Part 11

„Sem atléta-testében, sem kutató tekintetében nincs meg az a választékosság, az a rejtelmes varázs, az az előkelő és kissé szinpadias vonás, mely meg volt például Châteaubriandnak a maga java idejében, és amelynek láttára az ember gondolatokba mélyed, úgy érzi, mintha ezt a jelenséget soha se tudná elfeledni.

A Zola arcza (különösen koponyájának alkata) nem fejez ki egyebet, csak a nagy értelmi erőt és egyensúlyt. Összeségében pedig egész külseje megfelel annak a prózaiságnak, mely élete filozófiáját jellemzi.

Ha Zolának a prózaiságáról beszélek, nem arra célzok, hogy a regényeiben alantas, rut vagy közönséges tárgyakat ölel fel. Goethe azt mondja, hogy ilyen tárgyak nincsenek; a költő mindent megszépit, amihez csak hozzányul.

Inkább jellemére, életére, cselekvéseire gondolok, a melyekben semmi nyoma az álmodozó természetnek, arra az eredetiségére, hogy ellensége a költeményeknek és rehabilitálója a praktikusnak.

Mint a régi atléták, Zola is szigorú erkölcsű. Hasonlóan Flauberthez, azzal dicsekszik, hogy inkább élt a barátságnak, mint a szerelemnek; kissé asszonygyűlölőnek vallja magát s elitéli Sainte Beuve-öt, mert a nagy kritikus nagy szoknyahős is volt. S azonkivül, hogy az önmegtartóztatás embere, a jó férj erényei is megvannak benne. Sokszor beszél a feleségéről, nem az amorozók módjára, hanem meleg szeretettel, benső barátsággal. A családi élete csöndes, példaszerű, kerüli a társaságot, s annak a tervének él, hogy nejével visszavonuljon valami békés kis faluba.

Ilyen a naturalizmus rettenetes vezére, akinek munkái lángolóvá teszik a lapozgatva olvasó hölgyek arczocskáit, a modern elvetemültségnek, bűnöknek és tisztátlanságoknak sok embert megriasztó krónikása. Azt mondja magáról: „Nagyon ártalmatlan ember vagyok s kissé sajnálatraméltó, mert még csak bünöm sincs.“

Szent Ágostont sashoz hasonlitották, Zola bikához hasonlitja Balzac-ot. Talán szabad nekem is egy zoologiai példát választanom a Zola jellemzésére. Az az állat, melyhez Zola leginkább hasonlit: – az ökör. Épp oly erővel teljes, hatalmas és lassu. Épp oly kitartással, nehézkesen, hosszadalmasan végzi munkáját, – lépésről-lépésre, fáradhatatlanul háritva el az utjában lévő köveket, akadályokat. Mint az a derék állat, nem kedves, nem elegáns, nem vidám. A formái nem szépek, a járása nem könnyed. S mint az ökör: szolid, maradandó munkát végez.

Hanem van egy tulajdonsága az ökörnek, amely már nincs meg Zolában: a szelidség. A naturalista regényiró a küzdelemben már bikává változik, és pedig dühös bikává, aki vakon támadja meg ellenfelét, s a kinek durva bőre elviseli a kritika szurásait. Valami érzékeny, kényes természetü ember belehalt volna abba a sok megtámadtatásba és inzultusba, amelyeket Zola kiállott, s melyeket, ha nem is vette közömbösen, csak ösztönzésnek és sarkantyuzásnak tekintett, hogy annál tüzesebben folytassa a küzdelmet.“

Ha a spanyol irónő egy kissé tovább folytatja kényes hasonlatát, találhat Zolában még egy vonást, mely közös az ökörrel. A jóságot értjük, mely épp ugy erénye a _Germinal_ szerzőjének, mint annak az emberséges állatnak. S hogy ez a jellemvonás, melyet azelőtt Zola sokáig el tudott takarni a módszeréből következő tárgyilagossággal, a _Germinal_-ból minden kétséget kizáróan előtünik: ebben egyik legnagyobb érdekességét találjuk meg ennek a hatalmas könyvnek. Talán soha se volt könyv, melyben az emberszeretet és a részvét nagyobb erővel nyilatkozott volna meg, mint a munkáséletnek ebben a meginditó hőskölteményében.

Azok iránt a boldogtalanok iránt, akik „ugy beleeszik magukat a bányába, mint a szu valamely vén fába“, olyan részvétet kelt ez a könyv, hogy a _Germinal_ olvasása után az embernek napokig rosszul esik csak ránézni is a szénre, mely annyi verejték árán kerül a kályha elé. És napokig látja az ember a „Voreux“-t egészen feketén, ahol a szén finom pora fekete porral lepi be a sikságot, a fákat, az utakat, az egész földet“, napokig, akár csak a spanyol irónő a választékosságot, a rejtelmes varázst, és az előkelő, kissé szinpadias vonást, amelyet, mikor a nagy költők arcára gondol, alig tud elfelejteni.

S hogy mit használ az a részvét, melyet ez a könyv fölkelt? Járul-e majd valamivel ahhoz, hogy a nagy társadalmi számadás dolgában a kiegyenlités napja hamarabb elkövetkezzék? „Jób nem tuda erre felelni.“ Megismerni a bajt, bizonyára első lépés a javuláshoz.

III. AZ EMBERI ÁLLAT.

A _Réve_ után sokan azt várták, hogy Zola ezentul, tekintettel az akadémiára, igyekezni fog brutalitását fékezni és szögletességeit takargatni. Ezek az optimisták (vagy inkább pesszimisták?) alaposan csalatkoztak: az ördögből vénségére se lett remete. Mert bár tisztátalanság és durvaság dolgában a _Bête humaine_ nem olyan kiadós, mint a _Terre_ vagy a _Pot-bouille_, de bizony Zola ebben a pontban se vált valami nagyon tartózkodóvá; ami pedig tárgyalási módjának ismert nehézkességeit s már megszokott félszegségeit illeti: modorossága soha se volt annyira kiáltó, olyan rikitóan feltünő, mint ebben a regényében. A hatalmas medve nem tanult meg cepperlizni az akadémia kedvéért, sőt mintha tüntetni akart volna ismeretes otrombaságával. Mintha meg akarta volna mutatni: „Már én csak ilyen lomposan járok. Tehetem, mert erős vagyok.“ S mintha jelenteni kivánta volna az akadémiának: „Ha kellek igy, amint vagyok, jó; ha nem, azt se bánom, de megváltozni semmi kedvem.“

A _Bête humaine_-ben Saulus szól hozzánk, s nem a megjósolt Paulus, aki Madame Craven-nak csinál konkurrenciát, s aki tizenhat éves kisasszonyokat törekszik elbájolni. A megrögzött Saulus, aki szinte kérkedik büneivel s helyenkint majdnem parodizálja az _Assomoir_ iróját.

Ezt a következetességet nem igen lehet gáncsolni; s a legkevésbbé lehetett gáncsolni akkor, amikor az emberi ösztönök „epikusa“ a gyilkolás ösztönének „megirásához“ jutott. Ha előbb nem nyujtotta kezét szenteltviz-tartóba, bizony jól tette, hogy akkor se cselekedte, amikor ahhoz készült, hogy vérben gázoljon.

Kétségtelen, hogy Zolának az a legkevésbbé sikerült munkája, amelyben az álmodozási ösztönt érzékeltette. Ebben is ugyanaz a nagy egyéniség, mint a többiekben, de – hiába – az _Álom_ világa nem az ő birodalma. Nem mintha ő benne magában nem lakozott volna álmodozó érzék; ellenkezőleg. Akik jól kiismerték, tudják, hogy a mi időnknek ő volt az egyik legnagyobb vizionáriusa. De, sajátságos (és biografusának majd foglalkoznia kell ezzel a Zwiespalt der Naturral) nem volt érzéke, fogékonysága a mások álmai, hallucinációi és viziói iránt. Hiányzott belőle az a magasabb rendü „faculté de comprendre“, melylyel bele tudott volna illeszkedni azoknak a világába, akiknek legyőzhetetlen hajlandóságuk van a merengésre, akiket a homály és a rejtelmesség bolygó csillaga vonz, akik az Ismeretlen és Láthatatlan chevalier errant-jai. Mig másokat a sejtelmes, a káprázatos, a földöntuli, az árnyék, a fantóm ejt álmodozásba, ebben a pozitivista hajlandóságu vizionáriusban a konkrét dolgok, a gyárak kéményei, az áruházak obligát kirakatai, a mindennapi, a prózai dolgok ébresztették fel a hallucináló erőt. Amint vannak emberek, akiket a természet csöndje, az erdő suttogása, a sirok körül röpködő méhek zümmögése illetetlenül hágy, ellenben az utcai zaj, kocsizörgés és a gázlámpák fénye álmodozóvá tesz, s akik, ha egyedül bolyonganak a réten, a havi költségvetésükre gondolnak, a sokaság között azonban mint alvajárók sétálnak, mig egy oldalbadöfés föl nem ébreszti őket.

A _Rêve_ ugy illett Zolához, mint – hogy is mondta Szász Móric?! – mint a macskára a gyürü. (A magyar közmondás egy kicsit rusztikusabb. És bár a magyar géniusz ebben a pillanatban a „tehen“-et sugja nekem, mégis csak a macskánál maradok.)

Hanem ennek a másik témának, amelyben a gyilkolás ösztönéről van szó, ennek már embere tudott lenni.

Mindnyájan tudjuk, hogy ebben a regényben a fődolgok a legrövidebben igy rekapitulálhatók:

1. Roubaud megtudja, hogy a felesége leánykorában szeretője volt az öreg Grandmorin-nak. Kényszeriti az asszonyt, hogy a vén rouét tőrbe csalja, és aztán segitségére legyen, mikor az öreget meggyilkolja.

A bün tudata elidegeniti őket egymástól. Jacques Lantier-t, aki a véres tettet látta, s bár a gyilkost nem ismerte meg, gyanakszik rájuk, a maguk körébe vonják. Sévérine és Jacques közt szerelmi viszony fejlődik. A férj tudja, de nem akarja meglátni a dolgot. Fokról-fokra elaljasodott. A kártyázásra adta magát, s hozzányult a pénzhez, amelyet csak azért szedett el áldozatától, hogy a vizsgálatot félrevezesse.

2. Misard lassan ölő méreggel gyilkolja meg a feleségét ezer frankért. Azt hiszi, hogy az asszony a haláltól félve, előadja elrejtett pénzét. De Misardné inkább meghal, semhogy kincsét odaadja.

3. Flóra, aki kétségbeesetten szerelmes Lantierba, meg akarja gyilkolni Sévérinet kedvesével együtt. Evégből szörnyü katasztrófát idéz elő, melybe egy sereg ember belehal, de amelyből Lantier is, Sévérine is élve kerülnek ki. Flóra erre meggyilkolja magát.

4. Jaques és Sévérine meg akarják gyilkolni Roubaud-t, aki terhükre van. De amikor épp a gyilkosságra készülnek, Jaques-ból kitör régi mániája: az asszony-gyilkolás ösztöne. Sévérinet öli meg. Aztán elmenekül. A gyilkossággal Roubaud-t vádolják. Majd el is itélik.

5. Pecqueux, akinek a kedvesét Jacques elszerette, megöli Jacques-ot s vele önmagát. A regénynek vége, a szereplők kihaltak.

Mindez a sok gyilkosság egy év alatt történik, és pedig a nyugati vasutnak páris-havre-i vonalán. A szereplők mind vasutasok. A regényből meg lehet ismerkedni az összes állomásokkal, az ott lakók életmódjával, a forgalom részleteivel, a vonatok indulása és érkezése rendjével stb. A fölösleges részletek egész raja provokálja azt az olcsó gunyolódást, hogy a vasutakra vonatkozó minden hasznos tudnivaló benne van a regényben, csak a helyek ára hiányzik belőle. Vagy, hogy ebben a genreban csak egy tökéletesebb munka van a Zoláénál: a vasuti _Utmutató_.

De bármily kevéssé vannak is helyükön az egyes leiró részletezések, mindez mellékes ahhoz a nagy kérdéshez képest: mi köze van a vasutnak a gyilkolási ösztönhöz? Erre a kérdésre Zola nem is igyekszik felelni. S ez regényének az egyik legnagyobb gyöngéje. Korábbi regényeiben a cselekvény mindig természetes keretében folyt le; ez volt az első eset rá, hogy: sokat hánytorgatott milieuje mondvacsinált, levegőből kapott.

Magában a mesében olyan sok az, ami konvencionálisnak mondható, hogy fölösleges egyenkint mutogatni ki: mennyi a regényben a valótlanság, akár a müvészet szokás-jogának, akár az „exakt igazság“ kivánalmainak nézőpontjából tekintsük is a dolgot. Annyi bizonyos, hogy az „exakt igazság“-tól kevés nagy iró rugaszkodott el messzebbre, mint ez a naturalistát játszó nagy romantikus, aki a kompozició világossága kedvéért néha olyan konvenciókhoz is folyamodik, amelyek kezdetlegesebbek, mint az „idő- és hely-egység“ elavult konvenciója.

Még zavaróbb az, hogy a Jacques Lantier betegsége meglehetősen kivételes betegség. Hogy micsoda mániáról van szó, Zola tizszer is megmagyarázza, anélkül, hogy meg tudná értetni.

Jacques-ot koronkint, amikor más az ő helyén csak a szerelmi kéjnek adná át magát, hirtelen elfogja valamely vak őrjöngésnek a rohama, a szomju vágy, hogy megboszuljon bizonyos nagyon régi sérelmeket, melyekre mintha csak homályosan emlékezett volna… Ennek a bajnak az eredete nagyon messzire nyult; oka az a sok rossz volt, melyet a fajtájabeli férfiaknak okoztak az asszonyok, az első árulás óta, mely még a barlangban történt. A troglodytha ember idejétől fogva, nemzedékeken és nemzedékeken keresztül férfiról férfira szállott hagyomány ez. Annak a szükségét érzi, hogy holtan teritse maga elé a nőt, mint egy zsákmányt, melyet örökre elragadott a többi férfitól… Ilyenformán szól a magyarázat.

Ez a szörnyü betegség bizonyára nem a Zola találmánya. Olyan őrültek, mint Jacques Lantier, csakugyan szaladgálhatnak a világban, mert, fájdalom, őrültség dolgában a „varietas mundi“ elképzelhetetlenül óriási. A beteg idegzetü és beteg lelkü De Sade márki óta, aki a tizennyolcadik század végén ugyanerről a dologról a Zoláénál sokkal részletesebb és világosabb magyarázatot adott, minden idegorvos tud erről az egészséges lelkü ember előtt oly nehezen megérthető, rettenetes hajlandóságról, s ha soha se is látott ilyen beteget, tudja, hogy vannak rémséges őrültek, akiknek csak a vérontás és a gyötrelem-okozás szerzi meg az érzéki gyönyört. A rettenetes és soha meg nem talált „hasfölmetsző Jack“, aki a londoni rendőrségnek oly sokáig volt réme, kétségtelenül az őrülteknek ehhez a fajtájához tartozott. De azért, hogy hasonló dolog „datur in natura“, az eset még nem válik „igaz“-zá. „Igaz“ csak olyan dolog lehet, amit megértünk. Jacques Lantier pedig rébusz előttük, akár a kétfejü borju vagy az ötlábu kecske. Csak azokat az alakokat értjük meg, melyekben a jellemző, a nagy vonások, ha nem is azonosak, de legalább rokonok a mi jellemvonásainkkal, az átlag-embert jellemző fő-tulajdonokkal. És tőlünk, a jelenkori embertől, semmi sem idegenebb, mint a mániának ez a fajtája. Ha a „barlang“-idők óta egyéb változás nem történt is az „emberi állat“-tal, bizonyára szelidebb lett valamivel, s megtanult borzadni az emberi vértől. A vasutak korszakának embere megőrizhette az ős-állatnak sok rettentő vonását, de okvetetlenül a „gyilkolási ösztön“ fejlődött vissza benne a legnyilvánvalóbban. A jelenkor embere, akinek az iró szól, még akkor is irtózik a vérontástól, mikor a legprimitivebb érzéseiben sértve „kriziseken megy át“, tehát arra az ösztönre érez magában legkevesebb hajlandóságot, amelyet ez a könyv tárgyal. De végre, meg lehet érteni ennek a kihalófélben levő ösztönnek a kitöréseit is, főkép a barbárabb lényekben, akik Zola szerint kiváltképen a vasutaknál szoktak alkalmazást keresni. Hanem azok a dilettáns, felszines ismeretek, amelyekkel Zola a Jacques Lantier psychopathologiai esetét magyarázgatja, odáig már nem tudják felcsigázni a képzeletünket, hogy meg tudjuk érteni azt a „leküzdhetetlen vágy“-at, mely „ősrégi sérelmeket“ kiván megboszulni, mert ennek a velleitásnak már a nyoma is kiveszett belőlünk; és hogy ha olyan ritka individuum akad elénkbe, amelyben ez a velleitás az elementáris ösztönök hatalmával nyilatkozik, megcsodáljuk, mint a faágak között makogó pápuát, de nem találjuk meg benne a magunkhoz hasonló embert, csak a muzeumi objektumot. Ez az „exakt igazság“? Ugyan! Ehhez a Jacques Lantierhez képest Quasimodo realitás és Han d’Islande próza. Mert ami a _Bête humaine_-ben lényeges, az csupa fantazmagória, tegyük hozzá: olyan fantazmagória, mely egyes részleteiben csodálatosan megragadó s egészben is a nagystilü alkotás jeleivel ékes.

Roubaud és Sévérine, a vizsgálóbiró és az államtitkár jellemzésében, egyes leirásokban, a hóval küzködő vonat odysszeájában, stb., ugyanaz a nagy erő nyilvánul meg, amely az _Assomoir_-t kreálta. Ez az erő tudvalevőleg az élettelen dolgok megelevenitésében a legbámulatosabb. A lokomotiv ennek a regénynek a legfelejthetetlenebb alakja. Ez a „Lison“ (Lison egy állomás neve, de Lantier női név gyanánt emlegeti) a szerző fantáziájában majd ugy tünik fel, mint egy derék paripa, majd ugy, mint egy jó háziasszony, akit azonban bizonyos tekintetben jól kell tartani, majd mint egy leány, aki egy téli éjszakába belépusztul stb stb. Mindebben van valami gyermekesség, de tagadhatatlanul van egy nagy vonás is. „Lison“ az Ariosto szárnyas lovát juttatja eszünkbe.

IV. _Termékenység_.

Mikor, a hetvenes évek derekán, a még igen kevéssé ismert Zola Emil kiadta _Rougonék szerencséje_ cimü regényét, s közzé tette programmját, melyben elmondta, hogy ez a regény csak első darabja egy husz kötetre tervezett regény-ciklusnak, a hozzá közel állók bizonyára mosolyogtak. Egy harmincötesztendős ember, aki idegesebb legtöbb kollégájánál, s ugy fél a haláltól, mint egy sápkóros gyerek – és ez a ciklopsz-önbizalomra valló terv! Meg akarja irni egy képzelt család történetét a második császárság idején, s ebben a keretben meg akarja irni a második császárság egész históriáját. Tárgyalni akarja a kor összes nagy kérdéseit, analizálni akarja minden szociális bajunkat, meg akarja kritizálni a társadalom összes osztályait. Amellett mindennap ir egy cikket, s ezekben kijelenti, hogy egészen másképp akar irni, mint ahogy eddigelé irtak. Mennyi szándék, holott az élet oly rövid! Alighanem csak a felesége vette komolyan ezt az impertinens programmot. Mint a Goncourt-ék naplójából látjuk, a legjobb barátai se igen hitték, hogy a sokat emlegetett ciklus valaha készen lesz.

Nem telt bele husz év s Zola befejezte a Rougon-Macquart-család történetének husz vastag kötetét és befejezett egy másik ciklust is, melynek három város: Lourdes, Róma és Páris nevét adta cimül. Néhány évvel az után, hogy a _Rougonék szerencséje_ megjelent, a csak kis körben ismert zsurnalisztából a világ legolvasottabb irója lett, aki nagyobbik ciklusának egyes darabjaival mind a mai napig hallatlan könyvpiaci sikereket ért el, s közben a világirodalom nagyságai közé küzdötte fel magát. Mindent megcsinált, amit akart. Megirta III. Napoleon korának a történetét, a fődolgokat jobban foglalva össze, mint bármely históriai könyv; elmondta ideáit a szociális kérdésről, a háboruról, leirta a katonák, a papok, a földmivelők, a politikusok, a vállalkozók, a bányamunkások, az iparosok, a pénzemberek, a szinház, a nagy áruházak, a müvészek, a vasutasok, a kereskedők és az ábrándozók világát, az öröklés, az alkoholizmus s a létért való küzdelem összes nyomoruságait. Megkritizálta az arisztokraciát, a középosztályt és a harmadik rendet. Iskolát csinált, mely roppant vitatkozásokat támasztott, fanatikus követőkre talált, le is viharzott, de csak miután páratlanul termékenyitő hatással volt az egész világirodalomra. Kreált végre egy uj esztétikát, melynek alapelve az eszményités tagadása, s melynek nincs hatalmasabb cáfolata, mint az ő, könnyelmüen általánositó s mindent fantasztikus szinekben és arányokban látó irói zsenije.

S csinálta mindezt folytonos halálfélelemben, a hipokondria olyan rémségei között, amelyeket a normális halandó, szerencséjére, nem ismer.

Mekkora erő, milyen munkabirás, micsoda akarat!

És miután mindezzel elkészült, eszébe se jutott, hogy pihenőre térjen. Mert még nem mondott el mindent, amit mondani akart.

Ha valakinél, nála meg lehetett volna érteni, ha második ciklusának megjelenése után nyugalomra vágyódik. Annyit dolgozott, mint tiz más ember; egy negyedszázadon át volt törvénye: a „nulla dies sine linea“. (Csakhogy nála négy-ötszáz sor volt a linea.) Elér mindent, amit anyagiak dolgában iró elérhet; nagy vagyont szerzett, bátran pihenhetett volna. A dicsőségből is kivette a részét; Charpentier és Fasquelle szalmaszinü kötetei mind az öt világrészbe elvitték a nevét. S ha sokat harcolt ideáiért, tételeinek és formáinak védelmében, bizonynyal elmondhatta, inkább, mint bárki más, hogy non sine gloria militavit. És végre, nem lett volna csoda, ha ugyanakkor, amikor második ciklusát is befejezte, végképpen kedvét veszti; ha ismeretes pöre után megfogadja, hogy soha többé tollat nem vesz a kezébe.

A müveltek emlékezetéből még sokáig nem törlődhetik ki ez a pör, amelynek ő volt az igazi „hős“-e. Szót emelt egy ember érdekében, akinek az igazáról, az ártatlanságáról meg volt győződve. Ezért a messzire elhallatszó szóért olyan meghurcoltatásban részesült, aminőre a legutóbbi száz évben nem volt példa. A politikai fanatizmus a szenvedélyek olyan viharát keltette fel ellene, aminővel az akció és a propaganda emberei is csak ritkán találkoznak s iró talán soha se állott szemben. Ő, aki részesévé tudott lenni a francia zseni dicsőségének, pörének tárgyalása idején csak pereat-kiáltásokat hallhatott maga körül; az utcán szitkok, kövek hullottak feléje, egy pár napig az élete se volt biztonságban. Mert védelmére kelt egy hazaárulással vádolt s meglehet, igazságtalanul elitélt embernek, s mert ugyanekkor állitólag megsértett egy-két magasrangu, azóta kissé kompromittált katonát: el kellett türnie az üldözés minden fajtáját s a szabadságvesztést csak ugy kerülhette el, mint a középkor igazmondói: meneküléssel. Hazájában igy nevezték el: „le dernier des misérables.“ Szerencse, hogy a nagy embereket, akiknek a vezeték- és keresztnevük ad rangot, nem igen lehet „lefokozni“, mint a szimplex kapitányokat; megtörtént volna Zolával ez is.

Hogy került bele Franciaország ebbe a csodálatos, példátlan, minden más országbeli halandó előtt teljesen érthetetlen deliriumba, csak ő tudta volna leirni, aki irásaiban a tömeget ugy tudta szerepeltetni, mint se előtte, se utána, soha semmiféle iró. És csak ő tudta volna leirni, mi mehet végbe egy olyan nagy ember lelkében, aki teljesen önzéstelenül, a humanitás nevében száll sikra egy elkárhozott ember érdekében, s ezért a nemes cselekedetért kénytelen elviselni mindazt, ami a gonosztevőkkel szemben is igazságtalanság. Kár, hogy Zolát soha se érdekelte a régi világ; milyen könyvet irhatott volna Szokrateszről!

De őt tovább is csak a _ma_ foglalkoztatta; a jelen, mely Franciaország határain belül halálos ellenségévé vált. A jelen, és haragosa: Franciaország. Nem fogták el lirai velleitások, nem tárgyalta a maga esetét; és eszébe se jutott, hogy, elkeseredve, végképp elhallgasson. Londoni exiliumában nyugodtan folytatta nagy munkáját, s megkezdte a harmadik ciklust, pedig első ciklusa is bőven elég volna egy emberéletre. Napról-napra megirta penzumát, csakugy, mint otthon tette; s tán még jobban sietett, mint máskor, mert sok időt vesztett a pöre idején. És mig odahaza találgatták: hol bujkál, hogy lehetne hazacitálni s hová kellene elcsukni, azzal a hirrel lepte meg a világot, hogy: ime, elkészült az uj ciklus első nagy regénye. A cime: _Termékenység_.

Ismét a társadalmi élet egy mizériájával foglalkozott, egy olyan bajjal, amelyet regényiró még nem tárgyalt előtte. Pedig a depopulatiónak nevezett baj megfigyelését kár teljesen a statisztikusokra bizni; s ki elmélkedjék rajta, ha nem a regényiró, akinek a szava ma még sokkal több embert ejt gondolkodóba, mint a ridegen okoskodó szociológusé? Persze, az eféle témák tárgyalásához a Zola bátorsága, szókimondása és érzékeltető hatalma kellett. Hisz erről a bajról beszélni se szokás, Zoláig csak a tudósok könyveiben olvashattunk róla. És mig az egész világ belenyugodott, hogy csak hadd végezzen ezzel a kellemetlen témával a tudomány, amely megállapit, de nem figyelmeztet, nem prédikál s nem leckéztet meg senkit: a nem emlegetett, nem firtatott, s az egyes emberre nézve közömbösnek látszó veszedelem egyre jobban aláássa a nemzetek életerejét.

A baj talán sehol se olyan ijesztő, mint Franciaországban, amelynek a népessége évtizedről évtizedre rémséges arányokban csökken. Ha ez a nagymultu, szerencsétlen ország továbbra is ugy fog élni, ahogy ma, egy-két század mulva nem lesz többé francia a világon. De ha a baj Franciaországban fejlődött legtovább, immár jelentkezik az egész müvelt világon. Azért mindenütt érdekelnie kellett a komolyan gondolkozókat, hogy a _Termékenység_ irója miből deriválja a bajt, minő szociális hatásokat tulajdonit neki, s micsoda orvosszerekre gondol.

Annak, hogy ez a baj oly aggasztóan terjed s hogy természet és emberi érzés ellenére a mai férfi és nő fél a gyermektől, kit a magyar „istenáldásá“-nak mond, nyilvánvalóan két főoka van. Az egyik a gazdasági ok. A megélhetés egyre nehezebb; a gyermekek fölnevelése s exisztenciájuk biztositása egyre nagyobb terheket ró a családfőre, tehát hovatovább félelmet kelt benne. A másik ok: az univerzális idegesség, az asszony félelme az áldott állapottól, a meggyöngült női fizikum rettegése a fájdalomtól, a haláltól, az anyasággal járó bajoktól, az ifjuság és szépség elvesztésétől, stb. stb.