtömegekből alakult világok erre nézve nem mondanak többet, mint hogy: nincs kivétel a fejlődés törvénye alól. Nem is sejthetjük, mifajta s mekkora kielégüléssel járhat, ha a féreg rendeltetését betölti és helyzetén javitani igyekszik. Ezekre a példákra tehát nincs miért hivatkozni. Csak az ember ismeretes előttünk valamelyest. Az emberi boldogság problémáját pedig ennek a törvénynek az általánossága még nem oldja meg. A jelenségek tömegére hivatkozva, az idézett tétellel ellenkező állitást épp olyan joggal lehet vitatni; más tételeket szintén. Semmi se mutatja, hogy olyanok, akik messzi czélokat, vagy nagyobbszerü czélokat értek el, boldogabbak volnának, mint akik kevésre törekedtek; hogy akik a legnagyobbra törtek s a legtöbb akadályon át, a legtöbb nehézségen győzedelmeskedtek, nagyobb boldogsághoz jutottak, mint akik jelentéktelenebb és simább pályát futottak be. Abból, hogy ezek vagy azok az elégedettségnek mennyi jelét s milyen jeleit adták, épp ugy lehet következtetni jobbra, mint balra; özönlenek a példák, amelyek egymásnak ellentmondanak. Hasonló joggal lehet bizonygatni azt, hogy: az a legboldogabb ember, akinek az igénye a legkevesebb, aki mindig csak olyan kis czélokat tüzött maga elé, amelyeket, akaratának és képességeinek fölös erejénél fogva, könnyüszerrel érhetett el. Vagy akár azt, hogy: a legboldogabb ember az, aki szellemi czélokat nem ismert s zavartalanul nyugodt, tisztán állati életet élt. Az kétségtelen, hogy a boldogsághoz harmónia kell, de hogy a törekvésnek a rendeltetéssel való harmóniája elégséges-e hozzá, az már nagyon is kétséges; valószinüen több, sőt minden életföltétellel kiegyezkedő, tökéletes harmónia kell hozzá. Az emberi boldogság probléma volt és probléma marad; minden elképzelhető tétel csak találgatás, minden elképzelhető tétel vagy egészen téves, vagy legalább is nagyon hézagos.

Csak föltevés tehát, és igen merész föltevés, hogy Keller Helén volna a legboldogabb ember a világon. Nem lehetetlen, hogy – akármilyen sajnálatraméltó lénynek tartják, akik a testi épséget mindenek fölé értékelik – a boldogabb, s – bármily furcsán hangzik – az elégedettebb lények közé tartozik, de Keller Helén, noha, érthetően, tele van illuziókkal, maga se fogja elhinni, hogy a német tisztelője nem tuloz, legalább egy kevéssé. Annyi azonban bizonyos, hogy Keller Helénnek sok és nagy öröme volt, amelyek megjutalmazták rengeteg és nagyon tiszteletreméltó, igazán ideális munkáját.

Csakhogy kérdés: számithat-e rá, hogy mindig örömök fogják jutalmazni fáradozását, sőt még az is, nem fog-e elfáradni? Hogyha csakugyan boldog, boldogságának alapja kissé törékeny. Ne felejtsük el, hogy ez a vak leány egy kissé másnak képzeli a világot, mint amilyennek a normális ember látja. Mindössze annyit ismer a világból, amennyit a vakirással is megjelent jóakaratu oktató eszközök ismertetnek meg belőle, ezenkivül csak azt, amit környezetétől tudhatott meg, s környezetének mindig az volt az igyekezete, hogy mindent távol tartsanak képzeletétől, ami nem szép s ami neki nem kellemes. Boldogságának hirdetője is elismeri, hogy Keller Helén benyomásai nagyon különböznek a mieinktől; boldogságának épülete tehát részben bizonyos tudatlanságon nyugszik. Tudatlansága nagyobb világismeretnek adhat helyet, s ez talán keserü lesz. Ideálizmusa, melylyel nemrégen oly kedvesen lángolt a burok ügyéért, egészen szétfoszolhatik, mint oly sok fiatalé. Már nem hisz; nem reméli lelkének halhatatlanságát. Pedig még gyermek. Ma szórakoztatja az a játék, melyben a babát irodalmi és politikai kérdések helyettesitik; ma még elküldözgeti könyvét a külföldi kritikusoknak s megkérdezi tőlük: mit szólnak az ő ritka munkájához? De meglehet, hogy nemsokára már nem fogja szórakoztatni ez a játék. Mindig óvták minden tisztátalantól, s bár tudja, hogy van egy világ, amelyből őt mostoha sorsa kizárta, ma még ugy gondol a szerelem világára, mint a pun háborukra. De egy napon megszólalhat benne valami s megirigyelheti a szerelem és az anyaság örömeit. Máris érték csalódások és keserüségek; még gyermekkorában, elég ostobán, plágiummal vádolták, s azt az örömet, hogy mesécskéjével eldicsekedhetett, azzal fizette meg, hogy inkvizicziónak vetették alá, s mert, ugy látszik, valami reminiszczenczia ihlette meg, szégyenben maradt. De mi ez a keserüség ahhoz képest, mely akkor érheti, ha véletlenül feltámad benne a minden élőlényben természetes sóvárgás? Meg kell tudnia, hogy hiába óhajtana szeretni: nincs, aki a vak és süket leányt szeresse. Meg kell tudnia, hogy gigászi munkája gyerekség volt; hogy _ez a_ törekvés az, mely világokká alakitja át a káotikus ködtömegeket, mely arra birja a férgeket, hogy betöltsék rendeltetésüket és helyzetükön javitsanak; hogy ez a törekvés a legkomolyabb emberi törekvés, s hogy ez a törekvés hiábavaló. Gyönyörü jutalom volna fenségesen nagy munkájáért, rettenetesen sok tanulásáért, ha ezt az egyet sohase tudná meg.

KATONA-REGÉNYEK.

I.

Bilse hadnagy iskolát teremtett. A „teremteni“ igét kell itt használnunk, mert ez az európai nevezetesség egész nagy alkotását, mint a jóisten, a semmiből varázsolta elő. Iskola-alapitó müve és korszakalkotó szereplése már untig ismeretes. Láthattuk, hogy Bilse mesternek több követője és utánzója akadt, mint az utolsó százév bármelyik nagy irójának. A forbachi kis helyőrséget leleplező könyv számtalan képzeletet tett lázassá. A hadseregnek még nem volt ideje utlevelet adni a saját fészkét megcsufoló zseninek, s már gombamódra termett a sok utánzat; egyik könyv a másik után leplezte le a többi kis helyőrséget, a nagyobb helyőrségeket, a berlini kaszárnyákat s mindazt, amit az egyenruhák szellőztetésével egyáltalán leleplezni lehetett. Hamarjában egész kis katonai irodalom keletkezett, melynek egyik, nem éppen botrányhajhászó, de a már fölkeltett érdeklődésre körmönfont okoskodással számitó termékét: a _Takarodó_ czimü szinmüvet a Vigszinházban is előadták. A német szinpad és könyvpiacz egy darabig jóformán csak azt az uj müfajt szolgálta, amelyet határozottan „katonai müfaj“-nak kell nevezni. De a hatás nem szoritkozott Németországra. Azonnal találkoztak franczia és olasz Bilsék is, akik leleplezték a franczia kis helyőrségeket és az olasz kaszárnyák nem egészen angolos berendezkedését. Még egy osztrák tiszt is akadt, aki inkognitójának megőrzésével hátrahagyott az országuton egy könyvet, hogy könnyitsen a szivén s elmondhassa, ami rosszat társairól tudott. Bilse itt, Bilse ott, Bilse mindenütt; ez a név maradandó lesz.

És ezek a leleplezések nagy példányszámban jelentek meg, de nem jelenhettek meg olyan sok kiadásban, hogy végképpen el ne fogyjanak. Még Amerikából is jelentkeztek értök a könyvkereskedők és angol forditásaikért a kiadók, pedig talán az Egyesült-Államoknak van legkevesebb baja a katonáival. Annak idején mindenki olvashatta, hogy Bilse hadnagy a fel nem jogositott forditókkal, meg az „utánnyomás“-ra vetemedő irodalmi kalózokkal szemben ugy védte a jogait, mint egy nagy fölfedező a találmányát. Hogy fogságra itélték s kizárták a hadseregből, ez sokáig aligha busitotta: busás szerzői tantiéme-ek kárpótolták az állásvesztésért. Követői, utánzói és az ezek által fölkeltett érdeklődés kiaknázói hasonlóképpen nagy piaczi sikereket értek el. Olyan könyveken, amelyekben még csak botrány sincs, csak unalmas szószaporitás a feljebbvaló és az alárendelt viszonyáról, meg a tiszt urak és a kincstári hölgyek szórakozásairól, ott pompázik az érdemrend: „hatodik ezer“, „tizedik ezer“.

„Szükséges, hogy botrányok legyenek“, – ez már régi dolog. Az emberek mindig szomjazták a megbotránkozás örömét és bizonyára jól számit, aki csak ezt a szomjuságot akarja kielégiteni. De maga a botrány, ha kapóssá is tehet egy vagy két könyvet, ilyen nagy eredményekre, aminők a Bilse-iskola fellépését kisérték, nem tehet szert. Honnan keletkezett hát az a rendkivüli piaczi siker, mely irigygyé tehette a legnagyobb népszerüségnek örvendő franczia bohózat-irókat, az ezerszer adott angol látványosságok gazdag szerzőit s a pornografiával kaczérkodó nemzetközi elbeszélőket? Bilse és társai véletlenül nagy irók volnának? Az egyenruha alatt Balzac-ok rejtőztek, akik egy darabig nem méltóztattak irni, mert ez derogált nekik, de mikor mérgükben tollat ragadtak, nyomban lefőzték a hivatásos pennarágókat? Szó sincs róla. Ezek a katonai regények – nagyon kevés kivétellel – nem regények, hanem pamfletek, s a Bilse-iskola irói nem irók, csak megirók. Egyetlenegy ember találkozik közöttük, akiben tehetség is van: Baudissin gróf, az _Erstklassige Menschen_ szerzője. Baudissin gróf legalább gondolkozó fő s elég jó szemü megfigyelő; az előadásban sem ügyetlen, mert „katonai humoreszk“-jeinek gyártása közben némelyes irói gyakorlatot szerzett. A többiekről ennyi jót se mondhatni. Látókörük olyan kicsiny, hogy ebben a fogyatékosságban való találkozásuk a katonai iskolákat nagyon furcsa szinben tünteti fel; gondolataik olyan sekélyesek, hogy irodalmukból azt kellene következtetnünk, mintha a német tisztikar csakis a fizikum dolgában volna jó matéria; lelkiviláguk oly sivár, a legkicsinyesebb anyagiasságnak oly kevéssé emelkedik föléje, hogy szellemi erőkifejtésük egy kissé kompromittálja a katonai foglalkozást; előadásuk formája: kizáróan az utszéli, s ami már régtől fogva stereotyp. Maga az atyamester: Bilse épp olyan kevéssé született irónak, mint nem született katonának. És ha arra számit, hogy ezentul az irásból fog megélni, alighanem olyan csalódás várja, amilyen Ferdinand Fabre-t érte, a „pap-regény“ fölfedezőjét. Az első regény, melyet Fabre a papokról irt, annak idején szenzácziót keltett; Fabre-t a szemináriumok és a kolostorok Balzac-jának kiáltották ki, s könyvének sok ezer példányát rövid időn szétkapkodták. Fabre nekibuzdult, s irt még egy, még két, még tiz regényt, valamennyit a papokról; de a közönség már a második regénytől fogva ugy találta, hogy: „plus ça change, plus c’est la même chose“, és Fabre-t nem olvasta többé. Pedig ez nem tartozott a botrány-vadászat lesipuskásai közé; kiváló iró volt, akinek a megfigyelései ma se vesztették el becsöket, mig annak, amit Bilse Forbachban látott, csak addig volt értéke, mig a „leleplezettek“ sokasága végképpen ki nem prüszkölte magát, kitünő reklámot szolgáltatva a csunya kis pamfletnek.