Part 12

Zola a _Termékenység_-ben, több család életét rajzolva, a társadalom-filozóf módszerével, de mindig érdekes mese keretében, tárgyalja a szimptomát és különböző okait. Abban látja a baj legelső sulyos következését, hogy mert a vagyonos osztály az, melyben a gyermektől való idegenkedés a legátalánosabb, a világon egyre több lesz az egy kézre jutott nagy vagyon s másfelől egyre nagyobb a nyomor.

Az egész világ érdeklődéssel olvasta ezeket a komoly lapokat: az utolsó nagy munkát, amelyet Zola megirhatott. Mert ha nemeslelküsége miatt hazájában elvesztette presztizsét, hirnevét, a köztiszteletet s otthonának békéjét, soha se veszithette el a Franciaországon kivül élő müvelteknek a tiszteletét. Ez is valami.

AZ UJKORI DEMOKRITOSZ.

(Strófák Renanról.)

I.

_A kereszténység eredete_, Renan életének nagy monumentuma, bizonyára sokkal teljesebben foglalja magában irója lelkét, mint azok a könyvek, amelyeket Renan lirájának nevezhetünk: más-más időben irt és más-más cimen publikált emlékezései. És sokkal teljesebben tükrözi ezt a gazdag lelket, mint az aprólékos emlékezések bármily bőszavu és változatos gyüjteménye tükrözhetné. De azért Renan lirájának is – és különösen annak a kötetnek, amelyet _Gyermekkori és ifjukori emlékek_ cimen tett közzé[6] – nagy az érdekessége. Azonkivül tudniillik, hogy a legszebben irt vallomások közé tartoznak, amelyeket a memoár-irodalom valaha felmutathatott, nagyon becses adalékot szolgáltatnak korunk psyché-jének a megismeréséhez.

Mert meglehet ugyan, hogy voltak ami időnknek nagyobb irói is, mint Renan (egy idő óta mind többen állitják ezt, de ne méregessük az eszmék matadorait rőffel), – és meglehet, hogy Renannak a kortársai között voltak olyanok is, akik a tudománynak értékesebb és közvetlenebb szolgálatot tettek, mint ő (ne vitatkozzunk ezen, csak éppen emlitsük meg, hogy ujabban kezdik a Renan tudományát és kutatásai eredményét alábecsülni), – de hiába keresnők kivüle akár a bölcselők, akár a tudósok, akár a költők között azt a gondolkozót, akinek a gondolat- és érzés-világa annyira hasonló volna a ma legáltalánosabbhoz, akinek a lelke annyira magában foglalná mindazt a nyugtalanságot, amely korának legjobbjait izgatta és foglalkoztatta. Jean Jacques Rousseaut a mai kritika aranynak, Diderot-t és D’Alembert-t pedig csak papirnak értékeli, megállapitott dolognak fogadva el, hogy amaz jóval több rezgést idézett elő az eszmék világában, mint az Encyclopaedia két kitünő munkása; mégis emezek arcképe tisztábban és teljesebben láttatja a tizennyolcadik század tipikus gondolkozóját, mint a _Vallomások_ irójának arcképe. A tizenkilencedik század Krónoszának vonásait senki se viseli arcán oly határozottan, mint Renan. Nem mond ennek ellene az, hogy Renannak egyik főképpen megkülönböztető, ugyszólván szó szerint „uralkodó“ vonása: bizonyos homályos vallási érzület. Sőt az emlitett hasonlatosságnak itt rejlik a leginkább nyilvánvaló, legkönnyebben fölismerhető bizonyitéka. Ez az idő, mely tuladva egy emberöltőket kinzott, meddő kételyen, s gyermekesnek találva a XVIII. század merev tagadását, kutató s elemző szemmel és oly óriási eszköz segitségével, mint amilyen a Bacon módszere, nézett bele a világegyetembe, – szükségkép eljutott a Renan homályos vallási érzületéhez, amint látta, hogy a XVIII. század álma a világegyetem rationalis megfejtéséről valósithatatlan, – hogy a tudomány a viszonyitott jelenségek végtelen kapcsolatán egy végső okra visszamenni képtelen, hogy az experimentális kutatás eredménye mindössze az a pár szó, mely a tudományt a természetfölötti problemák megoldására mindörökre képtelennek mondja. Tudni azt, hogy van megismerhetetlen, egy lépés vissza az absoluthoz; aki megszédül, midőn észreveszi a tudomány közelgő csődjét, ösztönszerüleg kapaszkodik a vallás düledező, de az idővel még mindig dacoló oszlopaiba. A századot megtöltő pessimismus tehát csak a vallás renaissance-a. Akik ebben a sensibilitásban szenvednek, vannak legalább is annyian, mint a tagadás fanatikusai. Sensibilitásról szólunk, mert vallásosságnak nem nevezhető az a szellemi ingerlékenység, mely ilyképpen tesz fogékonynyá az absolut eszméi iránt. A kornak ez a fogékonysága az iránt, ami a vallásban a legmisztikusabb, tükröződik vissza az _Emlékek_ minden lapján. Bizonytalan sóvárgás a hit után, melyet a német gondolkodásnak, a természettudományoknak és a vallási hagyományok eredetének tanulmányozása kiszakitott lelkéből, de melyért tudományos vizsgálatai eredményében nem nyert kárpótlást, kisért benne lépten-nyomon. Ismét és most már nem tárgya mögött, de leplezetlenül előttünk áll az alaktalan, vallásos természetü sensibilitás, mely az egész „Kereszténység eredeté“-nek alaphangját adta meg. Teljesen ráismerünk a kereszténység nagy elemzőjére, ki rengeteg kritikáját egy vallásos hymnussal kezdi. Maga mondja, hogy mint a breton halász, aki a tengerben elsülyedt, mondai Is város harangjait véli hallani, egy lelkében eltemetett világ fel-felzsongó hangjait hallgatja. És legbelsejéből előtör a szó, mely őt és korát a legerősebben jellemezheti: „Minden lépésemet egy hit vezérli, mely már nem él bennem.“

Ez a poétai lelki feszültség természetesen nem az _Emlékek_-ben nyilatkozik meg először. Az a tudomány, melynek hieroglifáit élete legnagyobb részén át betüzgette, a lehető legtágabb teret engedi a kutató képzeletének; és korunk, mely az orvosban is megkövetel egy bizonyos mértékü intuitiót, a költőével csaknem azonos szerepet szán a történetirónak; mert a geometriai megfejtésekben senki sem hisz többé, mióta a filozófia az Észnek a tizennyolcadik században proklamált korláttalan pünkösdi királyságát alkotmányos korlátok közé szoritotta. A képzelet áttetsző ködén keresztül pedig csaknem mindig tisztán kivehető az iró énje. Renan is, mint az utána érkező nemzedék egyik elmés kritikusa, Paul Bourget mondja róla (Essais de psychologie contemporaine), hasonlóvá tette a „Kereszténység eredetét“ a Renaissancenak a szent vacsorát ábrázoló ama festményeihez, amelyeken a művész a maga arcát is odafestette azok közé, akik az urat körülveszik.

Ép oly átlátszó subjectivitása „bölcselmi beszélgetései“-ben és moralis értekezéseiben. Mindig költő egy kissé, még talán legkevésbbé akkor, midőn filozófiai költeményeit irja. Sainte Beuve szokta volt erősiteni, hogy minden müvelt és okos ember egy költőt hord magában, egy költőt, aki „meghalt huszonkétéves korában.“ Még legellenségesebb érzésü olvasója is egy ilyen holt költőt tisztelt Renanban. Az _Emlékek_, ellenkezőleg a Jean Paul holtjaival, akik kikelnek sirjukból és tanuságot tesznek róla, hogy nincs isten, – napvilágra kerülnek és tanuságot tesznek arról, hogy ez a költő él és soha se hal meg. A parányi tények, melyeket ezek az emlékek magukban foglalnak, a legmegragadóbb, legmeginditóbb érzések közvetetlen hatását keltik, ugy, hogy az olyan olvasó, aki odaadó figyelemmel kiséri Renan fejlődését, attól a pillanattól, mikor ez körben táncolva énekli: _Il pleut, il pleut, bergére_ – végre maga is hallani véli Is városának megkonduló harangjait. Nem pragmatikus elbeszélés ez, hanem lirai költemények sorozata.

A költői temperamentum, mely belőlük szól, Renannak egész fajával közös vonása. Anyjától gascon vért kapott, s talán épp ennek köszönheti a kereszténység nagy kritikáját, de apjáról és születése helyéről breton eredetü. Költői hajlama, idealismusa, rajongása közös a breton bardokéval, akiknek utolsó példányaitól gyermekkori danáit hallotta, egyező a bretagnei papokéval, akiknek élete egész első ifjuságának példányképe volt. „A breton faj jellemző vonása – irja ő maga – az idealismus, egy erkölcsi vagy értelmi cél keresése, mely gyakran tévesztett, de mindig önzetlen. Soha egyetlen faj sem volt alkalmatlanabb az iparra, a kereskedelemre. Mindent megkaphatni tőle becsületből; ami nyereség, előtte méltatlan a nemes emberhez; csak az a szép foglalkozás szemében, amely nem hoz jövedelmet, például a katonáé, a tengerészé, a papé, s az igazi nemesé, aki csak szokott hasznát veszi földjének, anélkül, hogy azt bőviteni, gazdagitani óhajtaná.“ Ez a breton idealismus és rajongás, mely annak idején az ismeretes szakitáshoz vezette ősei egyházával szemben, tükröződik vissza a könyv minden lapjáról s gyülik, mint egy gyujtópontba, az _Ima az Acropolison_ cimü fejezetbe. És itt is, ebben a fényes dicsőitő imában, amelyben az antik széphez fohászkodik, a legmodernebb sensibilitás félreismerhetetlen hangjaival kell találkoznunk. „Későn ismertelek meg, tökéletes szép. Egy bölcselkedés – kétségen kivül fonák tanitás – elhitette velem, hogy a jó és rossz, a gyönyör és a fájdalom, a szép és a rut, az ész és az őrültség olyan megkülönböztethetetlen árnyalatokkal fonódnak egymásba, mint a galamb nyakán a tollak. Semmit se szeretni, semmit sem gyülölni korlátlanul – tehát bölcseség… Ha valamely társadalom, filozófia vagy vallás birtokában lett volna az absolut igazságnak, ez a társadalom, filozófia, vallás legyőzte volna a többit s ma már egyedül élne. Mindazok, akik eddig az igazság birtokában hitték magukat, csalódtak; látjuk világosan. Képzelhetjük-e esztelen elbizakodottság nélkül, hogy a jövő bennünket nem ugy fog megitélni, mint mi a multat? Ime, ily káromlásokat sugall mélyen megrontott lelkem.“

Ezek a gondolatok, meg a hozzá hasonlók, melyek az _Emlékek_-ben egymásra sorakoznak, az eszmék legujabb áradatából valók. Azért, még ha költői értéke nem is tudná eljuttatni a nagyközönséghez az irásművészetnek ezt a remekét, Renan lirája s kivált a _Gyermek- és az ifjukori emlékek_ mindig érdekelni fogja a jövő gondolkodóját, mert ezen a könyvön, mint szórólencsén át, kicsinyitve, de tisztán láthatjuk korunk szellemi vivódásainak képét. (1883.)

II.

A _Gyermek- és ifjukori emlékek_ folytatása[7] 1892-ben jelent meg a párisi könyvpiacon s olyan érdeklődést keltett, amilyenben komoly olvasmánynak ritkán van része. Néhány nap alatt ugy szétkapkodták, akár csak valami kényes tárgyu regényt. A nagy tudósnak ez a könyvárusi sikere nem volt meglepő, mert ámbár a mindenről tájékozott emberek mindjobban kiszoritják a világból az igazán müvelteket, ilyenek is vannak s reméljük, lesznek mindig. És az igazán műveltek abban az időben nem igen láthattak élő embert, aki az istenről és a szerelemről eredetibb, mélyebb és szebb dolgokat tudott volna mondani nekik, mint aminőket Renannak köszönhettek; pedig hát voltaképpen csak ez a két téma az, amely megérdemli, hogy törjük rajta a fejünket, legalább: csak ez a két téma az, melynek fejtegetésébe soha se fárad bele az emberiség.

De, hogy ez a kötet szélesebb körben is kivételes érdeklődéssel találkozott, azt talán nem is magának a könyvnek, hanem főképpen az előszavának kell tulajdonitanunk. A nagyközönség ezt az előszót nemcsak azért találta érdekesnek, mert a nagy iró ismét maga-magáról szólt benne, hanem különösen azért, mert ugy vélekedett, hogy Renannak valószinüleg ezek az utolsó sorai. És ha ezekben a feltünően jókedvü, nagy lelkibékével, csaknem enyelegve irt sorokban valami filozófiai végrendelet-félét keresett: nem is járt rossz nyomon.

Renan ugyanis itt, az előszóban, egy kis beszámolót tart. Elmondja, hogy öregségének nagy munkáját: _Izrael népének történetét_ (mely élete fő-művét: a _Kereszténység eredetét_ teljessé teszi) immár befejezte. Az átnézésével ugyan még nem készült el, s igy hosszu idő telhetik bele, mig az utolsó kötetek is kikerülnek a sajtó alól, de maga a munka megvan s ha ő holnap meg találna halni, a könyv egy jó korrektor segitségével megjelenhetik. Egyéb, kisebb jelentőségü munkálatai is közel vannak a befejezéshez, s az anyaggyüjtést, melyet megkezdett, illetékes emberek folytatják. „Mindez – irja – nagy lelki megelégedésemre szolgál s azt hitette el velem, hogy megfizetvén majdnem minden tartozásomat, most már mulathatok egy kissé, és skrupulusok nélkül adhatom át magam annak az örömnek, hogy e szertekallódott, s tán kissé frivol apróságokat összegyüjtsem.“

A frivol lapok között ott van az _Examen de conscience_ is, az a filozófiai „mérleg“-féle, amelyet 1888-ban irt. Nem szánhatta rá magát, hogy kihagyja a könnyedébb cikkek közül, mert másként ugy tetszett volna neki, mintha dezertálni akarna azoktól a problémáktól, amelyeknek örökkön megszállva kell tartaniok minden nemes életet. „Azóta – igy folytatja – nem igen módosult a világnézetem. Mindinkább hiszem, hogy szörnyen keveset tudunk abból, amit legjobban szeretnénk tudni. Filozófia dolgában: bizzunk a végtelen jóságban s óvakodjunk a mohó tudnivágyástól, mely ugyis hiábavaló. Semmit se nyerünk vele, ha sokat alkalmatlankodunk az igazságnak s ha mindennap a nyakán lógunk. Az igazság siket és hideg; a mi nagy tüzünk nem inditja meg. Die neue Philosophie… Die neuere Philosophie… Die neueste Philosophie… Istenem, milyen gyerekesek az ilyen egymásra licitálások! Mire való igy veszekedni a tévedés elsőbbségéért?! Várjunk; meglehet, hogy végtére se találunk semmit, vagy ki tudja: hogy az igazság nem nagyon szomoru-e? Ne siessünk olyan nagyon megismerni.“

Ime az ouverture. Már felismerhetjük benne a Leitmotiv-et. Az egész magától oszlik szét elemeire: a szokráteszi „semmit sem tudunk“, a montaigne-i árnyalattal: „abból, amit a legjobban szeretnénk tudni“, aztán ez a pyrrhoni megvetése a savanyu szőlőnek: „veszekedni a tévedés elsőbbségéért!“, majd a pozitivista praktikus tagadás: „végtére se találunk semmit“. Mindez a régi dal. De ime az utolsó kétely: vajjon az igazság nem nagyon szomoru-e? Ez már ő… hanem hallgassuk csak tovább.

Bántja az az izgatottság, melyben a fiatalságot látja. Mikor az ifjuságnak, kora kiváltságainál fogva, derültnek kellene lennie! És ezt a tanácsot adja nekik: „Mulassanak kedves barátaim, hisz husz évesek: dolgozzanak is. Ha semmit se látunk is abból, amivel a metafizika foglalkozik, viszont a fizika, a kémia, az asztronomia, a geologia, a historia, egyre-másra szolgálnak mind nagyobb és nagyobb fölfedezésekkel. Mennyi dolgot fognak önök tudni, negyven vagy ötven év mulva, amit én nem fogok megtudni soha! Hány problémának a megoldását fogják megérni! Mivé fog fejlődni II. Vilmos császár? Mire fog vezetni a nemzetiségek érdekeinek az ellenkezése? Hogy fog alakulni a szociális kérdés? Lesz-e valami abból a mozgalomból, mely nevét a szocializmustól kölcsönözte? Mi lesz a pápaság sorsa a közel jövőben? Fájdalom, én csak találgathatom, mi lesz, tudni nem fogom soha, mig önök, önök mint fait accompli-kat fogják szemlélni ezeket a rejtelmeket!… Sokat hallottam mesélni azokról az arab végrendelkezésekről, melyekkel az örökhagyó donációkat tett oly kikötéssel, hogy az utód ki fog menni a sirhoz, értesiteni a halottat, ha a franciák elfoglalnák az országot… És csakugyan, koronkint azt hiszem, hogy volna ujság, amelyet ha siromba suttogna valaki, megreszkettetne ugy, hogy, feltámasztana. De annyiszor olvastam a bibliában, hogy a _scheol_ mélyén nem tudjuk, hogy mi történik a földön, nem hallunk többé semmit és nem emlékszünk már semmire!… Nem, nem teszek efféle klauzulát a végrendeletemhez.“

Ezek már a nevető filozófia körvonalai. Amiről ábrándoztok, az fantóm, nincs más mögötte, csak feketeség. De azért csak törjétek magatokat tovább: nagyon sok szép és hasznos dolgot fogtok megtudni. Meg fogjátok tudni, hogy Vilmos császár geniális ember-e, vagy pedig fumiste? Fejtegethettek és megoldhattok egyéb rébuszokat is. Mindez nagyon mulatságos: az élet csak játék. Rá fogtok jönni, hogy mindaz, amit mi a tulajdon vigasztalásunkra eszeltünk ki, otromba tévedés, gyerekes önáltatás volt és sáros csizmáitokat fogjátok dörgölni azokhoz az ideákhoz, melyek nekünk a legkedvesebbek, a legszentebbek valának. Én már akkor, szerencsémre, jól meg leszek halva és jól el leszek temetve, mert meglehet, ha csak kicsit volnék halott, némelyik ujságra a szivem akkorát dobbanna, hogy fölvetné a koporsó fedelét… Mulassatok, husz évesek vagytok!

Haladjunk tovább, s ismerkedjünk meg ezzel a mulató filózófiával közelebbről, ha még eddig nem ismertük. A vidámság, melyet ez a különös Gambrinus prédikál, elég furcsa arra, hogy megérdemeljen öt-tiz percet, melyet nem tudunk praktikusabb dologgal tölteni el.

A vidámság apostola nem minden részvét nélkül évődik azokkal az ifju pesszimistákkal, akikkel abban az időben tele volt egész Franciaország, s akiknél a filozofálás in ultima analysi csak a haláltól való félelem. „Mért lázongani azok ellen az igazságok ellen, melyek olyan régiek, mint maga a világ? Tegnap fedeztük fel, hogy az ember gyönge és veszendő portéka?… Sajnálom a fiatalokat, akiket hatalmába ejtett s elemészt a pesszimizmus, az a pesszimizmus, mely semmi áron sem akar vigasztalódni. Az antik sirokon gyakran olvasni: „Bátorság, kedves X. Y., senki sem halhatatlan, Heraklesz is meghalt.“ Ezt a vigasztalást kissé gyöngének találhatjuk, pedig hát mégis csak vigasztalás. Marcus Aurelius, kedves barátaim, jóság tekintetében fölötte állott mindnyájunknak s Marcus Aurelius megelégedett vele.“ És ártatlan arccal toldja meg ezt a vigasztalást egy másikkal: „Haljunk meg nyugodtan, a világ meg lesz nélkülünk is; biztositva van a fennállása jó időre… A tudomány jövőjéről biztos kezességünk van… Nyugodtak lehetünk. Ezer év mulva, reméljük, a világ megtalálja a módot: pótolni az elfogyott kőszenet s az elfogyott Erényt.“

Ime a határvonal, mely a vidámság vallását a pesszimizmustól elválasztja. (A pesszimizmustól a vidámság vallása csak egy lépés.) Gambrinus csak mérsékelten sajnálja az életet; ha Marcus Aureliusnak is meg kellett halnia: quid tunc miser sum dicturus? A fordulat igazán bájos. Ez az alázatos és igazság-kereső keresztény maradványa a szkeptikusban. A hivatkozás a stoikusra pedig annál kedvesebb, mert hisz az érzés, melyet kifejez, a hindu dajkatejjel került a vérébe.

Az élet elvesztésének a tudata csak egy melancholikus mosolyt csal a mi nevető bölcsészünk ajkára; más az, ami őt oly rendkivül mulattatja.

Az utoljára idézett sorokból már kitalálni: mi ez a valami; hallgassuk meg a próféciáit és tisztában leszünk vele.

„Rossz napok következnek. A morális értékek hanyatlani fognak, ennyi már bizonyos; az önfeláldozás teljesen eltünik a világból s előre látható a nap, mikor mindent szindikátusok fognak végezni s mikor organizált önzés fogja helyettesiteni a szeretetet és a feláldozást… Azt a két dolgot, mely eddig még ellent tudott állni a tekintélyek ellen támadó erőnek, magával fogja sodorni a nagy vihar. Nem baj; az emberiség segélyforrásai feneketlenek.“

De hát vajjon az örök gondviselés, mely nélkül nem tudjuk elképzelni a világot, melynek, hogy lennie kell, a szivünkbe van irva, a lelkiismeret, az ideál, a belső hang – ezek mind puszta illuziók-e?

„Nem, nem – felel erre a kérdésre. – Hasonló dolgokban a formális tagadás épp oly vakmerő, mint az abszolut állitás. A párhuzamos vonalak találkoznak a végtelenben: a vallás is igaz a végtelenben… Meg vagyok győződve, hogy egyszer határozottan ki fog derülni, hogy a legjobb részt választotta, aki az erényt választotta… Ha az erény jó befektetés volna, a pénzemberek, akik igen okos urak, már régen észrevették volna; mind erényesek volnának. Nem, az erény rossz befektetés a véges rendben; de a végtelenben az ellenmondások elmosódnak, a tagadás elenyészik… Semmi sem bizonyitja, hogy van a világon egy központi tudat, egy szellemi erő, mely mindennek a középpontja, semmi sem bizonyitja, hogy a világegyetemnek lelke van; de semmi sem bizonyitja az ellenkezőt sem. Nem veszünk észre a világegyetemen semmiféle jelt, melyet egy akaró és gondolkozó erő cselekvésének mondhatnánk. Elmondhatjuk, hogy ezer és ezer század óta semmiféle ilynemü cselekvés nem történt. De ezer és ezer század semmi a végtelenben. Amit mi hosszunak nevezünk, relative nagyon rövid egy más nagysághoz mérve. Ha a kémikus megtette intézkedéseit egy kisérlethez, melynek egy évig kell tartania, nem nyul többé az apparatusához, mig a kitüzött idő el nem mulik. Mindaz, ami a görebek mélyén végbemegy, az abszolut öntudatlanság törvényei szerint történik: hanem ez nem zárja ki azt, hogy egy akarat szerepelt a kisérlet kezdetén s egy akarat fog szerepelni a kisérlet végén. Azalatt millió és millió mikróba keletkezhetett a készülékben. Ha ezeknek a mikróbáknak elegendő értelmük volna hozzá, azt mondhatnák: „Ezt a világot nem igazgatja különös akarat.“ És igazuk volna azt a pici időt illetőleg, mely alatt ők megfigyeléseket tehetnek; de a világegyetem erőinek összemüködését tekintve, tévednének.“

„Amit mi végtelennek nevezünk, az talán csak egy perc két csoda között… Ne tagadjunk semmit, ne állitsunk semmit, reméljünk. Ne mondjunk le a temetéseken a zenéről és a tömjénről. Véghetetlen morális hanyatlás következnék be s valószinüleg igen nagy értelmi hanyatlás is, ha a vallás eltünnék a világról. Mi el lehetünk vallás nélkül, mert mások vallásosak mi helyettünk is. Azokat, akik nem hisznek, magával sodorja a nagy tömeg, mely többé-kevésbbé hivő; de ha egy nap a tömegből kiveszne a hit, maguk a bátrak is lanyhán mennének a rohamra. Az emberiség, ha nem hisz a lélek halhatatlanságában, sokkal kevesebbet ér, sokkal kevesebbre képes, mint addig, amig hisz benne. Az ember értéke egyenes arányban áll azzal a vallásos érzéssel, melyet első neveltetéséből kapott… A vallásos érzületü emberek egy árnyékból élnek. Mi egy árnyéknak az árnyékából. Miből fognak élni az utánunk érkezők?“

Mit igérnek ezek a próféciák? Világot vallás és erény nélkül, embereket, kik nem fogják ismerni sem az önfeláldozást, sem a szeretetet. Egy világ vallás és erény nélkül! Mintha csak azt képzelnők: világ, melyben nem lesz többé tavasz. Világ, melyben az Anya csak állami hivatalnok, a Szerelem csak határidő-üzlet lesz, világ, melyben Leonidásnak át kell költöznie a mythológiába, s melyben a lemondást, az áldozatot és a mártiromságot épp oly kevéssé fogják megérteni, mint mi nem értjük, hogy egykor voltak csoda-virágok, olyan magasak, mint ma a fák… szinte az égig értek! Pedig az Idő feltartóztathatatlanul siet azon az uton, mely ebbe a világba vezet. De soha se busuljatok. Vigasztaljon benneteket annak a szórakozásnak a reménysége, hogy ennek az uj kornak az apostola, a szindikusok szindikusa talán Vilmos császár lesz, és ti látni fogjátok uj naprendszerek keletkezését, uj hajnalok hasadását… Mulassatok, husz évesek vagytok.

Ha azonban véletlenül idősebbek volnátok, ne mondjátok kevélyen: „Nem, ez nem lehet. Van a lelkemben valami, ami azt mondja erre, hogy nem lehet.“ Óvakodjatok ettől a belső hangtól. Ez sugta nekünk a legkedvesebb hazugságainkat, amelyek ugy összeforrtak velünk, hogy nélkülök már nem kivánjuk az életet sem. Legfeljebb annyit mondjatok: „Hátha mégsem?!… Que scais-je?! Hátha megőrizhetjük még ezeket az utolsó kedves képzeteket?!…“ Nincsen kizárva. A kékben minden lehetséges. Még az is, ami nekünk kedves. Reméljetek. Remélni nem kerül semmibe.

Persze, ugy tetszik, ez a világ nem akként van berendezve, hogy a reménységeink valami sok táplálékot kaphatnának. Eleinte mindent reméltünk, s a mindenről körülbelül le kell tennünk. De ha megelégszünk a kevesebbel is: ne hivatkozzunk arra, hogy kell egy Igazságnak lennie a világegyetemben, egy czentrális Igazságnak, melylyel a mi fogalmaink az igazságról azonegy szövetből készültek, melynek csak egy parányi része a belénk oltott igazságérzet. Ne reméljük magunknak azt, amit nem remélünk az oroszlánnak vagy a birkának. Ám meglehet, hogy van egy ilyen czentrális Igazság, de a birka, a birka mindenesetre be van csapva.

De kövessük nevető-bölcsészünket szó szerint: