Part 21

Szfinxek, nem azért, mert Demetriosnak a hirtelen szenvedélye, vállalkozása, büntettei, intenziv álma, lelki elváltozása, rögtönös kihülése, pokoli ötlete, utolsó embertelensége és a halottal szemben tanusitott „esthetic“ kegyetlenségei, vagy Chrysis esztelen nagyravágyása, egy éj alatt kivirágzott, végzetes szerelme, mesés, öngyilkos hiusága, stb., stb., hihetetleneknek tünnek fel. Oh, nem ezért. Mindezt érthetővé lehetett volna tenni. Annyival inkább, mert az ember akkor közelebb volt a bünhöz is, a nagysághoz is, mint mai napság, jobban értette a szépet s kevésbbé irtózott a vértől, mint mi, vén gyermekek, s Demetrios, a históriai, bizonyára szintén aczél-idegü legény volt, akiben nem lakoztak keresztény gyöngédségek, s az „emberi szenvedésnek ama tisztelete“, amelyről Bourget beszél. Annyival inkább, mert az asszonyi lélek, még a hetairában is, öröktől fogva képes volt minden nagy dologra, különösen: vétekben, szerelemben és hiuságban.

Nem ezért szfinxek. Mindezt meg lehetett volna magyarázni, el lehetett volna hitetni. De Louys nem magyaráz. Megveti az analizálást. Nem kommentálja az alakjait. Igy akarja őket. Bizik benne, hogy igy is az élet hatását teszik.

De nem teszik az élet hatását.

Igazán nem lett volna szükség rá, hogy kommentálja, ha ők maguk beszélnek. De nem beszélnek. Drámájokból az egész _Aphrodité_-ben nincs több, mint amennyit vázlatom idézett. Két jelenet e dráma; szinte szó szerint adtam, amit a hős és a hősnő lelki életükből velünk közölni méltóztatnak.

Ez nem az antik ember kevés-szavusága, ez a viziók élettelensége.

S hogy mihelyt beszéltetni kezdi az alakjait, mennyire tétovázó a Louys tehetsége, arra, ime, egy pár szembeszökő példa. A fuvaros leány több helyütt ugy beszél, mint a bölcsek és a költők; többek közt van egy három oldalas szónoklata. Djala, a szolgáló leány, Chrysis bájait dicséri. Ezek a hasonlatok (lapokon át) az _Énekek énekének_ apró utánzatai. Ez még hagyján; végre is, Chrysis galileai leány. De annál különösebben hangzanak az egymást szerető leányok vallomásai, meg Aphrodite imádása, vagy tiz különböző ajkon. Ezekből a szavakból már nem görög szellem szól; ezt a nyelvet csak az értheti meg, aki járatos az erotikus irodalomban s ráismer Dsajadéva, a hindu költő hangjára. És a lakoma! Mily hamisan hangzik Bacchis és társnői ajkán a Louys filozófiája! Hisz épp azért voltak olyanok, aminők, mert életüket nem „betegitette halványra“ ez a meditálás! Mily más a _Thaïs_ bankettje! Amit a Thaïs filozófusai mondanak, az akkori gondolkozás-világ, a maga különböző árnyalataiban. Amit Bacchis lakomáján beszélnek, az a Louys sütetje.

S Louys előszavában _Thaïs_-t kicsinyli! (Mert Thaïs megtér; de hisz a paganizmusnak nincs gyönyörübb dicsérete, mint ez a csudálatos remekmü! Igazán kár Anatole Francet juttatnia eszünkbe. Ha _Thaïs_-ra, vagy Flaubert _Salammbo_-jára és _Cleopatra_-jára gondolunk, ez _Aphrodité_-nek nem igen válik előnyére.

Mindegy; a Louys nagy talentuma igy is sokat igér. De e tekintetben kissé aggasztó jelenség, hogy Louys rosszhiszemü. Rosszhiszemü, akár Marcel Prévost, csakhogy más arczot vág a dologhoz. Prévost szemenszedett „pajzánságokat“ válogat össze, s aztán a fejét csóválja hozzá: „Ez nem helyes! Mindez nem helyes!“ Louys valamivel kevésbbé hipokrita. Ő csak helyesel, mindent helyesel…

Erről a témáról bajos beszélni. Szóval _Aphrodite_ tele van az „amor lesbicus“ képeivel, s ez nem lehet minden szándékosság nélkül. Vannak dolgok, amelyekkel mindig bizton hatni, s ugy látszik, az a nagy könyvárusi siker Louys-nak nem is volt olyan nagy meglepetés…

Barátai erre tudnak egy mentséget. Louys néhány esztendővel ezelőtt halálos beteg volt, s ugyanakkor egy vagyont örökölt. Az orvosok kimondták rá a szentencziát: két évig elélhet, tovább egy perczig se. Louys ugy gondolkozott, hogy a hátra lévő két esztendő alatt kár volna morfondálni; okosabb lesz elverni az örökséget s mulatva menni át a halálba. (Mint a Dickens matrózai, akik, szemben a biztos halállal, leitták magukat, s részegen mentek a másvilágra.) Kapta magát, elutazott délre, s élt a szerelemnek. A két esztendő elmult, Louys elverte az örökséget, s meggyógyult. Most irással kénytelen a kenyerét megkeresni, de azóta mindig tele a feje erotikus képekkel. Majd ki fogja heverni…

Mindez nem teszi érthetővé, mért kisértik éppen az „amor lesbicus“ viziói?… S mennyire gyönyörködik benne!… Majdnem annyira, mint azok a cocotte-ok, akik a divatos könyvek leghüségesebb vásárlói.

Ez volna _Aphrodite_ sikerének titka? Nem. Ez jelenthet néhány ezer példányt, de az irodalmi sikert nem az efféle érdeklődés csinálja. Hisz van egy egész „pajkos“ irodalom; alig hogy tengődik a szegény.

Mi hát a kivételes hatás titka, ha ezt a hatást se az ilyen kancsal érdeklődés, se maga a könyv nem magyarázza meg?

A rébusz megfejtése, ugy hiszem, a következő:

Nagyon elszaporodtak a reáliskolák, számüztük a görög nyelvet, s kezdjük belátni, hogy nagy bolondot cselekedtünk. Lemondottunk, önként, egy világról, mely még emlékeiben is maga a szépség és a ragyogás. S most kezdjük szánni-bánni büneinket. Immár boldogok vagyunk, ha valaki erről a világról beszél nekünk, a melyről nemrégiben tudni se akartunk. Fölfedezzük ujra, s bolondul örölünk neki.

Vannak ily fordulatok. Az arisztokrácziát soha se tartotta a világ olyan nagy tiszteletben, mint amilyen tiszteletben tartjuk azóta, hogy meg van fosztva kiváltságaitól.

A szépnek soha se volt annyi fanatikusa, mint most, mikor a világ csupa szürkeség és formátlanság, csupa köd és sár. S a szerelem, az egykor mindenható szerelem, soha se imponált annyira az embereknek, mint ma, amikor immár távozóban van a világról, mint az utolsó bölény.

CLAUDINE.

Egy Willy álnév alá rejtőző franczia iró 1891-ben és 1892-ben három kötetet[13] tett közzé egy bizonyos Claudine viselt dolgairól. Az első kötetnek „Claudine à l’École“ volt a czime; a másodiké: „Claudine à Paris“; a harmadik kötet Claudine házaséletét irta le: „Claudine en ménage“ czimen. E három kötetnek olyan könyvárusi siker jutott osztályrészül, aminőre a kontinensen csak Zola hivatkozhatik. Az első kettőből rövid időn százhuszezer példányt adtak el; a harmadikból még többet.

A hasonló anyagi eredmény Párisban se olyan mindennapos dolog, mint ahogy nálunk sokan képzelik. Guy de Maupassant, akiben minden irói erény megvolt arra, hogy az egész világnak tessék, soha se vitte ennyire. Alphonse Daudet legszebb munkái – _Fromont_ és _Sapho_ kivételével – nem értek el husznál több kiadást; Cherbuliez, aki a lelkesebb, de egyszersmind finnyásabb regény-fogyasztók favorizált szállitója volt, ötezer példányt se adhatott el egy-egy könyvéből. Az „Assomoir“-ról, „Nana“-ról s még egy pár Zola-regényről nem beszélve, amelyek rekordját eddig csak Angliában és Amerikában multák felül, mindössze öt-hat franczia regény tett szert a Claudine-ét megközelitő piaczi sikerre: Pierre Louys „Aphrodite“-je, Marcel Prévost és Octave Mirbeau egyes kötetei, és még egy-kettő. Megjegyzendő, hogy e sikerek mindegyikének volt valami külön magyarázata. Octave Mirbeau tulajdonképpen pamfletista; példátlan, százakat meg százakat sebző személyeskedései az egész élő Francziaországot érdekelték; hallatlan szabadszájusága s a disznólkodás terén kifejtett bravurjai meghóditották neki a közömbös kiváncsiak sokaságát is. Pierre Louys „Aphrodite“-je, bár kiváló müvészettel irt, de erotikával teli munka. A kétszinü és ravasz Marcel Prévost nem olyan illetlen, mint amazok, de ő is az erotikusoktól hóditott motivumokkal és sajátosságokkal tett szert kivételes népszerüségére.

Szóval természetes, hogy fölébred a kiváncsiság: vajjon mi lehet ezekben az uj regényekben, ami a sárga boritékos kötetek müvelt vevőinek ezt a rendkivüli érdeklődését valamennyire megmagyarázhatja? Olyan irói zseni nyilatkoznék meg a trilógiájában, amelynek az ereje egyszerre megváltoztatta volna a dolgok rendjét, ez az uj Orfeusz meg tudná inditani még a köveket is? Nem. Az első iv elolvasása után tisztában lehetünk vele, hogy az álnevü szerző csak igen-igen ügyes iró. Akkor hát mégis az erotika hatalmára kell gondolnunk – de mit lehet mondani ebben a genreban, amit eddig még nem mondtak el? Lehetséges-e Mirbeaut tulliczitálni? Ugy-e nem?

Nos, Claudine trilógiája nem erotikus képek gyüjteménye, nem pornografia. Sokkal veszedelmesebb valami ez. A pornografia érzéki jelenetek leirását adja, azzal az immorális, az irodalom hivatását megcsufoló czélzattal, hogy izgatólag hasson az efféle ingert kivánó, beteges képzeletre. Willy nem ad ilyes leirásokat; nem részletezi a „jelenet“-eket, nem nyujt képeket, nem illetlen, valami nagyon szabadszájunak se mondható. A tónusa irodalmi; a mondataiba, vagy regényeinek egyes helyeibe, passzusaiba czenzura vagy biróság nem igen köthetne bele. Meglehet, hogy akárhány tiszta lelkü asszony egy kukkot se értene meg belőle. Willy nem a naivakhoz szól, hanem azokhoz, akik megértik – s virágnyelven szól. Csak keresztülsiklik az örvények felett (de mi van ezekben az örvényekben!…) és nem igen mond olyat, amit egy szalonban nem ismételhetne el. Csakhogy ahhoz a munkához képest, amelyet Willy végez, a pornografia szinte falusi „gauloiserie“-nak tünik fel. Willy mellett Seingalti Casanova Jakab egy nagyokat hazudó, jámbor öreg bácsi.

Hogy lehető röviden jellemezhessük ezt a trilógiát – Willy témája: a perverzitás. Ez se uj dolog a franczia irodalomban. A már többször emlitett Mirbeau egy egész hajórakomány ocsmányságot irt össze erről a csunya tárgyról. Már előbb többen bevezették az irodalomba ezt a visszataszitó sujet-t. A „Claudine en ménage“ például Adolphe Belot-nak „Mlle Giraud, ma femme“ czimü könyvére emlékeztet. De ez a régi iró-mesterember megelégedett egy alap-disznósággal; neki ez is elég volt arra, hogy kierőszakolja a kiváncsiságot és érdeklődést. Vakmerősége csak odáig terjedt, hogy vakmerő témát választott; aztán nagy vigyázva tánczolta körül a maga választotta psychopathologikus esetet. Rosszhiszemü volt, de valósággal ártatlan Willyhez képest. Messziről mutogatott rá a betegségre, s adta a szörnyüködőt. Willy egy cseppet se szörnyüködik; ő már tul van azon, hogy ezt a betegséget szörnyünek találja. Jóformán egyebet se lát maga körül, mint ilyes betegségeket. S mig Mirbeau, a felháborodott szatirikust játszva, bocsánat a szóért, de ráköpött a tulajdon kóreseteire, Willy lehajol betegeihez, megértetni iparkodik s regényhősökké avatja fel őket.

Jellemző erre a munkára nézve, hogy csaknem valamennyi részletét le lehetne forditani, ugyszólván minden aggodalom nélkül, de a tartalmát, a meséjét szinte lehetetlen elmondani a magyar olvasónak, mert hisz a kivonatolás munkája határozott szavakat kiván. Egy dologra mégis rá kell mutatnunk, hogy megértessük, mi az, amiben Willy minden elődét tulszárnyalja. A „Claudine en ménage“ tárgya az a, mondjuk igy: tulságos barátság, amelylyel Renaud felesége, Claudine, egy Rézi nevü bécsi asszony iránt viseltetik. Rézi férjének nem tetszik ez a barátság, bár Rézi rajta van, hogy barátnőjéhez való vonzódását férje előtt futó ismeretségnek tüntesse fel, Renaud ellenben protegálja és elősegiti az amugy is tulságos bizalmasságot. Claudine, aki férjét is szereti, nemcsak a barátnőjét, azzal bünhődik, hogy férje maga is megkedveli Rézit s hütlenné válik feleségéhez, mert Rézi, aki különben nem olyan „kétlaki“, mint Claudine, kénytelen meghálálni a Renaud hihetetlenül tulságos szivességeit.

De ennyi is elég a meséből arra, hogy kevés szóval meg lehessen mondani, mivel liczitálta tul Willy nemcsak Mirbeauékat, hanem az egész régi módi irodalmat, az antikot is ideértve. Willy Claudine és Rézi vonzalmának fejlődését ugy adja elő, mint ahogy Octave Feuillet rajzolja „Julia Trécoeur“ szenvedélyének egyes étape-jait és elbukásának körülményeit. Nem felfujt novella, egész regény ez; lelki küzdelmekkel, kalandokkal, akadályokkal, a véletlen szereplésével, s ehhez képest mindenféle metamorfózissal teljes regény, melyben az emberek folyton-folyvást küzdenek az érzéseikkel, csak azért, hogy végül elbukjanak. A betegek nem mint betegek, hanem mint érdekes személyiségek, az érzelgős és szenvedélyeket rajzoló regény tetszetős jelmezeiben jelennek meg az olvasó előtt. Olyan költőileg éreznek, olyan intenziv lelki életet élnek, hogy – a Willy számitása nyilvánvaló: mindez a Claudine-ok és Rézik számára van irva…

De ez még nem minden. Eddig két betegről volt szó, akik egy bizonyos perverzitásban szenvednek; meg kellene emliteni egy harmadikat is, akinek a perverzitása még undokabb; de itt van mindenekfelett a főalak, Renaud, akinek egész gondolkozása, egész lelke: maga a perverzitás. Ebből már kihalt minden természetes és erkölcsi érzés; amire a normális ember csak irtózattal gondolhatna, rá nézve, ellenkezőleg, csak érdekes és izgató. Meglehet, hogy élnek ilyen teremtmények, akiket a teljes enerváltság kivetkőztetett egész emberségükből, akiket a beteges kiváncsiság megrontott a lelkük fenekéig, de ez már nem is a métely, hanem egyszerüen a rákfene. S mig az első kettő legalább küzködik és gyötrődik, s akarata ellenére enged az agyvelejében pusztitó betegségnek, ez a rákfene tudatos és nyugodt, mint egy görög bölcs. Willy ezt az alakot tipusnak tekinti – amivel bizonynyal eleget mondtunk.

És _ez az_, ami Európa müvelt regényolvasóit egy idő óta mindennél jobban érdekli! Mert az ódiumot nem hárithatjuk egyes-egyedül Francziaországra. Tudvalevő, hogy a franczia könyvpiacz sárga boritékos köteteinek egész Európában, különösen Oroszországban, Belgiumban, Angliában, Olaszországban, de Ausztria-Magyarországban, Romániában és Németországban és másutt is, nevezetes klientélája van, mely az amerikaival együtt csaknem akkora, mint a párisi vevőközönség. (Francziaország vidéke valahova a liszta aljára kerülne.) Ez az, ami a „nép“-nek kell, azaz hogy nem a népnek, nem a tömegnek, hanem a müveltebbeknek, a kiválasztottaknak, a jómódban élőknek! Európa müvelt társadalmát sulyosan vádolja ez a könyvárusi siker. Mert ha azok a dolgok, amelyeket felemliteni is csak a legnagyobb óvatossággal lehet, ennyire érdeklik a franczia könyvpiacz klientéláját, ez nem jelenthet egyebet, minthogy a szóban forgó közönség máskor is sokat foglalkozik, ha csak gondolatban is, a Willy témáival. Nem jelenthet egyebet, mint hogy ez a közönség megérti a Renaud-kat és Claudine-okat s ráismer bizonyos megfigyelésekre, vagy legalább szivesen hall ezekről. Higyjük a jobbat, hogy ezt a könyvet sok ezer cocotte vette meg, akik egyebet nem olvasnak: még ekkor is sok ezer kötet esik másokra, s a Willy poézise iránt tanusitott érdeklődés még ez esetben is graváló marad.

Olyan jelenség ez, mely kétségtelenné teszi, hogy Európa müveltjeinek az erkölcse nagyon is türelmessé vált. A világhistóriának csak kiválóan dekadens korszakaiban virágzott az e fajta irodalom: a Willy-féle elbeszélők csak olyan időkben találtak meghallgatásra, amikor elbeszéléseik főtárgya nem volt idegen dolog a müvelt sokaságra nézve.

Valaki azt mondhatná: mit tartozik ez ránk? Magyarországon Willynek nincs közönsége, s ez egyik jele, hogy Magyarországot nem fenyegeti az emlitett erkölcsi nyavalya. Félő, hogy áltatjuk magunkat, ha ennyire intaktnak tartjuk az állapotokat. A magyar könyvekből s ezek visszhangjából persze nincs mit következtetni, egyszerüen azért, mert a magyar könyveknek nem igen van visszhangja. De van egy aggasztó jelenség. Szinházaink müsora e tekintetben rohamos változást mutat, s a szinházi közönség viselkedése még nagyobb átalakulást. Olyan szindarabok, melyek a mult század hetvenes éveiben általános erkölcsi felháborodást keltettek (Kornélia, Fernande), ma jámbor dolgoknak tünnek fel, s a párisi boulevard-darabok egyre pikánsabb haut-goût-ját (azelőtt a szelidebb is megütközést és visszatetszést keltett) egyre nagyobb közönség méltányolja, asszonyok és leányok is. Ez már bizonyos erkölcsi elernyedés tünete, s az ilyes szimptómák a legtöbbször gyorsan következnek egymásra. Nem jó tehát elbizakodnunk; ezen a téren az elővigyázat soha sincs korán.

Mi a tennivaló? A vesztegzár a külföldről érkező veszedelmes szellemi termékekre? Erősebb ellenőrzése azoknak a dolgoknak, melyekkel az üzleti szellem a tömeg s kivált a serdületlenek érzékiségére spekulál? A nagyon is pajzán képes levelező lapok, a frivolitást szolgáló élczlapok, az ál-aktstudiumok és az őszinte sztereoszkóp-képek, az olcsón árult pornografikus iratok, az illetlen kirakatok és a lelkiismeretlen „orvosi tanácsadó“-k egy nagy szicziliai vecsernyéje? Ugy látszik, ebben az irányban nálunk is megpróbálják a szokásos fél-intézkedéseket.

De az efajta intézkedések mindenekelőtt problematikus értéküek, és a mellett alárendelt jelentőségüek is, mert efféle beavatkozással csak a szimptomákat lehet eltüntetni, magát a bajt nem.

A fatalisztikusan gondolkozók ugy hiszik, hogy magával a bajjal szemben állam és társadalom egyformán tehetetlen, mert mit lehessen tenni az általános degeneráczió, az általános testi és lelki elsatnyulás ellen? Ez a felfogás azt vallja, hogy minden immoralitás örökölt dolog; folyománya, eredménye előbbi generácziók büneinek, amely előbbi generácziókat nem lehet feltámasztani, jobb erkölcsökre szoktatni s eredményesebb munkára serkenteni. Szerintök a baj megvan, el kell számolni vele, s bele kell törődni. Nos, ez legalább is nagyon vitatható. Mert a természetben megvan a regeneráló erő, csak élni kell vele. Ha az öröklés olyan végzetes volna, mint ez a felfogás vallja, a világ már régen nem volna világ. De minden élő szervezet a regeneráczió, a megujhodás képességeit rejti magában; aki időt nyer, mindent nyer, s mindegyik uj életben benne van a megtisztulás lehetősége, s a nagyobb erő csirája. Persze a jó isten csak akkor segiti meg az embert, ha az ember maga is igyekszik egy kicsit.

Nemcsak, hogy nem lehetetlen a degeneráltság ellen való küzdelem: máris történt valami a helyes irányban. A gondos testi nevelés kötelezővé tétele, mely az ujabb idők egyik legkülönb vivmánya, már jelentős lépés volt e felé a czél felé. S a testi nevelés üdvös hatása még csak a következő nemzedékeken fog igazán meglátszani; ha az elődök is annyit törődtek volna ezzel, mint a mai idő: a sokszor emlitett tünetek most kisebb számban mutatkoznának, s Willynek nem volna ekkora közönsége. A perverzitás, hogy egy „lucus a non lucendo“-val szóljunk: a kimerültségből táplálkozik; mindaz, ami a testi erőt s az ellentálló képességet fejleszti, javára válik az erkölcsnek is.

KELLER HELÉN.

Mark Twain szalasztotta ki a tollán azt a mondást, hogy a XIX. század legérdekesebb jellemei: Napoleon és Keller Helén. Ez a mondás, mely a Keller Helénben lakó óriási akaraterőt akarja jellemezni, Mark Twainhez mérve is meglehetősen vadnak mondható, mert a két név egymás mellé állitására teljesen józan elme nem találhat semmi alapot, Keller Helén alakjának ilyen kiemelése meg nem okolható, s az összehasonlitás fölötte szerencsétlen. Keller Helénről szólva Mark Twain inkább Robinsont emlegethette volna. Az emberiség emlékezetében élő történeti és képzeleti alakok közül Defoe hőse az, akinek elmesélt életfolyása a legtöbb joggal hasonlitható össze a Keller Helén multjával, mert Robinsonnak és Keller Helénnek van egy közös vonása, amely csak kettőjüké: mind a ketten iszonyu munkát végeztek azért, amit más ember ingyen kap, ami mindenki másnak az ölébe hull. A józan Brandes mosolyog Mark Twainen, de ő is azt mondja, hogy Keller Helént az emberiség történetében külön helyecske illeti meg; inkább ugy mondhatta volna, – mert az emberiség életére, történetére Keller Helén nem volt és nem lehet semmi befolyással – hogy Keller Helént külön, szép, diszes hely illeti meg a kuriózumok történetében.

Keller Helén Amerikában született s másféléves korában, egy rettenetes betegség után, elveszitette a látását és hallását. Másféléves korától tiz éves koráig vak volt és süketnéma. Huszonnégyéves korában is vak és süket, de már nem néma, sőt alkalomadtán szónok. Hét esztendős koráig ugy növekedett, mint egy szerencsétlen kis vadállat. Nem látta a napvilágot, a nagy természetet, nem hallott emberi hangot, a világból nem ismert egyebet, csak magamagát és amit megérinthetett. Lelkét nem igen foglalkoztatta egyéb, csak a düh, hogy nem értetheti meg magát, a kivánságok, a harag, a féltékenység és a rosszindulat.

Huszonnégy éves korában is (amikor a könyve minden müvelt nemzet nyelvén, magyarul is megjelent) örök sötétség és örök csend fogja körül, de ez a vak és süket leány ekkor már doktori vizsgálatra készül; a cambridge-i (Massachussetts állam) egyetem „hallgatója“-ja; tökéletesen beszél angolul, francziául és németül; ért, sőt ir: latinul és görögül; ir kézzel és irógépen. Irónő, akinek világos stilusát, tőzsgyökeres angolságát és judicziumát, érdekes, sajátos, önálló itéletét általánosan dicsérik (bár, ugy látszik, fölötte szigoruan itéli meg Macaulayt s Alfred de Musset-t.) Kiválóan müvelt lény, aki tud aritmetikát, geometriát, fizikai geografiát, s aki, miután tizennégy éves korában Julius Caesar _De bello gallico_-ját, tizenhat éves korában pedig Molièret, Racinet, Lafontaine-t, Homért, Shakespearet, Burket olvasta, már néhány évvel ezelőtt sikerrel állotta ki azt a képesitő vizsgálatot, amely a privatim tanulókat az egyetem látogatására feljogositja. És nemcsak müvelt elme, hanem jó, nemeslelkü, vidám ember, aki csak szép és csak közhasznu dolgokkal foglalkozik, s akit a foglalkozása boldoggá tesz, különb a legtöbb fiatal lénynél, mert csupa tudnivágyás és csupa emberszeretet, akiben az önzés a képzelhető legkevesebb, és különb a legtöbb embernél, mert ambicziói vakmerőek s akarata, kitartása példátlan.

Nem egy, több csodának kellett szerepelnie ahhoz, hogy valaki olyan mélyről, annyi nehézségen át, ilyen magaslatra juthasson. Az alapföltételről: a jómódról, amely nélkül ez az értékes lélek hitványul pusztult volna el, ne is beszéljünk. De Keller Helén mindenekelőtt a nevelés csodája. Miss Sullivan nélkül Keller Helén ma nem volna nevezetesség s a Miss Sullivan-ek épp olyan ritkák, mint a Keller Helének. Sajnos, van némi igazuk azoknak, akik az iskolák egy részében butitó intézeteket s a nevelők némelyikében embernyomoritókat látnak. Keller Helénnek a bámulatos véletlen, vagy a gondviselés, egy pedagógiai zsenit juttatott nevelőül. És olyan pedagógiai zsenit, akit a szerencsétlenség irgalmas nővérré tett. A vakságból kigyógyitott Miss Sullivannak a szegény kis vak és süketnéma leányka iránt érzett mélységes részvéte volt szükséges ahhoz az angyali türelemhez, amelyet Keller Helénnek a nevelése megkövetelt. Érdekes és jellemző, egyrészt arra, hogy mennyire „nincs uj a nap alatt“, mennyire megvan minden jelenségnek a maga anteczedencziája, másrészt arra, hogy az irodalom mekkora szolgálatokat tehet az emberiességnek is, hogy Dickens volt az, a már halott Dickens, aki először ajánlott nevelőnőt Keller Helénnek. Ez a nagy iró ugyanis amerikai rajzaiban egy vak és süketnéma leánykáról is szól, akit, nyomoréksága ellenére, megtanitanak egyre-másra. Ennek a rajznak az olvasása keltette fel először azt a gondolatot, hogy hátha meg lehetne tanitani valamire a hét esztendős Helént is?! És egy kis utazgatás, tanácskozás, keresgélés után megtalálták Miss Sullivant.