Part 20

Az a könyvárusi siker, amely _Aphrodite_-nek jutott osztályrészül, bizonyára Párisban sem mindennapi dolog. Pár nap alatt ötvenöt kiadást kapkodtak el belőle. Ekkora „rekord“ ott is igen kevés irónak adatott, s a franczia irodalomnak van akárhány kitünősége, aki soha se viszi többre két-három kiadásnál. De még ennél is nevezetesebb jelenség, hogy Aphrodite néhány hónap alatt iskolát csinált. A nagy sikerek nyomában felburjánzó apró utánzatok máris megtermettek; s a franczia könyvpiaczot immár valósággal elárasztják az antik tárgyu novellák és regények, _Aphrodite_ nyomában a Ledák, Ariadnék és Dianák egész sora kompareált; egy egész mythológia. Egyre több a fiatal iró, aki a Pierre Louys eszközeivel próbál szerencsét, s ha sikerük jóval kevesebb is, annyi bizonyos, hogy a müfajt egy időre divatossá tették.

Mindez rendkivüli dolog; de az már csoda, ami következik. Ennek a franczia könyvnek, igaz, hogy szükebb, ha ugy tetszik: legszükebb körben, de nálunk is kivételes sikere volt. Eljutott oda is, ahol franczia könyveket csak nagyritkán olvasnak; s az irók és müvészek kis világában szinte rajongással beszéltek róla. Aligha volt még franczia könyv, amelyet nálunk ennyien olvastak, s ennyien megszerettek. Egy eleven Aphrodite sem szerezhetett volna rövidebb időn nagyobb ismeretséget s ez nálunk, a könyv-gyülölet ősi földjén, történt!…

_Aphrodite_-nek ez a csodálatos hatása érdekesebb magánál a könyvnél is. Mert ezt a hallatlan sikert maga a könyv nem magyarázza meg.

*

Egy csodálatos szépségü hetaira sétál az alexandriai tengerparton. Szemébe tünik egy férfinak, aki megszólitja:

– Jőjj velem.

A hetaira nem megy.

A férfi aranyat kinál neki. A leány mosolyog, s ismét nem-et mond.

– Te nem tudod, ki vagyok! – szól a férfi.

– De igen – felel a leány. (Chrysisnek hivják, s Galileából való.) – Te Demetrios vagy, a szobrász, aki Aphrodite templomát épitette. Tudom, hogy kedvese vagy Berenice királynőnek; tudom, hogy a királynő imád, s hogy nevében te uralkodol. De rám nézve csak közönséges rabszolga vagy; mert láttál, tehát szeretsz.

Tudja azt is, hogy Demetriost imádják a nők; hogy százat taszitott el magától, s hogy egy tuczat halt meg miatta. Aztán elmondja, hogy ő Chrysis, az egész világé. És még se megy el vele.

Demetrios azt hiszi, hogy elbánhatik vele erőszakkal Chrysis ettől sem fél. Mert mit ér az?!

– Szeretsz. Tehát nemcsak azt akarod, hogy a tied legyek, hanem azt is, hogy oda adjam magamat neked önként, egészen…

S Demetrios nem mond ellent neki.

– Hanem, tudod mit – folytatja Chrysis – tedd meg, amit kivánok, s akkor szeretni foglak…

Chrysis eladó. De a föltételei kissé szigoruak.

Három büntettet követel Demetriostól. Egy tolvajlást, egy gyilkosságot és egy szentségtörést. Lopja el s hozza el számára Bacchisnak, a hetairának gyönyörü ezüst tükrét. Ölje meg egyik kedvesét, a főpap feleségét s rabolja el tőle elefántcsont fésüjét. S végül lopózzék be Aphrodite templomába, s lopja le az istennő nyakáról hétsoros igazgyöngy nyakékét.

Demetrios dühbe jön, de Chrysis tovább suttog a fülébe:

– Majd meglátod, hogy az én szerelmem megéri, amit kérek érte…

– Jó – szól Demetrios – holnap megkapod mind a hármat…

Demetrios unja a királynét, s ugy találja, hogy Chrysis méltó rá, hogy elkövesse érte a három büntettet. Méltó rá, mert képes volt ezt követelni tőle.

És megtartja a szavát.

Ellopja Bacchistól az ezüst tükröt. Ezért a bünért Bacchis keresztre szögezteti egyik rabszolganőjét, akit a lopással gyanusit. S Chrysis tanuja a kivégzésnek. Demetrios tehát már müködik…

Igen, már müködik. Egy arany tüvel keresztül szurja alvó kedvesének a kebelét s elrabolja az elefántcsont fésüt. A szegény asszony neki ajándékozta volna örömmel, de Chrysis gyilkosságot kivánt…

Aztán meglopja az istennőt is; leoldja nyakáról az igazgyöngy-nyakéket; megvan a harmadik büntett is.

Bacchis nagy zenebonát csap a tükre miatt; megtalálják a főpap nejének holttestét; s rájönnek, hogy szörnyü kezek az istennőt megrabolták. Az egész város forrongásban van. Chrysis büszkén, boldogan siet a találkozóra.

S egy nagyravágyó gondolata támad. Demetrios, aki már ennyit megtett érte, megölhetné a királynőt. Mért ne? Igy király lehetne. S akkor… akkor ő királynéja lehetne ennek az egész birodalomnak, ő, Chrysis, a hetaira!…

Demetrios már várja.

– Megtetted! Megtetted! – kiált Chrysis örömmel.

– Igen – szól Demetrios hidegen.

– Szeretlek, imádlak! – hálálkodik Chrysis. – Soha se éreztem azt, amit most érzek! Most már tudom, mi a szerelem! Lásd, többet adok neked, mint igértem. Neked adom a lelkemet is, amely szüz… Gyere, hagyjuk el ezt a várost, menjünk el valahová, ahol nem lesz senki, csak mi ketten. Olyan boldogok leszünk, mint soha senki e földön. Soha egy szerető se tette meg azt, amit te értem tettél. De soha egy asszony se szeretett ugy, mint ahogy én szeretlek! Csókolj meg!

Demetrios azonban csak egy mosolylyal felel. Majd igy szól:

– Nem… Isten veled.

S ott akarja hagyni.

– Mi az? Mit mondasz? – hebeg Chrysis.

– Azt mondom, hogy: isten veled.

– Hogyan, hát nem te vagy az, aki…

– De igen. Amint megigértem.

– Akkor… nem értelek.

– Akár értesz, akár nem, az mindegy, Isten veled.

– Demetrios! Ez a hang!… Könyörgök!…

Hasztalan. Demetrios minden könyörgésre hideg marad. S azt mondja a leánynak:

– Igen, megtettem, amit kivántál. S most át kellene adnom a három ajándékot, cserébe azért az áldozatért, amit tőled kértem. Ha teljesitettem a kivánságodat, azért történt, ugy-e, mert nagyra tartottam az áldozatot, amit tőled kértem. Nos, most már nem tulajdonitok neki ilyen nagy értéket, s nem kérek tőled semmit. Tégy te is ugy, mint én s váljunk el.

– Tartsd meg az ajándékaidat! Téged akarlak! Csak téged!…

– Tudom. De én már nem akarlak.

S elmondja neki, hogy:

– Elkéstél vele. Már enyém voltál.

– Megőrültél? Mikor? Hol?

– Álmomban. Ah, mily szép voltál, Chrysis! Ezt a boldogságot csak egyszer lehet érezni, másodszor nem. Nem vagyok olyan bolond, hogy megrontsam a legédesebb emlékemet.

Chrysis azt hiszi, hogy Demetrios csufolódik vele, Demetrios folytatja:

– Törődtél vele, mikor elmondtad, mit kivánsz, hogy tönkre tehetem magamat, s hogy e háromszoros gaztett emléke mindig megmarad bennem!…

– Azért tettem, hogy magamhoz kösselek. Nem lettél volna az enyém, ha odaadom magamat.

– Jó. Ugy történt, amint akartad. Azt kivántad, hogy rabszolgád legyek. Az voltam; nem sokáig ugyan, de az voltam. Most azonban kiszabaditom magamat ebből a rabszolgaságból.

– Én vagyok a rabszolgád, Demetrios. Üss, verj, de szeress aztán!

– Utállak…

– Ne hazudj. Szeretsz. De szégyelled, hogy megtetted, amit kivántam. Hallgass rám, drágám! Ha csak ez bánt, én még többet megteszek, mint amit te tettél. Kész vagyok minden áldozatra, megteszek mindent, amit kivánsz. Csak szeress!

– Megteszel mindent, amit kivánok?

– Mindent.

– Esküdjél meg.

Chrysis megesküszik.

– De mondd hamar. Félek.

– Én nem kivánok tőled három ajándékot. Azt kivánom, hogy fogadd el a három ajándékot, amelyre vágyódtál. Persze, te nem akartad használni se a tükröt, se a fésüt, se a nyakéket. Lopott dolgokat nem szokás viselni. Puszta kegyetlenségből kivántad, hogy ezt a három gaztettet elkövessem. Nos hát használni fogod a tükröt, a hajadba tüzöd a fésüt, s viselni fogod a nyakéket.

S aztán elmagyarázza neki, hogy egy elhagyatott helyen megleli a három drágaságot.

– A tükröt a kezedbe veszed, a fésüt a hajadba tüzöd s a hét gyöngysort a nyakadba akasztod. S aztán keresztül mégysz a városon. A királyné katonái le fognak tartóztatni; de meglesz, amit kivántál, s napkelte előtt meglátogatlak börtönödben.

Chrysis először vállat von. Csak nem lesz olyan bolond, hogy megtartsa a szavát!…

De aztán fölébred benne a kiváncsiság. Látni akarja drága ajándékait, megérinteni, legalább egy perczre. Hisz diadala csak akkor lesz teljes!…

Demetriost majd csak visszahóditja valahogy. Mert bármily forrón szeresse is, csak nem lesz oly őrült, hogy az élete árán igyekezzék megnyerni szerelmét, mikor erre más mód is kinálkozik. Ámbár nem is volna oly csunya vége: azután, hogy az egész világ előtt büszkélkedhetett kincseivel, azután, hogy megismerhette a végtelen szerelem minden boldogságát, meghalni egyszerre, egy pár pillanat alatt…

S lassankint hatalmába ejti a kisértés. Elmegy a drágaságokért: hajába dugja az elefántcsont fésüt, fölveszi a nyaklánczot, s megnézi magát a tükörben…

Aztán magával viszi a rettentő drágaságokat.

Ma olyan dolgot fog látni a világ, aminőt nem látott ama nap óta, amikor az istennő leszállott az Ida hegyére. Olyan dolgot fog látni, amilyet még egyszer nem lát halandó szeme a világ végezetéig…

S félig álomban, elmegy a világitó toronyig. Nem veszik észre, hogy kinyitja a nyolczemeletes vörös torony ajtaját s aztán becsapja maga után az ajtót…

Egyszerre százezer torok kiáltja:

– Aphrodite! Aphrodite!

A világitó tornyot körülfutó csiga-lépcsőzeten egy meztelen női alak halad felfelé mondhatatlan bájjal és méltósággal. Egyik kezében biborszerü fátyol, melylyel az esti szellő játszik, másik kezében egy tükör, melyben a hunyó nap visszatükrözik.

S halad, halad; talán felmegy az égbe…

Chrysist elfogják; börtönbe vetik; bürköt kell innia.

Csak most jő tudatára annak, mit cselekedett: s fiatal testében feltámad a vágy: megszabadulni, élni…

Demetrios megjelenik a börtönben, de Chrysis hiába rohan elébe örömmel; végig megőrzi fagyos nyugalmát.

A börtönőr már hozza a bürökkel teli serleget. Chrysis Demetriosra tekint, de az másfelé néz.

Chrysis ajkához emeli a serleget, aztán kiiszsza a méregnek a felét. A másik felét oda nyujtja Demetriosnak. Amaz nem kér belőle.

Ekkor a galileai leány felhajtja a serleget s kiiszsza a mérget az utolsó cseppig. Ajakán keserü mosoly, melyben van egy kevés megvetés is.

A bürök gyorsan hat. Pár percz, egy kis szédülés; a láb, a térd érzéketlenné válnak… Még egy tekintet Demetrios felé… Aztán a két szép szem kialszik örökre.

A jelen levő katonák egyike azt véli, hogy a börtönben álló nagyurat valaha gyöngéd emlékek füzhették a kivégzetthez s kardja hegyével levág a kövön elterülő szőke hajból egy kis darabot.

Demetrios megérinti a puha hajfürtöt s lassankint szétmorzsolja ujjai között; aztán rálép s összekeveri a porral…

Végezetül pedig megszerzi a holttestet, hogy lemintázza. Bezárkózik a halottal; s a minta, a holttest, mintha szerelmi mámorban feküdnék előtte… Orrlyukából egy vércsepp átszivárog félig nyilt ajkai közé.

A müvész pedig alkot s az agyag nemsokára formát ölt ujjai között.

Ime, ez a galileai Chrysis históriája.

II.

Elmondtam Chrysis históriáját. Mire emlékeztet inkább ez a vázlat? Kelet tanulságokkal teli meséire? Vagy nyugat drámáira, melyekben a tanulság közömbös, ellenben a fődolog az, hogy: „Lám, ilyen az élet; lám, ilyen dolgokra képes a szenvedély?“ Kihez áll közelebb ez a galileai leány? A mesebeli Százszorszépekhez? A fabliau-k, a románczok és az operák hősnőihez? A fantasztikus történetek szép szörnyeihez? Vagy ama nagy „amoureuse“-ökhöz, akik a modern regény és dráma fölfedezései? Mese-e ez az _Aphrodite_? Filozófiai elbeszélés, ahogy a mesét ujabban nevezik? Vagy egyszerüen: regény, ami azt akarja mondani, hogy: „nem mese az, gyermek?“ Mi ez a Pierre Louys? Poéta, aki mesét mesére sző, hogy a sok szines fantazmagóriával, mint megannyi lampionnal, egy jelszót, egy nagy igazságot világitson meg, vagy regényiró, a szónak mai értelmében, aki nem vadászsza az általános igazságokat, hanem kiszakit abból, amit látott, egy darabot s azt mondja: „Vegyétek; ez az élet.“

Ez a kérdés egy cseppet sem mellékes. Ujabban a „conte bleu“ és a „conte philosophique“ nagyon divatossá lett. Az egyik is, a másik is, csak „költemény prózában“. Mindössze abban különböznek egymástól, hogy amaz csak a fantáziára támaszkodik, emez pedig félig a képzeletre, félig az erudiczióra. De mind a kettőnek, a dolog természeténél fogva, mások a törvényei, mint a regénynek. A „conte“ czélja mindig egy általános igazság; ami a mesében van, mind csak arra van hivatva, hogy ezt az igazságot illusztrálja. Ez a „conte“ legfőbb törvénye. Minél több benne a szin, annál elevenebb, tehát annál igazabb a mese; s hogy a mesélő honnan veszi a szineit, az az ő dolga. Lehet festékes palettája maga a szivárvány; a szép korlátai között nagy, igen nagy az ő szabadsága. Ehhez képest alakjai lehetnek misztikusak, lehetnek óriások és törpék, emberfölötti lények és szörnyetegek, lehetnek százesztendős öregek, akik a gyermekek vagy a gnómok nyelvén beszélnek, lehetnek öntudatlan lények, akiknek a testvérei a madarak és a virágok. Fabulájának nincs egyéb törvénye, mint hogy logikus, magával megegyező s harmonikus legyen; se az élettel, se a kétszerkettővel nem kell számolnia. Megtörténik, hogy ez a fabula az életből való; ilyenkor az iró fantasztikus világba helyezi az alakjait; csillogó tarka-barka köntöst akaszt rájuk, hogy felismerhetetlenné tegye őket s fabuláját tele szövi détailokkal, melyek csupa hihetetlenségek: „Mese, mese, meskete.“ Összehozza egy terembe három különböző világ gondolkozó világát, három mesés figurában; s gyönyörködve olvassuk, mint gázol mesélőnk azon, amit mi valóságnak tartunk. Mert mindez itt detail-kérdés; s ebben a pontban a mesélőnek carte-blanche-a van. A regényirónál, ellenkezőleg ebben a pontban van a „Hic Rhodus, hic salta“. A regényben a détail minden; ha a détail-ai nem igazak, az egész regény nem ér egy hajitófát.

Mese-e, vagy regény _Aphrodite_? Egy párisi szobrász meg egy párisi cocotte története: antik köntösbe bujtatott figurákkal, csodás détail-okkal? Egy darabig azt hihetnők, igen. De aztán le kell mondanunk erről a föltevésről. Helyezzük át gondolatban Demetriost és Chrysist a mai életviszonyok közé – ahogy Sarcey szokta tenni Corneille és Racine alakjaival, hogy örök időknek szóló igazságukat bizonyitsa – s be kell látnunk, hogy drámájuk második része a mi világunkban nemcsak materiális, hanem egyszersmind erkölcsi lehetetlenség. A párisi szobrász boszut állhat, de nem állhat boszut ilyen antik kegyetlenséggel. A mi időnkben nem képzelhető ember, akiben a szép iránti érzék és a neronizmus oly békén megférjenek egymással, mint Demetriosban. (Ne felejtsük el, hogy csak egy szavába kerülne Chrysist megmenteni.) S itt nem egy détailról van szó (mint aminő pl. Aphrodisia kivégzése, vagy a főpapné meggyilkolása), hanem a dráma nagy fordulójáról. Szóval arról a föltevésről, hogy egy antik mezbe bujtatott párisi történettel van dolgunk, le kell mondanunk. De, ha _Aphrodite_ mese, hol e mesének a köteles „igazság“-a? A tanulság valami afféle volna, aminő a _Handschuh_-é. Chrysis esete leginkább a Fräulein Kunigunde esetéhez hasonlit, s az általános igazság ilyenformán hangzanék: „Oh, asszonyok, ne követeljetek a férfiaktól nagy hiuságotokban mindenféle szörnyüségeket; mert annak a férfinak, aki képes megtenni ezeket a szörnyüségeket, rabszolgái lesztek, sőt áldozatai.“ Ez valamivel több, s valamivel kevesebb (mert nem oly kétségtelen), mint a Schiller kissé polgárias „moralité“-ja. Semmi esetre se olyan ötlet, melyet érdemes volna a históriás képek egész sorozatával bizonyitani. Ehhez a gombhoz kissé kár lett volna himzett palástot varrni.

De Pierre Louys nem is ezért a tanulságért irta meg _Aphrodité_-jét. Előszavában elmondja, hogy mit akart mondani. Ime, néhány szó ebből az előszóból:

„A görögök a szerelmet a legfőbb erénynek, s minden nagy dolog szülő-anyjának tekintették“…

„Az antik morál azt tartotta, hogy nincs szentebb dolog a nap alatt, mint a fizikai szerelem s nincs szebb, mint az emberi test“…

„Az érzékiség az értelmi fejlődésnek egy titokzatos alapföltétele“…

„Azok a nagyvárosok, amelyeket az egész világ uralt, Babylon, Alexandria, Athen, Róma, Velencze, Páris, valamely általános törvénynél fogva, annál nagyobb kicsapongásban éltek, minél nagyobb volt a hatalmuk, mintha feslettségük fényüknek alap-föltétele lett volna“…

„Legyen szabad azoknak, akik örökkön sajnálni fogják, hogy nem ismerhették a földnek ezt a mámoros ifjuságát, melyet az antik világnak nevezünk, gondolatban bele élni magukat ama korba“… stb.

S huszonöt évére hivatkozván, erősen kikel ama hipokriták ellen, akik a szerelmet morállal etc. akarják fegyelmezni.

Huszonötéves emberekkel megesik, hogy ujra fölfedezik a szerelmet. (Ámbár vannak rossz fiuk, akik előtt sokkal korábban nincs uj a nap alatt.) Ez a lelkesedés mindig megnyerő, de valljuk meg, amit Louys az antik világról kisüt, az olyan régi dolog, mint maga az antik világ. S különös, ha könyve a szerelem himnusza és az antik világ glorifikálása akar lenni, ezt a czélját meglehetős szerencsétlenül szolgálja, mert mig a szerelemnek jóformán csak a perverzitásairól beszél – a férfi és a nő közti szerelmet csak egy álom-képben irja le – másrészt sokkal többet foglalkozik az antik világnak egyes árnyék-oldalaival, mint minden „mámoros ifjuságá“-val. Azok, akik _Aphrodité_-ben a szerelemnek élnek, többnyire igen drágán fizetik meg mámoros ifjuságukat, pusztán azért, mert a szerelemnek éltek. Aphrodisia, Touni, Chrysis, mennyi vér két-három nap alatt!… S félő, hogy azok közül, akik nem ismerhették a földnek ezt az ifjuságát, sokan találkoznak, akik nem fogják örökkön sajnálni ezeket a szép időket, amikor Ámor és a halálfej minduntalan együtt ólálkodtak az ágyak körül. A szerelem, végre, a körülményekhez képest, ma is elég jól érzi magát, s a moralisták trucczára békén végzi áldásos müködését; viszont azt, ami elmult: a keresztre szögezést, a vértől csepegő arany tüt, meg a bürköt, bármily poétikus és szines dolgok is különben, nem érdemes oly élénken sajnálni.

Igy, kényelmes szobában, lámpafénynél ülve, kivált ha az egyes fejezetek között elgondoljuk, hogy igazságszolgáltatásunk jó, s hogy türhető közbiztonsági viszonyok közt élünk: bizonyára gyönyörünek találjuk az antik világot. Mindenesetre jobb olvasni róla, mint volt benne élni. Aki ezt a világot elevenné tudja tenni a tagadhatatlanul nyárspolgár, de ismeretre vágyó epigonok előtt: az kétségtelenül jó munkát végzett. Még akkor is, ha csak a milieut sikerült elevenné tennie, az emberek lelkét nem.

Igaz, hogy ez nem is volt könnyü dolog. Történeti regényt irni olyan alakokról, akik több mint kétezer éve halottak! Pedig az előszó és a czimlap („Moeurs antiques“) igazat mondanak: csakugyan történeti regénynyel van dolgunk. Ami az alakokon első pillanatra fantasztikus köntösnek látszik, az kosztüm; a „couleur locale“ apróságai nem rózsafán termettek, hanem anyától lettek: nem puszta fantázia, hanem egyszersmind az erudiczió alkotásai. S jegyezzük meg mindjárt, hogy Louys kitünő ismerője annak a világnak, amelyet fest; ahol vét, nem azért vét, mintha keveset tudna, hanem mert kitalál.

Teljességgel nem ambicziója, hogy oktasson bennünket. Ugy kell rájönnünk (a Demetrios és Berenice királynő neveiből), hogy _Aphrodite_ harmadfél századdal időszámitásunk előtt, a harmadik Ptolemeus, Euergetes idejében játszik. Ennek a felesége volt Berenice (ezen a néven a második), aki kedvesét: Demetriost, féltékenységből megölette, kitudódván, hogy Demetrios nemcsak Berenicenek, hanem Berenice mamájának is udvarolt.

Demetrios tehát csak egy vérfolt a históriában. A legenda valamivel többet mond. E szerint Berenice királyné, mikor magához tért első dühéből, rettenetesen megbánta, hogy Demetriost kivégeztette, s kétségbeesetten siratta meggyilkolt szeretőjét. Mély gyászában levágta gyönyörü aranyszőke haját – nem akart többé a férfiaknak tetszeni, mert hisz olyan férfi, mint Demetrios, nem lehetett még egy a világon – s az arany szinü ékességét letette, Aphrodite templomában, az istennő lábai elé. Az istenek azonban ellopták a ragyogó szőkeséget s felvitték az égbe. Ott csillag lett belőle; az asztronomusok ma is ugy hivják ezt a csillag-képletet, hogy: a _Berenice hajfürtjei_.

Pierre Louys-nál Berenice csak mint másodrangu személy szerepel. Mint elhanyagolt, de annál inkább lángoló kedves, akit Demetrios már alaposan un. A szerző többször czélozgat rá, hogy ebből a dologból még baj lesz, s hogy ez az asszony egykor még ki fogja végeztetni Demetriost. De idáig már nem terjed a regény; ugy látszik, a szerző maga is megelégelte a vért. Szóval, Berenice jóformán csak keresztül sétál a regényen, pedig alighanem az ő mesés szépsége és legendás szenvedélye volt az, ami e csillogással és vérrel teli könyv megirásához az első ideát adta. Szőke haját át kellett engednie Chrysisnek, s ez a szőke haj volt mindaz, amit Louys a legendából megtartott. A história apró-cseprő adataival egyáltalán nem is törődött, amivel különben nem hanyagolt el sokat, mert ezek az adatok soványak, semmitmondók.

De hát egy történeti regénynek az értéke nem is attól függ, hogy mennyiben támaszkodik az annalesekre, s hány véka históriai faktumot foglal magában. Vannak történeti regények, melyek az adatok bősége és hitelessége tekintetében vetekednek bármely kompendiummal, hanem azért egy batkát sem érnek; viszont vannak mások, melyekben csak egy morzsányi az adat, s mégis kitünőek, mert visszatükrözik az illető kor lelkét. A történeti regény nem akkor jó, ha tele van hasznos tudnivalóval, hanem ha meg tudja eleveniteni azt a világot, amelyről beszél, s ha uj életre tudja kelteni azokat az embereket, akik ebben az eltünt világban éreztek, gondolkoztak.

A feladat könnyebbik része Louysnak fényesen sikerült. Magát a milieut rendkivüli erővel festette meg, s a hajdani Alexandriát, magát a várost ugy meg tudta eleveniteni, hogy könyvének ezek a képei szinte felejthetetlenek. Az ó-kor Párisát egész ragyogásában látjuk; s mily üde szinek, mily lágy tónusok!… Louys pompás leiró, s a Didascalion képe igazán mesteri. Itt nyilatkozik meg zsenialitása egész teljességében; másutt… de várjunk. Siessünk megjegyezni, hogy ennek az elsőrangu irói talentumnak egyes alkotó részei: a nagyon jó szem, feltünő érzék a formák, a szinek, szóval a pittoresque iránt, üde fantázia, melynek gazdagságait szolid, fiatal embernél példátlan erudiczió növeli, s végül a kifejezésnek az a rendkivüli hatalma, mely a primae classis irók kiváltsága. Nem nagy komponáló, nem valami erős gondolkozó, s még kevésbbé kiváló psycholog; de született poéta, még pedig olyan poéta, akiben egy festő veszett el. Röviden: Théophile Gautier, második kiadásban.

Épp oly kedvelője az exotikusnak, a szinesnek, a bizarrnak, mint ama nagy elődje. Az arany, a bibor, a rózsák és a csillagok, az elefántcsont, a kagylók, a smaragd szinü bor- és a lángszinü szemek birodalmának született trónkövetelője.

S amiképpen Théophile Gautier-t, az emberi lélekből Louys-t is csak a rejtelmek érdeklik. Ő is csak abracadabrá-kat talál ott, de mig Théophile Gautier valóságos Nostradamusa volt ezeknek a rejtelmeknek, az ő abracadabrái megmaradnak ákom-bákomoknak.

Alexandriát, a várost, a tengerpart bellevue-jét, a parkok és a temetők egyes paysage-ait, a lakások, a ruházat, a hajdankori életmód és berendezkedés holt természetét, a letünt idők összes külsőségeit, mesteri erővel tudta megeleveniteni, gyönyörü képet fest az agorán nyüzsgő vagy a tengerparton fel s alá hullámzó tömegről, a hetairák külön városáról (ezernégyszáz virág egy roppant kirakatban) stb., de nem tudta megeleveniteni e letünt világból az embert. Mert Demetrios és Chrysis nem azok, hanem szfinxek.