Part 14

Annak, aki majd arra vállalkozik, hogy megirja, miképpen kellett esnie, hogy ezt a hatásaiban oly impozáns elméletet éppen Hippolyte Taine formulázza és fejtse ki, miképpen kellett ehhez a doktrinához jutnia, lelki hajlandóságainál, nevelésénél, tanulmányainál fogva: lesz egy kis dolga a Taine „multjával, szenvedélyeivel és cselekedeteinek apróságaival.“ Ezt a multat megismerni, ezeknek az apróságoknak nyomára jönni éppen nem lesz könnyü az utólagos prófétának. Ami nagy emberünk élete meglehetősen a nyilvánosság mögött folyt le. Minden arra vall, hogy élete néhány szép s ránk nézve is emlékezetes utazáson, meg azon kivül, ami multjából a családjáé volt, nem állott egyébből, csak tanulásból s munkából. A Sarcey emlékezéseiből tudjuk, hogy huszéves korában már kész tudós. Az École Normale-ban, ahol Franciaország legkitünőbb ifjai végzik utolsó tanulmányaikat, hogy az iskolából rögtön tanári kathedrára lépjenek, ő az első eminens, s mig vetélytársa: Edmond About, az osztály „ördög“-e, ő a „nagy kacika“, a tekintélyes kolléga, az eleven Tudományos gyüjtemény, a Lexikon, „egy ember, aki mindent tud“. Még gyerekember, mikor megirja gyönyörü könyvét Liviusról, s pár év mulva sem rendez négyeseket, hanem befejez egy mintaszerü monografiát La Fontaine-ről. Aztán hosszu sorozata a tanári sikereknek, meg ezek a munkák, melyek még nálunk sem egészen ismeretlenek: Az angol irodalom története, A 19-ik század francia filozófusai, nagy munkája az Értelem-ről, az Essai-k és az ujabb essai-k. A müvészet filozófiája, Az ideál a müvészetben, spanyolországi utikönyve, Graindorge Tamás-a és végre históriai remeke: A jelenkori Franciaország alakulása. Ime, életének egész története. De talán ez is valami.

Miközben utolsó, nagy munkáját irta, meglehetősen provokálták rá, hogy elhagyja kathedráját s legalább egy kis önvédelemmel szerepeljen a nyilvánosság előtt. Kemény kritikája a forradalomról nagyon nem tetszett a köztársaság fanatikusainak s a nagy Napoleon jellemzése még kevésbbé a bonapartistáknak. Bőséges része volt a sértő támadásokban, de ez sem birhatta rá, hogy énjével foglalkoztassa a világot, mely pedig eléggé érdeklődött iránta. Gyülölte a feltünést s ebbeli érzékenységében odáig ment, hogy sohasem fotografáltatta le magát. Arcképét hiába is kerestetné a hires emberek fényképeinek az amatőrje: arcképét csak könyveiben lehet megtalálni.

II. GUY DE MAUPASSANT.

Valaki haldoklik.

Ott fekszik egy négyméter magas, háromláb széles szobában, Blanche doktor ur intézetében. A cellában az ágyon kivül egy szék az irgalmas testvérnek, egy másik az inspekciós orvosnak, meg egy feszület. Egy feszület, mely őt, akarata ellenére, oly sokat foglalkoztatta. Szőnyegek és képek, bibelot-k és elektromos lámpák nincsenek a szobában. Egy asztalkán öt szál gardénia; az a virág, amelyet legjobban szeretett. Nem tudni, ki küldte. Lábujjhegyen járnak körülötte. Az inspekciós az óráját nézi.

És artikulálatlan hangok fakadnak arról az ajakról, amelyről egykor bübájos zene hangzott, a legmélyebb, legtitokzatosabb emberi érzések zenéje.

*

Ők nincsenek ott, kik szivták édes vallomásainak mézét, tovább forognak a fényes, pompás termekben, melyekből nem hiányzik senki, csak ő. Vagy talán otthon ülnek és szórakozottan forgatják valamelyik epigon regényét. Illatos leveleik szépen elzárva pihennek egy titkos fiókban, kék pántlikával összekötve. Örökre. Valahol egy kis Madeleine-től azt kérdi Boireau ur „Mit szól a Dagnan-Bouveret képéhez?“ És a kis Madeleine a müveltséget kötelező lelkesedéssel felel: „Oh, gyönyörü! Különösen az esküvő pár… nekem különösen az esküvő pár tetszik.“ S fájdalmasan, szeliden mosolyog hozzá, mint egy antik érmen látható királynő-fej, nem tudni miért fájdalmasan s nem tudni miért szeliden.

Nincs ott a derék öreg inas sem. Valahol Normandiában guggol egy kemence mellett s talán fázik, óbégat és káromkodik. Mint ahogy egy new-foundland-i kutya vonitott, mikor egy ember meghalt Szent Ilona-szigetén.

És nincs ott ő sem, akinek nem szabad tudnia, nem szabad sejtenie semmit, mert ha sejtené, talán megszakadna a szive. Mit tartozik ő rá, minő ünnepélyes pillanat az, midőn megüvegesedik egy szempár, mely többet látott, mint más százezer és százezer szem együtt véve. Ő csak azt látná, hogy vége, vége az ő szegény, bolond fiának!…

*

Az inspekciós már unja a dolgot. Két éjszaka nem aludt semmit s majdnem leragad a szeme. Blanche doktor urnál nehéz a szolgálat.

A soror halkan mormogja Oremus-ait. A latin könyörgéseket, melyeket átéreznek azok, akik egy kukkot sem értenek belőlük s melyekben az, aki megérti őket, nem talál egyebet, csak szavakat.

Az inspekciós ásit. Szeretne elmenni a Moulin-Rouge-ba.

Egy eltévedt légy döngicsél a szobában. De utját csak az tudná megirni, ékesen szóló kegyetlenséggel és fellázitó igazsággal, aki ott fekszik azon az ágyon és nem ir le többé soha egy betüt sem.

*

Oh, mi dicső, nagy elme törik itt össze végkép!… Udvarfi, hős, tudós… A szép hazának, melyet az özönviz gyalázata sem tud tönkre tenni, disze és virága!…

De hát mit vétett, hogy ily nyomorultul kell elvesznie?! Micsoda szu rágta meg ezt a hatalmas tölgyet, amelynél karcsubbat, amelynél magasabbat, amelynél dusabb lombut ez a nemzedék nem látott soha?!

Oh, jaj annak, aki istenek titkát akarja meglesni, jaj annak, aki földi szárnyakkal a nap felé igyekszik, jaj a vakmerőnek, aki betekintett a szaiszi fátyol mögé!

*

Még csak egy pár óra s a mi időnk elveszitette egyik legcsodálatosabb irói zsenijét. Az Olympuson Shakspere, Cervantes és Goethe már várják az ujon érkezőt:

– Isten hozott, kedves Guy!

Amaz soha se hitte, hogy találkozni fog velük. S ha mégis volna ilyen találkozás, meglehet, igy felelne:

– A szegény kis Baskirczev Máriát keresem. Valami félreértés volt közöttünk; azt akarom elvégezni vele.

*

A jövendő krónikásai pedig fel fogják jegyezni:

Volt egyszer a földön egy rendkivül szerencsés ember; Guy de Maupassant-nak hivták. Erős és szép volt, gazdag és hatalmas, és jó, okos szemének a sugara át tudott hatolni az emberi csontvázon és magába tudta fogadni a természet minden szépségét. Senki se volt különb nála se szemre, se lélekre, se szivre. Az összes tündérek jelen voltak keresztelőjén.

Csak rózsákon járt s a villik minden rögöt félretoltak utjából.

Az isteneknek nagyon megtetszett ez a szép, szerencsés élet. És korai, borzasztó halált küldtek rá, hogy mindvégig szerencsés lehessen s ne ismerje meg a halandók közös nyomoruságát, az öregséget.

– – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – –

Az 1893. évi julius 7-ikén kiadott hirlappéldányokat Páristól Melbourne-ig, mindenütt, ahol könyveket olvasnak s ahová az ujság csak eljuthat, hogy helyt álljon a könyvek helyett is a civilizálás munkájában, megilletődötten olvasta a mindenféle nyelven beszélő emberek milliókra menő sokasága. Ezen a napon vitték el az ujságok mind az öt földrészre azt a hirt, hogy Guy de Maupassant, a mi időnk legolvasottabb irója, aki minden szép nőnél ünnepeltebb alakja volt a kényesen finom izlésü irodalmi szalónoknak s egyszersmind legjobb ismerőse azoknak az egyszerü embereknek, akik csak a hirlapok tárcáiból tudnak meg egyet-mást a nagy irodalmi mozgalmakból, meghalt, miután negyvenéves korában olyan tüneményes irodalmi pályafutás állott mögötte, aminőre régóta nem volt példa, és miután két teljes esztendőt reménytelen és vigasztalan elmetompultságban töltött egy harmadrangu, de elég olcsó gyógyintézetben.

Az alkotó erőnek hirtelen, idejekorai megroppanása mindig megriaszt bennünket, nemcsak azért, mert fájdalmas örökre megválni egy nagyon kedves ismerősünktől, akinek mélyebben járó, a természet csodáit és az emberi lélek rejtelmeit fürkésző gondolataival annyiszor találkoztak össze dédelgetett képzelgéseink, de mindig megriaszt és mélyen megrendit kiváltképpen azért, mert ebben a szörnyü végben a régi görögök rettentő Anánkéját kell felismernünk. Hogyan, hát csakugyan igaza volna a borzasztó olasz doktornak, aki azt állitja, hogy a zseni minden szikrájáért az őrültség egy-egy iszonyatos órájával kell fizetni?! Hogyan, hát ilyen végre kellett jutnia a „legegészségesebb“ irói egyéniségnek, pusztán azért, mert mint Prometheüsz, tüzet lopott az égből?!…

Ime, ránk, szegényekre nézve, az ötödik felvonás megrázó és kiengesztelő momentuma. Ne irigyeljük ezt a legdicsőbb kiváltságot, amelynek ilyen rettentő az ára!

Nincs, aki ne tudná, mit vesztett a francia irodalom, tehát az egész világ irodalma Guy de Maupassantban. Mindenki, aki eljutott a müvelődésnek legalább az első állomásáig, az ujságolvasásig, tudja, hogy a mi időnk leggazdagabb tehetségü elbeszélőjét, az uj-kor Boccaccióját. És minő Boccacciót! Aki nemcsak a legkiváltságosabb hatalmu és legpazarabb irómüvész volt, sokkal több életet tükröztető, mint őse, a halhatatlan olasz, hanem egyszersmind egyik legtisztább látásu ismerője az emberi szivnek, az emberi lélekben jól megférő bonyolultságoknak és ellentmondásoknak, az emberi ösztönök egymásra hatásából kialakuló szövevényeknek, másfelől pedig az egész természetnek, a világ és az ember kapcsolatának, a dolgok és az emberi élet egybefüggésének és talán legkivált a természeti szép mindenféle fajta, kis és nagy forrásának. Tehát: a mi időnk lelkéhez szóló filozóf, akinek keserüségeit többen érezték át, mint a Schopenhauer pesszimizmusát (mert hisz a zsenik nyelvén beszélt, amelyet tömegek és kiválasztottak egyformán megértenek) s azonkivül egyik legkalandosabb képzeletü költője is ennek a mi szomoru időnknek, amelynél olthatatlanabb vágygyal egy kor sem epedett a rejtelmes, a megfoghatatlanul szép, az örök megérthetetlen s a nem hitt, de annál inkább esdett földfelettvaló, az örökre titokzatos után.

Tudós doktorok kimagyarázták, hogy ez lett a veszte. Hogy azért kellett kora véget érnie, mert lelke szüntelen a szaiszi fátyol mögött levőket kutatta, mert szelleme és idegei oly erőfeszitéssel igyekeztek ellesni és kifejezni a sejtelmek világába tartozókat, amely erőfeszitések már emberfölöttiek. Ha igaz, csak annál nagyobb volt a veszteségünk; mert hisz ebben az esetben a kötelesség áldozata és pedig olyan kötelességé, melynél fenségesebbet nem ismer az emberi képzelet.

Öntudat nélkül halt meg; egy pillanatra sem tért magához abból a mély kábultságból, amelylyel rémségesen hosszu agoniáját már sokkal előbb megkezdette. A nagy iró, aki a _Notre Coeur_-t megalkotta s oly megkapó és megriasztó dolgokat tudott elmondani a szivek és vesék titkaiból, egy félesztendő óta nem tudta, hogy létezik, nem tudott magáról többet, mint egy gügyögő gyerek. Mégsem aludt el csendesen; az utolsó napja nagyon kegyetlen volt. Az élet csupa szenvedés, de a szenvedés még tart ott is, ahol az élet már bevégződött.

III. SARCEY.

Amikor Sarcey tetemét a római egyház ritusa szerint beszentelték, hogy aztán átszállitsák a Père Lachaise holttestégető kamarájába, a _Temps_ olvasói közül bizonyára sokan gondoltak a párisi gyászszertartásra; és alkalmasint találkoztak ezek között a kegyeletesek között, akik ugyanabban az órában, mikor ott az „Et cum Lazaro“ elhangzott, messze a párisi szinházaktól, s messze a Père Lachaise-től, ilyenforma bucsuztatót mondogattak magukban:

– Isten veled, öreg Franciscus Sarcey! Isten veled, te jó, öreg barát, kit szinről-szinre nem láttalak soha, s aki mégis több örömet szereztél nekem, mint a legtöbben azok közül, akiket napról-napra látok. Nem olvasom többé hétfői beszélgetésedet, s megint szegényebb vagyok egy gyönyörüséggel. Egy régóta megszokott, minden reakczió nélkül való, tiszta gyönyörüséggel, amelyet már nem fogok hasonlóval pótolni. Isten veled! Hálásan gondolok Rád, és mély sajnálkozással. Hálásan, mert utolérhetetlen kedvességgel beszéltél nekem kicsinyes, hiábavaló s a nagy természettől távol eső dolgokról, melyek azonban Neked is, nekem is kedvesek valának. És mély sajnálkozással, mert talán jobban érzem, mint más, hogy szegény, perverzus ember voltál, hogy Istennek nem tetsző dolog foglalta el gondolkozásodat, hogy a hiuságok hiuságának adtad oda egész életedet. Ez a szép világ tele van csodával. Fák zöldelnek benne, levegő járja át, s ilyenkor, szép tavaszi éjszakákon, egy roppant mennybolt néz ránk csillagszemekkel. Az egész élet csupa érdekes rejtelem; csak ki kell nyitnunk a szemünket, s amit magunk körül látunk, mindaz magasztos misztérium. De te nem láttad a fákat, a virágokat; az erdő varázslatos világa bezárt könyv maradt előtted. Nem hallottad se a patak csörgedezését, se az óczeán harsogását; nem hallottad a vadak bőgését, s nem a madarak énekét. A csillagok elől fedett butikokba rejtőztél, ahol gáz-szagot szivtál magadba. Az állatok és a növények életének felséges titokzatosságai nem érdekeltek, a világot mozgató erők törvényei ismeretlenek maradtak előtted, hetven esztendeig éltél s meghaltál, mielőtt megtudtad, amit tudni érdemes. Egy festett világnak éltél, mely majom módra csufolja az isteni Természetet, melyben minden ál, hamis, hazug, a durván mázolt bokortól le az asszonyok mosolyáig, s Te e temérdek álság közepett pápaszemeddel hitványságok törvényeit kerested. És ugy haltál meg, ahogy éltél; szemben a misztériumok misztériumával, sejtelme nélkül annak, mi történik veled, gyermekes gondolatok közt forgolódtál halálos ágyadban s ezek voltak utolsó szavaid: „Még egyszer meg kell néznem a _Torrent_-t; azt hiszem, félreértették ezt a szindarabot, s helytelenül itélte meg a sajtó is, meg a közönség is…“ Isten veled, szegény, perverzus, öreg gyermek, aki egy kimérának éltél s aki annyi szeretettel, oly kedvesen tudtál beszélni ezekről a kicsinyességekről, mint soha senki más!

Hetven évig élni annak, hogy az ember folyton azzal foglalkozzék: vajjon az ünneprendező jól csinálta-e meg a _scène à faire_-t, kellően preparálta-e helyzeteit, elfogadhatóvá tudta-e tenni, amit mondani akart s amit már százan meg százan elmondtak előtte! Hetven évig vitatkozni arról: helyesen fintorgatták-e az arcukat nevetségesen hiu, szenátor modoru bajazzók és hamis zuzáju, rossz máju, lábujjaik hegyéig romlott, tarka rongyokban páváskodó „petite femme“-ok, akik egy pár sornyi reklámért cigánykereket vetettek előtte! Hetven évig polemizálni izlésről, dikcióról s nem tudom még miről, „divette“-ekkel, akik mintha arra születtek volna, hogy az eredendő vétket testesitsék meg, s akiket már a tudós asszony ugy mártott bele a bünbe, hogy csak a sarkuk maradt ki belőle! És soha, egy pillanatig se jutott eszébe: érdemes-e, hozzá illő-e ennek a mesterségnek élni, átadni egész lelkét ennek a kis besogne-nak? A szinház boldoggá tette, a Français-t jobban szerette, mint ahogy mások az asszonyukat szeretik, de a Français hiján Cluny, Batignolles, még a neuilly-i vásár is jó volt neki, csak komédia legyen.

Bizonyára az Elysium is szomoru volna neki komédia nélkül. De nem hitt az Elysiumban; jó nyárspolgár volt, racionalista, ük-unokaöccse az enciklopedistáknak, messziről rokona egy kissé Prudhomme urnak is. Következésképpen hive a kremációnak, mert, mint Prudhomme ur mondaná, ez egészségesebb, mint a temetés. Meghagyta, már jó eleve, hogy holttestét annak idején – egykor, sokára – égessék el; s teljesiteni fogják a kivánságát. Igy még halála után is távol marad az anyaföldtől; hamvai is csarnokban fognak pihenni. Sir nem domborul fölötte; zöld hant gyepágy nem fogja fedni; fejfa nem jelöli meg pihenőjét; s a petite femme-ok nem mehetnek el nyugvóhelyéhez, leróni a hála adóját; a lelkek órájában nem táncolnak körülötte villik, vérpirossal bélelt gyászruhában.

A PESSZIMIZMUS EGY UJ BIRÁLÓJA

– _Paul Bourget föllépése._ –

Minden korszaknak meg vannak a maga kedvenc irodalmi alakjai, melyek a kor aspirációit és jellemét költőileg személyesitik. Ugy vagyunk ezekkel a perszonifikácziókkal, mint bizonyos jó ismerőseinkkel, akikkel rövid ideig találkozunk egy kissé mindenütt; egy darabig otthon vannak minden társaságban, ahol megfordulunk; mindennap váltunk velük egy-két szót, mert divatos és jó modoru emberek; egyszerre csak eszünkbe jut, hogy ismerőseinket nem látjuk többé és – ezt valóban nem hittük volna – félév óta nem vettük észre hiányát; a neve sem akar eszünkbe jutni. Jött és ment, mint Arthus király, senki sem tudja, honnan hová. Ez a mai jó ismerősünk, a mai analizáló kor képviselője egy kissé felületes, de különben igen elmés ember, foglalkozására nézve orvos. Szeret egy kissé pózba állani boncoló késével, de egyébként igen finom ember; amit az is bizonyit, hogy még nem untuk meg, noha már eleget láttuk. Láttuk, amint kidugta fejét egyik-másik nagy folió tudományos könyv mögül, hallottuk, amint kritikusokkal és irodalom-bölcselőkkel vitatkozott, megismertük szereplését tömérdek regényben, minden este mint „rezonnőrt“ köszöntjük a szinházban, sőt meglepetésünkre, néha, mikor falura rándulunk egyik vagy másik lirikus csöndes tüzhelyéhez, gazdánk helyett őt találjuk, szép verseket szavalva, melyek mindegyikének refrénje: _Névrose_.[8] Egy szép napon persze el fog tünni, mint a többiek. Où sont les neiges d’antan? Hol van Bietris, hol van Allys? – mint Villon mester mondaná. Ki emlékszik még azokra, akik őt megelőzték rokonszenvünkben? Ki törődik még azokkal a perszonifikációkkal, melyek a maguk idején épp oly szeretetre méltók voltak? A napoleoni eszmék legerősebb hatása alatt egy ifju, zseniális, nagyravágyó volt a közönség szivének Don Juanja; az akkori irodalom az ambició hőseinek egész seregét nevelte föl. Ma már, ha Stendhal hőse, a _Rouge et le Noir_ Julienje ránk nem marad, nem is tudnánk a tipusról. Később, az eredménytelen forradalmak után, az általános politikai enerváció idején, egy nemzedék, mely kimerülten a nagyratörés küzdelmeitől, a semmittevés és semmire vágyódás furiáival adta össze magát, rajongott a blaséért, aki csak annyit hisz, mint a sevillai burlador, hogy: kétszer kettő négy, s aki életét annyira sem becsüli, mint ezt a mennyiségtani igazságot. Minden jól nevelt leánynak volt egy ideálja, aki kelletlenül hurcolja vigalomból vigalomba roncsolt ifjuságát, akinek a szerelem már nem élvezet s élvezete nem a szerelem, aki laudanumot iszik és érdekesen kisérteties arccal, frakkosan és fehérnyakkendősen hever az utca sarában, mindannyiszor, ahányszor csak megjelen a maga frisseségében a rózsaujju hajnal. Az apró Rollák megnépesitették a regényeket és szinházakat épp ugy, mint a kártyabarlangokat és a Pandarusok termeit. Persze, hamar kimultak, végelgyöngülésben. Helyettük uj emberek jöttek, egészen más természetüek, de nem kellemesebbek. Erre a tipusra mindenki emlékezhetik; még nem is veszett ki teljesen. Az ébredő uj erők és a demokrácia izléstelenségeinek a korát éltük. (Mindenki tudja, hogy Demos könnyen beleesik az izléstelenség hibájába, mikor sokat enged meg magának.) A világ egyszerre tele lett emberekkel, akik a Suez-csatornát csinálták, gyárakat emeltek, hidakat és utakat készitettek, nekigyürkőztek a kohóknak s tetszettek maguknak kormosan és széntől sötéten. Mindnyájan ismertünk vagy száz urat, akik mind alagutakat furtak ki és grófkisasszonyokat vettek feleségül, minek utána elmondták nézeteiket a születés és a munka arisztokráciájáról. A „munka“ (elől egy, néha két, sőt néha három „m“ betüvel) – volt a devise, melynek csak a szinpadon való hangoztatása is sokunk életét keseritette meg. Szerencsére, a gépészek, mérnökök és hámorosok ideje is lejárt, és ma már a leggondosabb családapák sem látnak a fiaikban tönkretett Stephensonokat, csak azért, mert az iskolában Tacitust kell olvasniok. A tipus meghalt, éljen a tipus. Nekünk, nagy gyermekeknek, Guignolra van szükségünk, de unjuk Guignolt mindig ugyanabban a ruhában. Most a dottore kosztümjében látjuk a legszivesebben.

Az uj alak az ajkán megfagyott szellemes mosolylyal, lancettájával, sőt egész nécessairejével együtt is jobban elszivelhető, mint elődei. Szavajárása müveltebb, beszéde okosabb, mint régebbi ismerőseinké. Nem tolja eszméit nyakunkra, s ha valamiben feszélyez, ugy azáltal teszi, hogy engedelemkérés nélkül kémlőleg vizsgálgat. Megtapogat, megvillanyoz, s aztán kijelenti, hogy betegek az idegeink, nekem is, önnek is, mindnyájunknak. Csoda, hogy eddig el nem pusztultunk bele. Nem ad tanácsokat, csak tényeket állapit meg. Nem törődik velünk, az egyén érdektelen előtte; csak tényeket keres, minél több apró, világos kis tényt, kisérleteket téve mint a vegyész s uj igazságok után járva, mint a filozóf. A szinpad figurái közt szellemes értekezést tart a társadalom vibrióiról, regényekben legörömestebb mutogatja a szerelem klinikáját, tudósok és bölcselők előtt szivesen beszél az uj törvényeket jelző uj kór-jelenségekről s ha verseket ir, szétszedi és elemzi fájdalmait, hogy valamit megtudjon általuk. (Emlékezzünk csak Rollinatra.) Egy kissé mindig affektál, de azért soha sem kiállhatatlan. Legkevésbbé, mikor az irodalom-pszichológot játszsza. Ezek az orvosok a kritikusok közt nem valami jött-ment emberek. A kisujjukban is többet tudnak, mint a régi könyvamatőrök. Hozzájuk képest az őskorbeli lettrék, a szép rajongó papjai, minden tekintetben valóságos gyermekek. Azok legfőbb érdeme egy érzelem volt, egy misztikus vonzalom a müvészihez, életük szeretkezés az irodalommal, magáért az irodalomért és az élvezetért, melyet nekik az nyujtott. Az uj emberek más fából valók. Hidegek, mint maga a tudomány, melynek önző szeretői, mig elődeik a szépnek lángoló trubadurjai voltak. Az irodalom nem céljuk, csak egy mező, melyen kutatásaiknak tér nyilik. Nem érdekli őket jobban, mint a társadalmi tudományok, vagy a statisztika s ha mégis vizsgálódásra készti őket, csak annak tulajdonitható, hogy az irodalom tükörnek látszik, melyben a morális élet mindenféle természetü tüneményei a legszembetünőbben mutatkoznak. Minthogy eszközük éppen az általánositás, nem zárkóznak egy irodalomba s nem táplálnak hazafias előitéleteket. Az alakot számitáson kivül hagyják, a költőt megfosztják fényes szavaitól, mint vén Aeskuláp a szégyenkező fiatal női pácienst ruháitól, és az egyes esetekben csak általánosabb tünemények jeleit keresve, kapcsolatos okokat találnak s azok alapján kérlelhetetlen logikával állapitanak meg egy közbetegséget, mely ellen nem tudnak orvosságot.

Efféle orvos a kritikusok közt Bourget Pál,[9] aki öt különleges eset, öt modern iró lelki életéből következtetve, egy általános betegséget bizonyit ránk, melyben mindnyájan szenvedünk. Bizonyitja pedig ezt nem valami „ouvrage à longue haleine“-ben, hanem egy könnyü, látszólag egység nélküli, elegáns könyvben, melynek érdekelnie kell minden mai olvasót. Hogyne, mikor egy még alig ismert közös gyöngeségünkről van szó, mikor a boncoló asztalra feszitett lelkek legkedvesebb iróinké s mikor maga az értekező legkevésbbé sem az utolsó ember.

Aki csak egy kissé szemügyre veszi a doktor urat, az első pillanatra láthatja, hogy egészen beleillik a _Nouvelle Revue_ finom szalonjába. Tetőtől talpig modern ember, minden tekintetben „bien ganté et bien coiffé“. Szeretetreméltóan beszél mindenről, amire a szó kerül, mint aki járatos a politikában, ért a képzőmüvészetekhez, sokat utazott és teljesen a mai tudomány szinvonalán áll. Ha jobban megismerjük, kitünik, hogy nagyon helyén van a _Journal des Débats_ kitünő tudósainak és szépiróinak diszes társaságában is. Sok nyelvet és sok irodalmat ismer, nem olyan formán, mint az irodalmi „kőmüvesek“, – hogy a Taine szavát használjam – hanem amint az „épitőmesterek“ szokták azokat ismerni. Kitünő szeme van: megtalálni a dolgokban a jellemzetest, világos feje: elrendezni az észlelt jelenségeket s különös adománya a kifejezésben: költői és mégis geometriailag szabatos alakot adni érzéseinek, gondolatainak. Ilyen választékosan csak a választottak szólnak. Nem csodálnám, ha fiatal asszonyok rajonganának a doktor urért. Ők azon sem akadnának fönn, hogy némelykor egy kissé keresetten képletes és mesterkélten költőieskedő, máskor meg nagyon is elvont és homályos, ámbár jóhiszemüen és nagyképüség nélkül. Néha valóban keztyübe bujtatja a szavait, de legalább glaszé-keztyübe.