Part 18

Ön áltatja magát, kedves barátom: emlékezzék vissza a multjára… Tudom, azt mondja magában: Én, ez egészen más… Mint mindazok, akikkel megesett, a dolog.

Nem kimélem önt többé, abban a tudatban, hogy semmi se téritheti le az utról, amely voltaképpen nagyon ismert ut; ugyanaz a zenedarab lesz ez, amely a régi volt, csakhogy most ön lesz a kisérő… ön fog kisérni ezentul a bálokba, meg a szinházakba. De ezek a figyelmeztetések fölöslegesek, most már semmi sem fogja a nagy eseményt meggátolni; annak az embernek, aki annyi szenvedélyt korbácsolt fel, annyi szivet tört meg, annyi hüség-esküt tagozott széjjel, végzetszerüleg meg kell házasodnia. Ez az expiáczió.“

Tulajdonképpen a rejtélyes vasuti emberen kivül csak az egy Pére Didon az egyetlen férfi, aki valamelyes hatással van rá. Tetszik neki a prédikátor ragyogó, intelligens szeme, modorának disztinkcziója, szeretetreméltósága és vidám, jó arcza. Mindez nem akadályozza benne, hogy kifigurázza. Észreveszi, hogy a hires szónok nagyon is tudja a hirességét, hogy megszokta az adorálást, s hogy a lárma, melyet körülötte csapnak, az uj Savonarolát egyszerüen boldoggá teszi. Nem kerüli el figyelmét a prédikátor hanghordozásának a modorossága; s kényes nagyvilági fülecskéjét megütik a barát theatralis szokásai, amint a legegyszerübb társalgásban is, hangját a fuvolaszerüségből a dörgedelmességig ereszti meg, stb. – De elpirul a gondolatra, hogy ez a nagy kamasz barát nem élhet valami kifogástalan életet, s ez a tapasztalat megboszantja. „Még csak az volna hátra, hogy elpiruljak, mikor róla beszélnek!… Pedig igazán hatással lehetne rám, s megvallom, semmi kedvem hozzá, hogy igy legyen. Megigérte, hogy ellátogat hozzánk, s egy pillanatig azt óhajtottam magamban, hogy ne váltsa be igéretét. De ez ostobaság, s most már nincs egyéb kivánságom, mint hogy lefesthessem.“

Ekkora hatásra a szegény Pietro egész hosszu udvarlása alatt nem tud szert tenni. De Pietronak is van egy jó pillanata, ha ez a pillanat első, utolsó, egyszeri marad is. Jákob hét évi szolgálat után fölveti a „vagy-vagy“ kérdését. Moussia csak játszik vele. S később igy irja le e szczénát bátyjának:

„– Mondtam, hogy szeretem önt… s ha az, akit szeretünk, leány: ebből az állapotból nem gázolhatunk ki harminczhat féle módon. Csak egy ut van. Vagy-vagy. Nem igaz? Igy tehát nem lehet többé ide visszatérnem.

– És miért nem? (A naivot adtam.)

– Mert nagyon szenvedek.

És sirni kezdett. Ebben a hirtelen meghatottságban volt valami gyermeki, valami nagyon kedves, de a zsebkendő, melylyel letörülte a könyeit, mindent elrontott.

– Ej, ej – feleltem, s nem is nevettem hozzá – most meg már könyezik is! De, kedves barátom, ha az embernek kicsordul a könye, nem törüli le vászondarabbal, hanem letörülteti azzal, akiért ez a könycsepp kicsordult.“

– – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – –

S ujabb félesztendőt kiván Jákóbtól. A boldogtalan szerelmes csak annyit merészkedik kérdezni, hogy ugy-e, nem fosztja meg minden reménytől? „Mindig reméljen, még akkor is, ha egész kategórikusan _nem_-et mondok is.“

„Végre is – nyugtatja meg Moussia a lelkiismeretét a bátyjához irt levélben – én nem kivánok tőle semmit; ő azt mondja, hogy szeret, én módot nyujtok rá, hogy erről bizonyosságot szerezzen magának. Eddig van. Hát nem mulatságos ez?“

Nem, ő maga se találja olyan mulatságosnak, a minőnek mondja. De hát akkor miért foglalkozik annyit Pietroval? A feleletet megadja erre a kérdésre is, Colignon kisasszonyhoz irt egyik levelében:

„Pietro csak szórakozás nekem. Zene, mely arra való, hogy ne halljam meg tőle lelkemnek a sirámait. _Une musique pour couvrir les lamentations de mon âme._“

IV.

Az a vallomás, hogy Pietro s a kozmopolita világ összes kis grófjai csak apró szórakozások Moussiának, melyek nem valók egyébre, mint hogy felejtessék egy-egy pillanatra lelkének a baját: nem lepi meg a levelezés figyelmes olvasóit. E följegyzésekben már oly időtájt, mikor még igazán feltünő a dolog, meg-megnyilatkoznak valamely különös nyugtalanságnak a panaszkodó hangjai; s ez a nyugtalanság egyre erősebb és közlékenyebb. „Nekem – irja Colignon kisasszonyhoz tizenhatéves korában – aki hét ember helyett óhajtottam élni, alig van egy fertály-életem…“ pedig – folytatja – „Isten nem azért ruházott fel a _mindent látás_ képességével, hogy hiába kinozzon, s hogy semmire se használhassam adományait.“ Majd később: „Azt a kevély álmot dédelgettem, hogy majdan egy nagyon szép és nagyon dicső életet alkotok magamnak; s oly önző szeretettel gondoltam erre az életre, aminővel a festő tekint arra a képre, amelyben remekét akarja megalkotni. Ne szalassza el ezeket az aláhuzott sorokat; itt van minden bánkódásom és melanchóliám oka… Olyan furcsa lény vagyok, aki az életére, mint valami idegen dologra tekint; minden büszkeségem abban volt, hogy ez az élet sikerüljön.“ A napló világosabban beszél e tekintetben, mint a levelek. „Határtalanul nagyravágyó és hiu vagyok – irja egy helyütt. – S ha meggondolja az ember, hogy vannak, akik képesek beleszeretni egy ilyen teremtésbe, talán mert nem tudják, hogy milyen?! Ha ismernék ezt a teremtést… eh, azért mégis belebolondulnának!“ Másutt azt mondja, hogy boldognak érezné magát, ha tudna hinni Pietronak, de kételkedik benne, akármilyen becsületes és naiv is az arcza. „Ime, igy van az, ha az ember maga – _canaille_.“ De mit Pietro! Az ő álma: megjelenni, ragyogni tündökölni. Emészti a dicsőség vágya. „Ha királynő volnék!“ – ez a rendes sóhajtása. Rómában járva, igy kiált fel: „Szeretnék Caesar, Augustus, Marcus Aurelius, Nero, Caracalla lenni, szeretnék pápa lenni, szeretném, ha én volnék az ördög!“ s ha nem lehet sem pápa, sem az ördög, legalább kivételes müvészi dicsőségről álmodik. „Mi vagyok én? – irja anyjának. – Semmi. S mi akarok lenni? Minden.“ De hogyan? Csak kettő között választhat: az ének és a festészet között. „Az egyikkel a pillanat legnagyobb diadalait, a másikkal az örök dicsőséget lehet elérni“ – tanakodik magában. A hires tenorok: Rapsaïd és Soria nagyon elfoglalják és nagyon érdeklik. _Faust_ nizzai előadása olyan lelkesedésbe ejti, aminő csak a passzionátus zenészek osztályrésze szokott lenni; igaz, hogy lelkesedéséhez hozzájárul az ünnepeltetés öröme, s az a tudat, hogy páholyában egy eleven szobor s nem egy akárminő kisasszony impresszióját teszi. Majd _Aida_-ról ir gyönyörü lapot, jeléül, hogy a zenének még folyton nagy vonzó ereje van reá, de már Verdi remekét egy képhez hasonlitja, s ilyen refleksziókba bocsátkozik: „A zene arra tesz hajlandóvá, hogy adjuk át magunkat az életnek, a könyeknek, a vigságnak, a szerelemnek, mig a festés olyan munka, mely fölemel a földről, s közömbössé tesz minden iránt, kivéve a müvészetünket.“ S ugy látszik, egy darabig habozik a két müvészet között. Még ezután is vissza-visszatér az álom Catalaniról: de később mind sürübbek a torok-bántalmak, mind gyakoriabbak a látogatások Biarritzba, Cannesba, Nápoly kék ege alá, s az énekmüvészetről lassan elhallgat a krónika.

Hanem azért tovább szövi nagyratörő terveit s egyre tart nyugtalansága, elégedetlensége, melanchóliája. Sehogy sincs megelégedve magával és sehol se érzi jól magát, akárhová megy. „Nem tudom mit csinálunk – irja – s utálom magamat. Rendkivül kellemetlen érzés ez; az ember ugy van, mint a sovány asszony a fürdőben: hiába szalad, követik a lábai.“

S ekközben mind nagyobb és nagyobb helyet foglal el lelkében az az ambiczió, hogy az ecsettel szerzi meg az olyannyira óhajtott dicsőséget. A rajongást a szép képek iránt flórenczi utazásai fejlesztik ki nála. Jellemző őszinteségére, hogy a Palazzo Pitti mükincsei eleinte csak azt a gondolatot ébresztik fel benne, hogy: miért nem öltözködnek az emberek ugy, mint régen, mikor a mostani divatnál csunyábbat már nem is lehetne kitalálni? Szeme eleinte csak a portrékon akad meg; s a szobrok közül csak a rosszul formált lábu Vénuszok intriguálják, talán azért, mert neki nagyon formás kis lába van, amire kellőképpen büszke. De nemsokára már Rafaelt kritizálja, s nem tud eltelni a Fornarina nézésével. Kevéssel utóbb meg müvészet-históriai fejtegetésekbe bocsátkozik, s hevesen, fiatal és kis-lányos határozottsága egész tüzével vitatja, hogy a görög szobrokon az egyiptusi motivumokat és hatásokat kutatni képtelenség. Rómában órákat tölt el a kapitoliumi muzeum márványai között, s már 1878-ban, miután háromszor vagy négyszer látogatott el Flórenczbe és Rómába, azt irja egyik barátnőjének, hogy csak festészettel foglalkozik, hogy nem jár többé a nagyvilágba, s hogy nagyon unatkozik, ha mütermén kivül kell töltenie az időt.

Mária 1877-ben belépett a Julian festészeti akadémiájába, melynek legkitünőbb növendéke lett, s komolyan nekiadta magát a tanulásnak. Ez időtől fogva nem lehet ráismerni többé. Vége az operaházi sorti-knak, a képviselőházi csatangolásoknak, a Worth-ruháknak; szó sincs többé a kis grófokról és a lóversenyek hőseiről. Adieu, kosarak, vége a szüretnek! Régi szórakozásai csupa hiuságoknak tünnek fel előtte, s egész lelkével csak a képeinek él. Leveleiben most már nem találunk egyebet, mint mütermek plánumait, kép- és szobor-kritikákat, atelier-históriákat. A poltavai kormányzóság messzeségében, és spanyolországi utján is csak a munkaterveivel van tele. S az uj életmód szinte fölfrissiti a lelkét. Az élet azelőtt üresnek tünt fel előtte. „Ezen a mi világunkon – irja – mindaz, ami nem szomoru, nagyon ostoba, s mindaz, ami nem ostoba, nagyon szomoru.“ Mindent nélkülözött, mert mindent akart – mondja róla Anatole France. – Most, hogy csak egy a vágya, nem olyan szegény többé. Munkakörében valami lelki-békét talál. S _Andrey_ (ezzel a névvel szignálta első kisérleteit) jóval vidámabb és elégedettebb lény, mint aminő az elkényeztetett kis Moussia volt. Egy uj hang csendül meg leveleiben: a tréfa hangja. (S mily kedvesen, mennyi szellemmel, s amellett mily megnyerő természetességgel tud eltréfálózni!) Érdeklődni kezd a tömeg, a szegények élete iránt; tüzes republikánussá válik, el-elpolitizál, s egy minden irányban független ujságra vágyakozik. És szakadatlanul dolgozik! A „grande médaille“ álma nem enged pihenést neki, s mikor egy-egy „mention honorable“-lal kitüntetik, ez csak fokozottabb munkásságra sarkalja. A tulajdon képeivel semmiképpen sincs megelégedve, s panaszkodik is a mesterének: „Józanon itélem meg magamat, s mondhatom, majdnem teljesen elvesztettem a bátorságomat, amit ön harminczhat lóerővel segitett elérni, s amiért nem is kevéssé haragszom önre… Ha az ember jót akar valakinek, s igazán azt hiszi, hogy az illető beleful a vizbe, bizony nem szép dolog ólomdarabokat dugni a szerencsétlen zsebeibe… De inkább elhibázok egy érdekes és igazán érzett tanulmányt, mint hogy modelláljak… Mindössze három éve, hogy festek. Ez rengeteg idő az én türelmetlenségemnek, de nem sok, közönséges értelemben véve a dolgot… Az első azok közül, amelyeket ön perfidül a festményeimnek nevez, tizennyolcz havi tanulás után készült; az utolsót nagy betegség után, folytonos láz közt csináltam… Látni való, hogy ön nem is sejti, milyen rettenetes, szinte vétkes dolog az, azt mondani egy embernek, aki minden áron tanulni és dolgozni akar, hogy: „Ön! ön már nem tud semmit!“ Hisz ez valóságos morális gyilkolás, kegyetlenebb, mint a másik…“ Nem, semmi áron se akar lemondani álmáról, s beteges érzékenysége szinte megköveteli, hogy álmában ne háboritsák, hanem ringassák el szép csöndesen…

Ekközben tüdőbaja mindinkább előre halad, s mikor a halál árnyéka megjelenik a küszöbön, fellobog benne az életkedv. Most már volna miért élni, s ime – nem lehetnek többé illuziói!… Mindent oly szépnek lát, minden tele van előtte napfénynyel, s meg kell halnia! Görcsösen ragaszkodik bele a tova illanó létbe, de gyermeki sirámairól csak naplója beszél. Leveleiben nincs terhére senkinek a panaszaival.

Ezeknek az utolsó időszakból való leveleknek a tartalma egészen sajátszerü. Rejtőzötten, többnyire álnév alatt, nagy irókat keres fel velük, akiket csak könyveikből ismer, s akik többnyire pszichológok, költők és moralisták. Nem mondja meg határozottan, mit vár a nagy szellemekkel való légies érintkezéstől, de látnivaló, hogy nem a „szép szellemek“ köznapi kiváncsisága vezérli hozzájuk. Ezek a levelek csodálatos mestermüvek. Egy tulraffinált, nyugtalan női lélek subtilis érzés- és impresszió-árnyalatai oly magas szellemmel vannak benne megörökitve, hogy e pszichológiai raritásnak a mását hiába keresnők az egész világirodalomban. E levelekre Bashkirtseff Mária nem kapott olyan válaszokat, aminőket remélt. Felhagyott a kisérlettel.

Azok után, amiket Bashkirtseff Mária utolsó napjairól följegyeztek, gyanitani lehet, hogy a kételyek, melyeket e levelek mindegyike lehel, egy férfi nevéhez vezetnek, s hogy ez a férfi: Bastien Lepage volt. Mária élete utolsó évében ismerkedett meg a nagy festővel, akinek régóta legrajongóbb tisztelője volt. Bastien Lepage akkor már sokat szenvedett a tüdőbaj miatt, mely később megölte. Mária menthetetlenül a halálé volt. S a végzet ugy akarta, hogy e két halálra itélt szivében kihajtson a szerelemnek egy halvány, kései virága… Az utolsó napokban Bastien Lepage mindennap fölvitette magát a haldokló leányhoz. Elbeszélgettek. Miről? Talán a napfényről, a szinekről, az életről. Ilyen lehetett a Jaufre Rudel és Melisande találkozása a tripoliszi várban, éjfélkor. Tulvilági galanteriákban multak el a perczek és az órák. Napok már nem voltak hátra. Bashkirtseff Mária egy ködös őszi délután halt meg, a Bastien Lepage karjai között.

A jövő olvasóját bizonyára egészen más részletek fogják érdekelni e levelezésből. Azok, melyek előttünk szinte köznapiaknak tünnek fel, s inkább csak azért szurnak szemet, mert azonegy alaknak az életében jelentkeznek, és szinte meztelen őszinteséggel nyilvánulnak. Érdekelni fogja például a jövő olvasóját az ellenmondásoknak az a nem leplezett sokasága, mely a Bashkirtseff Mária lelkében helyet talált. A mi korunk emberét mindenekelőtt az ellenmondásoknak ez a szövevénye karakterizálja. A mult alakjai egészben véve hivek voltak egy-egy filozófiához, egy-egy általános felfogáshoz, ha cserélgették is koronkint a világnézeteiket és felfogásaikat. Arra, hogy az ember ideig-óráig sem csatlakozik e rendszerek valamelyikéhez s a tulajdon hangulatán kivül semmiféle szellemi áramlatnak sem enged uralmat maga felett: a mi időnk adja az első példát. Az emberi gondolkozás történetében unikum az a nonchalance, melylyel a modern ember a lét nagy kérdéseivel szemben viselkedik. Régebben az ember, ha nem tartotta magát semmiféle valláshoz, tartotta magát egy tetszése szerinti filozófiához, melyet, ha módositgatott is a tulajdon használatára, egészen soha se lökött el magától. Ma, a raczionalizmus csődbe jutása, s a materializmuson épült népies filozofémák komikus krachja után bárminemü filozófa még inkább diszkreditálva van, mint a temérdek vallás. A modern ember tökéletesen perplex a lét nagy kérdéseivel szemben. Oda jutott, hogy semmire sem támaszkodik többé, de mindent lehetségesnek tart, még a legnagyobb képtelenséget is. És főképp a legnagyobb képtelenséget. Ugy találja, hogy illuzió és illuzió között a régi mese többet ért, mint az ujabb. Nostalgia fogja el, régi álmaira emlékezvén, s ezekre legalább kegyelettel gondol, mig az ujabbak csak a kiábrándulás boszuságával töltik el. S tulhajtva pyrrhonizmusát, a semmivel sem törődés álláspontjára helyezkedik. A „que scais-je“ az idők folyamán „je m’en fiche“-sé torzul. Az ujkori szkeptikusnak nincs egyéb vágya, mint hogy megadja magát mindannak, ami a régi rendszerekben megnyerő volt; s ehhez képest vallásos, sőt fanatikus, pantheista vagy pozitiv gondolkozásu, Istentagadó vagy babonás, a hangulata szerint, Bashkirtseff Mária reggel és este buzgón imádkozik a görög ritus szerint, délelőtt tagadja, hogy: van lélek, délután az alvajáróhoz megy, s a jövendőjét kérdi tőle, este kineveti pére Didont, az összes egyházatyákat, Aristotelest, Kantot, Schopenhauert, Comte Ágostont és Herbert Spencert, s nem tesz kivételt önmagával sem.

Egy másik jelenség, mely fölöttébb karakterizálja a mi időnk emberét: az élet ürességének a hite s e mellett: a haláltól való ideges félelem. Ismét egy ellenmondás, mely a maga teljességében igazán uj, s mondhatni _fin de siècle_. Az évezredek óta, mióta az ember eszmél, s lelki vivódásait a papyrusokon közölni tudja azokkal is, akik még nem éltek az ő halála órájában: soha se volt rá eset, hogy a halál gondolata ily roppant, mozdulatlan, sötét felleget vetett volna az emberi gondolkozás tükrére, az irodalomra, mint a mi időnkben. Mit jelent ez? Hisz a halál gondolatának egyformán sujtónak kellett lennie minden élőre, minden időben; honnan van tehát, hogy e rettenetes gondolattal való örök évődés csak épp a mi korunk szomoru kiváltsága? A gondolkodás földhöz ragadtságában, vagy az idegek elernyedtségében, az általános hypochondriában találhatjuk fel e jelenség okát? Annyi bizonyos, hogy e rémes hangulat folytonossága a cselekvés századának nehéz válsága gyanánt tünik fel a figyelmes szem előtt. És különös, mig az arany-korban, mikor az élet becsének az ember még naivul tudott örvendeni, az élet elvesztésének a képzete nem járt ilyen válságokkal: a rémlátások mai napság legfőkép azokat látogatják meg, akik az elveszteni valónak, a féltett életnek az értékét korábban a legkevésbbé tudták megbecsülni.

A jövő olvasója ugy fogja találni, hogy a mi időnk e jellemvonásaival rejtelmes, de nem megmagyarázhatatlan összefüggésben van még néhány ismert, gyakran vitatott karakterisztikona a jelenkornak: az élni sietés mániája, az ambiczió szertelensége, a mohó élvezetvágy, melylyel elég sajátszerüen együtt jár az élvezetekre való képtelenség, a szerelmi gyöngeség, nem a fizikai értelemben vett, hanem a fogékonyságnak, a gyulékonyságnak az a fogyatékossága, melyet az ujkori moralisták az _impuissance d’aimer_ elnevezésével jelölnek. Ugy fogja találni, hogy ezekhez a jellemvonásokhoz okozati összefüggésben járul hozzá: az általános meggyőződéstelenség, az elvek lazasága, a hajlékony, impresszionista gondolkozás-mód, az elme örök nyugtalansága és szeszélyessége, a léleknek a kételkedésre, a gunyra, a nem-bánomságra való hajlandósága. S hogy e jellemvonások mily „elváltozásokat“ idézhetnek elő egy női lélekben, erre aligha talál jobb példákat azoknál, amelyeket a Bashkirtseff Mária leveleiből és naplójából merithet.

Aztán meg e napló és e levelek lapjai között egész pompájában ismerheti meg azt a női tipust, mely a mult irodalma előtt teljesen ismeretlen volt: annak a nőnek a tipusát, aki szüzi testében a jó és a rossz teljes tudását hordozza, s akinek gondolkozását e tudás csömöre elbetegiti, anélkül, hogy a test déboire-jaiból valaha része lett volna.

Megismerhet egy uj női alakot, aki csak most kezd lizáló kor emberi szörnyetegének, a megtestesült homoduplexnek női példányát, akinek átka az, hogy lelkének egyik felével folyton ellenőrizze, lesse és figyelje a másikat.

Megismerheti e korszak uralkodó praetenzióját, azt a dölyföt, melylyel a jelen embere az Igazság rajongó szeretete nevében fölfedi társai előtt minden gyöngéjét, minden nyomoruságát s büszkélkedik a meztelenségével.

Megismerhet egy uj női alakot, aki csak most kezd szerepet játszani az emberiség történetében, s aki lelki éberségével máris fölényben van vetélytársa, az egykori zsarnok felett.

Megismerheti az irónő egy uj tipusát, aki látóköre szélességével és müveltsége kincseivel elhomályositja a régieket, a szerencsés intuiczió kiváltságosait; megismerheti a Lucien Perey-k és Arvéde Barine-ok egy egálisát.

És végre megtalálhatja e kötetben azt is, amit a mai ember kibékitő vonásának nevezhetnénk. A morális nyugtalanságot értem. A mi időnk emberéről sok rosszat mondhat a jövő filozófusa; de ez az egy vonás bizonyára engesztelő hatással lesz reá. Mert mindenesetre mellette szól a jelen emberének, hogy mig ősei a nagy vérontások és formidábilis vétkek elkövetése után is zavartalan lelki békében élték le penziójuk napjait, a nyomorult epigon, hitvány bünei miatt, örökös meghasonlásban van önmagával.

EGY IRÓ GAVALLÉR.

– _Arsène Houssaye._ –

Négy vaskos kötet, melyek cime: _Vallomások_, alkalmat adott Arsène Houssaye barátainak, akik pedig voltak elegen, hogy az 1885-ik évben még egyszer felrázzák lethargiájából a jó öreg akadémiát, ilyen értelmü szavakkal: „Ime, egy virgoncz legény, „ung gentil compaignon“, ahogy ősapáink mondták; ötven éve már, hogy udvarol minden cocottenek, s neked, ó cocotteok legszeszélyesebbike; nos, hogy tetszik?“

Hát sehogyse tetszett. A negyven irigylésre méltó karosszéknek, ha véletlenül mindannyian egyszerre veszitenék is el a gazdáikat, mind a negyven gazdát, megvannak a maga predesztinált uj gazdái. És Houssaye csak a negyvenegyedikkel vigasztalhatta magát, a „kimaradtak“ hires karosszékével, melynek történetét ő irta meg, Molièretől Bérangerig. De mi neki Hekuba s az utókor minden dicsősége? Megirta rég, hogy ő csak a jelennek ir, nem is a tudós, öreg jelennek, hanem a huszonötéves, vidám, szép jelennek, mely drága ruhában jár és az Avenue de Friedlandon lakik.

S aztán, elég része volt az ünnepeltetésben, hogy ne kivánja meg az utókor tömjénezését is. Ama kiválóan szerencsés irók közé tartozott, akiknek minden lépte egy-egy sikert szerzett. Olyan megnyerő irói egyénisége volt, hogy a prestiget, melyet két kézzel előlegeztek neki, ötven kötettel sem tudta elpazarolni. Mindig előkelő irónak tartották, akinek sok olyan szabad, ami más közönséges halandónak tiltott gyümölcs.

A _Tiltott gyümölcs_, meg a _Rózsaszinü bünök_, – a _Párisi szörnyek_ és a _Vétkes szerelmek_ egy szóval az az irodalom, amely velin papiron prédikálja az erkölcsöt, s meztelen vignette-tel szégyenkezik a kirakatokban: ime ez az Arséne Houssaye hatása. Ezeknek a könyveknek a szerzői, nevezzék őket Monseletnek vagy Catulle Mendésnak, Gypnek vagy Maizeroynak, irjanak finoman, vagy elijesztően, – egyformán Arséne Houssayetól kapták azt az ihletet, mely serdülő zsenialitásukat a hiányos öltözetü irodalmi ideál kicsapongó kultuszára csábitotta. A különböző dekameronok és a lenge tárcza-novellák szerzői méltán nevezték Houssaye-t szeretett mesterüknek. Ő volt az, aki a kemény papirt és a szépnyomást irodalmi müfajjá tette, ő volt az, aki először követelte a filozófia tekintélyét a kétértelmü anekdotának.

Párisban, ahol sohasem voltak szükében elmés embereknek, ennyi irodalmi hatás is elegendő jele annak, hogy az, aki ekkora iskolát tudott csinálni, nincs érdekes irói tulajdonságok nélkül.

Csak ezekről az egyéni vonásokról szólok a következő sorokban; a _Vallomások_ tartalmával nem foglalkozom. Ami e vallomásoknak jelentőséget adott, az ugy sem magában a könyvben van. Mert bár nem érdektelenek azok a küzdelmek, melyekre Houssaye a Comédie szinészeivel szemben kényszeritve volt – szinházi igazgatóságának apró eseményei jelentéktelenek s eredménytelenek voltak. A hét év alatt (1849–1856), mikor Moliére házában ő rendelkezett, a Théâtre Français ügyei oly rosszul álltak, mint azóta soha. Nem sokkal nyomatékosabbak azok a közlések sem, amelyek széles összeköttetéseinek köszönhetők. Rachelről, Mussetről, ma már teljes lehetetlen valami eddig nem ismertet mondani. Hüséges barátaik siettek följegyezni balgaságaikat; az adomák róluk, valamint Théophile Gautier-ről, Gérard de Nervalról, Roqueplanról, s az egész romantikus táborról, régóta közkézen forognak. Megirtak egymásról mindent, ami csak megirható volt, néha még azt is, amit nem kellett volna megirni. Houssaye többi barátai közül: Jules Janin, Paul de Saint-Victor és a még kisebbek meg épen elvesztették minden érdekességüket. Jules Janin! Ki az, aki ma csak egyetlen elmés mondását idézné? A találékony, ügyes, néha szellemes fő nem csillogtatja többé leleményét; elmult érdekessége, amint elmult ő maga is; nem élte tul csak az egy _Holt szamár_.