Part 15

Az, amit mond, kettős érdeket nyer a beszéd tárgya által. Az öt iró, akiknek szája elé egymásután oda tartja tükrét, hogy annak elhomályosuló foltjairól leolvashassuk közös betegségüket, választott iróink, akik mindannyian befolyással voltak képzeteink, érzéseink alakulásaira. Ki ne ismerné Baudelairet? Ha más nem, az a kép, mely mindenikünket megragadott tizennyolcéves korunkban, Don Juan aux enfers, a Styxen átkelt és áldozataira hidegen, büszkén visszatekintő csábitó képe felejthetetlenné teszi előttünk. Amaz emberek közt is, akiknek életében az egyetlen kaland az volt, hogy a lépcsőn összeütköztek a mosónéjuk lányával, sokan lesznek, akik kivülről tudják a Vámpirt:

Toi, qui comme un coup de couteau Dans mon coeur plaintif es entrée, Toi, qui forte comme un troupeau De démons, vins, folle et parée… etc.

s hevültek az abban égő démoni szenvedély lángjánál. Flaubert-t is mindenkinek ismernie és szeretnie kell, aki életében csak három regényt olvasott, hiszen Bovary Emma – e szegény női _Don Quijote_ – történetét épp ugy fogják olvasni a jövő századbeli franczia iskolák, mint ma a _Caractèrest_, persze „ad usum Delphini“ kiadásokban. És Renan? Ő a század szivéhez nőtt amaz antagonizmus által, melyben világos, kritikus elméje és a rejtélyeshez szitó, ideális lelkülete állottak és állanak egymással szemben. Vagy Taine? Akiben, ha a tudós nem érdekel, érdekel a bölcselő, ha az sem, akkor a nép-pszichológ vagy a történetiró, az irodalombuvár vagy a mükritikus, de mindenesetre az iró, aki elsősorban és mindenekfölött a szó legnagyobb müvészei közül való. Ami Stendhalt illeti, neki valóban joga van kettőzött figyelemre. Könyvei félszázados álmot aludtak, de uj életre keltek s a Dornröschen bennük rejlett örök fiatalságával ingerelnek, hogy foglalkozzunk velük s helyrehozzuk egész nemzedékek mulasztását. „1880 táján fognak engem olvasni“ – irta volt Balzacnak: s a világ most igazat adni kénytelen neki, aki annyi igazságot adott a világnak. Ez a csodás szellem, aki mint az arab regékben szokott történni, eleinte egy pár poros kötetbe volt elzárva, aztán kitörve azokból, hirtelen megnőtt s föléje kerekedve egykoron győztes vetélytársainak, melléje nőtt a század legnagyobb szellemeinek: csak most lett igazán modern, holtan is közelebb álló korunk lelkéhez, mint sokan a nagy élők közül.

Vagy talán nem is az eszmei rokonság, nem is a megalkotás ereje és müvészete, amelyekkel láncolatát adták az általunk csak sejtett, de meg nem talált kapcsolatoknak, s világos és fényes alakban fejezték ki el nem rendezett, homályos képzeteinket, hanem valami más az, ami egy titokszerü kapcsot hoz létre e nagy nevü „homme supérieur“-ök és névtelen olvasóik között? Talán valami egyéb ragad meg bennünket Baudelaireben, mint az az átszellemülten müvészi természetü, finoman érzéki képzelem, mely a kedves boudoirját indus pagodává változtatja át, ahol homályos világnál rejtelmes illatok szállnak a légben s egy titokzatos kigyóbüvölő nő lejti kábitó tánczát igézetéül szegény, megittasult redingoteos kigyóknak? Egészen más, mondja doktor Bourget. Ő is, mint a többiek, egyéniségök varázsával csak békóban tartanak, ha már egyszer le tudtak kötni; ami e zseniális elmék rabjaivá tesz bennünket, az: betegségök. A kóranyag, mely bennök dult, minket is emészt s a közös szenvedés kapcsa hoz velök szorosabb összeköttetésbe.

Azért – igy folyik a következtetés – ezek a kivételes, beteg szellemek nagyon veszedelmes lények az egészségesekre nézve. Minden varázsuk, csábitó erejük csak szirénhang, mely vesztökbe csalja a gyöngéket. Aki közelökbe kerül, elpusztul betegségök ragályától. – Nézzék önök azt a piros arczu fiatal embert – figyelmeztet orvosunk – aki, nem látva a lenyugvó nap gyöngéd fényét s nem hallva a közelében röpködő fiatal lánykák boldog csicsergését, tanulóasztalára dőlve bujja a _Fleurs du mal_-t, vagy a Jézus életét: el fog veszni. Rövid időn intoxicálva lesz. Kérem: „intoxicálva“.

Látni való, ennek fele sem tréfa. Nem is sejtettük, hogy e könyvekben afféle szellemi bacillusok nyüzsögnek. Az irónia remegő kérdéssé sápad ajkunkon s megilletődve kérdezősködünk tovább az orvos urtól. A ragályozást senki sem szereti. Amióta a Rambosson rengeteg könyvét elolvastuk (az „ideges jelenségekről“) s ebben bebizonyitva láttuk, hogy az ideg betegségei mennyire kontagiózusak, mindannyiszor megijedünk, ha valahol uj ismeretséget kell kötnünk; vajjon nem ragad-e ránk egy kézszoritás által valami myosotis ossificans, vagy maga a szörnyüséges meningitis?! Oh, nekünk avatatlanoknak, roppant respektusunk van az orvosi tudomány iránt!

Bourget kitalálja legtermészetesebb kérdésünket s második szavával megmondja, hogy a betegség, melyről beszél: a pesszimizmus.

Zavarba esünk. Ez is olyan szó, melynek nevében már sokan és sokszor vétkeztek. Csak két szó van, melylyel több visszaélést követtek el: a „reál“ és az „ideál“. Ezekről már azt is olvastuk valahol, hogy nagy tévedés azt hinni, mintha a „reális“ volna a „reál“ s az „ideális“ az „ideál“. Ellenkezőleg, az egyik a másik, és a másik az egyik. A „pesszimizmus“-sal még nem jutottunk ennyire, de bizonyos, hogy ha tizen összeállunk róla vitatkozni, nem leszünk ketten, akik ugyanegy dolgot értsünk alatta. Kérdezzünk meg egy bölcselkedőt, talán: „az élethez való akarat tagadását“ fogja annak mondani, illő kivonatok kiséretében Hartmannból vagy Schopenhauerből. Emlitsük e szót egy hivatásból iró előtt: „ah, igen – fog kiáltani örvendve – a század betegsége!“ És szép tirádákat hallunk René, Manfred et consortesről. Ha jó kedve van, be fogja bizonyitani, hogy Hamletet is a „század betegsége“ ölte meg s mi cserében megkérdezzük, mit szól ahhoz az ötletünkhöz, hogy voltakép az Apulejus arany szamarát is a század betegsége hajtotta a mágiára, mikor még tudnivágyó ifju volt s nem sejtette köztudomásu sorsát. Forduljunk egy világfihoz, mosolyogni fog. „Pesszimizmus – ugymond – szó, melyet a költők találtak ki. Azok, akik hivatásuknak tartják a dolgokat egyes részeikben burleszk arányokban nagyitani, ezzel a föllengős kifejezéssel emlitik azt a kellemetlen érzést, melyet mi közönséges emberek unalomnak mondunk.“ Szoritsunk sarokba végül egy orvost, az majd ilyenformán buvik ki a felelet alól: „Pesszimizmus ugyanannyit jelent, mint idegesség, a nervusok egy gyöngeségét, tulizgatott beteges állapotát. Mindenki tudja, hogy ennek milyen befolyása van az agyvelő müködésére. A többi mind lári-fári. Nézze az a kis fiu, aki ott bedugja a fülét, hogy ne hallja a fürész-ráspolyozást, egy jövendő pesszimista Byronka.“

Bourget Pál, aki bölcselő, iró és világfi egy személyben, s aki emellett még az orvost is játszsza, nem adja e feleletek egyikét sem, sőt általában nem ad világos választ erre a legfontosabb kérdésre. Kétségen kivül sokat foglalkozik magyarázatával, de ugy látszik, ez az ördöngős szó neki sem egyetlen fogalom kifejezésére szolgál. Mint a katholikus dogmatikát, hol szorosabb, hol tágabb értelemben kell venni, hogy megérthessük. Bourget valószinüleg valamely rejtelmes aeont képzel alatta, mely mindig más-más alakba öltözik: Baudelaire előtt Mephisto selyem köpenyével, keztyüsen jelenik meg, kezében arany billikommal, melyben tüznyelvü xeresi és bóditó mákony keverednek; a croisseti remetét ellenben a pusztai szent Antal hiányos kosztümjében kisérti. Legalább a megszállottakon egészen más és más természetü hatások mutatkoznak. Bourget apróra elemzi e hatásokat, de adós marad annak megfejtésével, mi teszi a misztikus aeon lényegét. Hogy a könyv hangulatában maradjunk: a kórtünetek fölsorolása kiszoritja annak a magyarázatát, mennyiben azonos eredetüek és természetüek ezek az oly különböző jelekben nyilvánuló lelki betegségek. Öt különböző bajról van szó, mely egyik sem hasonlit a másikhoz, de mindegyik rokon valamiben egy hatodikhoz, amelyről csak a sorok között olvashatni. Ez magának Bourgetnak a „pesszimizmus“-a. A sok közül ezt lehet a legkomolyabban venni, noha Bourget a tárgyilagosság finom leplével takargatja. Akármilyen feketéknek irja is le a dolgokat, nem akarja bevallani, hogy fekete üvegen át szemlélődve értekezik róluk. Még könyve resuméjében is kitér a határozott szinvallás elől:

„Vizsgáltam egy költőt, Baudelairet; egy történetirót, Renant; egy regényirót, Flaubert-t: egy bölcselőt, Tainet; épen most jutottam végére egy szövevényes elméjü müvész vizsgálatának, amelyikben a kritikus és a képzelmi iró a legszorosabban egyesülnek, és ennél az öt nagy franciánál ugyanarra az általános semmiségtől megundorodott filozófiára találtam. Ez a filozófia, mely érzéki és romlott Baudelairenél, megfinomitott s kissé föllengős Renannál, tudatos és fölháborodott Flaubertnél, szintén tudatos, de egyszersmind lemondó Tainenél, épp oly sötét, de bátrabb a _Rouge et le Noir_ irójánál. Igazat kell-e adnunk e rémületes csömörnek, melyet a legmagasztosabb elmék éreznek az élet hiába való erőlködéseivel szemben? És az ember a müvelődés által valóban nem ért-e el egyebet, mint hogy bonyolultabbá tette barbárságát és raffinálta nyomorát? Azt hiszem, hogy azok kortársaim közül, akiket e problémák foglalkoztatnak, éppen ugy, mint én, majd fájdalmas, majd hittől és reménytől áthatott fölkiáltással válaszolnak erre az aggasztó kérdésre. Az már megoldás, ha valaki, mint Beyle, körülövezi lelkét s a kétely rossz érzéseinek ellenébe állitja egy oly embernek férfias erélyét, aki látja végzete sötét örvényét, aki nem tudja, mit rejt ez az örvény és aki nem fél.“

Ez a mesterien szerkesztett, nagy szókkal keveset mondó végszó csaknem kitalálni engedi, amit a könyv eddig is hallgatag elárult, hogy maga Bourget is meg van támadva a betegségtől, melytől óva int. Annál rosszabb rá s annál jobb ránk, olvasóira nézve, ha szubjektiv érzései segitségére voltak megfigyeléseinek. Kezdjük érteni és ismerni a „pirosarcu fiatal embert“, aki ahelyett, hogy üde kis lánykáknak udvarolna, e poros könyvekből szivja az édes mérget. És ha az epilogusból felénk sugárzó kevés világnál ujra nézzük és egymáshoz hasonlitjuk a meglepő és szellemes ötleteket, melyekkel a szerző bennünket meghajigált, s melyek, miután kezünkből kisiklottak, most körülöttünk szétszórtan hevernek, kezd derengeni előttünk végre az is, mi lehet az az „általános semmiségtől való megcsömörlés“, amely mindnyájunkat fenyeget, ha a veszedelmes könyvek egyikét-másikát kezünkbe veszszük. Valóban, ujra meg kell szerkesztenünk magunkban a Bourget zseniális, de konfuzus könyvét, hogy tisztán felállithassuk az alapvető igazságot, melyre szükségünk van. Lehetetlen belőle egyetlen passzust idézni, melyben a könyv eszméjét összpontositva találhatnók. Álljon itt egy pár szó a sokat emlitett baj eredetéről s egy gondolatsor annak hatásáról, amint azt az egész könyvből kivehettük.

Mindnyájan vallásos, legtöbben katholikus neveltetésben részesültünk. A benyomás, melyet e neveltetés ránk tett, minden bizonynyal elhatározó volt életünkre. A szellemi világ megismerése, bármiképp talált is az bennünket, nyomot hagyott lelkünkben. Kétféle eset szokott bekövetkezni. Vagy alkalmas anyagok voltunk e revelációhoz, vagy nem. Ha természetünk a misztikusra hajló, lelkünk, midőn hisz, nem elégszik meg egy eszmében való hittel. Látjuk az Istent. Nem szó, nem jelkép, nem elvont fogalom az ránk nézve, hanem valóságos lény, melynek társaságában ugy élünk, mint egy atyával, aki minket szeret, ismer és megért. Ez az illuzió oly édes és oly erős, hogy ha egyszer eltünt, nem lehet azt alsóbbrendü, kevésbbé intenziv képzetekkel helyettesiteni. Aki a mákony mámorát megismerte, annak a bor hitvány, émelyitő. És amidőn lépést tartunk századunkkal, megfosztjuk magunkat e kedves képzetektől; lelkünk sérülést szenved, melyen át elillan minden gyönyör. A másik eset nem jobb emennél. Lehet, hogy a szellemi világot kevésbbé fogékony lélekkel ismertük meg. Hittünk Istenben ifjuságunkban, de sohasem éreztük azt élőnek és személynek. Kielégitett bennünket egy hit az eszmékben, elvont hit, mely mindenféle átalakulásra hajlandó. Csak dogma kellett, nem látomány. Első hitünket könnyen helyettesitjük más hittel; egyikünk hisz a szabadságban, másikunk a társadalmi rendben; ez a forradalomban, az a tudományban. Ezeket azonban sokkal hamarabb elveszitjük, mint amazt a másikat, amelynek gyökerei a legmélyebbre hatoltak bennünk. S amint a sok foghuzás fogfájással, ez a sok hitcsere bizonyos fájdalommal jár, melyet rendesen általános melancholia követ.

Láthatni, Bourget, mint jó körökben forgó ember, igen értelmesen kacérkodik a vallásos eszmékkel. Mindig tetszett nekünk ez az urias, izléses, vallásbeli beruházkodás, amely távolról sem hasonlit ama jó papok naiv rajongásához, akiktől a magasztos eszmevilágot megismerni tanultuk. Jól berendezett embernek van vallása, amint van kényelmes lakása, lovai és ismeretsége a balletben. Mert illik, hogy minden legyen, amire kényelmi tekintetből szüksége van. Bourget Pál ugy találja, hogy vallás nélkül kellemetlenül érezzük magunkat; s az ő szellemes ajánlatára bizonynyal sokan fogják e nélkülözhetetlen kényelmi szert megszerezni. Ne szóljunk bele; a vallás még akkor is tiszteletre méltó előttünk, ha valaki házi butornak használja is.

De egyszersmind fölébred a kérdés, hogy ha a vallástalanság nemcsak a mi századunk büne – ettől az elmélettől Bourget még igen távol van – miért nyilatkozik a baj éppen a mi korunkban oly pregnánsul, miért halványitja el éppen a mi időnk arculatát? Lapozgassunk; a Bourget könyve erre is igyekszik megfelelni.

A pesszimizmus e szerint mindig titkos féregként rágódott a társadalmak gyökerén. Hogy mégis ez a „finom szörny“ soha sem tátogatta nyomorát erélyesebben, mint a mi századunk irodalmában, akkor, mikor az életnek annyi föltétele tökéletesedik, annak nem lehet egyéb oka, mint maga ez a tökéletesedés, mely ugy elkényezteti lelkünket, hogy azt képtelenné teszi a boldogságra. Azok, akik hisznek a haladásban, nem akarták észre venni kényelmesebb létünk és teljesebb neveltetésünk e rémitő váltságdiját. Irodalmunk elsötétedésében korunk társadalmi rázkódtatásainak muló hatását látták. Sokkal inkább valószinü, hogy ez a melancholia kikerülhetetlen következménye annak az ellentétnek, mely a civilizáció szülte vágyak s a külső okok valósága közt áll be, annyival inkább, mert Európa egyik végétől a másikig a modern társadalom ennek a melancholiának ugyanazokat a lényegükben megegyező s csak a fajok szerint egyes árnyalatokban különböző jeleit mutatja. Általános elteltség e világ elégtelenségeivel szemben lázitja föl a szlávokat, a germánokat és latinokat, s nyilvánul az elsőknél a nihilizmusban, amazoknál a pesszimizmusban, emezeknél a névrose különféle, rendkivüli nemeiben. A szentpétervári összeesküvők gyilkos dühe, Schopenhauer könyvei, a kommün őrjöngő gyujtogatásai s a naturalista regényirók bőszült embergyülölete – az élet megtagadásának ugyanazt a szellemét tüntetik föl, mely minden nap jobban elhomályositja a nyugati civilizációt. Kétségen kivül távol vagyunk a planéta öngyilkosságától, a kétségbeesés theoretikusainak legfőbb vágyától. De lassan s biztosan növekszik a hit a természet nagy banqueroutejában, mely ugy látszik, a huszadik század szomoru hite lesz, ha a tudomány vagy valamely barbár betörés meg nem menti a nagyon elgondolkozott emberiséget a maga gondolatának fáradtságától.

Tehát a vágyak és a kielégités hiánya, a rohanás a tünő percz után, amelynek azt mondhassuk: „maradj, oly szép vagy!“ – egy szóval, a régi dal. Ime, hét mérföldes csizmákban járva is az országutra lehet tévedni.

Ez a sokat borzasztott pesszimizmus tehát nem valami uj ragály, hanem az öreg, jó szolid betegség, amely már félszázaddal ezelőtt kidühöngte magát. Annyira, hogy ha korunk irodalmának egyik legjelentősebb karakterisztikonját keresnők, azt vélnők, hogy éppen e pesszimizmus elleni visszahatásban találhatjuk föl legkönnyebben. Sőt erős a hitünk, hogy az, ami Stendhalt ma oly közel hozza sziveinkhez, első sorban éppen az, hogy ama beteges áramlatban is meg tudta óvni lelki egészségét. Átjárhatatlan iróniával vette körül magát!

Valóban, se Beyle Henrikről, se (talán Baudelairet kivéve) a többi négy iróról el nem hiteti Bourget, hogy olyan komolyan megtámadta volna őket a „század baja“, mint amilyen szépen kiszinezve előadja. De legkevésbbé Beyleről. Az öt iró közül talán ő – a leghosszabb idő óta halott – áll legközelebb korunkhoz szellemének irányánál és természeténél fogva. Könyvei, ellentétben azokkal a hires munkákkal, melyek rövid ideig királyi ünnepeltetést élnek, mig egyik napról a másikra megvénülve ébrednek föl, mint a szép Pécopin, most élik másodvirágzásukat. Nemcsak azért, mert Taine egy egész iskolát nevelt föl abban a hitben, mely Stendhalt a század legnagyobb psychologjának vallja, s talán azért sem, mert a regényben – figyelmen kivül hagyva e helyt az artisztikus tekinteteket – a legnagyobbat alkotta meg, amire a század képes volt. (A legnagyobb értelmi erők a képzelmi világban az ő teremtményei; hősei éppen oly zseniálisak, éppen ugy rendelkeznek a mély lelki látással s elemző hatalommal, mint ő maga.) A világ ujra előveszi könyveit, mert miután átszenvedte a sensualismust és az ecclecticismust (és még egyéb izmus-okat is, köztük a Bourget kedves pesszimizmusát) fölemelkedett ahhoz a racionalizmus rostáján átszürt pozitiv filozófiához, melyet egy jövendőbeli Helvetiusba oltott Comte fog rendszerbe önteni s melyet Beyle előre látott s alkalmazott.

Ennek a páratlanul világos, tiszta főnek éppen a rendkivüli éleslátásával velejárt egy rendkivül ritka sajátság, melyet soha sem méltányoltak eléggé késő bámulói sem, akik róla képet adni megkisérlették. Lelki egyensulyát értem. Azt a ruganyosságot, melylyel fölül tudott emelkedni az elméje előtt összeütköző ellentéteken – azt a készséget, melylyel mélyére nyult az igazságnak, nem félve, hogy megsérti önnön előitéleteit, érzéseit, – azt a bátorságot, melylyel fölhagyta a czéltalan küzdelmet, – iróniáját, melylyel hidegen birálni tudta olyan érzéseit, amilyenek a gyöngébbeknek életébe kerülnek. Ha valaki, ugy bizonyára ő ment volt ama hányattatástól, amelyet, legyen az bármily természetü, a pesszimizmus fogalma kifejez. Nyugodt szellem volt. Ugy látszik, Bourget is érezte ezt, midőn megjegyezte a különbséget közte és Byron közt, „akinek hasztalan küzdéseitől Stendhal vele született finomsága s még inkább átható elemző ereje által meg volt óva“. Igy hát bátran olvashatják fiatal embereink a _Rouge et le Noir_-t, még nem ég Ucalegon.

(1884.)

KEZTYÜS KEZÜ IRÓK.

– _Bourget és Feuillet._ –

A nyolczvanas évek elején egyszerre nagyon sokat kezdtek beszélni Stendhalról. A remek essai után, melyben Taine a legnagyobb irói dicsőséget vindikálta neki, bálványává lett az egész fiatal Francziaországnak. Szóba hozták Augier Emil, a _Fourchambault-család_ hires szerzője előtt is. „Hagyjanak nekem békét – dörmögött Augier – azzal a _szomoru disznó_-val!… Később, mikor arról volt szó, hogy Balzac-nak szobrot kell emelni, ugyanezzel az okadással tagadta meg az aláirást. „Balzac – szólt kategoricze – csak egy szomoru disznó volt.“ S végre, mikor a Vitel-dijat, a franczia akadémia legnagyobb jutalmát, Paul Bourgetnak adták ki, a következetes drámairó ismét ezzel a kritikával kisérte votum separatum-át. „Bourget – szólt – csak egy szomoru disznó“. Nagyon megkedvelte az öreg ur ezt a pittoreszk mondást.

(S mily fátum! Ennek az elvszilárd halhatatlannak a legelső utódja az akadémiában: Freycinet lett, a nagy opportunista!)

Nem mondhatni, mintha ez az en masse itélet nem volna feljebbezhetetlen. Sőt, hogy a kritikának ebben a népszerü stilusában maradjunk, inkább azt lehetne mondani, hogy Bourget szomoru ugyan, de éppenséggel nem disznó, hogy Balzac talán disznó volt (ha igen, akkor mindenesetre: vadkan), de egy cseppet sem volt szomoru, s hogy végre Stendhalt elmondhatjuk akárminek, csak szomorunak és disznónak nem. Hanem hát a kritika szabad és független, különösen az akadémiai.

Stendhal-nak és Balzac-nak most már mindegy is, hogy mit mondanak róluk. De Bourgetnak nem mindegy. S ez a vád ki is hozta a sodrából. Nem mintha nem volna hozzászokva az apró kötődésekhez. Mert bár az ifjabb Dumas óta nem volt példa gyorsabb irodalmi karrierre, mint aminőt az ujabbkori franczia irodalomnak ez az enfant gâté-ja csinált: nemcsak a magasztalásokból vette ki a részét, hanem a tüszurásokból is. A könnyedébb irodalmi enyelgésekhez tehát hozzá szokhatott. De ez a kritika kissé erős volt. S tán még érzékenyebben érintette Bourget-t, mint az a másik kritika, mely a _Mensonges_ egy jelentéktelennek látszó passzusát vette czélba.

A _Mensonges_ ugyanis valóságos elragadtatásba ejtette a kritikusokat. Csak a Figaro egyik névtelen olvasónője tett egy gonosz megjegyzést a regény hősnőjének, Madame de Moraines-nek a füzőjére. Ha Bourget ur azt hiszi – igy hangzott a kegyetlen kritika – hogy egy hölgy, aki a Faubourg-Saint-Germain világához tartozik, képes magára venni – fekete selyemfüzőt (ilyet dob le magáról Moraines-né asszony a _Mensonges_-ban) akkor Bourget ur soha, egyetlen egy mondaine-t se látott – füzőben.

A megjegyzés kemény volt. Az elegáns világ erkölcseinek ez uj Taine-jéről, a nagyvilági léha és szomoru szerelmek éles szavu kritikusáról a legkevesebb, amit föl kell tételezni, az, hogy élt és tapasztalt. A _Cruelle Énigme_, a _Crime d’amour_ és a _Mensonges_ épp ugy föltételezik a galáns multat, mint az _Essais de psychologie contemporaine_ az École Normale-t. S azt mindenki tudta, hogy az _Essais_ sikere óta az egyszerü vidéki tanár fia mindennapi vendég lett a Faubourg-Saint-Germainben. Se külsőre, se szellemre, se modorra nem maradt mögötte a Desforges báróknak. Épp olyan marquis-vá lett, mint akármelyik, amelyik ott született. S ha volt benne valami hiba, ugy ez nem lehetett egyéb, mint hogy nagyon is tökéletes marquis volt. Az igazi marquis-k nem tökéletesek.

Az a „füző“-megjegyzés tehát nem érinthette kellemesen. De ez se hozta ki a sodrából annyira (mert akkor hallgatott), mint az Augier mot-ja, melyet a _Physiologie de l’amour moderne_-ben felpanaszol. Persze, az obszczénitás vádja kétszeresen fájhat annak, akinek egész életében csak egy határozott eszménye volt: a Választékosság, s aki akkor, amikor ezt a kritikát mondják róla, egy milliomos és igen jó házból való kisasszonynak a vőlegénye.

Annyira bántotta ez a vád, hogy mikor mint ifju házas a _Physiologie_-ban egyszer s mindenkorra átadta szerelmi tapasztalatainak apró eredményeit az olvasóközönségnek[10] (mint ahogy más ember elégeti a szerelmes leveleit): jónak látja az Augier mot-jára (bár diszkrét és rejtett formában) egy vallomást tenni. E vallomás szerint az Augier vádja annál igazságtalanabb, mert ő, ha könyveiben merész szavu is, a valóságban tiszta életü.

Ez a vallomás annál érdekesebb, mert nem egyetlen a maga nemében. Zola ugyanezzel dicsekedett. Flaubert ugy élt, mint Szent Antal. Renant koronkint „csak az tette álmatlanná, hogy nincs semmi megbánni valója, semmi kedves kis vétke, amire nem is olyan rosszul esnék visszaemlékezni“… Folytatni lehetne egészen Antoine-ig, a _Théâtre Libre_ igazgatójáig, aki olyan szinházakat követelt, ahol a szinésznőt, ha nem él tiszta életet, az igazgató simpliciter elkergeti… Amire még Paphnucius, az alexandriai anachoréta se mert volna gondolni.