Part 16

Mindenesetre jellemző, hogy a _fin de siècle_ irodalmát, mely a „merészség“-eket illetőleg elment a legutolsó határokig, olyanoknak köszönjük, akiknek a konfessziói a csufondáros kávéházi nótát juttatják eszünkbe: „Jesszesz, jesszesz, so solid!“ Bezzeg a romantikusok, akik nagy eszmék felhőin lovagoltak, egészen máskép szórakoztak entre eux, mint a bün mai vizionáriusai. Maxime Du Camp egyik könyvében (_Théophile Gautier_) érdekes eseteket beszél el arról, hogy miképpen mulattak az iró-emberek e század első felében. Alton-Shée meg még egy páran – irja Maxime Du Camp – mindig azon törték a fejöket, hogyan rőkönyitsék meg a bourgeois-t. Egy szép este fekete dominóba öltözött hölgygyel állitottak be a Variétés álarczos báljára. A quadrille megkezdődött, a fekete dominó helyet foglalt a colonne-ban, s a tánczosok, akik közt számos „Ifju Francziaország“ volt, járták javában. Egyszerre a fekete dominó kivált a többi közül, lelökte magáról a fekete dominót s a következő pillanatban olyan kosztümben állt a bámészkodó bourgeois-k között, mint amilyet Éva viselhetett, a fügefalevél divat előtt. A rendőrök tulságosnak találták a kiállitást; el akarták csipni a hölgyet, de az Ifju Francziaország kiverte őket a teremből s tovább tánczoltak, mig egy egész rendőrcsapat nem érkezett, a mikor aztán a hölgyet visszabujtatták dominójába, s kicsempészték a szinházból. Akkoriban igy értették az irodalmi életet. S mellesleg fönséges thémákon gondolkoztak.

A _fin de siècle_ irók (ezt a kifejezést, mely azóta banálissá lett, tudvalevőleg Bourget találta ki) ha könyveikben merészek is, mindenesetre hivatkozhatnak rá, hogy ugy könyveikben, mint a valóságban, komolyabban veszik az életet, mint elődeik. Ha szabadszájuak, ebben csak az egyházatyákhoz hasonlitanak. És őszintébbek is elődeiknél. Nem hallgatják el ama morális kérdéseket, amelyek bizonyára minden czivilizáltabb embert nyugtalanitanak, de amelyekről, hogy emlités ne történjék, ősi konvenczió. A mindenütt ismeretes sebeket, az általános nagy nyomoruságokat, melyeket a régi irók képzelmük megnyerő játékaival felejtetni igyekeztek, emezek feltárják s a közös bajoknak a therapeutikáján törik a fejüket, noha ők maguk tán még az egészségesebbek közül valók.

A Bourget komolysága és őszintesége sokkal kétségtelenebb, semhogy az Augier gyakran használt ötlete vele szemben igazolható volna. Már csak azért is, mert Bourget, amily komoly, épp oly illedelmes, s ha őszinte, őszinteségét nem mondhatni olyan meztelennek, mint a naturalisták némely revelációit.

A _Physiologie de l’amour moderne_-ben, mely legintimusabb gondolatait tartalmazza, nem ő maga beszél, hanem egyik alakját, a _Mensonges_-beli Claude Larchert beszélteti. A _Mensonges_ olvasói emlékeznek, hogy René de Vincinek, a regény hősének, kinek Madame de Moraines-vel való szerencsétlen szerelmi története a regénynek főtárgya, van egy idősebb jó barátja, akinek a neve Claude Larcher. Ez a Claude a _Mensonges_-ban egy Colette Rigaud nevü kis szinésznőbe szerelmes; Colette szereti is Larchert a maga módja szerint, ami azonban nem akadályozza benne, hogy füvel-fával megcsalja. Claude szabadulni akar e gyötrelmes szerelemtől, de hiába; a vizitündér egyet simit a jó Harold Harfagar király homlokán és Harold Harfagar király ismét békésen ül a tengerfenéken.

A _Physiologie_-ban Bourget ugy szerepel, mint ennek a Claude Larchernek a végrendeleti végrehajtója és kiadója. Nem rejtőzik el, hanem elburkolózik. Ami izlésre vall. Mert ha egy-egy szót tulságosan bizalmasnak kellene tartanunk, nem tehetnők érte felelőssé az irót magát, hanem csak az alakot, akit beszéltet.

S Bourget mindvégig megmarad ebben a fikczióban. A _Mensonges_ Larcher-je szól e könyv lapjairól, akinek a szava sokban különböző a Bourget szavától. Bourget regényeinek előadásában mindig megőrzi a filozóf közömbösségét, Claude Larcher-ban sok a keserüség és az önguny, sőt van némi póz is.

De akár Claude Larcher, akár Bourget a beszélő, annyi bizonyos, hogy e gondolatokban temérdek finomság van. Bámulatos megfigyelések, melyeket egy hasonlithatatlan stilista ad elő. Ne tessék e könyvben egy nagy ideát keresni (e könyv vezérlő ideáját mindenki könyv nélkül tudja) s még kevésbbé azokat az axiomákat, melyek kerek, rövid és fordulatos alakban semmit sem mondanak. Nem egy „bölcs mondás“-gyártó könyve ez, hanem egy filozófusé, aki mellesleg költő is.

*

Bourgetnak a _Barricade_-ig sok nagy sikerben volt része. De sikereit a _Mensonges_ és a _Physiologie_ de _l’amour moderne_ után csak szaporithatta, már nem növelhette. A _Mensonges_ és a _Physiologie_ megjelenésének idején volt a legdivatosabb; minden alakja közül irodalmi alteregojának, Claude Larchernek sikerült a legtöbbet beszéltetnie magáról. És – különös találkozása az irodalmi elmulásnak meg az egész élet elmulásának! – Feuillet Octave, akit Bourget szoritott ki az előkelő világ kegyéből, éppen az nap halt meg, amikor a _Physiologie_ megjelent s az egyszerre sokat emlegetett Claude Larcher a maga elméletével, elmés paradoxonaival, s egész szerelmi filozófiájával elözönlötte a párisi könyvkereskedők és bukinisták kirakatait. Feuillet hetvennyolcz éves korában halt meg s a halálával nagy szenvedésekből szabadult ki. Amióta fia, akit valósággal bálványozott, hirtelen meghalt, a testben-lélekben megtört öreg iró folyton betegeskedett; s életének ebben a szomoru, végső időszakában meg kellett érnie hajdani dicsőségének tökéletes elhalványulását is. Uj emberek törtek örökébe, s az elegáns világ agguló moralistáját, aki egykor versenytárs nélkül állott, kiszoritották az olvasó közönség kegyéből ifju jövevények, hidegebb, tudós arczczal okoskodó analizálók, akik inkább meg tudtak felelni az uj idők izlésének. Feuillet sokáig élt, s élete utolsó évtizedeiben a világ sora nagyot változott. Ő, akinek _Camors ur_-a a második császárság idejében (a Feydeau _Fanny_-jával) hallatlan realitás számba ment, csak mint a _Szegény ifju_ legendárius szerzője, mint az elvirágzott idealista irás-mód utolsó képviselője éldegélt az uj, idegen generáczió közepett. Presztizse nagyot hanyatlott; egykori kisérleteit a realitásra élesen kritizálták; _Camors ur_-ban, _Julia Tréceur_-ben, meg a többi ujabb stilü regényében „a vitriolnak és az opoponaxnak olyan furcsa keverékét“ találták, mely egy cseppet sem volt inyére a körülötte egyre növekedő kritikus generácziónak. Csak azok az olvasói maradtak hivek hozzá, akik régebben is a romantikust, a _Szegény ifju_ érzelmes iróját szerették benne. Mert iskolák jönnek, iskolák mulnak, de ennek az izlésnek, mely előszeretettel keresi az érzelmes, a meginditó, a gyöngéd és nemes vonásokat, ha kell, az irreálisban is: ennek az izlésnek mindig lesznek és pedig állhatatos hivei. Az irreális iránti érzéket mindnyájan ott hordjuk lelkünk mélyén; s mindig lesznek naiv és gyöngéd lelkek, akik a költészetben nem keresnek egyebet, mint épp ama vigasztalást, melyet csak az irreális adhat meg az embernek. Mindnyájan az illuziók Don Quijotei vagyunk. S az illuziók tündére az ujabb irók közül senkinek a hivására sem jelent meg oly készségesen, oly gyakran, oly fényes öltözetben, mint éppen a _Szegény ifju_ költőjének. A lovagiasságnak és a kötelesség-érzetnek egész kodexét össze lehet állitani a Feuillet regényeiből; a vallásos, a finom, a gyöngéd és a lángoló érzelmeket, ezeket a fájdalom, oly ritka, de egyszersmind oly szép érzéseket a modern regényirodalomban Feuillet szólaltatta meg a legékesebben, a legmelegebb s legszinesebb szavakkal. Az előkelő világ rajzolója volt; hőseiül csak keztyüs kezü embereket választott; a Faubourg-Saint-Germain-nek s Eugénia császárné udvarának irt; de az elegáns világban, melyet képzelme kreált, mely a valóságban tán sohase létezett, s mely kicsinyes választékosságaival a mai kritikus szemek előtt tán avultas izlésünek tünik fel: ebben a képzelt világban a kicsiny emberek tán még jobban gyönyörködtek, mint azok, akiknek első sorban szólott. Leányának szólott, hogy menye is értsen belőle, és menye valóban még inkább megértette, mint a leánya. A _Szegény ifju története_ csak a franczia közönség kezén több mint egy millió példányban forog. S leforditották minden európai nyelvre; még ázsiai nyelveken is megjelent e könyv. Későbbi regényei közül csak a materiálizmus ellen irt _Camors ur_ közelitette meg a _Szegény ifju_ sikerét. De nagyon tetszettek: a vallásos irányu _Szibill története_ is, meg a nagyvilági házasság kérdését tárgyaló regényei, melyek a következő sorrendben jelentek meg: _A kis grófnő_, _Trécoeur Julia_, _Fülöp szerelme_, _Egy nő naplója_, _Nagyvilági házasság_, _Egy párisi nő története_, _Az özvegy_, _A halott_. Ez elbeszéléseknek egyik legnagyobb érdekességét drámaiságuk teszi; s valóban Feuillet mint drámairó is az elsők sorába tartozik. A _Szegény ifju_-n kivül, mely csak szinre alkalmazása hires regényének, a következő szinmüvei arattak sikert: _A fehér hajszál_, _A kisértés_, _Az erdő szépe_, _Julia_, _A sphynx_, _Egy párisi regény_ és főkép _Montjoye_. Fia halála után megfogadta, hogy nem ir többet. De ez csak „Serment d’artiste“ volt, két évvel később megirta az _Honneur d’artiste_-ot. Ebben már alig lehet ráismerni. Tovább élt, mint ameddig zsenijében tartott, de régi kitünő munkái még sokáig fogják gyönyörködtetni a gyöngéd és érzelmes lelkeket.

BASHKIRTSEFF MÁRIA

I.

Bashkirtseff Mária 1884 október 31-én halt meg, huszonnégyéves korában. Néhány festmény és pasztell maradt utána, meg egy iráscsomó, melyet azóta publikáltak. Az iráscsomó két kötetnyi naplót és egy kötetre való levelezést tartalmazott. A naplót 1888-ban tették közzé; a levelek[11] csak 1891-ben jelentek meg.

Ezek a posthumus munkák bizonyára vékonyka irodalmi podgyászt alkotnak. Egy kisleányos napló, meg egy halmaz kisleányos levél nem szoktak ama dolgok közé tartozni, amelyek az irodalmi halhatatlanságra aspirálnak. Amint hogy általában azok, akik huszonnegyedik évük betöltése előtt, tehát abban a korban halnak el, amikor még Nagy Sándor sem tett semmit a halhatatlanságra, még ha lirikusoknak születtek is, nem igen tarthatnak rá számot, hogy hosszu ideig fognak élni az emberek emlékezetében.

És mindamellett ugy tetszik nekem, hogy ama rengeteg sok nyomtatvány között, melyet két világrész megszámlálhatatlan gépe napról-napra produkál, csak igen kevésnek van annyi chance-a a maradandóságra, mint a Bashkirtseff Mária irományainak. Ugy hiszem, hogy ezeknek az intimitásoknak még akkor is lesznek olvasói, mikor már a világ régen nem érdeklődik ama dolgok legtöbbje iránt, melyek bennünket mai napság passzionálnak.

Pedig e napló és e levelek irója bizonyára nem ilyen ambicióval vetette papirra futó benyomásait. A XVIII. századbeli mémoire-irodalom, a Madame d’Epinay vagy a Lespinasse kisasszony levelei és e sebtében firkált naplójegyzetek vagy telegramm-stilusban irt billet-k között ne tessék keresni semmi rokonságot. A tizennyolcadik században a napló és a levél igen tekintélyes irodalmi müfajok voltak. Exprès irták őket, nem annyira a cimzettnek, mint inkább az utókornak. A levelezés részét tette a társaséletnek. A korrespondenciák témája egy egész végtelenség volt. A levéliró filozófált, vitatkozott a materiális és a társadalmi lét nagy kérdéseiről, megbeszélte a nap eseményeit, jellemezni igyekezett a szomszédját, a barátjait, egész környezetét: szóval irt, de omnibus et quibusdam aliis, a lehető legszabadabb formában, de a lehető legnagyobb irodalmi becsvágygyal. Ma már, ebben az értelemben, senki sem ir leveleket. Senki sem ir az utókornak; sőt nem igen irunk a hozzánk tartozóknak sem. Nem élünk olyan csöndesen, előkelően és kényelmesen, mint a mult században élt a társaság; sietve élünk s nem érünk rá értekezni a leveleinkben; leveleinkben csak a legszükségesebbre, a tudatni vagy a kérdezni valóra szoritkozunk. És ehez képest a levelezés nem irodalmi aréna többé, ahol az emberek mutogatják magukat, hanem afféle szellemi budoár, ahol elárulnak egyet-mást a lelkükből kiváncsi, idegen szemek előtt. S a mai levelekben nincs egyéb tanulmányozni való, mint egy-egy emberi lélek, a levéliró énje; mivel hogy az „én“ oly csodás, szerénytelen valami, mely örökkön elárulja, örökkön karakterizálja magát a telegramm-stilus szószegénységében is.

A Bashkirtseff Mária levelei olyannyira _fin de siècle_ irományok, hogy a mi időnk leveleinek ez a közös vonása szinte rikitó rajtuk. Nincs e levelekben semmi irodalmárkodás; semmi a szép szellemek és a galéria számára. E levelek, az elsőtől az utolsóig, csupa intimitások. De éppen ebben áll nagy értékük. Mert az az én, mely az előttünk levő intimitásokban megnyilatkozik, olyannyira nem közönséges, olyan elsőrangu, prima klasszis én, a közlések pedig oly őszinték és olyan mélységesen intimusak, hogy a képzelhető legbecsesebb anyagot szolgáltatják annak a jövő századbeli curieuxnek – a más idők más fából faragott emberének – aki majdan érdeklődni fog az iránt, hogy: mik voltak ama legtitkosabb érzések és gondolatok, amelyek a mi időnk emberét nyugtalanitották, gyötörték, vigasztalták és álmokba ringatták?

Bizonyos, hogy a jövő olvasóit a mi milliárd nyomtatványunkból csak ez az egy dolog fogja érdekelni. És bár a találgatás, hogy az idő rostáját mely irodalmi müvek fogják kiállani, puszta játék is: a föltevés, hogy a maradandóságra első sorban a lélek intimitásaiban leggazdagabb munkák tarthatnak számot, nem egészen alaptalan. Végre is, álmainkban megláthatjuk már a jövőnek ezt a titokzatos emberét. Előre tudhatjuk róla, hogy Ohnet György urnak a regényei, melyek sokáig millió és millió példányban forogtak közkézen, épp oly kevéssé fogják őt intriguálni, mint ahogy bennünket nem csábitanak Richardsonnak az erényes szolgálóról és más erényes lényekről irt elbeszélései. Elképzelhetjük, hogy igazságtalan lesz, amint mi igazságtalanok vagyunk; hogy az egész Buckle-ben csak egy zseniális paradoxont fog találni; hogy tulteszi magát rajta, amint mi tultettük magunkat például Montesquieu-n. Sejthetjük, hogy igen tudós lesz; hogy iskolás gyerek korában többet fog tudni, mint amennyit Darwin tudott; s hogy a _Fajok eredetét_ utszélinek fogja találni, amint mi utszélinek találjuk Diderot-t. De kitalálhatjuk róla azt is, hogy az elmult korszak embere, legmélységesebb vágyaival, szenvedéseivel és apró gyönyörüségeivel egyetemben épp ugy fogja érdekelni, mint érdekelt bennünket az emberiség történetében minden határkő, a troglodittól kezdve a szalónok emberéig. Mert valószinü ugyan, hogy bölcsebb, tudósabb és jobb lesz nálunk, de egyben hasonlatos lesz hozzánk. A misztikusnak – varázsa lesz rá is. S mióta az ember gondolkozik és töprenkedik, nagyobb rejtély soha sem volt előtte, mint: az ember maga.

Bizonyára ugy tünhetik fel a legelső pillanatra, hogy egy kis leány vallomásai nem tartozhatnak amaz intimitások közé, melyek hivatva vannak megadni a kulcsot a jövőnek a mi időnk megértéséhez. Mi lehet irva egy huszonhárom esztendős leány lelkébe? Lapozzák át e három kötetet, s meg fognak győződni róla, hogy ha az a huszonhárom esztendős leány egy kivételes, felsőbb rendü lény, lelkében megtalálhatni a század minden nyugtalanságát, vivódásait, nagyratörését, hányattatásait, összes vágyait és csalódásait, a mindennapos küzködések salakjától menten, kristallizálva.

Sőt ugy fog tetszeni a meglepett olvasónak, mintha a Bashkirtseff Mária iratai szinte predesztinálva volnának arra a szerepre, melyet emlitettem. Erre a kivételes hivatásra a mi huszonhárom éves leányunk minden malaszttal teljes.

Mert hát ki az, aki e ritka szereplés conditio sine qua non-jával rendelkezik? Egy kiválóan előkelő, a lehető leginkább előkelő lélek, aki a lehető legtökéletesebben nyilt és őszinte tud lenni.

Kétségtelenül az utóbbi föltétel az, melynek eleget tehetni a legkevesebbek adománya. Teljesen nyilt és őszinte csakis a kivételesen előkelő lélek lehet, mert csak ilyenben van meg a tökéletes őszinteséghez kellő szabadság, erő és bátorság. De nem minden _esprit supérieur_ képes rá, hogy hasonlóan a fejedelmekhez, akik kastélyaikba bocsátanak minden idegent, megnyittatni engedje a kiváncsiak előtt lelke házának összes kamaráit. A legtöbbnek, mint a kékszakállnak, van egy rejtett szobája, ahová senkit se enged belépni. És éppen a kivételesen ritka nyiltság és leplezetlenség az, mely a Rousseau _Vallomásai_-nak szupremácziáját a XVIII. század egész mémoire- és levél-irodalmával szemben minden időre biztositja. A nagy Jean Jaques-nál persze jelentékeny heroizmus és még nagyobb önbizalom segitette elő a kivételes közlékenységet; Bashkirtseff Máriának se heroizmusra, se tulságos önbizalomra nincsen szüksége, hogy teljesen nyilt legyen. Neki nincsen titkolni valója.

Ez a szerencsés szituáczió ékesen szóló bizonysága annak, amit a napló és a levelek közlései lépten-nyomon elárulnak, hogy Bashkirtseff Mária az „homme supériuer“-ök között is a kiváltságosak közé tartozik. A természet, a gondviselés, vagy nevezzük bármiképen, olyan javakkal ruházták fel, melynek az összetalálkozása már előre disztingválta őt még az éliteben is.

Önök szivesek lesznek megengedni, hogy a lelki előkelőség fő-feltétele: a függetlenség minden irányban. A függetlenség a dolgoktól és az emberektől, a szellem és az anyag befolyásaitól, a röghöz tapasztó kivánságoktól és szenvedelmektől, a liczencziatus, a kicsinyes gondoktól és elfoglaltságoktól, melyeknek a lelkiekhez semmi köze, a teljesen szabad látókör, a fölülemelkedettség minden földi nélkülözésen, a fogékonyság minden szellemi iránt, egy szóval a teljes lelki szabadság, a „jobbik rész“, melyet Mária választott magának.

Ezt a lelki szabadságot Bashkirtseff Máriának a legpazarabb kézzel biztositották a bölcsőjénél megjelent tündérek.

A természet megáldotta csodálatos szépséggel; ragyogó értelemmel, aminőt csak jó kedvében teremt; zseniálitással, mely minden müvészeti ágban képessé tette a legraffináltabb élvezetekre s legnemesebb alkotásokra; és megáldotta forró, nagy szivvel, mely csak a jóra és nemesre termett. A körülmények megáldották hihetetlen gazdagsággal, a legmagasabb rang minden czifraságaival és azokkal az apró kellemetességekkel, melyet a mai társaságban csak a kivételes születés szerez meg; megáldották mesés müveltséggel, az ünnepeltetés minden örömével; szóval megáldották mindazokkal a jókkal, melyek a köznapi irigység tárgyai, sőt azokkal is, melyek után csak a választottak vágyakoznak. Tegyük hozzá, hogy ifjan, leányul halt meg, megismervén a szerelemből mindazt, ami benne égi, s menten maradva attól a melanchóliától, melyet az érzéki örömök hagynak a lélekben. Tegyük hozzá, hogy a betegséget, a testi szenvedést csak utolsó napjaiban ismerte meg, hogy egy meghülés következtében halt meg, hirtelen, hamarosan, mint egy széltépte virág, mely csak törzsétől elválva kezd fonnyadni, s nem lassankint, hanem egyszerre hervad el.

Ne botránkozzanak meg, ha lelki szabadságáról szólván, hangsulyozom anyagi függetlenségét, nagy vagyonát, szerencsés születését. E kétféle függetlenség között nagyobb az összeköttetés, mint önérzetünk konczedálni szokta. A szegénység demoralizál. Az aprólékos gondok, a nélkülözések, melyek kötve vannak hozzá, többé-kevésbbé, ha időlegesen is, de jó részben s mindenesetre, elvonnak a szellemi dolgoktól. Intenziv és zavartalan lelki életet szegény ember nem élhet; a nyomor nagy rabszolgatartó. A gazdagnak megvan hozzá a módja, föltéve, hogy van hozzá egyebe is. De – sajátságos – az egyenlőség e korszakában a vagyon csorba, ha a rang koronája nem egésziti ki. A mi demokratavilágunkban vannak társadalmi örömök, melyeket semmi pénzzel nem lehet megszerezni, vannak nélkülözések, melyek eloszlatására a nagy vagyon nem elegendő. Sebastopol védőjének, Bashkirtseff tábornoknak az unokája nem ismerte ezeket a nélkülözéseket sem. Ahol ő megfordult – s a kozmopolita előkelő világ minden bevehetetlen vára tárva volt előtte – mindenütt mint a társaság királynője szerepelt. Nemcsak a vagyona és a születése, a szépsége, a tehetségei, a karaktere, mind szinte rákényszeritették erre a szerepre. Mert csodálatosan szép volt. A levelei között négy arczképét láthatja meg az olvasó, s ez arczképek mindenike uj meg uj oldaláról ismerteti meg velünk ezt a kivételes szépséget. A Laura de’Dianti fejének a gyönyörü körvonalai; a Madame Récamier arczának a fensége, és valami mondhatatlan báj, mely egy kissé a Parisienne-é, egy kissé azé a lányé, akiben tatár vér csörgedez. Nem, ennek a lánynak nem kellett megismernie a versengés aggodalmait; a tárgytalan féltékenység és az irigység nyomasztó érzései nem alacsonyithatták le a szivét. Szerelmi csalódás nem alázta meg. Az életerőt és az ifjuságot mint testvéreit üdvözölte. Ismerős volt a muzsák mindenikével; és része volt a szellem lucullusi gyönyörüségeiben. Látóköre oly nagy volt, hogy egy huszonhárom éves leánynál szinte lehetetlen a dolgot megértenünk. Tizenhét éves korában mindent olvasott, ami görögül, latinul, francziául, angolul, olaszul, spanyolul és oroszul olvasható. Rajongó hive volt Platónak és mulatságul a Publius Syrius szentencziáit olvasta. Szellemi fölény, intellektuális befolyás nem nehezedett rá. És a nők hatodik érzékével látott, kitalált, divinált és érezett ott, ahol a legzseniálisabb férfi is csak közönséges tuskó. Mondom, teljes volt minden malaszttal. Gratia plena.

Ennyi együtt müködő lelki energiának bizonynyal meg kellett teremtenie azt az intenziv lelki életet, mely az imént részletezett irodalmi szereplésnek előfeltétele. Amint látni fogjuk, meg is teremtette.

II.

A gondviselés, a sors bona, a természet, vagy ahogy önöknek tetszik, elhalmozta Bashkirtseff Máriát minden jóval, amit csak e földön értékesnek szokás tartani. És, mint emlitettem, a naplójában, meg a levelezésében megtalálni a mi időnk minden nyugtalanságát, minden törekedését és minden csalódását. De hát mi baja lehet egy lelki és testi kincsekben egyformán gazdag, minden materiálisban bővelkedő fiatal leánynak, akit az istenek és az emberek egyformán elkényeztettek? Ugy látszik, igen sok. Naplójában, leveleiben lapozgatva, ujból megszerezhetjük a banális tapasztalatot, hogy ami megvan, az nem számit, s hogy minél kivételesebb egyéniségről van szó, annál több a nélkülözése. Az embernek mindig hiányzik valamije, ha egyéb nem, hiányzanak neki a hétköznapi privácziók, amelyek szintén jók valamire, s amelyek általában nem oly rettentő dolgok, mint azok tartják, akiknek a legtöbb részük van benne.

Mindaz, amit a század az emberi élet kényelmesebbé tételére fölfedezett, ott van a lábainál. És része van mindabban, ami millióknak csak álmodozás, sóvárgás és irigység tárgya. De mindennek a világon megvan a maga váltságdija; s ő is megfizet mindezekért. Csak a szenvedés van ingyen, mely közös sorsa minden idők minden emberének. S ha Bashkirtseff Mária a jövő olvasóját főképp azért fogja érdekelni, mert lelkében nyomot hagytak a XIX. századbeli haute vie minden örömei, s mindaz a melancholia, melyekkel ezekért az örömökért meg kellett fizetnie: mindnyájunkat érdekelhet életéből az a rész, amely az örök, a banális szenvedésé volt.