Part 19

De az elmult és a halhatatlan irói nevezetességek barátja, mindnyájuk Maeczenása, a hajdani vendéglátó jó fiu, még sokáig szerepelt – mindig fiatalon, mindig legényesen – mint amateurje minden szép dolognak és hetven éves korában is megmaradt annak a gavallérnak, aki III. Napoleon udvarában olyan sokat beszéltetett magáról.

*

Regényiró sorsa, hogy valamelyik alakjában, természetesen a legérdekesebbikben, vagy abban, amelyiknek lelki életét a legtöbb előszeretettel festette, olvasói rendesen őt magát akarják felismerni. És ez igen természetes; hisz olyan nehéz azt elképzelni, hogy a képzelet embere, aki megfigyeléseit, benyomásait áthelyezi egy nem létező világba, ne keressen ott egy kis helyet maga magának is! Még nehezebb föltételezni, hogy a szigoru elemző, aki megszokta szétszedni az emberi lelket, ne vegye górcsöve alá épp azt a lelket, amelyet legközelebb talál és amelyet a lehető legjobban ismer. Aztán meg olyan sok iró akadt, aki csakugyan igazolta a közönségnek ezt a várakozását. Az iró-népség hiu népség; szereti magát mentegetni, hogy ha rászorult; vagy mikor erre semmi szüksége, szereti magát megmagyarázni, nehogy félreértsék. A dolog természetében van, hogy az ilyen magyarázatokat még akkor sem lehet készpénznek venni, hogy ha önéletrajzok; elkezdve a „Wahrheit und Dichtung“-tól, le, a legszerényebb „vallomások“-ig, ezek is mindannyian mesék; hát még a regények! Nincs sikamlósabb dolog, mint ezeknek a szentjánosbogár fényével keresni az irót, akinek lelke mélyébe látni „ezer gyertyafényt helyettesitő“ világitó készülékekkel is csak kevesen képesek, olyan tudományos készülékekkel sem, amilyenek a kritika mestereinek filozófiai módszerei. És amily nehéz ez a kutatás, vagy jobban mondva kémlelődés, épp oly haszontalan is. Előre is tudhatni, hogy amily bőszivüséggel ad kölcsön az iró a maga lelkéből alakjainak, épp oly féltékenyen őrzi a maga egészét, mert hisz az felerészben gyöngékből, hibákból és tévedésekből áll, hogy ha nem betegségekből, bünökből és oktalanságokból is. Hogy az iró oda feküdjék a bonczolóasztalra, ahhoz nem elég egy Balzacnak az objektivitása, ahhoz egy Vesale András önmegtagadása kellene. Balzac, aki a saját alakjait mintegy vizióban látta maga előtt, s akiről Taine feljegyezte, hogy barátainak hireket mondott alakjairól, mint a valóban élőkről szokás, bizonyára meg volt áldva azzal az adománynyal, hogy szinte kikeljen önmagából, s magát is, mint minden alakját, ugyszólván magán kivül lássa. Mégis, amint regényei minden nagy egyéniségében van valami brutálisan Balzac-szerü, nincs azok között egyetlen sem, akit csak közel rokonának is lehetne mondani.

Balzactól Houssaye-ig – ki nem ismeri a közmondást? – csak egy lépés. Houssaye-nek is van egy nagy egyénisége, aki (mint a Balzac nagy alakjai: Vautrin, Nucingen, Rastignac vissza-visszatérnek számos regényben) megjelenik majdnem minden nagyobb munkájában. Ez: Octave, Parisis herczeg, az ugynevezett „Don Juan de Parisis.“ Annak a regény-cziklusnak, amelyet Houssaye _Les comédies parisiennes_ közös czime alá foglalt, amint hogy Balzac is „Comédie humaine“-nek nevezte a maga regény-csomóját, Parisis a hőse, s ugyszólván a hazajáró lelke. Ez a modern Don Juan a császárság lyonjának a typusa, egy bálványozott „cocodés“, a kinek minden sikerül. Houssayet is sikerült ünnepeltté tennie. A _Grandes dames_ és folytatásai neki köszönhetik, hogy irójokat „mester“ – nek kezdték czimezgetni. A népszerüvé vált alakban Houssayet magát vélték fölismerni, s neki nem jutott eszébe tiltakozni, hogy brilláns hóditójával ne azonositsák. Ez a hallgatag elismerés azonban egy olvasót sem fog alterálni, aki meggyőződött arról, hogy az iró soha sem egy az alakjával. Egy pár lap, s mindenki belátja, hogy Parisis csak fantazmagória, az pedig, aki e tömérdek lapot teleirta, végre is élő lény. Hanem az a körülmény, hogy az iró türte az összehasonlitást, sőt az azonositást, nem lehet érdektelen. Mindenesetre jellemző rá nézve, milyenek a formái annak a fantomnak, melynek ürességébe a maga lelkét akarta lehelni.

Egy verskötetben, mely akkortájt jelent meg, a Georges de Lys _Tubarózsái_-ban, van egy költemény, melynek „Parisis“ a czime. A Houssaye hősét énekli meg, amint hogy vannak versek, melyek Didoról, Gretchenről, Don Juanról szólanak. A csodálat megnyilatkozása ez, azé a meghatott, naiv csodálaté, amely tányérra, óralapra és dohánytartóra festi a kedves költői alakot. Ime Parisis a tányéron, prózai, de hüséges forditásban:

„Don Juannak nevezed magad. De hisz te nem vagy az! Don Juan egy utópia álmodozója, akit mindjárt elfog a kiábrándulás és az undor, mihelyest szivta a virág illatát. Parisis visszaemlékszik szerelmeire és szereti azokat. Minden könyvből gyönyört merit s emlékében ujra olvassa a kiszakitott lapot… – Parisis boldog. Szive, mely mindig telve vágygyal, tétovázás nélkül egyenesen megy czélja felé. Parisis boldog, mert mindig szeret… Az elmult szerelem nem hagy szivében ürt. Don Juanon rajta ül a szenvedés ólomszin bélyege. Don Juan, mihelyt győzött, nem szerette többé szerelmeit! – Parisis a nőért imádta a nőt; mindegyikből tudta élvezni a szépet, a nélkül, hogy a tökéletest a valóságban kereste volna. Mindnyájoké volt, időről-időre, testestül-lelkestül; s mindnyájan kaptak hatalmas szive lángjából, abból a lángból, melyben a kéj az emberi Ideált szüli. – (A kép egy kissé képtelen, de legalább meg lehet érteni s ezt nem minden költői képről lehet elmondani.) Jertek herczegnők, marquisek, kiáltsátok, hogy nevét örökre bevéste lelketekbe; Alice, Violette, gyönyörü viziók, akik büszkén vallottátok, hogy neki meghódoltatok, s akik elkárhoznátok, hogy még egyszer fölleljétek, jertek, mondjátok el, hogy álmotok ideálja ő! – Ó mester! szivedet enyémnek érzem, bár nincs zsenim, mint neked, hogy méltón megénekeljem ezt a hőst, aki lelked mélyéből született. Mégis érzem őt szivemben dobogni. (Közbevetőleg szólva: ez a Georges de Lys katonatiszt volt; látnivaló, hogy egy azok közül, akiknek erénye a szép elv: ahány szállás, annyi szerelem.) Lovelace szerelme irónia volt, Don Juan álma utópia: Parisis szerelmének a neve: Hit! – Hit a szerelemben, melyet Lovelace tagadott, melyben Don Juan kételkedett, folyton keresve azt s nem látva, hogy minduntalan lábai előtt hever; Parisis megtalálta, szemtől-szembe állt vele s nem kért tőle mást, csak azt az égi kegyelmet, hogy mindig szerethessen, a szerelem után.“

C’est du pur Musset – mondaná Jules Janin, amint megirta a „Comédies parisiennes“-ről: „C’est du pur Balzac“.

A mai olvasó azonban, aki kevésbbé könnyen lelkesülő, mint volt a néhai jó „tárcza-király“, valószinüleg naivnak fogja találni ezt a költői ömlengést s mindenekelőtt sajnálni fogja a költőt, aki oly közel járt ahhoz, hogy megértse Don Juant – valamennyi s bármelyik Don Juant – s mégis oly roppant rosszul kommentálja őt. Mindegy; ez a vers elég világosan mondja el azt, amit Houssaye Parisisában kifejezni akart.

Ez az alak azonban nem csupán „ideál“, hanem tipus is kiván lenni. Parisis a második császárság „muscadin“-je, környezete e világ erkölcseit akarja visszatükröztetni. E világ persze csak az udvar és az előkelőség világa. Houssaye számtalan elő- és utószavában nem győzi eléggé hangsulyozni, hogy a mi e körön kivül van, az számára nem létezik. De egyszersmind reklamálja e világ fölényét minden kivüle állóval szemben. Egy helyt a következőket mondja:

„Jól tudom, hogy ha valaki Balzac-kal versenyezni akar, csökönyösen kell ragaszkodnia a vérszegény polgárok rajzához, s rövidlátó aprólékosságokban kell tanulmányoznia a közönségesség végtelen kicsinyeit. S akkor a regény doktorai a Prudhomme ur hangján kiáltoznak: „Mennyire ez az!“ De micsoda! Egy együgyüségnek a fotográfiája! A szoba-regényiró, aki ugy él, mint egy medve, ha valaha fölment volna a Champs-Elysées hires onyx-lépcsőjén, oly messze érezte volna magát Páristól, mint ha Japánban, egy porczellántoronyban járna. De azért tagadja, hogy létezik az, amit nem lát, mikor kinéz az ablakon. Azt mondták rám, hogy Párisnak csak egy szegletét festem. Aki manapság Párist egy képben akarná feltüntetni, olyan ügyességre volna szüksége, mint annak a régi müvésznek volt, aki az Iliás egész szövegét rávéste egy pajzsra. Páris száz világot foglal magában: én azt választottam, mely a legregényesebb, legkülönösebb, melyben a legtöbb szenvedély van, jól tudva, hogy az igazság soha sem veszti el jogait. Arra a szemrehányásra, hogy ismeretlen világot festek, a Paul de Saint Victor, Barbey d’Aurevilly és Banville arany hangján felelek meg: „A nagy Balzac halála óta egy uj világ keletkezett, melyet láttunk alakulni, összeomlani és ujból feltámadni. Ennek a világnak nem volna történetirója, ha Arséne Houssaye, aki elég jól megfigyelhette erkölcseit, nem irta volna meg ezt a _Comédie parisienne_-t.“[12]

A Commédies parisiennes tehát kiegészitése, sőt betetőzése kivánt lenni annak a nagy münek, amelyet szerzője egésznek gondolt, s _Comédie humaine_-nek nevezett. Valóban, ebből a hatvan és egynéhány kötetből csaknem teljesen hiányzik az előkelő világ. Tele vannak a mesterségek embereivel s az arany más rabszolgáival, akik többé-kevésbbé, de a leggyakrabban mégis becsületes uton törnek e sárga lidércz után. Egyebekben is nagyon nélkülözik a nemes világ erkölcseit. Hiszen – hogy Balzac legnagyobb kritikusát, Tainet idézzem – „alkotójukból is hiányzott a valódi nemesség; Balzacnak semmi érzéke sem volt a delikát dolgok iránt; bonczoló kezei bemocskolták a szemérmes lényeket; elrutitották a rutságot.“ A Balzac világa alantas, bár telve van hatalmas alakokkal. Titánok azok, kik a föld mélyében kovácsolják óriás miveiket, az izzó arany halvány világa mellett.

Monografiát irni a magas körök erkölcseiről, arról a világról, melynek uralkodó szenvedélyét nem a meggazdagodás vágya, hanem egyéb, emelkedettebb érdekek szitják, bizonyára kiváló müvészhez méltó feladat. A nagyvilág sima padlóján hozni müködésbe olyan erőket, amilyen egy Grandet emberfeletti akarata, egy Brideau ördögi elszántsága, vagy egy Hulot rémitő szenvedélye, oly nagy munka, amely hatalmas kezü alkotót kiván.

Azért, aki elolvasta a Houssaye programmját, érdeklődve fogja végignézni Parisis herczeget, azon a hires onyx lépcsőn, ott a Champs-Elysées mögött.

Az első, ami az olvasónak feltünik Parisis herczeg történetében, az, hogy a tizenkét kötetes regénycsomónak Parisison kivül más szereplője nincs. Nincsenek körülötte, csak puszta nevek. A férfiak, hivják őket Montjoyeuxnek vagy Rio herczegnek, Santa Cruznak vagy Georges d’Aspremont-nak, mindannyian csak apró Parisisok. Ugyanaz a foglalkozásuk, azaz mindannyian semmittevők, hősei az álarcos báloknak s Herkulesei a cabinet particulier-knek; ugyanaz a gondolkozásuk, azaz egyik sem gondol egyébre, mint vig lakomára s apró hóditásokra; ugyanaz az érzésük, azaz egyik sem érez semmit, hacsak azt a sajnálatot nem, amit Neró, hogy nem birhatnak minden nőt. Ugyanazt teszik, ugyanazt az életet élik, s ugyanazt a nyelvet beszélik, mint Parisis, legfeljebb azzal a különbséggel, hogy más sorrendben jutnak a nőkhöz, másféle lépcsőt készittetnek és nem éppen onyx-ot, és mikor ezt a lépcsőt használatba veszik, még keresettebb elmésségekkel fogadják hölgyüket, mint Parisis herczeg szokta. Épp oly ellenállhatatlanok s épp oly csodált lények az alsóbb régiók előtt, mint nagy előképük; mindenki szerelmes beléjük, mint amabba; ugyannyira, hogy öreg milliomosok, akik ezeket az urakat csak hirből ismerik, sietnek meghalni s rájuk hagyni millióikat, égve a vágytól, hogy összekapargatott kincseik elegánsan repüljenek el. (Aki nem hiszi, nézze meg a _Les parisiennes_ első kötetét, ahol Georges d’Aspremont-t, abban a pillanatban, mikor magát megöngyilkolni készül, egy ismeretlen milliomos ur igy segiti ki a pillanatnyi zavarból.) Egyik olyan, mint a másik, s csak annyiban különböznek egymástól, mint a sakktábla koczkái, egyik fehér, a másik fekete, egyik szőke, a másik barna. Az olvasó, ha nem rendelkezik különös memóriával a neveket illetőleg, jól teszi, ha megszámozza őket.

Ami a nőket illeti, szintén ilyenformán áll a dolog. Houssaye azt mondja valahol, hogy Parisis története „női arczképekből és nők leveleiből áll, melyek a párisi magas világ legbájosabb titkait foglalják magukban“. Nos, ezeknek a leveleknek stilusa, helyesirása nagyon egyforma, az arczképek ugyanazok, csak a jelmezekben különböznek egymástól. Egyik a nagyvilági nő báli toilettejében van, másik szinész-kosztümöt visel, a harmadik nagyon nyárias öltözetben ült a fotográfus elé; nem tudom, mi lehet. Ezeket már a haj szine sem különbözteti meg egymástól, – mert ki tudhatná, minő szin lappang a szép, vöröslő fürtök alatt, – sőt azt sem, hogy a hajadoni, vagy a férjezett statushoz tartoznak-e? Ezt a körülményt a Houssaye hősnői nem szokták tudomásul venni. Csak egyetlen pontról lehet megismerni, hogy mégis kétféle kategóriába tartoznak, arról a pontról, amelyről a jegyzők szoktak beszélni, akik tudvalevőleg a számok emberei. Houssayenak a legelmésebb mondása az, hogy van nő, aki a szerelmet a mások pénzének tartja. Aki a „Comédies parisiennes“-t irta, az csak ezt az egyetlen nőt ismerte. S ha ismert még egy másikat is, ez amattól csak annyiban különbözött, hogy szerelem dolgában kommunista volt ugyan, – de amint hogy vannak ideális kommunisták is – lemondott a vagyonfelosztásról.

Ezeknek a nőknek, akik oly könnyen gyuladnak, mint a gyufa, s akik oly könnyen dobják magukat az utszélre, mint más ember az elhasznált gyufaszálat dobja a kövezetre, – ezeknek a nőknek szultánja Parisis herczeg.

Megérdemelte őket, eleget foglalkozott velük. Tizenkét köteten át nem tesz egyebet, mint hogy váltogatja az odaliszkeket, mint a keztyüt. Az igaz, hogy némi czeremóniával teszi. Mikor álarczos bálba megy, Faust jelmezét ölti magára, s hogy alkalomszerü elmésségekkel hóditgathassa a hölgyeket, előkészületül Goethet olvassa. Egyszer aztán talál egy Gretchenre, akit nem lehet idézetekkel elszéditeni: elveszi feleségül. Aztán a „Grandes dames“ végén, forma szerint meghal, párbajban. De – ne „kiáltsatok, Alice, Violette, gyönyörü viziók“, – a „Courtisanes du monde“-ban ismét feltámad s ezzel tökéletesen meghal a legjobb hiszemü olvasóra nézve is, aki eddig a legnagyobb türelemmel vette tudomásul párbajait és egyéb izléstelenségeit, – s aki a morál filozófia révén elnézte azt is, hogy az ideális hős mily ügyesen és mily nagyuri módon él a mások vagyonából. A feltámadás azonban, a magas körök Rocamboleját teljesen egyenlővé teszi a csapszékek és csapóajtók hősével, s ennél a pontnál megszünik az irodalom.

Paul de Saint-Victor, akinek sokat meg lehet bocsátani, mert sokat és szépet irt, barátsága tuláradásában azt mondta Parisis herczeg történetéről, hogy száz év mulva, mint a XIX. század intimus emlékiratait fogják olvasni. Lehet, de csak abban az esetben, ha akkorra a „Comédie humaine“-ből egy papirszeletke sem marad hirmondónak. Addig, mig ez meg nem történik, az utolsó liontypusnak mégis csak Rastignac-ot kell tartanunk, mindama sötét dolgok daczára, melyeket lehetetlen emlékétől elválasztani. De ha lion-typust nem is szolgáltatott a második császárság a regénynek, ez fenn fogja tartani courtisanejainak emlékét. Ő volt ugyan, aki a franczia-porosz háboru kitörésekor, regénycziklusának végére, e büszke szavakat irta: „és most, itt nyugszik egy világ, melynek külön lapja lesz a történelemben“, – de nagyon valószinü, hogy ennek a külön lapnak az lesz a czime, hogy: _Nana_.

*

Ami a Houssaye irói arczképén dandy-szerü, nem az, hogy mester-munkájául egy balul sikerült dandy-typust választott, ámbár a Parisis üressége és ennek az ürességnek a bálványozása, az iróban is egy gavallér léhaságát sejteti.

De Houssayenak egész gondolkozása és gondolkozásának minden formája a dandyre vall, ha ugyan szabad e mulékony értelmü szóval jelölni azt a mindig élő tipust, mely a hajdani cortegianotól a legutoljára emlegetett „gommeux“-ig, minden változatában ugyanazokat a belső sajátságokat mutatta.

A dandynek nincs filozófiája. Nagyon nehéz suly volna ez a telivér paripák könnyü lovasának. Minthogy minden idejét a nagyvilági élet foglalja el, nincs alkalma az elvont dolgokkal foglalkozni; később aztán el is veszti a kontempláczióra való képességét: mert ehhez is training kell. Azt a pár szemer bölcselkedést, amire a nagyvilági életben szüksége van, készen kapja másoktól, akiknek ez a mesterségük, amint készen kapja a ruhát, amelyet visel. S mivel az utolsó divat még mindig az, amely a XVIII. században nyert a szalónba bebocsáttatást, a dandy született szkeptikus. De mert ő sem ment attól, amitől senki sem szabad, s mert vannak negyedórái, amikor a „föld felett valókról“ gondolkoznia kell: ezek az óriás kérdések őt erőtlenül találják. Ennélfogva babonás. Houssaye is az. A „Comédies Parisiennes“ több példáját mutatja e furcsaságnak. Nemcsak Parisis hisz a jóslatban, az iró is hiszi a Parisisok legendáját és azoknak sulyos végzetét kérlelhetetlen pontossággal teljesiti.

A dandy életének czélja a nő. Nem egy nő, nem egy nehány nő, hanem minden nő. A végtelen kultusszal, melylyel nekik áldoz s mely természetes következménye annak, hogy a nagyvilági élet megteremtői s fentartói az asszonyok, – sajátságosan egyeztet össze bizonyos képtelen megvetést, melyre a hajlamot XVIII. századbeli apáitól örökölte s mely részben a mult század szabadabb erkölcseinek, részben a maga könnyebb sikereinek a következése. A nő bálvány előtte, de olyan bálvány, aminő az afrikai vadaké, akik isteneiket házi butornak használják, s akik bálványaikat elhajitják, mihelyt a házi czélokra nem alkalmasak. Ez a szkeptikus imádat a dandy kizárólagos sajátsága. Rátalálni erre a vonásra Houssayeben is. A _Comédies Parisiennes_ telve van az asszonyok aljasságaival, melyeket – mint Houssaye valamelyik barátja irta – egy „szkeptikus“ jegyzett fel, de olyan szkeptikus, akinek vannak negyedórái, amikor mindent megbocsát. „Ó asszony, asszony, asszony!“ – sóhajtott fel valahol a _Grandes dames_ irója Beaumarchaisval. És ellágyulása pillanataiban a Dumas fils társadalmi doktorkodását negélyezi, s azt a tanácsot adja, hogy akik megtámadják a nőt, kezdjék ezt a védelemmel. Másutt, csak ugy mellékesen, türelmetlenül panaszolja, hogy az apasági keresetnek nincs helye. Hanem aztán csakhamar eldobja a társadalom sebeit nyitogató scalpellumot, s gunyolja, amit előbb szánt. Csakugyan a védelemmel kezdi s a támadással végzi. És ha kedve volna minden ötletét axiomában fejezni ki, sokszor szólalna meg olyan formán, mint az operette-miniszter: „Az asszony minden baj oka, csakis az asszony, csakis az asszony.“ Ekközben pedig nagy előszeretettel ir egy könyvet a demi-mondaine-ek és az extra-mondaine-ek kedves büneiről _Ezeregyéjszaka_ czim alatt.

A dandy nem tud semmit komolyan, de a müveltség máza tökéletes rajta. A világban, melyben él, mindenhez hozzá szólnak: irodalomhoz és müvészethez, politikához és tudományhoz, természetesen csak könnyen és fölületesen, mert nem illik olyat mondani, a mit valaki esetleg nem érthet meg, mert jó izlésü ember kerüli a nagyképüséget, s mert végre ott a legfőbb czél csak az, hogy az ember visszatetszést ne keltsen s nevetségessé ne váljék. A dandy tehát, hogy mindenhez hozzászólhasson, minden iránt érdeklődik; de semmi érdeke, hogy bármely kérdésnek komolyan a mélyébe nézzen. Nem is teszi. Figyelme kettőzött olyan dolgokkal szemben, amelyek asszonyokkal, szinházzal, s mindazzal foglalkoznak, ami mindig napi érdekü. Ismereteit tehát egy részről az általános felületesség, más részről a szalonszerü dolgok előszeretete jellemzi. Ez különbözteti meg a Houssaye „komoly“ munkáit is, mások hasonló tárgyu könyveitől. Ó, járatos ő sokféle dologban. Hozzászól a történelemhez, s megirja La Valliére k. a. és Montespan életét; aztán egyet gondol, s hálával eltelve ama hires asszony iránt, aki a forradalom alatt megkisérlette feltámasztani a megölt szalon-életet, Madame Tallien-t dicsőiti. Ennek a könyvnek: „Notre Dame de Thermidor“ a czime, melynél, csak az a másik jellemzetesebb, amelyikkel az irodalmi essai terére lépett. Ez Voltaire-Királyról szól. Szereti a XVIII. századot, s a kort tárgyaló „tanulmányaiban“ lelkesedéssel beszél Delaclosról, a „Liaisons dangereuses“ szerzőjéről. Ért a müvészetekhez is; könyvet ir a flamand festőkről, a franczia müvészekről, de nem feledkezik meg Lionardo da Vinciről sem. Érdekesek azok a könyvei is, amelyek különböző korbeli szinésznők méltatásával foglalkoznak, például ez a hangzatos czimü: „Princesses de comédie et déesses d’opéra“. Sainte Beuve nem irt olyan könnyüséggel egy hétfői czikket, mint Houssaye egy kötetet. Nagyon jellemzik e könyvek tartalmát a külsőségek, melyekbe öltözve megjelentek. A finom, kemény papir, másodvirágzását Houssaye-nek köszöni. Verseit metszetekkel, tanulmányait arczképekkel adta ki, és soha sem mulasztotta el köteteit hol Velenczében, hol Nizzában lakó, három csillaggal jegyzett herczegnőknek ajánlani.

A dandy nem ugy beszél, mint más ember, igénytelenül és természetesen. Neki mestersége másokat, rendesen persze a nőt, megnyerni; hivatása tetszeni s azért kötelessége szellemesnek lenni. Az ötlet pedig olyan dolog, aminek nehéz parancsolni; annak, aki erőlteti, rendesen balul sikerül. A Houssaye elméssége olyan, mint az álarczos báloké. Elvétve találni benne egy jó mondást, de mennyit kell lenyelni addig, mig erre a mot-ra ráakadunk! Ha finom akar lenni, azt mondja: „a szerelem – Dániel az oroszlán-veremben.“ Mikor vidámságot akar kelteni, azt mondatja egy szellemes nővel: „nem vagyok térkép s nem szeretem a geographokat.“ Idézetei hasonlitanak szép szavaihoz. Ezek közül legjellemzetesebb az, hogy a „Mains pleines de roses, pleines d’or et pleines de sang“-ban, Goethe és La Harpe között idézi Octave de Parisist: „Ez a mosolygó szép asszony a szerelmet és a halált adja neked. De mi az élet szerelem nélkül?“

A dandy sorsa: ünnepeltetés, de csak addig, mig napról-napra megjelen a társaságban. Ha egyszer eltünik, másnap már nem tudnak róla semmit. Ez a Houssaye sorsa is. Lehet ugyan, hogy könyveit halála után is sokan fogják forgatni. De a Coeur Dámát még többen forgatják, s még sincs semmi köze az irodalomhoz. (1885.)

APHRODITE.

I.

Aphrodite istenasszony 1896. évvel a mi Urunk Jézus Krisztus születése után megjelent Páris városának piaczán, s szokásához hiven, lázba ejtett mintegy ötvenezer szegény halandót. Pedig nem is a maga isteni meztelenségében, hanem papirosba öltözötten jelent meg; s nem is az egész világ, csak egyes választottak előtt mutatkozott, a minden piacznál kisebb könyves-piaczon. Szóval – mert hiszen a türelmes olvasó érti már ezt a mi éktelenül sallangos ujságirói nyelvünket – Párisban 1896. telén szenzácziós sikere volt egy könyvnek, melynek hősnője: Aphrodite. Azaz, tulajdonképpen nem is Aphrodite, hanem egy alexandriai hetaira, aki szép volt, mint maga az Anadyomene, s aki életének egy magasztos pillanatában ugy jelenhetett meg Alexandria népe előtt, hogy az álmélkodó sokaság a földre szállott Aphroditének nézte.

Ennek a csodás szépségü alexandriai leánynak a históriája Pierre Louys-t egy pár hónap alatt hires iróvá tette. Pierre Louys akkor huszonöt esztendős fiatal ember volt, akiről _Aphrodite_-je előtt édes-keveset tudott a világ. Irt ugyan már vagy öt-hat kötetet; mint jó hellenista, leforditotta Meleagert, s forditott egyebeket is; de ezek a munkái egy szük baráti körön kivül nem igen keltettek figyelmet. Annál nagyobb feltünést okozott _Aphrodite_-je; az első kiadásokat valósággal szétkapkodták, egy hétig minden párisi ujság az uj csillagról czikkezett, s Louys egy szép nap arra ébredt, hogy többet beszélnek róla, mint Sarah Bernhardtról. Párisban még megtörténik ilyesmi. Ez a két szó: „irodalmi esemény“ ott még nem puszta frázis, amelynek nincs és nem lehet értelme. Másutt müvésznek, irónak, okvetetlenül levelenkint kell szednie a borostyánt, ha ugyan jut neki a borostyánból; de Párisban még vannak „jöttem, láttam, győztem“ diadalok, s ezekből a teli sikerekből nincs kizárva az az iró sem, aki „csak“ könyvet ir, és nem szindarabot.