Part 23

Ez adatokhoz lassankint mindig több-több gyülekezett, az elején még barna, pelyhes szakálú férfit irtak le a numero 725-ben, az utolján már kopasz, őszszakálú ember volt utána jegyezve és valóban az 1854-ik évben már vén-vén ember lehetett az a valaki, a kit tizenkét éves gyermekkorában bal sorsának által adtak.

Valami tekintélye időjártával még is támadt a többi foglyok között: az, hogy a legvénebb volt közöttük.

Esze, tapasztalata annyi, mint a legtudósabb mérnöktisztnek. Ezek az erődítvények, ezek a sánczok mind az ő kezei alatt épültek, ő készítette a szállító eszközöket hozzá s segítette azokat tolni, ő rajzolta a karóütő gépeket s izzadott a csavargatásukban, tőle kérdezték meg a földmunkálatoknál, hol, miféle földrétegek vannak, hol találnak sziklára, csapóföldre? Azt a mély alagútat a hegyen keresztül egészen rábizták, s mikor a rejtett tűzaknákat ásták Szebasztopol külső erődei körül, a mérnökkar őrnagya egész hetekig engedte a numero 725-öt dolgoztatni a földalatti munkán. Jó maga az alatt vadászni járt valamelyik krimiai orosz herczegnél. A munka elkészült szerencsésen, az őrnagyból ezredes lett, a numero 725 után pedig azt jegyezték, hogy ha vigyáztak rá eddig kétszeresen, ezután vigyázzanak háromszorosan, mert az oly veszélyes ember, ki előtt nemcsak a szebasztopoli sánczok, de a földalatti tűzaknák is ismeretesek, a kit ennélfogva nem lehet eléggé őrizni, hogy valakivel érintkezésbe ne jőjjön, a kinek titkait elmondhassa.

A kormányzó azonban igazságos akart lenni, s hogy annyi fáradság és szenvedés ne maradjon némi kárpótlás nélkül, küldött a felügyelőnek ötven rubelt, hogy azt adassa a numero 725-nek, hadd igyék a jámbor egy kis pálinkafélét, a míg benne tart.

A felügyelő aztán magához hivatta a numero 725-öt s azt mondta neki:

– Az aknák, a miket ásattál, bedűltek, ezért a kormányzó azt parancsolta, hogy neked 50 botot adassak. Én szánlak és a magam szakállára csak tizenkét botot adatok, de ha a kormányzó oly kegyes leereszkedni hozzád, s megkérdi, hogy megkaptad-e mind, a mit utalványozott? te azt feleled, hogy hiányosság nélkül megkaptad.

Azzal kifizetteté neki, a mit mondott.

Pár nap mulva meglátogatta a kormányzó a munkálatokat. Megpillantá a numero 725-öt s odainté magához kegyesen. Az meg volt már görnyedve a munka miatt, még jobban az öregségtől, de legjobban az alázatosság által; nem messze kellett neki hajolni, hogy a kormányzó lábait megcsókolhassa.

– Megkaptad-e, a mit számodra rendeltem? kérdé a derék úr a fogolytól.

– Köszönettel fogadtam, kegyelmes uram.

– Az egész ötvenet megkaptad-e?

– Hiányosság nélkül, felelt a numero 725 és megcsókolta a kormányzó kezét, lábát s azzal ment vissza dolgozni ismét kemény munkájához.

Gondoljátok-e, hogy ez milyen mulatságos élet?

Hatvan, hetven esztendeig nem hallani egyéb zenét, mint a kalapácsok ütését a kemény kövön, nem hallani egyéb emberi szót, mint a porkoláb szidalmát, eltölteni az egész férfi kort, a nélkül, hogy valaha egy szelid női arcz mosolygását látta volna a szem, eltölteni egy egész század felét, a nélkül, hogy valaha egy reménysugár sütött volna a sötét életre. Nem tartozni senkihez, még a hazához sem, nem örülni semminek soha, nem óhajtani ismeretlen jobb létet, még csak a büszke öntudatot sem bírni, mely az elbukottak erős föntartója a balsors idején. Nem lenni egyéb, mint egy puszta szám, melyet a halálnak tetszik átugrani, valahányszor a tizenhármasokat számlálja az emberek fejein. Oh az ilyen élet nehezebb büntetés, mint a halál, s a hol az itéleteket egykor számon kérik a földi birótól, lesz-e bátorsága elmondani annak: «az én kezem tiszta a vértől!» – a ki test helyett megölte a lelket?

* * *

Ki gondolta volna, hogy ez a kis rongyos tatártelepítvény, Akhtiár, egykor az egész világot foglalkodtassa nevével; hogy a föld három részéből csődüljön ide tizenkét nemzet egymást eltemetni, s napról-napra az legyen reggeli, esteli köszöntő mind Európában: mi öröm, mi gyász van Szebasztopol alatt?

Az idők mérge ott adja most ki magát.

A mi rosszat száz esztendő alatt bevett ez a beteg világrész, mind ott jön ki rajta, mint valami mérges kelevényen.

Az egész világ reszket, lázban van, a kór egyik tagról a másikra terjed, és ennek a betegségnek a neve háború.

A háború hajdan igen szép költői tárgy volt. Egy-egy magasztos eszme végett kiszálltak a síkra a hősök; egy-egy dicső bajnok, nemzetének ünnepeltje, országa czímerét paizsára véve, kiállt védelmére s győzött, vagy elesett dicső halállal. Azután előjöttek a költők, későn, talán századok mulva s énekeltek róluk lelkesült dalokat. Most praktikus időkben élünk, hősöknek és poétáknak nincs kelete többé, nem ér a honszeretet, a délczeg bátorság semmit ágyú nélkül, vége van az ellenállhatlan vitézeknek; a legdicsőbb bajnokokat ezer rőfnyi távolságból lelövik ágyúval; nem is jön értük a költő, a ki elhordja őket onnan a csatatérről, s hulláikat megmentse az enyészettől, bebalzsamozva őket költészete örök szépségeivel; elég, ha egy napig beszéltek róluk a börzén, ha mától holnapig nyomtatva állt a nevük az újságban, másnap már azt kérdik: hát aztán mi történt? s haragusznak az újságiróra, ha még egy hét mulva is ugyanarról beszél.

Szegény Homér! milyen rosszul járnának égi alakjaid, ha ez új Iliászba akarnák magukat ártani; ha Trója ostrománál a had istene egy lándzsától találva, akkorát ordított, mint tízezer ember, mit mondana most egy százhatvan fontos bombához, mely goromba süvöltéssel ront az egeken keresztül s nem kérdi, hogy van-e ott valaki? Az emberek különb menyköveket találtak fel, mint Jupiteréi; a találmányok százada megbuktatta a költők korszakát; a háború nem költészet tárgya többé, a ki jobban ki tudja számítani a hajlott vonalakat, miket a golyó tesz, a ki czélszerűbb alakot tud adni a bombának, a ki jobb számító, és végtére, a ki tovább győzi pénzzel, az a győztes.

Szegény, szegény hősök.

Ti, kik ott feküsztök Tauria krétás földjében, húszával, harminczával egy rakáson, egy sírban.

Ha egy nagy diadalmas csatában hullottatok volna el, fegyverrel a kézben, harczkiáltással az ajkon, mámorral a szívben; ha ott ama sánczárkokat temettétek volna be hulláitokkal egy véres, elkeseredett ostromban, azt mondaná rólatok a világ: «dicső, dicső hősök!» De ti elestetek éhségtől, hidegtől, utált betegségtől, mint valami árva juhnyáj, melyet pásztorai vad vízre tereltek; s szomorú a sírban feküdni a jó katonának, a kit szánni kell, hogy meghalt.

Már hónapok óta folytak az ostrom előkészületei Akhtiár alatt, az ellenséges csapatok kezdtek egymással kölcsönösen ismerkedni.

Angolok és francziák saját neveket adogattak a halmoknak és tornyoknak, miket maguk előtt láttak, valamint egyes alakoknak is, kiket megjegyezhettek maguknak.

Így lett ismeretes a «fehér kantus» czím alatt ama tréfás orosz öreg úr, ki délutánonként kiviteti magát zselyeszékén a sánczokra, egy gyalogágyút maga elé huzat, ráteszi a kávésfindzsáját, s míg más embernek az a szenvedélye, hogy kávéhoz pipafüstöt szívjon, ő elsőbbséget ád a lőporfüstnek, minden korty kávé után egyet lőve ágyújával az ellenség táborára. A hamis afrikai vadászok jó vontcsövű puskáikkal le-lecsipnek egyet kettőt az öreg úr szolgáiból, kik mellette forgolódnak, hanem ez a «fehér kantust» egy cseppet sem háborgatja, ő iszsza csendesen a kávéját, s rágyujt, mikor kedve tartja.

Másik ismerős alak: «a piros viganó.» Ez egy délczeg amazon, ki a legőrültebb ágyúzás közepett ott jár-kel a lövegek között, s oldalán hordott átalagból pálinkát oszt a tüzéreknek, s saját fehér kezeivel hordogatja el a sebesülteket onnan.

Azután az «angol szerzsent.» Ez valami bohó orosz fiu, ki azt a mulatságot találta ki, hogy egy elesett angol egyenruháját vette fel magára, s úgy mutogatja magát a sánczok tetején. – Bizonyosan rendkívül hizelgőnek találja, hogy mindenünnen csak ő reá lövöldöznek.

Ilyenforma ismerős alak kezdett lenni végre az «ágyús kutya».

Igy neveztek el a bohó gúnyolódó frankok egy különös alakú vén embert, ki orosz fegyencz ruhában egyikéhez a vetőmozsaraknak éjjel-nappal oda volt lánczolva lábánál fogva.

Azért nevezték el ágyús kutyának, mert úgy oda volt lánczolva, mint valami harapós kutya.

Más katonát legalább fölváltanak őrállásából, az ágyús kutya éjjel-nappal ott áll, ott alszik mozsara mellett egyik nap úgy, mint a másik nap; ha zápor hull, ha kartács hull, egyaránt.

Más katona legalább elhal, elhull a folytonos sanyarúság alatt s aztán belevetik valami gödörbe s megpihen; az ágyús kutyán nem fog semmi: neki parancsolatja van a czártól, hogy nem szabad meghalnia.

A francziák néha megsajnálták: «szegény ördög, gyerünk, lőjjük le onnan!» de a golyó sem fog azon; tartós ember ez az ágyús kutya.

Pedig ha jobb távcsöveik volnának, mindjárt nem neveznék őt ágyús kutyának, mert megláthatnák a pofáján, hogy őt numero 725-nek híják.

A numero 725 most különös jó szolgálatokat tesz a váruraknak. A legelső tábornokok nem restellnek leereszkedni hozzá s kérdezősködni egyről, másról. A fogoly tapasztalt ember. Annyi időt, mint ő, csakugyan nem töltött senki Akhtiár környékén, úgy nem ismeri azokat a halmokat, gödröket a legbölcsebb mérnöktiszt sem, a hogy ő. Puszta látásra megmondja, itt és itt az ellenség hány lépésnyi távolban áll? jobban, mintha lánczczal mérte volna meg. Minden ágyút meg tud becsülni: mennyire veti el a golyót? hogyan hord, mennyit rúg hátra, hány font lőport bír meg? A föld felszinén kimutatja, milyen járásuk van a földalatti tűzaknáknak, jár-e azokhoz közel ellenség? Bámulni lehet rajta, mily pontosan irányozza a vetágyút, mily ügyesen intézi el a bomba kanóczát, hogy épen odaessék és pattanjon el, a hogy ő elszánta.

Ezért lánczolták őt oda a mozsárhoz; így a fogoly azt a szolgálatot teszi, hogy a mozsarat irányozza, a mozsár pedig azt, hogy a foglyot nem engedi elszökni. Kettős czél és haszon.

Még mindig félnek tőle, még mindig nem hisznek neki.

Nem tudják elhinni, hogy oly hosszú szenvedés, nyomor és kényszer eltiporta benne utolsó csiráját is az emberi önérzetnek, hogy egy élő, gondolkozó lényt meg lehet fosztani lelkétől úgy, hogy az ne legyen különb egy házi állatnál, mely kínzó gazdáját szolgálja az utolsó lehelletig a lánczon, a járomban, a rúd mellett, az ostor alatt, s ha eleresztik is, megint visszatér hozzá.

Egy napon a körjáratot tevő tábornok leereszkedék a fogolyhoz, hogy lóhátról megszólítsa őt. – Hej öreg, mit gondolsz, mit csinál az ellenség nagy pihentében?

– Aknáinkat keresi, felelt a fogoly alázatos készséggel.

– Jó helyen keresi-e?

– Tanult emberei vannak, excellentiás uram. Sóhajta fel az öreg rab.

A tábornok boszúsan ment tova; midőn ismét visszakerült, megint megszólítá az öreget.

– Nos hát mit gondoltál ki, hogy tűzaknáinkat megvédjük?

– Gondoltam valamit, excellentiás uram.

– Elmondhatod, megengedem.

– Ha oly kegyelmes akarsz lenni. A mult héten három tüzér betegedett meg itt mellettem, kettő meg is halt reggelre. Azt mondják, hogy valami betegség jár, a mi ragad egyik emberről a másikra; én nem tudom, mert én reám nem ragad semmi. Azt beszélik, hogy odabenn a városban az utczán hevernek a halottak, mert nincs idő őket eltemetni, s a miatt a ragály pusztítja a katonákat.

– De mi köze van ennek a tűzaknákhoz?

– Én úgy gondoltam, excellentiás uram, ha méltóztatnál megengedni, hogy e ragályban elhullott katonákat jó volna lehordani tűzaknáinkba. Így a város megszabadulna a sok temetetlen hulláktól, az ellenség pedig, ha meglelné tűzaknáinkat, a halálos mirigy kapuit nyitná meg saját maga ellen.

A tábornok elővett egy kettős aranyat erszényéből s azt a vén fogolynak adta jutalmul e jó tanácsért. Mindegy lett volna pedig annak, ha egy rézkopeket ád is neki, mert első dolga volt, hogy lyukat fúrjon rajta, s annál fogva nyakába akaszsza a pénzdarabot, melyet tábornokától kapott, mint valami ereklyét. Első eset volt ez, hogy bünhődés helyett jutalmat kapott s ezt örökre meg kelle tartania, amazokat elfelednie; a korbácsütések nyomait nem láthatá, mert azok a hátán voltak, de az aranypénz keblén lógott s erősebben köté őt Szebasztopol falaihoz, mint az a láncz, mely a mozsárhoz lakatolja.

Másnap el is jöttek érte, eloldozták a mozsártól s tudtára adták, hogy rá nagy megtiszteltetés vár: saját tervének végrehajtása. Az ő felügyelete alatt fognak a ragályos hullák a tűzaknákba eltakaríttatni.

Mily büszke volt e megtiszteltetésre a numero 725.

A czár ellen föllázadt pogányokra ő viheti a legirtózatosb halált!

– – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – –

A munka folyt napról-napra a francziák táborában, a föld felett és a föld alatt, ott harczoltak, vérzettek, ide alant fáradatlan ásták a föld alatti útakat s nem kérdezték, mi dübörög ott fölöttük? ellenség-e, vagy jó barát?

Egy napon az árkászok, a mint előre haladtak, olyan tompa dübörgést hallának lépteik alatt, mint ha valaki üres pincze fölött jár. «Alattunk a mína!» mondák egymásnak s nagy örömmel kezdtek a meglelt irány követéséhez. Félóra mulva már meglelték a gerendákat, mik a tűzakna tetejét képezék s azokat óvatosan felemelvén, akkora nyilást csináltak közöttük, hogy egy hágcsót le lehessen bocsátani.

Egyszerre oly irtóztató halálos lég tört elő a megnyilt aknából, hogy a körüle állók egy perczre visszatántorultak tőle. Hisz ez sírbolt!

Az árkászok hadnagya kezébe ragadta a lámpát s kendőjét szája elé tartva, lemászott az ellenaknába, meghagyva, hogy senki se jőjjön utána. Nehány pillanat mulva újra vissza jött. Arcza egészen felháborodva, alig bírt szóhoz jönni; mintha kisértetek ülnének lelkén.

– Odalenn, szólt hebegve társaihoz, az egész akna tele van halottakkal. Az oroszok ide hordták azokat, a kik hagymázban, epemirigyben elhullottak; tán még azokat is, a kik csak betegek. Nehány alakot még mozogni láttam. Nyögtek felém.

A keményszivű harczosok elborzadtak e szavakra.

– Mentsük meg őket! Azt mondák egymásnak s szájaikat elkötözve borszeszbe mártott kendőkkel, leszálltak a pokoli verembe.

Valóban még három élőt találtak a hullák között, s azokat sietve hozták ki onnan, s elkezdték eczettel dörzsölni, hogy élethez jőjjenek.

Kettő rögtön magához tért, a harmadik, egy vén ember, csak nyögéssel tudatta, hogy él.

Mind a hármat felvitték a szabad légre, s ott átadták a körüljáró orvosoknak, kik elszállíttaták őket a franczia kórházakba, s ott ápolás alá vevék.

A kórházban nem tartják az ellenségeskedést, a franczia az orosz mellett békében fekszik, s ha tán az orosznak mind a két keze meg van lőve, még meg is itatja, s megtölti pipáját. A behozott három oroszt alig fektették le egy teremben, midőn egy lábbadozó afrikai vadász ráismert a legöregebbre közülök.

– Nézzétek! hisz ez az ágyús kutya! Pauvre chien (szegény kutya), hogy szabadultál meg az ágyúdtól?

Az ágyús kutya, a vén orosz rab, nem felelt semmit a kérdésre, csak sóhajtott, és azt a dupla aranyat szorongatta szivéhez, a mit a tábornoktól kapott.

Hiába kérdezték az orvosok: hol szenved, mi baja? nem felelt semmit. Töredezett szavaiból kivehették utóbb, hogy papot szeretne inkább, a kinek meggyónjon. Hoztak egyet a számára.

Annak nagy töredelmesen meggyónta, hogy midőn ama földalatti üregben halálos kínok között fetrengett a ragályos hullák között, azon bűnös gondolatra vetemedett, hogy bár csak ő is olyan volna már, mint azok. Ezen bűnét bocsássa meg neki Isten.

Mint került oda? hogy maradt ott? miket szenvedett? azokról nem szólt semmit. Az a császár titka, azt nem kell senkinek tudni.

Nevét sem mondta meg. Láthatják arczán azt a számot. Ez az ő neve. Tán a túlvilágon is ama nagy könyvben, hol a bűn és a bünhődés jegyeztetik, ezen szám alatt van beirva.

Már most csak annyit kért, hogy engedjék meghalni nyugodtan.

A másik kettő, kit szintén élve hoztak az aknából, lengyel elitélt rab volt, kiknél az első lehellet, mely az életrevisszatérés jelét adá, átok volt Oroszország ellen.

Ezeknek hiába mondta az orvos, hogy gondoljanak életükre, hiába mondta a lelkész, hogy gondoljanak halálukra, nem törődtek sem élettel, sem halállal; csakhogy elmondhassák, ha végső lehelletükbe kerül is, miket szenvedett nemzetük s azután, miket szenvedtek ők? és végre hol van az orosznak legfájósabb oldala, a hol ennyi szenvedést vissza lehessen neki fizetni.

Nem kellett nekik a nyugalom, nem az ápolás addig, míg le nem irták Szebasztopol erődeit, az orosz sereg állását, a lengyelek keserű boszúvágyát s midőn az egyik indulatos beszéde közepett elhalt, lankadó suttogással mondá a másiknak: «folytasd tovább!»

Ettől tudták meg a numero 725 valódi nevét és élete sorsát. Mennyit szenvedett, hogy kínoztatott gyermeksége óta, míg vén, ősz ember lett belőle.

És ennek a kiszenvedett rabnak most módjában áll ennyi szenvedésért irtózatos boszút állni; megemlékezni haldokló anyja szavára, ki egy boszúkötelességet kötött szivére és teljesíteni azt – későn, de jókor. Ő tudja Szebasztopol minden gyöngéit, fundamentumából látta azt keletkezni, érti, kiszámíthatja minden erőd rendeltetését, fájós oldalát; az egész földalatti művezet úgy van fejében, mint egy térképre rajzolva. Többet ér egy hadseregnél, ha felfedezi az ostromlók előtt mind azt, a mit tán Szebasztopolban sem tudnak olyan jól, miként ő.

Miért nem cselekszi hát?

Minden kérdésre hallgat. A biztatásokra szemeit hunyja le. Midőn mondják neki, hogy a kik körüle állnak, azok az ő szabadítói, kik leveszik lánczait, s szabad, boldog embert tesznek belőle, kik azért jöttek, hogy boszút álljanak azon milliók kihullt könyeiért, kifolyott véreért, kiket egy elbizott kényúr vas szívének feláldozott: olyankor csak fejét csóválja a fogoly és halkan susogja:

– A czár igazságos, a czár szent.

Társa, a lengyel, ágyáról felemelkedve, dühödt szavakat beszél hozzá.

– Nem emlékszel-e rá, hogy ragályos hullákat hordattak le velünk a földalatti árkokba s midőn magunkat is meglepett a borzasztó halálvész, ott hagytak félholtan a halottak között, s ránk fojták a vermet!

A fogoly csak összetette kezeit mellén.

– A czár akarata volt, a czár akarata szent.

A franczia tisztek biztatták, hogy semmitől se féljen, itt biztosságban van közöttük, itt sem a kancsuka, sem a kozákdárda el nem éri; nincs mit tartania megrontóitól.

Ilyenkor a nyomorult fogoly összeborzadt, szemeit félve fordítá félre, s karjait arczáig emelte, mintha el akarná rejteni magát és rebegve szólt:

– A czár mindenható.

Úgy látszott rajta, hogy szeretne valamit szólni; de félt! abban a nagy, rettenetes iskolában nagyon megtanították félni. A czár erős boszúálló úr, a czár Isten helyettese; kinek jutna eszébe panaszt emelni Isten ellen, azokért, mikkel Isten látogatta meg?

A czár akarta így: – a féregnek nem szabad arra gondolni, hogy boszút álljon az ő urán.

Az elcsigázott ló ne panaszkodjék a hám ellen, melyben megszakadt, a lánczos eb ne merje megugatni gazdáját.

Egy szelid arczú hölgy lépett a haldokló fogoly ágyához, egyike azon derék nőknek, kik Frankhont elhagyák, hogy nemes önfeláldozással ápolják a tábor betegeit; őrangyalai a hadseregnek.

E delnő vigasztaló bíztatással szólt a fogolyhoz s kinálta enyhítő gyógyszerekkel.

A fogoly áhitattal csókolá meg az ápoló kezet, mely homlokán végig simult, s kérte, hogy imádkozzék Istenhez érette szegény bűnösért, de az orvosságot visszautasítá; semmi gyógyszert sem akart elfogadni.

– A míg a czár azt parancsolta, hogy éljek, élni kellett; ha ő azt parancsolta, hogy meghaljak, meghalok.

Semmi biztatás sem volt képes arra birni, hogy meggyógyulására gondoljon.

Utolsó kivánata az volt, hogy azt a kettős aranyat, melyet nyakában visel, ne vegyék el tőle, ha meghal; temessék el úgy, hogy az keblén maradjon, mert azon a czár képe van.

Még azt is megsúgta ápolóinak, hogy ne felejtsék megizenni előljáróinak, miszerint ő a czárnak utolsó lehelletéig hűséges szolgája maradt. Mintha attól tartana, hogy a czár keze még az égbe is felhat, s ott is vannak neki hetmanjai és poroszlói, kik az ellene vétkezőket megragadják, s ott is van egy fagyos pokol Szibéria mintájára, melyben tűz és lángok helyett jég és hó között kinozzák a kárhozatra szolgált oroszokat.

Azzal felemelte két kezét az égre, térdre állt ágyában s félelemtől reszkető hangon felkiáltva: «irgalom, kegyelem, én uram!» arczra borult, – igen arczra borult ama hatalmas úr előtt, kinél a szolga kiáltása egyenlő a parancsolóéval s kihez nem visz fel úgy az egyik, mint a másik, egyebet a puszta, meztelen léleknél.

És így halnak meg a minden oroszok birodalmában milliók és milliók és minden évben uj milliók születnek helyettük, kik ugyanazt a sorsot élik végig és a kiknek eszükbe nem jut, hogy miért nem jobb az élet?

Lábjegyzetek.

[Footnote 1: Amaranthus pallidus.]

TARTALOM.

A khámok utóda 1 A tábornok és az asztrálszellem 90 Szinope 103 A basi-bozuk 112 A bajadére 123 A gyerkőcz 148 Drága föld 162 A veszélyes sakkjáték 169 Álma 176 A kertész a csatatéren 179 A sérthetlen 185 A rossz hely 197 Az amazon 207 A fegyvertelen 222 A bojár leány 268 Az akhtiári fogoly 288

FRANKLIN-TÁRSULAT NYOMDÁJA.

[Transcriber's Note:

Javítások.

Az eredeti szöveg helyesírásán nem változtattunk.

A nyomdai hibákat javítottuk. Ezek listája:

6 |hirtelen felretakarították |hirtelen félretakarították

11 |földabraszon alig |földabroszon alig

21 |mínt valami |mint valami

21 |Es ennél |És ennél

42 |mellett elárvezte |mellett elárverezte

46 |ágyúíkat oda |ágyúikat oda

48 |«En elárullak |«Én elárullak

93 |O el volt |Ő el volt

95 |szíveíkben tartogatnak |szíveikben tartogatnak

107 |ágyúc-sappantyúkat lezárták |ágyú-csappantyúkat lezárták

149 |épen odevetődött |épen odavetődött

156 |Orülök, hogy |Örülök, hogy

166 |He beleegyezel |Ha beleegyezel

173 |első játtékkör |első játékkör

215 |On engem |Ön engem

216 |On elviszi |Ön elviszi

218 |O tekintélyt |Ő tekintélyt

224 |alatt keresztbelfektetett |alatt keresztbefektetett

268 |kik ezernyolszszázhuszonötben |kik ezernyolczszázhuszonötben

269 |négyes malomküröket |négyes malomköröket

271 |halvány azcza |halvány arcza

275 |Es könyörge |És könyörge

275 |Atkozott év |Átkozott év

275 |Es ne sírj |És ne sírj

276 |Agyúszóra szivem |Ágyúszóra szivem

276 |Es nem tilták |És nem tilták

277 |Es a mint |És a mint

277 |Es e szónál |És e szónál

277 |«Es a két |«És a két]