Part 3

Egy pillanat mulva lóháton ültek valamennyien s sebtében tudtára adva a juhásznak, hogy holnap korán reggel keresse fel őket maga a Mirza, visszatértek a holdvilágnál az átellenben fekvő városba, s ott késő éjjel felverték a lakosokat, bekvártélyozva magukat, a hogy lehetett. Alabinnak és Miriámnak szerencséjük volt egy örmény szatócshoz juthatni, a ki azzal lepé meg őket, hogy töltött párnákra fekteté, a mik egyébiránt ha lószőr helyett lópatkóval lettek volna is töltve, mégis édesdeden aludtak volna azokon a mezrevári éjszaka után.

Másnap korán reggel talpon volt Alabin s maga elé hivatva házigazdáját, egy becsületes diófaszínű, emberségtudó örményt, elmondá előtte mult éjszakai viszontagságait röviden, a mire az örmény csak annyit mondogatott, hogy biz az úgy van; úgy látszott rajta, hogy a hallott dolgok épen nem lepik meg.

– Már most édes Hajbakut (mert ez volt neve az örménynek), láss el bennünket minden szükségessel. Nekünk itt kell maradnunk, míg az adót a Mirzától be nem hajtottuk egészen; a költségek mind a kormányzóság rovására mennek, s az ő kedvéért mi nem akarunk kuczorogni. Van-e jó borod?

– Nincs.

– Hát kávéd?

– Kávém? úgy hiszem, hogy az sincs.

– Theád csak van?

– De már az volt, hanem elfogyott.

– Egy szóval semmid sincs. Nem is kérdezem tovább; hanem itt van ötven rubel. Már most lesz, ugy-e?

– Hozatok uram Szimferopolból. Mert ebben a városban semmi sem kapható egyéb, mint toklyóhús.

– Köszönöm. Azt pedig semmi alakban sem akarom látni. Hanem az iszonyú ideig fog tartani, míg Szimferopolból valamit elhoznak.

– Segíthetünk rajta, uram. Egy tatárt felfogadunk, hogy fél nap alatt oda és vissza lovagoljon. Nem kerül sokkal többe, csak a lova árát kell megtérítenünk, mert azt oda és vissza agyonnyargalja.

– Ráállok. Nyilt számvetést adok.

(Ez órától fogva minden jónak bővében voltak a derék urak, s ha valamelyiknek elfogytak a szivarai, csak inte a gazdának, hogy nyargaljon egy tatár Szimferopolba. Az pedig mindig belekerült egy lóba.)

A házigazdával rendbe hozva dolgát, parancsot adott Alabin, hogy a Mirzát idézzék elé szaporán.

Az öreget már útban találák az érte küldöttek s siettek vele vissza Alabinhoz.

A főtiszt mindenkit kiküldött Miriámon kívül a szobából, s midőn hármukra maradtak, elkezdé az öregnek.

– Tudod-e azt derék Mirza, hogy miért küldettem én e városba?

– Nem tudom, uram. Tán csak nem vétettem valamit?

– Igenis hogy vétettél. Tíz esztendő óta nem fizetted az adót.

– Mitől fizessem azt, uram? Házam nyakamba szakad, földeim parlagon hevernek, gulyáim nyakamra vesznek, mert takarmányt nem vihetek át a vizen, hidam leégvén, sem el nem adhatom őket, mert nem tudom átverni a vizen. A mi ingóbingóm volt, felettem, elfizettem adósságba; jobbágyaim nem nekem fizetik többé a füstpénzt; én vagyok a koldus, nem az, a ki az útfélre kiáll hegedülni, mert ha végig járom az egész kerület valamennyi örményét, egy sem ád annyi zálogot egész jószágomra, a mennyivel a cselédjeimet kifizessem. Azt sem kérdem tőled, uram, száz dénárt akarsz-e rajtam megvenni, avagy ezeret, hanem átadom a kulcsaimat, a házam, pinczém és pajtáim kulcsait, keress fel mindent és ha találsz bennök valamit, kérlek, adj nekem is belőle.

– De hiszen atyádnak roppant kincsei voltak, hová lettek?

– Én is azt hiszem, uram, hogy voltak; bizonyosan elásta valahol. Lesem is minden újhold éjszakáján, hogy valahol felveti magát a tűz, de még eddig nem akadtam rá.

Alabin boszús kezdett lenni.

– De valamidnek csak kell lenni, hát miből élsz?

– Nincs egyebem, mint méneseim és gulyáim.

– No hát lefoglaljuk a méneseidet és gulyáidat.

Miriám közbeszólt:

– Hová leszünk azokkal? Hogy hajtunk el egy vad ménest azon az úton, a melyen ide jöttünk?

Alabin büszkén nézte végig alárendelt társát.

– Majd tudom én, hogy mit fogok velök csinálni? Miriám, vezettesd el magadat Mirza Kobul méneséig. Vidd el magaddal az örményt. Válaszszon ő ki kétszázat a Mirza lovaiból. Ha nincs egyebe, mint lova, el kell hajtani lovait, de a parancsnak teljesítve kell lenni; és ha nem volna egyebe, mint a vasszegek a háztetőjén, kiszedetném azokat és elvinném annak, a ki ide küldött. A parancs szent, s itt elnézésnek, kegyelmezésnek nincsen helye. Tudatom egyúttal, hogy ha szükséges leend, én erőhatalmat is használhatok.

E kemény parancsszó után nem volt mit beszélni amazoknak. Miriám felkötötte kardját, Mirza megcsinálta a négyes szálámot s Hajbakut gazda is elévezetvén hátas öszvérét, mind a hárman megindultak egymás sorjába a többször emlegetett malom felé, odáig egyik sem szólt a másikhoz egy szót is. Ott a Mirza bekopogtatott a zárt kapun ostora nyelével. A belül vaspántokkal bélelt kapu nagy nyikorogva tárult fel előttük, s azután ismét összecsukódott. Akkor leszökött a lováról a Mirza, még pedig minden sántítás nélkül; utána Miriám, Hajbakut is kirúgta maga alul szamarát s a mint szemközt álltak egymással, a kapu be levén zárva hátuk mögött, elkezdett kaczagni mind a három férfi olyan édes hahotával, hogy a könyeik csorogtak bele.

És megszorítgaták egymás kezét és újra kezdték a kaczagást. Még azután is kitört belőlök, a hogy egy hosszú csigalépcsőn felmentek a malom-épületbe. Még onnan is hangzott alá a nevetésük.

III. SZENDERELI.

A malom előre-hátra keringelő gépezetét nehány pillanatra megállították. Kinek jönne az a gondolat a fejébe, hogy ezeken az egymást kergető küllőkön, korongokon keresztül mászkáljon s a nagy lapátos kerék mellett átbújva, annak a tengelye mögött keresse az ajtót, mely a sziklából előrohanó víz járásához vezet?

Egy-egy fáklyát vett kezébe mind a három férfi s a Mirzától vezetve, az imént leirt utat követték.

A fáklyafénynél egy hosszú tekervényes út nyilt előttük, melyen csak egyesével lehetett végig haladni; mindenütt szilárd pallókon jártak, mik alatt a földalatti víz zuhogott.

– Ugy-e bár? szólt a Mirza, ha a pallókat felszednők, nem igen lehetne ezen az úton járni senkinek.

– Aligha, szólt Miriám, így is aggodalmasan lépegetve a deszkákon, miket az alattuk tomboló ár folytonos reszketésben tartott.

– Pedig még hátra van a java, szólt a Mirza.

Nem sokára egy nagy tágas amphitheatrum alá értek, melynek roppant boltozatát a fáklyák fénye be nem érte. Az út itt egy magas sziklai karzatra vitt fel, melynek száz lábnyi magasából letekintve, az egész fenék egy nagy vízmedenczének tünt fel, mely keskeny zsilipeken ereszté alá a vizet a malomra.

– Ha a zsilipeket mind felvonnánk s a tulsó oldalon, a hol a hegyet megkerülő folyam egyik ága a sziklák alá szakad, az egész folyamot elrekesztjük, akkor úgy megtölti a víz az egész utat, hogy még gondolattal sem lehet rajta keresztül jönni. Érted-e Miriám?

– Hogyne érteném? Hiszen én adtam rá a legelső eszmét. Hanem jól van keresztülvive, nagyon jól.

Az út mindig feljebb vitt; végre egy aknakút torkolatához értek, melynek nyilásán át, mint valami négyszegletű hold, a sötétben világított le a távoli ég.

– Ez akna már azóta készült, hogy én innen elmentem, szólt Miriám.

– Igen. A kivülről felvezető utat lerontattam egészen, s most ezen járunk fel s alá.

A feljárás maga is méltó volt a megemlítésre. A magasból lefüggő erős vassodronyra bivalybőrből készült csónak volt akasztva; a három férfi beleült; a Mirza megrántott egy vékony zsineget, mely odafenn csengetyűvel adott jelt, s erre gyorsan megindult a csónak velük, tíz percz mulva az akna felső nyilásán értek ki.

Egy nagy szárazmalom gépezete eszközlé e bányaszerű feljárást, melyet lovak hajtottak. A mint annak ajtaján kiléptek a szabadba, a Mirza megragadta Miriám kezét, büszke mosolygással tekintve annak arczába, mintha azt mondaná neki: állj meg elébb és bámuld ki magadat!

És valóban Miriám oly meglepetést, oly csudálkozást mutatott arczulatán, melyet csak az előtte fekvő látvány igazolhat.

Az a hegy, mely alulról tekintve egy nagy félgömbnek látszott, fenn síma rónává volt lemetszve, melynek hat, hét ezer holdnyi területét a legbujább növényzet takarta. Egész nagy táblákban a még le nem aratott kövér búzatermés hullámzott, körül hosszú kazalokban állt már a begyűjtött széna, s gyönyörű gyümölcsös kertek lombozata árulá el magát változatos szineivel. A tér közepén állt a zöld márványból épült kastély, olaszos tetőzetén körül lehetett járni, s mindenütt nagy keleti virágok ékesíték az oszlopokat és korlátok díszvedreit.

A kastély előtt széles tó terült, melynek apró csatornáin át egy óra alatt az egész több ezer holdnyi tért meg lehetett öntözni, hogy a szétárasztott víz a hegy oldalain csurgott alá.

A hegy oldalait fedő roppant bükk-erdőség láthatlanná tevé minden oldalról e csodálatos kis paradicsomot, melyben úgy virult, úgy bujálkodott minden növényzet; a hegy talapja köröskörül ezer lábnyi meredek sziklafalon végződik, mely a Jura-hegyek felé mindinkább magasabb lesz, s tulsó oldalán közel kétezer lábnyi szédelgős mértéket ér el, s a hol leglejtősebb, ott egy rohanó hegyi folyam által van megvédve, melynek egy része a szikla alatti nyiláson beömlik s keresztülfolyik az egész hegy alatt.

– Nyolcz év óta nem láttam ezt a helyet, szólt Miriám, egész csoda, a mit azóta véghezvittél rajta.

– A természet és a szorgalom csodája, Miriám. Tudod, milyen szürke, terméketlen lávaföld ez, a hol most állunk, a fű nem akart megteremni rajta. Egyszer olvastam a guanoról, mely ezredévek előtt madárlakta szigeteken felhalmozódott s mely oly bámulatos erőt tud adni az elgyöngült földnek. Van egy mély barlangja e hegynek, melyben hasonló guanót találni. Mi alkotta azt? Azok a piczi-piczi kis repkedő állatkák, a mik csak éjszaka jönnek elő odvaikból, a kis denevérek. Millió és millió lakik itt alattunk. Nagy hordókban felvonattam a koromfekete anyagot, szétteríttetém a hegytetőn, első évben olyan dudva termett utána elvetett gabonámból, hogy magam sem látszottam ki belőle. Nem tesz semmit, mondám. Azon zölden alászántattam a dudvát vetésestől s második évben újra bevetettem. Nézd, milyen búza terem itt most.

Az öreg Mirza gyönyörűséggel morzsolt tenyerébe egy kalászt: milyen piros szemek, milyen nehéz, tömött, érczes magok! A három férfi egymás markába töltögette azt bámulva.

– Ez a tó itt alulról kapja vizét, hajtó gépezetén át, minő a tűzi fecskendőké; mikor nincs eső, megnyitom zsilipjeit s meg van öntözve az egész tér. Négy éves fa nálam nagyobb, mint másutt a tizenkét esztendős. Woronzoff herczeg három milliót költött híres kertjére s még nem evett belőle három gyümölcsöt; nálam már a tulkokat hizlalják a fölösleggel s egész szeszgyárt foglalkoztat a hulladék. Egy szóval, édes fiam Miriám, azt látod, hogy ezen a helyen, ha husz esztendeig és tovább is körülkerítve tartana bennünket egy hadsereg, még sem éheztetne ki soha s odaállíthatná ágyúit és várait, még sem nevezhetne bennünket magáénak.

A három férfi megszorítá egymás kezét s abból látszott, hogy mind a hárman értik egymást.

– Oh igen. Az egész világot elfoglalhatja a moszkó, nyakára hághat minden nemzetnek, de ez a hely, az egyik bükkfától a másikig soha sem lesz az övé. Furcsa gondolat az tőlem, csak egy bolond tatár fejében keletkezhetett, de én nekem tetszik az, hogy ide, a teste közepébe növelhetek neki egy idegen élő tetemet, mely neki örökké fájjon, melyről mindig megérezze, mikor következik rossz idő és mit soha ki ne vághasson onnan.

– Oh ez nekünk is kedves eszme, sóhajta fel Miriám; csak egy pont ez, de olyan pont, a minél nekik mindig meg kell állaniok s a honnét mi mindig újra kezdhetjük.

– Hogyne esnék az jól, mondá az örmény, összeérő szemöldeit még összébb húzva, hogy egy helyet találhatunk, akármilyen kicsikét, a miről elmondhatjuk: ez még a mi régi országunkból való! A hol a régi templomban megtaláljuk a régi oltárt, a muzulmán a maga mecsetjét és a római hitű a maga evangeliumát, mint a hogy volt Shahin idejében.

Shahin nevére mind a három férfi elkomorult, mintha ketté vágták volna kedvét; hallgatva mentek egymás után, későre szólalt meg a Mirza:

– Igaz-e Miriám, hogy Shahin fiának neje protestáns?

– Való. Angol nőt vett el s leányát is e hiten neveli, titokban.

– Különös; monda az öreg. A Giráj család utolsó fejedelmének leánya protestáns.

Azután kis idő mulva egy szabad dombocskánál megállt.

– Jövő évre e helyen csillagos templomot építtetek. Legyen hol imádkozni Giráj leányának.

Ez alatt a kastély kapujához értek a férfiak.

Kívül egyszerű épületnek látszott a kastély, a falaira alkalmazott zöld márvány különösen alkalmatos volt arra, hogy annak jelentéktelen külsőt kölcsönözzön. De belépve, ah ott a bámulattól kellett elállni a szemnek! az egész udvar felőli rész fehér márványoszlopoktól volt emelve, miknek karcsú derekait csudaszép virágok ölelték kúszó indáikkal, ragyogó szinezetökkel pompás ellentétet képezve az ezüst erkélyrácsozatokkal, miknek rostélyzatán pajkosan keresztül-kasul bújkáltak. A természet és a művészet pompája mindenütt, a porczellán virágveder s a benne nyiló keleti növény egymással versenyez gyönyörű szinekkel, a lépcsőket fedő nehéz szőnyeg messziről virágos kertnek látszik, a padlat mozaikját a szines ablakok világa eleveníti s a szobák falai gyöngyházzal és lazúros kövekkel vannak kirakva, mik közt eleven czifrázatot képeznek a veres kláris arabeszkek, miket képes a szem a nagy keleti virágok csüngő vérpiros fürteivel összetéveszteni.

A virágok terméből cizelirozott arany lapozatú ajtón át nyílik a szökőkút terme. Középen alabástrom medenczéből, zománczos tengeri csigák halmaza közül ugrik fel a padlatig a mesterséges vízsugár; a teremben száz meg száz szelid madár repked szabadon, s le-leszáll csevegni, énekelni a jázminbokrok közé.

A mint a három férfi belépett, egy madárka, egy piczi, sárga tollú énekes, nagy örvendve szállt Miriám vállára s ott mindenféle kedves bohósággal tanusítá örömét, tollát borzongatá, orczáját csipkedé, mintha fülébe akarna sugdosni.

– Látod, megismert! szólt a Mirza és úgy örült neki.

– Hát ő rám fog-e ismerni? sóhajta Miriám, kezével a kedves madárkához nyúlva, mire az ujja hegyére repült s úgy ugrált egyik ujjáról a másikra.

A teremben két férfi volt jelen, a kik Mirzához lépve, annak kezét sziveikhez, ajkaikhoz érteték.

A Mirza Miriámra mutatott, mire őt szintén azon tisztelettel fogadták s azután hátrább vonulva az örménynyel szorítának kezet.

Mindkét férfit ismerjük már; az egyik a csárdai csapláros, a másik a fiatal csikós, kit az öregebb előre küldött. Most mind a kettő délczeg nemzeti öltözetet visel, hosszú, alól hasított virágos selyem kabátot, apró zsinórzattal, azon felül kurta derekú posztó dolmányt, mely szabadon hagyja a mellet és nyakat. Az öregebb hajzata most nincsen elől két csimbókba kötve, hanem le van eresztve szépen két felől a vállaira göndör fürtökben. Olyan tisztes, olyan daliás tekintete van így.

– Szobájában van Szendereli? kérdé az öregebbtől a Mirza.

– Énekelni hallottam az elébb, mielőtt jöttetek.

– Itt van már Dzsula?

– Előttetek egy órával érkezett meg.

A csárdás mosolygott és a többiek is mind osztották jó kedvét, a minek okát egy be nem avatott idegen aligha sejtené.

– Nem beszélt a tegnapi kalandról? kérdé Kobul.

– Csak egy pár szót, de megigérte, hogy halálra fog nevettetni bennünket ebéd felett.

– Hát felőlem nem árulkodott odabenn? tudakozá Miriám.

– Aligha nem, mert az imént, hogy itt keresztül ment, azt mondá, hogy már harmadszor öltözteti kisasszonyát újra, ki ma nagyon szép akar lenni. Ez aligha te érted nincsen.

– Köszönöm, súgá Miriám. Azon perczben jött kivülről az, a kit Dzsulának neveztek.

A mezrevári törpe szörny, a férfiüldöző kisasszony, kit az öregapja, a vén Mirza, éjnek idején kutyákkal fogat le: az lépett be.

A fején hozott egy nagy ezüst korsót, mintha az által magasabb lenne s a mint meglátta a most érkezett férfiakat, letette azt onnan, s odafutva a Mirzához, kezet csókolt neki és azután egygyel többen voltak vele, a kik nem tudták magukat a kaczagástól tartóztatni.

Miriám átölelé széles derekát s nevetve kérdezé:

– Hogy vagy te szép kisasszony? te férfiüldöző kisasszony?

– No csak hagyj békét, hadnagyocskám, szabódék a kecses alak, ne ölelgess még. Engedj elébb átváltoznom, nem látod, hogy most viszem a bűvös vizet, a mivel, ha megmosdottam, olyan leszek, mint a tündér, mint a hamupepejkéből lett istenasszony. Majd szólok, ha átváltoztam.

Azzal nevetve kapta fel korsóját s olyan furcsa torzképpel ajánlotta magát, hogy az embernek kedve lett volna megcsókolni érte.

– Néha olyan csunya, hogy az ember belészeret, monda a Mirza és a többiek azt mondták, hogy igaza van.

Nehány percz mulva hallatszott a szörnyeteg szava:

– Jöhettek. Elébb csak te jőjj, Miriám.

Az ifju belépett a nyitott ajtón s nem birt odább menni szíve dobogása miatt.

A nehéz virágos függöny félrevonult s ott állt előtte – Szendereli.

Gyönyörű szép tünemény ebből a világból!

Fekete két nagy szeme olyan két sötét örvény, a mibe az ember lelke beleszédülhet, elveszhet, elhalhat; de édes piros ajkain azután ismét feléledhet, feltámadhat. Orczáját csak úgy nézheted, ha nem mosolyog, mert hogy ha mosolyog, akkor megvakultál, elvesztél, szerelembe estél; ki húz ki belőle? Ha csak az ő fehér kezei nem. Pedig ha a fehér kezét megszorítod, akkor vagy még csak megrontva, akkor szeretnéd azt soha el nem ereszteni, szeretnél örökre foglya maradni, szeretnél meghalni és odatemetkezni pihegő keblére.

– Hol jártál oly régen, Miriám? kérdé a legédesebb, a legkedvesebb hangon a szép földi tündér s úgy találta, hogy neki kellett az ifjuhoz közelebb lépni s neki kellett a szót megkezdeni és kezét megfogni.

A fiatal ember az által is üdvezülni hitte magát, ha e szép, gyönge bársonykezecskét ajkaihoz szoríthatja. – Ej, mint lehetsz magadhoz oly kegyetlen, hogy csak a kezét csókolod meg, midőn ő ajkait is nyujtja eléd.

A félrevont függöny mellől a jó bohó Dzsula furcsa ábrázatja vigyorog az ifju szeretőkre s kaczagva szól Miriámhoz:

– Ugy-e szép vagyok én ebben az alakban? Ugy-e most nem szaladtok el éjnek éjszakáján Mirza Kobul kisasszonya elől?

Szendereli mosolyogva veregeti meg a furcsa leányzó széles vigyorgó pofáját, ki rikácsoló szóval kiabálja be a többi férfiakat is, hogy jőjjenek csak, nézzék, milyen szép ő tegnap óta!

A férfiak elragadtatott gyönyörrel hagyják szemeiket nyugodni a piruló Szendereli tündéri arczán, termetén, ki Miriám kezét nem akarja elbocsátani magáéból s azt szeretné, hogy ha az is úgy tudna örülni, mint ő.

– Hát én reám senki sem néz, zúgolódék a derék Dzsula. Hát ez a hála, a miért én idegenek előtt a kisasszony vagyok, hogy most fel sem vesztek, csak őtet nézitek; pedig ha elébb én reám néznétek, akkor tudnátok csak, milyen szép az én másik alakom, a ki amott áll.

– Hagyd azt a beszédet Dzsula; szólt közbe a Mirza. Te magad sem tudod, hogy miben áll a te kedvességed. Én mondhatom, hogy ismerek egy fiatal embert, a ki tégedet bizony szeret s midőn kisasszonyod férjhez megy, te másik kisasszony szintén elmégy ahoz, a ki téged óhajt.

– Ugyan ki volna az? kaczagott a tréfás szörnyeteg. Tán csak nem te, Kuván?

Azzal megtaszítá széles tenyerével azt a fiatal embert, a kit mi csikósnak ismerünk; az restellette magát nagyon és komoly arczot csinált.

– Akkor olyan csúfnak kellene lenned, mint én vagyok, monda Dzsula. Már én hozzám való férfit nem kapok a tatárok között.

– Az nem igaz, szólt Szendereli közbe; te nem vagy rút; én örömestebb látlak, mint száz meg száz embert.

– Úgy van, úgy, állíták a jelenlevők mind, bizonyítva ki ezt, ki amazt, hogy miért kedves és szeretetreméltó Dzsula, min az kimondhatlan jó izűen kaczagott.

– De iszen volna csak itt az a tegnap esti orosz tiszt, majd megmondaná az, milyen kedves vagyok? hogy huzódott tőlem, hogy kékült, zöldült, mikor így a szemébe mosolyogtam; majd a hideg törte ki, a mint ráborultam a keblére, s felállt minden haja szála a kezem alatt, a hogy a fejét kezdtem simogatni. Ugyan festessétek le az arczképemet számára.

– Mást vélt helyetted találni, szólt Miriám. Nekem az egész úton kellett hallanom ábrándjait Mezre vár csodaszép úrnőjéről. Ha tudta volna, hogy ilyenkor milyen közel áll egy egy késdöféshez!

A csodaszép úrnő hálateljesen szorítá meg Miriám kezét s megengedé neki, hogy lábaihoz üljön és fejét térdére nyugtassa.

A három férfi is letelepedett melléjök, a puszta szőnyegre ülve, ősi tamerláni szokás szerint, csak Szendereli ült magas karszékben közöttük, mint egy királyné.

A szolgák, fényes, paszományos ruhákban ételt és italt hordtak elé, gazdagon aranyozott ezüst edényekben, kövekkel kirakott arany serlegekben; az ember nem tudta, hogy melyiket bámulja inkább? a gyönyörű keleti gyümölcsöket, a taréjos, aranyfarkú sült madarakat-e, vagy a tálakat, miken azok fel vannak rakva? vagy a szép úrnőt, a ki azokkal kinálkozik?

Dzsula pedig egy hegedűt hozott elő s míg a többiek vendégeskedtek, elkezdte azokat a csöndes bús dallamokat hangoztatni, a miktől a keleti faj vére úgy felháborodik, úgy kivánkozik vissza a multba; a nagy poharazásban a vén Mirza is neki kezdett keseredni; a lakoma vége felé arra kérte unokáját, hogy kedvencz nemzeti dalát énekelje el neki, melyre az a legkellemesebb tremoloval elkezdé az ismeretes buzdító tatárdalt:

«Alszik a két vitéz künn a zöld mezőben Egyik a sír alatt, másik a sír felett. Egyik azt álmodja: jó volna meghalni; Másik azt álmodja: jó volna fölkelni.»

A szép leányka el-elmosolyodott, a hol hangja reszketni kezde, Miriám nem állhatta meg, hogy ne segítsen neki; Szendereli is biztosabban énekelt azután másod magával; az éneklés ragadós, nemsokára az egész társaság énekelte a dalt, a vén csikós előkapott egy tárogatót s olyat fújt rajta, hogy ajtó, ablak reszketett bele; a vén Mirza tűzbe kezdett jönni: eleinte csak az ökleivel ütögetett fölfelé a légbe s egyik lábával dobbantott, majd felugrott, kirántotta kardját s elkezdett tánczolni, nagyokat rikkantva s talpához ütögetve tenyerét és kardját. A másik három férfi sem maradhatott hátul, ők is tánczra keltek, a legvadabb tánczra, a mit egy álló helyében jár el a tatár harczos, mikor nagy dühben van, százszor megfordulva s százannyiszor megforgatva kardját feje fölött. Az ő tánczosnéja a kard, az fejezi ki táncza jellemét, az alkotja benne a változatokat, az a mesterséges, csodálatos szemfényvesztés a kardvillogtatással. Ez a táncz az őrültséggel határos, minden ideg izgásba van hozva általa s a lélek önfeledté lesz, mint valami dühöngő csatában. Mikor aztán a kardok kihullottak a lankadt kezekből, mikor az a tárogató a dallam végső accordjaiban azokat a mély zúgó hangokat hallatá, a mik olyan jól illenek egy elvesztett csata végsóhajtásaihoz, akkor egymás nyakába borultak a férfiak és sírtak keservesen.

Ez a vége náluk minden táncznak.

Az örmény volt legjobban kifáradva a tánczban, ő vette észre legelébb, hogy már este van, haza is kellene menni; Miriám akár reggelig ott maradt volna s kész volt újra kezdeni éneket és tánczot.

Hanem már ekkor a Mirza is sürgeté. Hosszas elmaradása gyanura adna okot. Csak siessenek vissza Alabinhoz, ki hihetőleg unalmában sorba verte már a kozákjait. Mindnyájan felszedték újra rongyos öltözeteiket.

Miriám azalatt százszor elbúcsúzott a szép Szenderelitől, meg is kérdezte tőle százszor, ha szereti-e őt és nem fogja-e elfelejteni? a leányka felelt is neki mindig.

Mikor azután sikerült a többieknek Miriámot kinógatni a kastélyból, mikor már elmentek vele vagy ezer lépésnyire, ott visszatekint az ifju s meglátja a leányt a kastély kertajtajában állva.

– Oh én vadlúd, elfeledtem elbúcsúzni tőle! Kiált fel homlokára ütve, s kiragadva magát társai közül, mint a szélvész rohan vissza árkon-bokron keresztül Szendereli felé s odaérve térdreborul előtte s megragadva kezét, kérdi:

– Szendereli, szeretsz-e engem?

A leányka mond, hogy «igen», melyre Miriám hevesen átkarolja, s olyan csókot nyom arczára, hogy a csók nyoma, mint piros rózsalevél látszik meg a halvány liliomon. Azzal azután nyargal vissza ismét oly sebesen társaihoz. Azok mondogatják magukban: «ez aztán a jó vér!»

IV. MIRIÁM.