Part 17

Levelei nem tárják, nem terpesztgetik elénk, de nem is titkolják el előttünk ezeket a különböző mizériákat. Annak, ami legfőbb érdeklődésünk tárgya, utána kell mennünk; de megtalálhatjuk. Irójuknak nem az volt a czélja, hogy ezeket a mizériákat megértesse velünk; sőt látni való, hogy egyáltalán semmi czélja sem volt, s teljességgel nem számitott rá, hogy a holta után pózba kell állnia a leveleivel. E levelek legnagyobb részének (különösen a korábbi időből valóknak) nem igen van mélyebben járó témája, mint hogy: „Küldjék utánam a fehér napernyőmet“, vagy: „Pincio, a kutyám, elveszett“, avagy tán legfeljebb: „Tessék telegrafálni Worthnak, Laferriérenek vagy Rebouxnak, hogy a báli ruhákat küldjék Nizzába, ahonnan majd utánam küldik.“ Azért ne lepje meg az olvasót, ha elejtett szókból, egyes vonatkozásokból, ismétlődő sóhajokból, szükszavu intimitásokból, sajátságos találkozásokból, megérthető ellenmondásokból stb. – messzire menő következtetéseket állitunk össze. A temérdek vallomás, amelyre épitünk, mind benne van könyvünkben, de nem együtt s nem rendben; ezeket a vallomásokat össze kell keresgélnünk, hogy egymás mellett a jelentéktelenebbeknek látszó intimitások is beszédesekké, kifejezőkké váljanak. Ennek az érdekes léleknek a házába nem tekinthetünk be olyan kényelmesen, mint a _Sánta Ördög_ Madrid palotáiba; a tető eltakar előlünk egyet-mást s az ablakai fölötte kicsinyek, de ha sorba betekintünk rajtuk, hü képet alkothatunk magunknak az intérieurről.

Mielőtt kisérletet teszünk bepillantani ennek a léleknek a rejtekeibe, igyekezzünk megismerni az egész kivételes exisztencziát. A világot, melyben él, környezetét, foglalkozásait; vagy például: egyik szeszélyét a másik után. Az apróságokat, melyekben benne lehet az egész nagy lélek. A gyermeket, akiben benne lehet a nagy ember.

A Bashkirtseff Mária levelezése derült, enyhe világitásu képpel kezdődik. Képzeljenek önök kényelmes uri lakot, melyben gondtalanul, csak a szórakozásnak élő nagy és kis gyermekek nyüzsögnek-mozognak. Mindnyájan rokonok; de csak egy pillanatra vannak együtt. Nagypapák és nagymamák, nagynénik és kuzinok, szép, fiatal mamák és testvérkék, akiket mintha csak skatulyából vettek volna ki. A felnőttek összeülnek közönségnek, a gyermekek pedig rögtönzött szinpadra lépnek, ahol élőképeket ábrázolnak. Ott van az ismeretes Virágistennő, egy egészséges kis Nyár, az obligát Najád, fehér ruhában, sáson ülve, Psyche, amint az alvó Ámort nézi, és a négy évszak. A tavasz a mi barátnőnk: Moussia Bashkirtseff. A szinhely Csernyakovka. A levelet, mely ezzel a sweet home-mal ismertet meg bennünket, Bashkirtseff Mária nyolcz éves korában irta.

Szándékosan irom a nevét ugy, ahogy ő irta. Mi magyarok az orosz neveket a magunk kiejtése szerint szoktuk irni. De ez a név a maga kozmopolita ortografiájával olyan jellemzetes, hogy vétek volna változtatni a betüin. Ez az angolos „sh“, s ez a francziásan irt orosz „eff“ végzet, igy együtt, olyan kifejezők, az egész név ugy illik erre a kozmopolita családra, hogy szinte hamisitásnak tünnék fel előttem oroszabbnak tüntetni fel, mint aminő valójában.

Mert Bashkirtseffék Csernyakovkában csak addig vannak otthon, amig mi egy vendéglőben. Ez a nagyuri család olyan nomád életet él, mint a vándorczigányok. Az ő otthonuk: Európának minden oly városa, ahol a társaság intenzivebb életet él, ahol a felsőbb tizezer a maga világában érzi magát. Bashkirtseff Máriának otthona: Nizza, pátriája: Flórencz, a téli város; legkedvesebb tartózkodási helye: Páris; rendes kiránduló pontja: Róma; lakásuk van Nápolyban, Wiesbadenben és Spaaban; s megfordulnak – még Oroszországban is. A második levélben, mely másfél évvel későbbről való, mint az első, már azt kérdi a kuzénjától, hogy mit hozzon neki a külföldről, ahova készülnek? Hogy kik azok, akik (Márián kivül) mennek, igazán nem tudnám megmondani. A nagy család nem igen van együtt; a különböző tantok, kuzinok és testvérek mindig más-más pontjain vannak a világnak. E pillanatban Mária a mamájával és kuzinjával van; a testvére elutazott a nagynénjével; a kuzin egy harmadik helyen, s Bashkirtseff papa egy negyediken. Bashkirtseff papa különben valóságos férfi Madame Benoiton; soha sincs jelen. Egy levél, melyről később szólunk, némi világot vet rá: miért?

Tizenhárom éves korából Máriának csak egy levele maradt. E levélből megtudjuk, hogy már tud oroszul, francziául, angolul és olaszul s hogy komolyan, de igen komolyan tanul latinul és németül. Egyébként igen szeretne jelen lenni a baden-badeni futtatáson. De hát tanulnia kell s igy csak olvasnia lehet, hogyan futnak az X ur lovai. Ezzel az X urral sokat boszantják a dejeunerek alatt. X urral még találkozunk.

A következő levelet, mely egy évvel későbbi keletü, Spaaból irja. Eldicsekedik vele, hogy énekére az egész kaszinó oda sietett az ablakaihoz. A testvére esküszik rá, hogy Máriának az énekét tisztán hallja a Hôtel de Flandreban. A tizennégyéves kis leánynak igen jól esik ez a hódolat. Az álma az, hogy egykor nagy énekesnővé fog lenni. Anatole France, aki naplójáról igen melegen emlékezik meg (La Vie Littéraire II), biztosit róla, hogy Bashkirtseff Máriának rendkivüli terjedelmü (három oktávos) s igazán fenomenális hangja volt. Az ábránd azonban, hogy a jövő Catalani-ja ő lesz, még csak két esztendeig látogatja meg álmaiban. Két esztendeig ingadozik a festészet és az énekmüvészet között. 1876-tól kezdve leveleiben mind sürübben van szó egy torokbajról s mind ritkábban énekmüvészetről.

Spaaban megcsodálja a grottát, de nem kisérli meg a leirását. „A mi elismerésünk, ugymond, csak megalázó lehet a remek, magasztos és fenséges dolgokra nézve.“ Különben, őszintén szólva, a grotta kevésbbé foglalkoztatja, mint a spaai versenyek. Végre elemében érzi magát. Ma még gyülöli a magánosságot, a társaság életszüksége. És itt van az ő egész udvara: Doënhoff gróf, a kis K., Basilevsky gróf, Souvaroff herczegnek a testvére; tuti quanti. Észrevehetjük, hogy csak a herczegek számitanak. Ne vegyük rossz néven tőle: ez a tizennégyéves kisleány még nagyon meg fog változni. Most persze sokat ad a D. gróf véleményére s D. gróf azt mondta, hogy: „a kis leány ki fogja nőni magát, de sohasem lesz olyan, mint a mamája“. Ez a megjegyzés boldoggá teszi; a mamája igen kedves hozzá, s Moussia ugy érzi, hogy ők ketten még igen jó barátok lesznek. A szerencsétlen kis leány sohasem volt gyermek.

1875-ből már egész csomó levél van előttünk. Moussia és a mamája Schlangenbadban vannak. „El se képzeli kedvesem, – irja a nevelőnőjének – micsoda mélységes csönd és nyugalom van itten, azt hiszem, a sirban sokkal mulatságosabb lehet az állapot… Ha meggondolom (és pedig gyakran gondolok rá), hogy az ember csak egyszer él, csak szidni tudom magamat, hogy a májas hurkák országában töltöm az időmet… A vidék gyönyörü… de a balustrade-okra senki sem támaszkodik, az alléek elhagyottak, a poetikus és festői lépcsők üresek. Mialatt e szép dolgokat megbámulom, nem győzök eléggé szánakozni magamon…“

Későbbi leveleiben, melyeket már Párisból, a Grand Hotelból irt, azt vallja, hogy két hét óta csak akkor lélekzett föl, mikor elérte a franczia határt. Némi szemrehányást tesz magának, hogy nem tudta fékezni az elragadtatását, mikor a nagybátyja Párisba vitte. „Rossz leány vagyok, azzal hagytam el a mamát, hogy boldogan távozom. Ez rosszul esett neki; nem tudják, hogy mennyire szeretem és a látszat után itélnek meg. Oh, a látszat szerint nem vagyok valami gyöngéd szivü, de hát, Istenem!…“ Szegény kis teremtés boldog, mint oroszlánszivü Richárd, mikor megszökhetett osztrák fogságából. Schlangenbad nem az ő tizenöt éves temperamentumának való hely volt; mig most, Párisban ugy érzi magát, mint a hal a vizben. Nagynénjével, Romanoffné asszonynyal, sorra járja összes szállitóit, akik „valóságos angyalok s nem is olyan drágák, mint hitte.“ Velök van K., akinek roppant sok hasznát veszik, meg az a majom L., s az összes nizzai ismerősök. Szóval Párisban otthon érzi magát, és hamarosan kiheveri Schlangenbadot.

Ne itéljünk mi sem a látszat szerint. S ne formáljuk meg tüstént e vallomások alapján azt a hamaros itéletet, hogy Moussiának a természet iránt nincsen érzéke. E vallomások csak annyit árulnak el, hogy a társasági ösztön a fiatalság minden tüzével lobog ebben a tizenöt éves szivben. Nagyon fiatal és nagyon nyugtalan lélekkel van dolgunk; s a fiatal és nyugtalan lélek nem türi a magánosságot. A magánosság csak azoknak való, akik vagy egy teljesen megnyugodott békés ént, vagy egy nagy ambicziót, vagy egy nagy érzelmet visznek oda; legyen bár ez a nagy érzelem egy dédelgetett, ápolgatott nagy fájdalom. Az ember ugy van alkotva, hogy mindig kell neki a társaság; csakhogy ezt a társaságot megadhatja neki az egyetlen egy gondolattal való elfoglaltság is. Azoknak, akiknek ezt még keresniök kell, s akiknek a világ még szüz föld, a remeteség börtön. S a börtön még akkor is türhetetlen, mikor paradicsomhoz hasonló. E vallomások tehát nagyon természetesek. Moussia még csak tizenöt éves. Óvakodjunk megitélni idejekorán.

S óvakodjunk üresszivüséggel vádolni, miközben a szabóit látogatja. Ne állapitsuk meg jó előre, hogy részére a világ csak herczegekből és szabókból áll. Ha odább lapozunk, meggyőződünk róla, hogy a bevásárlások sportja csak ideig-óráig mulattatja. „A legnagyobb gyötrelem rám nézve – irja később – Mária nénémmel kóborolni. Most is mindnyájan oda vannak; elmentek a Bon-Marchéba. Én itthon maradtam, bezárkóztam a szobámba, ami százszor kellemesebb rám nézve, mint egyik magazinból a másikba csatangolni.“

S otthon, bezárkózva, ilyen gondolatokat közöl Colignon kisasszonynyal, a nevelőnőjével, akihez a legtöbb levelet irja: „Mi az, ha egy nő csak ugy, egészen egyszerüen, szereti önt, oh, ura a teremtésnek! Érdemes-e megbecsülni, ha mindjárt imádja is önt? Igen, ha az ember közönséges lélek. Persze, ha ez a nő előbb fölegyenesedik, aztán a porba omlik ön előtt, akkor már ön is megérti, egész nagyságát, szerelmének a nagyságát. Csak akkor nagy tehát, ha igy megalázza magát…“

Ennek a levélnek az aktualitása elveszett ránk nézve. Valószinüleg csak akadémikus értekezés az egész; később legalább alkalmunk lesz ilyen meggyőződést szerezni. De hogy azt az eszmét, mely annyi irót és poétát foglalkoztatott, ilyen különösen persziflálja, mindenesetre jellemző egy tizenöt éves leányra, pedig ez a gondolat gyakran felháboritja. Valami két évvel később, amikor Faure valóságos elragadtatásba ejti Mephistopheles-ével, – mely „maga volt a megtestesült sátán“ – elárulja előttünk, hogy Faustnak a tárgyát utálatosnak találja. Nem immorálisnak, nem visszataszitónak – ismétli még több hévvel – hanem egyszerüen utálatosnak. A női méltóság érzete mindenesetre korán fejlődik Moussiánál. Dans les âmes bien nées la valeur n’attend pas le nombre des années – mondja Corneille.

De térjünk vissza ennek a nomád exisztencziának a megfigyeléséhez. „Olyan kellemetlen az, – irja Moussia egyik barátnőjének – hogy az ember évenkint egy vagy kétszer találkozik azzal, akit szeret, vált vele egy pár szót, aztán ujra, amint előbb voltunk, egyikünk az egyik végén a világnak, a másik a másikon.“ De azért beletalálja magát a table d’hôte-életbe. „A table d’hôte-nál nagyon mulatságosak az emberek. Vannak köztük braziliaiak, akik folyton néznek és folyton követnek. Ez nem minden: van köztük egy kedves kis angol is, aki folyvást sóhajtozik; ez nem minden: van köztük egy rettenetes orosz is, aki valósággal üldöz… ez nem minden: még az asszonyok is mindig csak engem néznek és csupa öröm, mikor végre előáll a viktória, mely kiviszi őket a Boisba, ahol négy sorban haladnak a kocsik.“ Minduntalan megbotránkozik a férfiak rutságán, s ugy találja, hogy mig előbb minden feketének, most minden rózsaszinünek tünik fel előtte. A Boisban annyi nizzait talál, hogy azt hiszi, Nizzában van. Pedig oly jól érezte magát Nizzában tavaly szeptemberben! Oh, szereti Nizzát nagyon, de nagyon! Nizza az ő hazája, Nizza növelte őt fel, Nizza tette egészségessé, Nizza adta meg arczának szép piros szinét. És Nizza oly elragadó szeptemberben! Reggel: az ég, a tenger, a hegyek. Este: megint az ég, megint a tenger, megint a hegyek. Oly boldog volt ott, hogy nem kivánt többé semmit, hanem imádattal borult le a végtelenség előtt. „Te azt nem érted – irja kuzinjának – mert sohasem tapasztaltad, s én nem tudom magamat megértetni. El nem képzeled, mennyire kétségbe vagyok esve, ahányszor csak azt akarom megértetni, amit érezek. Ugy érzem ilyenkor magamat, mint az az ember, akinek boszorkánynyomása van, s aki álmában nem bir kiáltani!… Különben soha semmiféle irás nem adhat valamit érő képet erről a reális életről. Hogy fejezze ki az ember az emlékeknek ezeket a parfümjeit!… kitalálhatunk és alkothatunk, igen, de másolni képtelenek vagyunk… Hiába érez az ember, miközben ir, csak ismert szók kerülnek ki a tollunk alól: erdő, hegyek, ég, hold, stb. stb.“ Hanem kevéssel azután tudatják vele, hogy a szülei villát és birtokot vásároltak Nizzában, s egyszerre vége a lelkesülésének. „Csak Párisban lehet élni – irja nagynénéjének – másutt mindenütt csak vegetál az ember, de nem él. Ha arra gondolok, hogy Nizzában maradunk, szeretném a falba verni a fejemet… Eladni oroszországi földjeinkből és vásárolni Nizzában! Hisz ez őrültség!…“ De az utóirat megmagyarázza a tizenötéves fő összes ellentmondásait: „Ime az arczképem, mint Mignon, az élőképekből.“

III.

Ha Moussia álmodozva gondol a távolból Nizzára, s kétségbeesik, mikor azt hiszi, hogy ott kell megtelepednie: ez igen természetes. Nizza az imént még az emlékezés és a messzeség ködében, ragyogónak tünt fel előtte, de az emberi szivnek egy igen közönséges törvénye szerint, annak, ami már megvan, óráról-órára foszlik a varázsa. S Moussia beleszokott már a nomádéletbe; az egyhangu, soha sem változó életmód gondolata rettenetesnek tetszik neki. Aztán meg e pillanatban rajong Párisért. Azt az időt éli, mikor Páris a világ egyetlen városának tetszik a fiatal lélek előtt. „Ön tudja – irja nagynénjének, önönmagát ironizálva – hogy ki nem állhatom a boulevardokon és a boltokban való ténfergést. Egyedüli gyönyörüségem: élvezni a tiszta falusi levegőt, teli tüdővel szivni magamba a Bois édes kigőzölgését, bámulni a természetet… a kocsikat és a toilette-eket.“ Majd másutt igy csufolja ki a tulajdon hangulatát: „Ha tudná, milyen szép Páris! Laferriére-nél (a hires szabónál) nagy ujság van. Karolina fürdőre ment. A magas sovány helyettesiti, és nem is rosszul. Ezzel legalább azt csinálom, amit akarok.“ Néhány hónap multán vége ennek a lelkesülésnek. Egy rossz órában, mikor „szerencsétlen mandolineja csak panaszos hangokat ad“, azt irja, hogy utálja Párist. Nizzát ismét kegyébe fogadja. Mikor Flórenczből ujra ellátogat oda, már Monte-Carlónál rózsaszinüvé válik az arcza, s ujjong örömében, mikor megérkezik. Kevéssel utóbb Flórencz a világ legszebb városa, majd Róma, eltalálják-e, miért? „A kivonulás az operából nagyon szép; a csarnok tele van férfiakkal. Egy eleven, száz meg száz férfiból álló corridor közepette halad el az ember, aminő corridor Nizzában is van! Csakhogy mig Nizzában alig néhány személy alkotja ezt az ösvényt, itt valóságos gyönyörüség kijönni az operából. Szeretem ezt az ösvényt, melyet emberek formálnak; szeretem ezt a száz meg száz kiváncsi szemet. S aztán itt udvariasak az emberek, helyet engednek.“ Mindezek az apró lelki ellenmondások, folyton váltakozó hangulatok és gyermekes szeszélyek bizonyára nagyon rávallanak a nőre, főképen a leányra, és legfőképen a tizenhat éves leányra. De e remek leány alakját nem is találhatnók oly vonzónak és megnyerőnek, aminőnek látjuk, ha a tipikus vonásokat nem fedezhetnők fel benne. Rendkivüli leány ez (rendkivülivé teszik ritka intellektuális képességei, kivételes müveltsége, s a természeti adományok ama gazdagsága, melyekkel a jóságos természet felruházta), de izről-izre leány. Enélkül sem reánk, sem az utánunk jövendőkre nézve, nem lehetne semmi varázsa. Nem képzelem legalább, hogy azoknak, akik néhány évtized multán a Taine _Thomas Graindorge_-át uj kiadásban fogják megirni (kevésbbé friss impressziók s inkább csak tanulmányok alapján) kedvük kerekedjék a mi korunk asszonyát a Michel Lujzák, a Madame Séverine-ek és a Hubertine Auclerc-ek után itélni meg. Ezekből a szórványosan jelentkező alakokból igen merész dolog volna arra következtetni, hogy a nőiesség fogyatéka hozzátartoznék a mi időnk asszonyának jellemvonásaihoz. A jövendő pszihológusának tárgyszeretetét ugyis zavarólag fogja érinteni a modern fiatal leánynak az az amerikaias, vagy mondjuk: fius vonása, melyet Taine _Graindorge_-ában jegyzett fel, s mely a Goncourt szeretetreméltó _Chérie_-jében is megtalálható. Moussia a _Chérie_-knek, a _monde_ üvegházi virágainak egy pompás példánya; s e levelezés olvasóit semmiesetre sem fogja meglepni az a Goncourt-hoz intézett levél, melyben Moussia névtelenül és nagy titokban, felajánlja naplója használatát Chérie irójának, aki tudvalevőleg azt a különös kérést intézte olvasónőihez, hogy mint a gyóntatójukat, keressék fel őt is intimus közléseikkel. Moussiá-ban ugy, mint Chérie-ben, szemet szurók a fius allure-ök, az amerikai maniére-ek; s azért, hogy hü képet nyerhessünk róla, nem lehet figyelmen kivül hagynunk kisleányos szeszélyeit és bébé-hangulatait.

Egy szép, előkelő, gazdag leány, mikor betölti a tizenhatodik évét, már körül van véve az udvarlók, a kérők és a nagyokat sóhajtozók seregétől. Moussia arczocskáját is hamar megcsapja az a szellő, mely ebből a sok sóhajtásból kerekedik. Még nincs tizenhatéves, mikor Rómából a következő levelet irja atyjának:

„Ön mindig előitélettel viseltetik irántam, bár én soha semmit se tettem, ami megértetné velem ezt az előitéletet. Mindazáltal nem vesztettem el sem azt a tiszteletet, sem azt a szeretet, melyekkel minden jó nevelésü leány tartozik atyjának. Kötelességemnek tartom kikérni tanácsát minden komoly esetben s meg vagyok győződve, hogy azt az érdeklődést, melyet az efféle dolgok megkivánnak, nem vonja meg tőlem. B. gróf megkérte a kezemet. Mama ezt már bizonyára emlitette önnek; de tegnap megint jelentkezett egy kérő: A. gróf, A. biborosnak az unokaöcscse. Azt hiszem, még nagyon fiatal vagyok ahhoz, hogy férjhez menjek, de mindenesetre: kérem a tanácsát, s remélem, hogy meg is fogja adni. Ezek az urak fiatalok, gazdagok, s megvan bennök minden tetszetős tulajdonság. Rám nézve közömbösek. Remélem, felelni fog a levelemre, s a legmélyebb tisztelettel maradok mindig engedelmes leánya.“

A biboros öcscse, akiről ebben a levélben szó van, a legállhatatosabb minden udvarlója közül. Moussia azonban egy cseppet sem törődik vele. Annyira sem érdeklődik iránta, mint ama teljesen ismeretlen fiatal ember iránt, aki a szinházban, az egész előadás alatt „ugy nézett rá, mint egy kis bolond.“ Ha nem tudunk olvasni a sorok között, ugy tünik fel előttünk, hogy Moussiát most csak a báli ruhái foglalkoztatják. Mert a római farsang alatt temérdek dolga van Worth-nak, Laferriére-nek, Reboux-nak, Ferry-nek, Vertus-nek, meg az öltözetek minden boszorkánymesterének. A biboros öcscse azonban komolyabb jelölt, semhogy a család és az ismerősök csak ugy egykönnyen napirendre térjenek fölötte. Anyja pártját fogja a szimpatikus kérőnek, s azzal akar hatni Moussiára, hogy a kis olasz gróf kétségbe van esve. Moussia nem tehet róla, hogy Pietro szerencsétlen; „miért nincs több energiája?!“ Persze, a kis grófnak megvan az a nagy hibája, hogy egy cseppet se emlékeztet Neró szobrára, melyet Moussia a florenczi Degli uffici-ban látott. A távolabb állók mindamellett sehogy sem tudják elképzelni, hogy Pietro semmi hatást se tudott tenni az elkényeztetett Moussiá-ra. Egy barátnője, aki hitetlenkedik, faggatja, hogy vallja meg az igazat; Moussia kifakad s boszuságában előáll összes „szerelmei“ történetével:

„Nem győzöm eleget ismételni, hogy ez a fiatal ember teljesen közömbös rám nézve, hogy nem tett rám semmiféle impressziót, hogy nekem soha egy pillanatra se tetszett, s hogy ha az ő szeme nem akad meg rajtam, száz esztendeig élhetnék mellette, s azt se tudnám, hogy létezik.

Ami az erős impressziókat illeti, nekem csak két ilyenben volt részem; az elsőt tizenhárom éves koromban éreztem. H. herczegről van szó…

Már csak emlékből beszélek, emlékből, mondom, mert már nem is emlékszem rá. Különben, ugy hiszem, hogy ebben a felbuzdulásban sok volt az előre fölgerjesztett és mesterségesen élesztett exaltáczió, amivel tele voltam minden dolgot illetőleg, s amiben akkora volt a gazdagságom, hogy nem tudtam vele mit csinálni.

A második lángom L. gróf volt, de nem a futtatásokon. A futtatásokon csak csinos fiunak tünt fel előttem.

Egy szép nap ugy vettem észre, hogy X. eredeti firma (qu’il avait du genre.) S végre, nem régiben, a vasutnál, amint éppen elindulni készültem Nápolyból, ért el az, amit közönségesen a _coup de foudre_-nak neveztem.

Emlékszik, mit mondtam akkor este. Egyszerre csak belébolondultam, amint rám tekintett a waggonom ablakán át.

Nem tudom, hogy fejezzem ki magamat. Ezek az impressziók megmagyarázhatatlanok, érthetetlenek.

Azóta viszont láttam, de anélkül, hogy e találkozás valami nagy hatást tett volna rám; nem éreztem egyéb emócziót, csak annak az elektrikus, különös megrázkódásnak az emlékét. E második találkozás alkalmával ő maga nem tett rám többé semmi impressziót, de visszaemlékeztem a _coup de foudre_-ra, s ennek puszta emlékére is ujra átéltem ezt a különös érzést, csaknem oly erősen, mint az első alkalommal.

S még ma is igy vagyok vele, bár az egész csak nagy ritkán jut eszembe.“

Ha ezeket a „szerelmeit“ se veszi komolyan, a szegény Pietronak még rosszabbul áll az ügye, mint a levelében emlitetteknek. „Nagyon unatkozom – irja – de azért csak nem fogok belehabarodni valami üresfejü urba, sőt még egy szellemes emberbe sem. A mulatságok ez a fajtája egy cseppet se csábit.“ A római farsangon három udvarlóját kosarazza ki, s a szerencsétlenül járt kérők e levelekben csak mint komikus alakok szerepelnek, az egyik például mindig a szolgájával, mint „Milord és lakája.“ A gavallérok csak arra valók neki, hogy legyenek, akiknek a rovására kópéságokat követhet el. Sodenből két német herczeget meg egy bárót üldöz el a malicziáival, akik közül egyik szerelmesebb, mint a másik. Egyik leghevesebb imádójának a következő _billet doux_-val adja ki az utlevelet:

„Levelének az az előnye van önre nézve, hogy ellenállhatatlanul provokál olyan tanácsokat, amelyeket lehetetlen megtagadni még akkor is, amikor nem kérik.

1. Ne beszéljen soha jogokról, amelyeket _adnak önnek_, vagy kedvezésekről, amelyeket _nem tagadnak meg_ öntől, ami valamivel helyesebb beszéd…

2. Soha se küldjön vissza gitárt rossz állapotban.

3. Ha verekedni akar, soha se várja meg, amig megsértik önt.

S végre, éljen, mint jó keresztény, vagy irjon annak a megnyugtató válasznak a reménye nélkül, amely válaszban azt felelik önnek, hogy levelét elolvasták s nem fogják kiszolgáltatni a nyilvánosságnak.“

Egy könnyebben megnyugvó Céladonnal pedig, aki más házasságban keres vigasztalást, még kedélyesebben végez:

„Azt kérdi, kedves barátom, hogyan fogadtam a nagy ujságot.

Elégedetlenül, dörmögve fogadtam. Minthogy tultettem magamat mindazon, ami az asszonyoknak közönségesen a világát teszi, a hegy tetejéről beszélek, ama szemérmetesség nélkül, mely nem engedi megvallani a gondolatunkat, mihelyt magunk is érdekelve vagyunk.

De hát mi történik önnel? Önre nézve is ütött az az óra, melyben az énekesnők alkalomszerünek látják visszavonulni, hogy még azt mondhassa róluk a világ: ah, mily kár?! Szeretem hinni, hogy ugy van! de ha mégis e nélkül a magasabb nemü ok nélkül követi el a szóban forgó cselekedetet, ugy megvallom, retteneteset csalódtam önben. Én önt már valóságos közmonumentumnak, nemzeti tulajdonnak kezdtem tekinteni… képzelje el, hogy az Arc de Triomphe vagy a Louvre privát-kezekbe megy át. Nem bocsátanám meg ezt önnek, csak a magam előnyére, amint botrányosnak találnám, ha e monumentumokat másnak adnák és nem nekem… Ami szintén bizarr, de az én szememben némileg menthető volna.