Part 2

A képzelt dolgok megelevenitésének ama csodáit, melyeket Balzacnál látunk, a lángelme intuicióján kivül bizonyára jellemzési módszerének tulajdonithatjuk. Balzac a tudós módjára jár el: elemez. Szétszedi a részleteket s megkeresi a részletek összefüggését. Az ember belső élete nyomot hagy külsőségein, hozzátartozandóságán, mozdulatain, szavajárásán; tehát az iró sorra vizsgálja mindazt, amiben alakjának egyénisége megnyilatkozhatik. Másfelül megkeresi azokat az elemeket, melyek ezt az egyéniséget meghatározzák. Az embert az formálja, a mit eszik, a mit lát, a mit olvas, a levegő, amelyet beszi, mindaz, ami környezi, a szokásai, melyek második természetévé válnak, az események, melyek hatással vannak rá stb.; tehát sorra vizsgálja alakjainak antecedenciáit, s mindezekből megállapitja egész életét. De Balzac nemcsak tudós, filozófus is. Nemcsak látja az életet, megérti a dolgok egybefüggését is, ismeri a törvényeket, melyek a számtalan láthatatlan szállal összefüzött, különnemü, egymástól távolesőnek tetsző dolgok egymáshoz tartozóságát, láncolatát, hierarchiáját meghatározzák. És ama részletekből, melyekkel alakjainak életet ad, kialakitja egyszersmind korának a történetét.

Balzac Honoré müködése korszakot alkot a regényirás történetében. Az ő föllépésétől lehet számitani ugyanis a naturalisztikus irányzatnak a regényirodalomban való érvényesülését, amely irányzat a regényirás anyagát és módszerét egészen, s részben a szellemét is átformálta. Balzac regényei másfélék, s kiváltképpen más életfölfogást tükrözők, mint a korábban irott regények, a Stendhal néven iró Henri Beyle munkáit kivéve; de nemcsak ő beszél mást, mint elődei, utána, s bizonyos részt éppen az ő irodalmi hatása folytán, maga a müfaj is átalakul s a tizenkilencedik századbeli regény más tárgyakról szól, más hurokat penget, sokkal nagyobb jelentőséget és hatáskört arrogál, mint a régi regény, amelytől jóformán csak az alapformákat vette át. A naturalisztikus irányzatnak a tizenkilencedik század regényirodalmára való befolyása oly nagy, hogy akkora hatásra előbb semmiféle irodalmi áramlat nem hivatkozhatott; az uj szellem hatása a külföldi irodalmakban is rendkivüli; a francia regényirás jelesei közül pedig jóformán egy se vonta ki magát e befolyás alól. Ezen a helyen elégséges a jelenkori és a régi regények nyilvánvaló, ismeretes nagy különbségeire hivatkoznunk. Ez az átalakulás nem pusztán irodalmi jelentőségü; ama nagy különbségek a régi és az uj idők filozófiai fölfogásainak különbözőségéből erednek. Balzac a regényirók közül a legelsők egyike, aki a világegyetem és az ember megitélésében arra az álláspontra helyezkedik, melyet ma természettudományosnak szokás mondani. E fölfogás szerint az ember nem középpontja a világegyetemnek, nem független lény, csak erő, mint minden egyéb; az erény nem ideál többé, csak produktum, mint a jó bor. E fölfogás alapján állva, Balzac az egész természetet reklamálja a müvészet számára; nemcsak a virágot, hanem a rovart is; nem ismer szennyet; a rossz épp ugy érdekli, mint a jó, s a rossz, ha monstruózusan nagy, még jobban, mint a jó. És a szerencsétlenség meg a bün, ha rut is, pláne ha nagyszerüen rut, inkább foglalkoztatja mint a kellemességek és az erény.

Nem lehet szó e helyütt a naturalisztikus irányzat müvészeti jogosultságának kérdéséről. A naturalisztikus irányzat iskolákat teremtett, s az érvényesülés során, az eszme fejlődésének különböző álláspontjain, ez iskolák prédikátorai gyakran hangoztattak hamis jelszavakat. Az a hamis jelszó, melylyel az iskola az igazságot egyedül ez irányzat számára akarta lefoglalni, noha mindig, minden müvészet az igazságot kereste és szolgálta, akármilyen fölfogás alapján állott is – és az a másik hamis jelszó, melylyel az iskola müvészei a természettudomány tekintélyét és csalhatatlanságát követelték ugynevezett vizsgálódásaik – voltaképpen pedig hézagos megfigyeléseik s szükségképpen igazi tudományosság nélkül való müvészi alkotásaik – számára: ne téveszszen meg bennünket a szellemi irány jelentősége és haszna felől. Ma már bizonyosságnak tetszik, hogy a naturalisztikus irányzat fejlődési fokot képviselt s ugy a gondolkozás, mint a müvészet birodalmában nagy szolgálatokat tett.

De mint mindennek, ami emberi, ez irányzatnak is voltak kinövései, s a müvészeti eltévelyedések, melyekbe egyik vagy másik müvész beleesett, magát az eszmét is kompromittálták a gondolkozó sokaság előtt. Annyival könnyebben történhetett ez, mert hisz az irányzat alapját tevő fölfogásnak már a kiindulási pontja is bántja azt a mindnyájunkban élő boldogulási ösztönt, mely folytonosan a jóra és szépre áhitozik. Már ez magában is megmagyarázza, hogy a naturalisztikus irányzat több kárhoztatásban részesült, mint elismerésben, s hogy az elitélésből kijutott az atyamesternek, Balzacnak is. Szemére vetették, hogy a bünt, a gonoszság erejét, az eszesek elvetemültségét, a haszonlesést, a szenvedélyt, a monomaniát festi a legnagyobb erővel, hogy az erénynyel szemben kétkedő, s hogy világa egészben rettenetes. E kifogásban van némi igazság; de e kifogással szemben hivatkozhatni arra, hogy Balzac az erényt is jól látja, s az igazi erényt, mely nem önzésből fakad, a legmelegebb rokonérzéssel, a legnagyobb gyöngédséggel festi; hogy regényeiben nem kevesebb az erényes alak, mint az életben; hogy nőalakjai között több a tiszta, mint a bünös lény, s hogy például Grandet Eugéniának egy nagy részlete helyet foglalhatna a „Szentek életé“-ben; s hogy végre Balzacot a szerencsétlenségben és a bünben is főképpen a nagyság érdekli, s a nagyság mindenütt szép, a szenvedélyben nem kevésbbé, mint a lelki épségben vagy a megtisztultságban.

Az a nagy szerep, mely a „modern“ regény megalkotásában Balzacnak jutott, s az a még nagyobb hatás, melyet az utána következő nagy és kicsi irókra tett, bizonyára kivételes irodalomtörténeti jelentőséget ad Balzac husz esztendős regényirói munkásságának. De müveinek maradandóságát nem ez az érdem biztositja. Állhatott volna Balzac bármely filozófiai felfogás alapján, akár meghaladott metafizikai eszmék szolgálatában: ha nem is inaugurált egy uj szellemi irányt, ha nem is végez uttörő munkát, ha sokáig termékenyitő hatás nélkül marad is, mint maradt vagy egy félszázadon át a már nevezett Stendhal, ha nem is formálhat vala jogot arra, hogy a jelenkori francia regény atyamesterének tekintsük: munkái kikerülték volna a mulandóságot, az idő fölfedezte volna őt, mint fölfedezte Stendhalt. Maradandósága nem érdemében van, hanem lángelméjének égből szerzett tüzében; nem abban, a mit tett, hanem abban, hogy ki volt.

Balzac nem szokta a „lángelme“ szót használni: az „intuició“ volt a kedves szava. Mi az intuició? Az az adomány, melynek erejével az ember néhány tény mögött a tények egész sorozatát ismeri föl, a láthatatlan okok és okozatok egész seregét pillantja meg; az a második látás, melyet a prófétáknak, az elaltatott „médiumoknak“ és a nagy költőknek tulajdonitunk. „Az intuició köti össze a látható világot az ismeretlen világokkal“ – mondja Balzac. Ez az intuició a legnagyobb költőkben sem volt hatalmasabb, mint Balzacban, az egy Shaksperet kivéve.

Ez a ritka isteni adomány, ez a csoda kiváltképpen képzelete nagyszerüségében, gondolatainak roppant gazdagságában, invenciójának kimerithetetlenségében, s a kifejezés csaknem példátlan, helylyel-közzel shakespere-i erejében nyilatkozik meg. Minderre itt éppen csak rámutathatunk. Hogy micsoda fantázia lakott benne, hogy minő hallucinációk tartották néha fogva a képzelet világában, annak, aki munkáit nem ismeri, csak a róla szóló különös anekdoták nyujthatnak némi fogalmat. Gyakran megtörtént vele, hogy a való élet eseményeit összetévesztette azokkal az eseményekkel, melyek képzeletét foglalkoztatták, s annyira beleélte magát meséibe, alakjainak gondolkozásába, stb., hogy barátainak mint tényeket ujságolta el regényeinek képzelt eseményeit: „Képzeljétek, Félix megházasodik! Egy Grandville-leányt vesz el. Jó partit csinál, mert a Grandvilleok gazdagok, bár Bellefeuille kisasszony egy kicsit sokba került a családnak.“ Máskor olyanokat kérdezett tőlük, amikből kiderült, hogy azt hiszi: ők is tudnak azokról az eseményekről, melyek csak képzeletében zajlottak le. És temperamentuma épp oly hatalmas volt, mint képzelete. Rendkivüli fizikumot tett tönkre a munkával, a fekete kávéval és azzal, hogy egész élete csupa láz volt: az akarat, az érvényesülés, a pénzszerzés láza; aztán: a gondolkozás, a szertelen munka lázai; és pihenőül az érzékek láza. Küzdött, gondolkozott, élvezett, elégett: ez életének története.

Rendkivüli teremtő erő, lázas, kimerithetetlen képzelet, csodálatos hatalmu logika s az ötleteknek egy tüzhányója pusztult el benne. A feje folyton gőzölgött a tervektől, eszméktől, s nem éppen válogatott tréfáktól; tuláradó temperamentuma folyton a mozgást, az ébrenlétet, a munkát és a gyönyört szomjazta. Gyöngéi temperamentumából következtek: nem volt delikát természet, fékezni nem igen tudta magát, nem volt tőle idegen se az érzékiség, se a durvaság; de nagyon jó fiu volt, aki anyjával és nőtestvérével szemben végtelen gyöngédséget tanusitott. A naivság se hiányzott belőle; szeretett nagyokat nevetni, legszivesebben a drasztikus dolgokon; közlékeny volt, hiu és hetvenkedő, de egy cseppet se gőgös, mindig őszinte és igaz: ime, ezek az intimitásai.

Balzac a nagy tömeget mindig távol fogja tartani magától: stilusával. Ezt a stilust nem mindenki méltányolhatja: koronkint nehézkes, itt-ott homályos, leirásai néha hosszadalmasak s nem mindig adnak világos képet; emitt az ötletek, amott a metaforák szinte a nyakára nőnek egymásnak; ott, ahol a pedáns enciklopedista vagy a mükedvelő bölcselő szól belőle, nem egyszer unalmas. De a figyelmes olvasónak mindezért bőséges kárpótlást nyujt gondolatainak, ötleteinek hasonlithatatlan gazdagsága, fényüzése a ragyogó képekkel, a megragadó hasonlatokkal, a festői vagy plasztikus kifejezésekkel. A müvész egyenrangu benne a költővel. Olyan mélységekre világitott le, s nagyszerü alakjainak olyan relief-et tudott adni, hogy minduntalan Shakspere-re emlékeztet. Lehet, hogy volt lángelme, aki egyszer-egyszer közelebb jutott Shakspere-hez; de aligha volt még egy, aki minduntalan oly közel járt volna hozzá.

FLAUBERT.

Flaubert Gusztáv apja, Flaubert Akhilles, előbb Dupuytren asszisztense, később, harminc éven át, a roueni kórház igazgató-főorvosa volt. Flaubert Akhilles házasságából három gyermek született: két fiu és egy leány, aki huszonegyéves korában halt meg. Az idősebbik fiu az orvosi pályára lépett s előbb asszisztense, majd utódja lett apjának. Az ifjabbik fiu, Gusztáv, 1821. december 12-én született. Apja kivánságára jogot hallgatott, de a bölcselet és az irodalom jobban érdekelte és többet foglalkoztatta, mint a jogtudomány. Főképpen az irodalom vonzotta; harmincéves koráig azonban nem irt semmit, egy sort se. Kevéssel azután, hogy egyetemi tanulmányait befejezte, apja meghalt. Az örökölt vagyon biztositotta megélhetését és függetlenségét. Az irodalomnak akart élni, de mielőtt munkához látott, előbb utra kelt. Bejárta Olaszországot, Egyiptomot, Kis-Ázsiát. Négy évig volt uton; azután hazatért, s visszavonult birtokára, a Rouen közelében lévő Croissetba. Itt valóságos remeteségben élt, s majdnem öt évig dolgozott, éjjel-nappal, első regényén. Ez a regény 1856. október elsejétől december tizenötödikéig a _Revue de Paris_ cimü folyóiratban jelent meg. Ahogy az utolsó közlemény is elhagyta a sajtót, az ügyészség a _Revue de Paris_ szerkesztőjét, nyomdászát és Flaubert-t pörbe fogta, azon a cimen, hogy regényük sérti az erkölcsiséget és a vallásos érzést. Időközben Lamartine is elolvasta a regényt, s irt az ismeretlen szerzőnek, hogy nagyon szeretne vele megismerkedni. Flaubert meglátogatta az agg költőt, s mikor elmondta, hogy nagyon hosszu idő óta semmit se olvasott, ami oly mélyen meghatotta volna, mint a _Revue de Paris_-ban olvasott regény, Flaubert megemlitette, hogy pörbe fogták. Lamartine azt felelte neki: „Mindenesetre csodálatos, hogy ez megtörténhetett, de legyen nyugodt: nincs francia biró, aki önt elitélje, mert ez szégyene volna hazánknak és szégyene korunknak.“ Lamartine jóslata beteljesedett; a tárgyalást 1857 január 31-én és február 7-ikén tartották meg; és Sénard, volt igazságügyminiszter, védőbeszéde után, a három vádlottat fölmentették. Franciaország megmenekült attól a szégyentől, hogy birái megbélyegezzék azt a könyvet, mely százada irodalmának egyik dicsősége. Mert Flaubert első regénye, az a könyv, amelyen majdnem öt évig dolgozott, s melyet megjelenése után pörbe fogtak: _Bovaryné_ volt.

*

_Bovaryné_ban mondja Flaubert: „A nagyon is teli lélekből az érzés néha a legüresebb metaforákban, s a legelcsépeltebb szólamokban árad ki; mert soha senki se tudja pontosan kifejezni se a vágyait, se a felfogását, se a fájdalmait; mert az emberi szó csak egy repedt üst, amelyen legfeljebb medvetáncoltatásra alkalmas dallamokat verhetünk ki akkor, amikor szeretnők elérzékenyiteni a csillagokat!“

Ha volt valaki, aki ki tudta fejezni felfogását és érzéseit, – aki bámulatos pontosságra tudott szert tenni annak kifejezésében, amit látott, amit képzelt, amit gondolt, amit érzett és éreztetni akart, – ha volt valaki, aki olyannyira urává tudott lenni a szónak, mint a legnagyobb irómüvészek közül is csak igen kevesen, – ha volt valaki, aki az emberi szóból, ebből a repedt üstből, olyan zenét tudott kicsalni, amelyre, ha a csillagoknak nem is, közülünk mindenkinek el kell érzékenyednie, – ha volt valaki, aki nagy müvészként játszott ezen a tökéletlen hangszeren és „legfeljebb medvetáncoltatásra alkalmas dallamaival“ látomásait a maguk tökéletességében és világosságában tudta megörökiteni: ez az isten kegyelméből való nagy müvész _Bovaryné_ szerzője volt. Pedig nem a könnyebb részt választotta, s nem bibelődött azzal, amit nem nehéz elmondani. Mindig a legnehezebben kifejezhetőt igyekezett kifejezni; azt, ami a természetben és ennek legcsodálatosabb alakulatában: az emberi lélekben, a legkevésbbé megfogható; amit nem lehet elemezni, amit meglátni is csak a különösen megáldott szem lát meg, amit kifejezni a legnagyobbaknak való feladat. Mik a tárgyai? A titkok, melyek az emberi lélek mélyén rejtőznek; a lelki munka hosszu folyamata, mely két, egymást gyorsan követő cselekvés között zajlik le; gondolataink és érzéseink összeszövődése és ezeknek a komplexumoknak más ilyenekkel összeütközése, kölcsönös egymásra való hatásuk, és a külső világgal való küzködésük; az az egész titokzatos életmüködés, amelynek csak a jelenségeit láthatjuk a cselekvésben, olyanformán, mint ahogy a villamos erő müködését a szikrában, a fényben; az a nagy rejtelem, melyet csak a divináció ismerhet meg a maga szövevényességében. Aztán egybefüggésünk a természettel; az emberi élet, a szerves élet és a szervetlen élet között való kapcsolatok, hasonlóságok; megismerése annak, hogy a természet hogyan példázza érzéseinket, hogy az egységes nagy életben mi is csak példázat vagyunk, mennyire ugyanaz történik bennünk, ami a külső világban, mennyire egyek vagyunk a körülöttünk levő dolgokkal. Aztán egybefüggésünk a világrenddel; az örökkön megfejthetetlen ellentmondás, hogy mig egyfelől: minden képzelgésünk ellenére csak részecskéi, porszemei vagyunk környezetünknek, másfelől: az, ami a végzetünket kovácsolja, mégis kevésbbé a környezet hatása, mint inkább és főképpen az, ami bennünk van, s valójában a végzetünkkel is egyek vagyunk. És Flaubert mindezt nem magyarázgatja: csak megvilágitja, egyetlen szóval. Soha se volt irómüvész, aki mélyebbre látott, és soha se volt, aki tökéletesebben fejezte ki, amit látott, gondolt, érzett, elképzelt.

*

_Bovaryné_ tulajdonképpen nem folyamatos elbeszélés, ha ez alatt azt értjük, hogy az elbeszélő egyforma, epikus kényelmességgel időzik a főjeleneteknél és az epizódoknál, továbbá az ezeket összekötő vagy magyarázó, kevésbbé jelentős részleteknél. _Bovaryné_ inkább képek sorozata. A mintegy négyszáz oldalra terjedő könyvben száz meg száz, sőt talán ezer kép van, mert Flaubert nemcsak elbeszél, valósággal megfesti történetének összes jeleneteit. A képek közeit egy pár szóval hidalja át, amelyek oly tökéletesen fejeznek ki minden szükségest, hogy hézagot nem hagynak. Különben is a sok száz kép olyan gyorsan váltakozik, és annyira összefügg ugy az előtte lévővel, mint a következővel, hogy mint a kinematográf sok felvétele, folyton de alig észrevehetően változó egységes egészet formál. Ezt a sok száz képet Flaubert a nagy realista irók részletfestő müvészetével alkotja meg; azt mondhatni: a miniature-festő módjára, aki minden kis részletet megrajzol és megfest. Minden egyes apró jelenetben látjuk az egész környezetet; ha valaki illusztrálni merné Flaubert-t: a képzeletének nem jutna semmi szerep, csak azt kellene lerajzolnia pontosan, amit Flaubert szóval pontosan lerajzolt és lefestett. Az előadásnak ez a módszere a rajongó és környezetéből kikivánkozó vidéki asszony történetének csodálatos életet ad: minduntalan _látjuk_ őt és környezetét, velük élünk. S az előadásnak ez a módszere mintát adott az ujabb francia irodalomnak: olyan hatással volt, amely alól a leghatalmasabb tehetségek sem vonhatták ki magukat, s ezért vallják Goncourt, Daudet, Maupassant, Zola és mindannyian, akik Flaubert óta „realista“ regényt irtak, Flaubert-t mesterüknek.

De ha Flaubert fest, mindig egy-két szóval, ugyszólván egyetlen szóval fest. Tömörségéhez és szabatosságához semmi sem fogható, ama klasszikusok iratai se, akik tömörségükről, szükszavuságukról, kifejezéseik rövidségéről és erejéről hiresek. Flaubertnek a szóval való gazdálkodása s az a müvészi erőfeszitése, hogy mindig megkeresse és megtalálja azt a kifejezést, mely a legpontosabban fedi és egyesegyedül fejezi ki tökéletesen a gondolatot: páratlan, példátlan. Mintha egy-egy négyszáz oldalas kötetébe bele akarta volna szoritani egy-egy fél élet minden eredményét, mindent, a mit látott, érzett, gondolt, képzelt, s a körülötte lévő egész világot, mintha azt óhajtotta volna, hogy egy ilyen könyve tükre legyen egy egész civilizációnak, hü tükre, mely mindent láttat, nagyot és kicsit, szépet, nem szépet, jót, rosszat, minden emberit: mindig annak az ambiciójával irt, akinek minden szavát márványba vésik és annak a müvészetével, aki méltó erre.

Természetes tehát, hogy alkotásai nemcsak a divináció, hanem egyszersmind nehéz, gyötrelmes munka eredményei. Esztendőket töltött el idegölő munkásságban, mig egy-egy kötetét kiadta a kezéből; lázban, szenvedések között irt; minden mondata gondot és fáradtságot okozott neki; minden könyve kinos vajudásból született. Néha napokig emésztődve, gyötrődve keresett egy-egy kifejezést; és igen bántotta, hogy első regényében, minden figyelmessége ellenére, benn felejtett egy kettős genitivust.

De ez meg is látszik az irásain. Más harminc kötetre higitotta volna fel azt az anyagot, melyet Flaubert egy kötetbe tömöritett. Flaubertnél nincs fölösleges szó; szavai tökéletesen fedik a fogalmakat s mondatai a képet. Néha egy-egy szava megvilágit egy egész jelenetet vagy tökéletesen jellemez egy alakot. Nála az interpunkció is jelent, az elhallgatás is mond valamit. A sorok közé még egyszer annyit rejt, mint amennyit megir. Képeinek olyan nagy perspektivája van, amilyet csak Shaksperenél látni.

És nyelvének színpompája, prózájának zenéje is kétségbeejtheti a forditót. Az ilyen nagy művészetet halványan se tükrözheti semmiféle forditás. A leglelkiismeretesebb forditás is csak a tartalommal számolhat be híven; még csak nem is sejtetheti a forma tökéletességét.

*

Nincs könyv, mely négyszáz nyomtatott oldalon oly sok, igaz és szép képet adna a mi világunkról, mint _Bovaryné_. Ez a vidéki történet, mely azt mondja el, hogy az exaltáltság, a rossz nevelés és a fényűzés vágya hogyan sodorja bele Bovarynét a házasságtörésbe, minden bünbe, és hogyan kergeti a halálba, a mivel szintén bűnt követ el: egyszersmind bámulatos képét adja a mi időnknek, annak, hogy milyen emberek éltek korunkban s mily viszonyok között. Mert bár Flaubert jóformán csak a kis Yonville lakóit szerepelteti: regényében szerepet juttat majdnem minden emberi törekvésnek, vágynak, temperamentumnak, majdnem minden önzésnek, hiuságnak, ostobaságnak, bűnnek és majdnem minden jónak. Yonville egy egész világot szimbolizál és Flaubert a földnek azt a zugát, melynek közepén Yonville terül el s melynek világvárosa: Rouen, oly hasonlithatatlan tökéletességgel irja le, ahogyan senki se irta le se Rómát, se Párist, se Veneziát. És ha mindennek el kellene pusztulnia, amit a tizenkilencedik század alkotott, csak egyetlenegy kötet maradhatna meg, arra a célra, hogy fogalmat adjon azoknak az embereknek, akik csak századok mulva fognak születni, a XIX. századról: hogy minél többet tudjanak meg arról, milyen volt a világ a Napoleon utáni időkben, utolsó emlékül Bovarynét kellene választani.

Ma már nem kell vitatkozni Pinard államügyészszel azon, hogy erkölcsös könyv-e _Bovaryné_? Csak régente nézhették erkölcstelen könyvnek azt, amely azt irja le, hogy az alapjában jó és legnemesebb hajlandóságokkal teli embert is mint sodorhatja bele a bűnbe a helyzetével való elégedetlenség, a messzi világokról és a szép holmikról való álmodozás, a fényűzés vágya, – amely azt mutatja meg, mily végzetes az első ballépés s mily rettenetesek a bűn következései. Emelkedettebb szellemű morált ma még nem tudunk elképzelni, mint amilyen ezé a könyvé, mely a maga egészében: a kötelesség glorifikálása és amely a gyönge, gyámoltalan, ostoba emberben is felmagasztalja a kötelességteljesitést s megállapitja a jó és kötelesség-teljesitő ember szupremaciáját minden másféle emberrel szemben, bármily csillogó tulajdonok ékesitik is ez utóbbiakat. Valaki azt mondhatná, hogy ez a könyv haladás-ellenes; mert a fejlődés törvénye azt hozza magával, hogy az ember kikivánkozzék szerényebb helyzetéből valami jobb helyzetbe, s Bovaryné, kinek tragikuma: a fényüzés vágya, tulajdonképpen csak áldozat, mert hiszen vágyakozása természetes… De ez a valaki csak Homais ur lehet.

_Salammbô, L’Éducation sentimentale, La Tentation de saint Antoine, Hérodias, Un Coeur simple, Le Candidat, Le Château des coeurs_, Flaubert többi müvei, nem vetekedhetnek _Bovaryné_val – ilyen művet a legszerencsésebbek is csak egyet alkothatnak – de _Salammbô_ és az _Éducation sentimentale_ szintén hatalmas alkotások s a többiek is tele vannak szépséggel. Ferdinand Brunetièret ugyan ez utóbbi müvek egyike-másika a _Bovaryné_ Binetjére emlékezteti, aki folyton, folyton esztergályoz, de _Bovaryné_ előtt még ő, Ferdinand Brunetière is – aki, a régóta halott és soha se alkalmatlan Bossuet nagyobb dicsőségére, kukacként rágta végig magát az egész XIX. századbeli francia irodalmon, hogy táplálékul nagy nyelvhibákat keressen a nagy költőkben – még Ferdinand Brunetière is kénytelen kalapot emelni.

A GONCOURT-TESTVÉREK.