Part 20

Ah ez rettenetes éj volt! Az orosz ezredek egyenkint törtek össze Samyl váratlan rohama előtt; a granátos osztály utolsó emberig le hagyta magát aprítani, s Voinoff tábornok épen akkor érkezett segítségére nehéz dragonyosaival, midőn társa Fokk tábornok levágott fejét egy dárdára tűzve magasra emelték a cserkeszek. Voinoff bőszülten rohant reájok, hogy elesett társaért boszút álljon; nehány pillanat mulva az ő feje is kopjára volt tűzve. Ekkor jött az orosz sereg hőse, a vitéz Passzek, a katonák bálványa, kinek férfias homlokát több babér ékesíté, mint ráncz. Elszántan veté magát az orosz vitéz a cserkesz vezér útjába, küzdött mint derék férfihoz illik s óranegyed mulva három fejet hordoztak a cserkeszek lándzsára tűzve, a harmadik fej Passzek tábornoké volt.

A legbátrabb hős eleste után megbomlott az egész hadi rend. Az orosz nem volt képes a csatatért megtartani többé, a legerősebb dandárok ingadozni kezdtek, a vezérek nem ismerték ki magukat az éjszakai harczban, honnan jön az ellen? mely pontot kell védelmezni? hol van a főerő? csak a jobb szárny felől láthaták a mindig közeledő égést, mely elborítá az eget s már a Sah-dagh erdős bérczeire kezde kiterjedni, fölséges lángpalástot borítva vállaikra. Körül égett a hegy, míg tetején gyémántként ragyogtak az örök jégcsúcsok. Bizonyítá a veszélyt az erdei állatok futása, melyek nem törődve az emberek harczával, rohantak az égő erdő alól: szarvasok és medvék, bölények és otromba alakú dumbájok (vadökör) egymással összekeverült csapatokban futottak a felállított ágyúk előtt végig, félelmesen bőgve…

A hegyek felé nem lehetett menekülni többé: szemben Samyl győzelemittas hada, oldalt és hátul az égő rengeteg, mely elzárta előttük a burzukáli kapukat, a miken a cserkesz földre bejöttek. Csupán csak egy út volt a menekülésre, a leghosszabb, mely a hegyek alatt elkerült, azon kellett keresztülhuzódni a vert orosz tábornak, az Aksáj völgy felé, ott hagyva halottait, ágyúit és lobogóit a győztes ellen kezében.

Egész hajnalig űzte őket Samyl s hírmondó nem megy haza közülök, ha két áruló cserkesz tudtul nem adja Freytag tábornoknak az oroszok végveszélyét s az pihent seregével megjelenve, szabadulást nem hoz a futóknak.

Reggelre egy orosz sem volt a cserkesz földön, csak a halottak és foglyok.

Az erdőégésnek a szél elállta után egy hegyi patak vetett gátot s akkor összeszedték a cserkeszek a mindenfelé elhullt orosz halottakat s egy másik halmot raktak az első mellé, mely még nagyobb volt annál, s az emlékkőre felül ezt jegyezték fel:

«E helyen hullott el nyolczezer orosz.»

X.

A csata utáni napon nagy örömzaj volt Dargó alatt; a szűzek lejöttek tánczolni a csatatérre, a lantosok énekelték a hősök diadalát, melyhez kardcsattogtatva járták a harczfiak a délczeg toborzót, nagyokat rikkantva közé, a mi igen jól illett oda.

E hangokra felnyitá szemeit Balkár bég. Egy sátorban feküdt, puha medvebőr ágyra helyezve. Hogy jött oda? maga sem tudá; bizonyosan társai mentek érte a lőporfellobbanás után s azok hozták ki az égő erdőből.

Tagjait úgy érzé, mintha össze volnának zúzva; mellén mintha a halál ülne, nehezebb, nyomasztóbb súlylyal, mint az egész Elborús hegye.

– Minő zaj ez odakünn? kérdé halkan a mellette ülő félkarú öregtől, ki ápolására volt rendelve.

– A győzelem ünnepe, válaszolt az.

– Győzelem! kiálta fel Balkár s felugrott helyéből. Semmi csontja sem fájt, semmi baja sem volt többé a halál elrepült tőle messze. Mi győztünk!

Nem sokára eljöttek hozzá a sereg hadnagyai, vállaikra támaszkodtan kivitték a sereg elé s ott az ujjongó nép előtt tűzé fel keblére maga Samyl a háromszögű érdemrendet, a fehér sast, mely egy sor granátgyöngyön nyugszik, s azután visszaadá fehér fűzfavesszőjét, melyet a csatában viselt, arany markolatba foglalva. Úgy harczoljon azzal, miként eddig harczolt.

Balkár bég egészen meggyógyult lelke örömében.

Másnap a foglyok felett tartottak mustrát Dargó alatt. Az oroszt, kozákot felosztották a főnökök között, azokat, ha valakinek tetszik, majd visszaválthatja, ha ott maradnak, tisztítsák a cserkesz vitézek kardjait s kapálják a földet, szolgák maradnak. A maguk közül valóra, az oroszt szolgáló avar, leszgi, kumük és györgyi fajokra, kik az oroszszal együtt harczoltak, sokkal gonoszabb sors várt: a közember lánczravert rab lett és malmokat hajtott, a tiszteket főbelőtték.

A ki tehette, eltagadta eredetét, hogy a haláltól meneküljön, de hogyne lehetett volna kiismerni a barna tojásdad arczú kaukazit a csontosképű, szőke orosz közül?

Gyáma bég is a foglyok között volt; de rőt arcza, kék szemei mellett bátran vallhatta volna magát született orosznak a hadi törvényszék előtt, ha testvére Balkár ott nem ült volna.

Gyáma bég még inkább össze volt törve az esés miatt, mint testvére, mert ő alul esett s nem birt lábain állani, midőn a hadbirák elé hozták.

– Ismeri-e őt valaki? kérdé Dániel bey, a roskatag férfira mutatva, ki tudja megmondani, orosz-e ő, vagy közülünk való?

– Én! szólt felállva Balkár bég.

Gyáma odahivatta őt magához.

– El akarsz-e veszteni? kérdé tőle midőn odahajolt hozzá.

– Elvesztelek.

– Nem vagyok-e én a testvéred?

– Annál rosszabb reád nézve. Volnál moszkó, megszabadulnál.

– Lásd testvér, igaztalan vagy hozzám, monda Gyáma, én nem vétettem soha az avar népnek; alattam boldog volt az és elégült, jóllét áradt el házon és mezőn, a városok felépültek, a szegények meggazdagodtak; iskolákba jártak a gyermekek, tanultak tudományokat, az útak megjavultak, a kereskedők pénzt hoztak az országba sokat. Én boldoggá tettem az avar népet.

– És ha tetted mind azt, a mit mondál, felele neki Balkár bég, mégis meg kell halnod érte, mert eladtad népedet a moszkónak. Lettél volna inkább az avar nép fölött zsarnok fejedelem, vaskezű, vasfogú, verted volna gyermekeit a kősziklához, ittad volna vérét pohárral; csak ne adtad volna el a moszkónak. Tetted volna koldussá, nyomorulttá, égetted volna fel alujait, vesztegetted volna el felét éhhalállal; csak ne adtad volna el a moszkónak. És ha megjelennél előttem véres kézzel, véres arczczal és azt mondanád, én vagyok az utolsó avar, a többit elvesztettem őrült, esztelen csatában; – megölelnélek, megbocsátanék, de eladtad őket a moszkónak, azért meg kell halnod néked, mert te Merisz bég fia vagy.

A vezérek, a kik ezt hallák, felzúgtak Balkár beszédére, némely helyeselte, más megindult rajta. Maga Balkár volt az első, ki fekete golyót hajított a szavazatok serlegébe. A többiek utána jöttek. Hét fehér és nyolcz fekete hullott abba. Balkár bég szavazata dönté el Gyáma halálát.

Csak egyet kért még Gyáma testvérétől.

– Ha meghaltam, vágasd le fejemet s küld el azt Gyiungyilának.

– Megfogja kapni.

Azzal kivitték Gyáma béget a vesztő sziklára s ott szíven lőtték három nyillal. A lőport a cserkesz nem vesztegetheti, maga kénytelen a salétromot főzni erdei növényekből,[1] nagy fáradsággal, azért a lőporral takarékosan kell bánni. Nem minden nap esik egy icskéri csata, a hol az orosz mázsa számra hagyja hátra lőporát.

Balkár bég ünnepélyesen temetteté el meghalt testvérét, mert ő avar fejedelmi vér volt, kit megillet a kürtszó és gyászravatal, midőn sírba teszik.

Levágott fejét pedig egy díszes kosárkába zárta illatos levelek közé; nem szólt senkinek arról a két könycseppről, mely szeméből kihullt, midőn a levágott főre nézett; csak előhivatott egy orosz foglyot s rábízta kegyesen, hogy ha szabadságát meg akarja nyerni, vigye azt a kosarat Kizliárba Gyáma bég feleségének, mondja neki, hogy azt férje küldi.

Három nap és három éjjel szólt a zene, Kizliárban vigadtak a moszkó urak, tánczoltak az asszonyságok, mert az orosz tábornoktól az a tudósítás érkezett, hogy Dargó vára rommá van téve s Samyl seregei futnak.

Midőn legjobban vigadnak Gyiungyila teremében, megjelenik az orosz harczos, a kit Balkár küldött a cserkesz földről.

Az iszpravnikok mondják neki, hogy várjon egy kicsinyt, mert a ház úrnője tánczol. A kosártánczot járja.

Szép, jellemző avar táncz az; rövid, testhez simuló köntösben kell azt járni, hosszan lebocsátott hajjal; négy kosár a földre téve, tele virággal; a hölgy mesterséges lejtésekkel szökdell a kosarak között s minden szökésnél kivesz egy virágot azokból s tánczolva bokrétába fonja.

Senki sem tudja azt olyan szépen lejteni, miként szép Gyöngyile; ha néha oly kegyes vendégei kedveért eljárni e tánczot, csak úgy bolondulnak utána, csak úgy szédelegnek lángszeme villogásától, bájos teste hajlásától, selyem köntöse suhogásától.

– Hátha még egy ötödik kosár volna itt a közepén, szól a delnő felhevülve.

– Imhol asszonyom az ötödik! szól az orosz követ, odahelyezve a négy közé, a mit ő hozott magával: Gyáma feje arczczal fölfelé fektetve benne.

– Mit jelent ez? kiáltának reá az elszörnyedett vendégek.

– Azt jelenti, hogy tönkre verték az orosz sereget, odavannak ágyúk, zászlók, három tábornok elesett, az egész derék ezredből, a mit Gyáma bég vezérelt, magam maradtam egyedül.

– Te se maradj hát belőle, kiálta rá Gyöngyile, s késével úgy szúrta le a követet, hogy rögtön halva rogyott le; azzal folytatta a kosártánczot: négy kosár a négy szegleten, az ötödik a közepén. Miért nem nyithatja föl most szemeit a bég?

XI.

Sok harcz folyott még ezután, sok híre lett Balkár bégnek, kit csak ördög bégnek neveztek az oroszok; ezt a nevet könnyebben megtartották.

A legdühödtebb razziákat ő intézte az oroszok földén, s a mi várat határaikra épített a moszkó, annak ágyúi lőtávolán túl nem volt tanácsos kitévednie.

A hol ő megjelent, bizonyos volt, hogy egy élő embert nem hagy maga után. Hogy várhatott volna ő tőle valaki irgalmat, ki saját testvérét megölette, a miért az oroszszal szövetkezett?

A meghódolt osszet és avar nép kőfallal keríté be minden aluját, négy erős torony a négy kapunál, az ötödik az alu közepén; mégis reszketve ment aludni, ha elgondolá: «Balkár bég nem alszik». A csecsencz és cserkesz vesszőből fonta városai falát, mégis nyugton aludt, hogyha arra gondolt: «Balkár bég nem alszik».

Ő soha sem nyugodott, örökké harczban volt esküdt ellenével, a nélkül, hogy valaha fegyverhez nyúlt volna; de lázító szava bejárta az egész Kaukazust, s egyenkint feltámasztá az orosz úr ellen a még nyugvó népet, a legleleményesebb haditerveket ő készíté s a legvakmerőbb kivitel az ő műve volt, az a fehér vessző kezében fájdalmasabb volt az ellenfélnek az egyiptomi tizenkét csapásnál.

Az utóbbi két év megtanította rá Európát, mit tesz az oroszszal harczolni. Véres, nehéz munka lesz az… Ah a cserkesznek édes, könnyű játék volt az!

Ezen év tavaszán történt, hogy az orosz sereg leszállt a törökkel küzdeni a kis-ázsiai mezőkre. A cserkesz használta a jó alkalmat s Tiflisig nyomult a csecsencz főnök vitéz hadaival. Az orosznak még az emléke is eltöröltetett ott, a hol e boszúálló csapatok keresztülmentek; le a fekete földig égeték az orosz falvakat, le a csecsemőig kiirták faját, mintha nem is ember viselne ember ellen harczot, hanem egy boszús fenevad a másik ellen.

Egy kerített alu ostromlásakor Balkár bég vezette a rohanó csapatot, gyalog rohantak a sáncznak; az orosz is kétségbeesetten küzdött.

– Bátran cserkesz! ne félj, kiálta Balkár bég s első volt a sánczon, a ki felvetette magát társai válláról. Öten, hatan ugrottak utána egyszerre. Tizenkét lépésről lőtt rájok egy egész csapat orosz; Balkár társai mind nehéz sebekben rogytak le, csak ő maradt állva.

– Ördög vagy-e hát igazán? kiálta az oroszok hadnagya s rárohantak valamennyien szuronyt szegezve.

– Uram! védd magad! kiált egy haldokló cserkesz, a földről felemelkedve s odanyújtva elé jó kétélű saskáját, melyet az ő keze már nem birt. Fogd kardomat és védd magad.

Balkár csak állt ott nyugodtan s visszautasítá a kardot. Távolálló társai siettek őt megmenteni. Későn jöttek; az orosz szurony hamarább érte őt s ő megtartá esküjét, hogy fegyvert nem fogott ellenük. Csak a midőn erős mellén keresztűl döfték a hegyes vasakat, akkor ragadta meg a puskák csöveit izmos kezeivel, elordítva magát:

– Ide cserkeszek, a diadal a mienk!

És ki nem bocsátá kezeiből az összefogott puskákat addig, míg társai oda nem értek, kik előtt holttestével útat nyitott a tömött hadi rendbe; csak akkor rogyott le, győzedelmi jelként rántva le magával a testén keresztüldöfött szuronyokat s utoljára is azt hörgé a földön:

– Mienk a diadal!

A BOJÁR LEÁNY.

I.

Küriáki Sándornak volt legszebb kastélya, legszebb hat fia és legszebb egyetlen egy leánya az egész Havasalföldön. A derék főúr egyike volt azoknak, kik ezernyolczszázhuszonötben a legkeserűbb harczot folytatták az ozman ellen.

Látta egy kétségbeesett csatában a «szent sereg» ifjait huszonnégy emberig elhullani. Ez a huszonnégy még keresztülvágta magát a győztesek seregén és a hegyek közé menekült. Küriáki közöttük volt.

Ott volt Jordakival az utolsó csatákban, vívott a veres kolostor sekrestyéje előtt egyik éjszakától a másikig.

Az ő testvére volt az, ki midőn Jordaki fejét kérték az ostromlók, kiadatá magát Jordaki helyett s e név alatt Stambulban le is fejeztetett; három napig állt levágott feje a szerály kapuja előtt. Azóta Küriáki Sándor családi ereklyéi között áll az. Annyit nyomó ezüsttel váltotta azt magához a Samsundbasitól.

Midőn azután vége volt minden harcznak, midőn Jordaki utolsó menedékhelyén megégett, midőn Ypsilanti elfogatott, midőn helyreállt a régi rend és béke, akkor párnája alá dugta kardját a bojár s azt mondá nejének, még akkor ifju, viruló szépségű nőnek:

– Én most lefekszem és aluszom. Jó éjszakát a görög szabadságnak; jó éjszakát Moldva, Oláhország dicsőségének, jó éjszakát az egész világnak. Engem fel ne költsön senki addig, a míg ismét jó reggel nem lesz, mert én aluszom és nem látok és nem hallok semmit.

A mit pedig mondott, azt híven meg is tartotta; mert attól az időtől fogva csak annyi volt az élete, mint egy örökös álom. A nap nagyobb részét kerevetén fekve tölté s hagyta folyni a világ sorját, a merre épen neki tetszett; soha egy ujságot el nem olvasott, soha senkit meg nem látogatott; nem járt sem vadászni, sem jószágai után látni, hanem egész nap ült, vagy feküdt egy helyen, az egészben csak azt az egy változatosságot követve, hogy egyszer jobb felére a kerevetnek vetette a feje alját, másszor meg a bal felére.

Szerencséje volt az életre való asszony, a ki azontúl maga vezette a jószág ügyeit, szántatott, vettetett, számadásokat csinált, cselédekkel pörlekedett, jobbágyokkal vesződött, építtetett, tatarozgatott; férje miatt ugyan az egész kastélyt elhordathatta onnan s másikat építhetett volna helyébe, csak az ő kerevetéhez ne nyúlt légyen senki.

A gyermekek nevelése is az asszony gondjai közé tartozott; pedig azok lassanként szépen felszaporodtak. Hat fiu és egy leány. Egyik gyönyörűbb gyermek, mint a másik. Anyjuk minden szépre, jóra oktatta őket, taníttatá a fiakat nyelvekre, tudományokra, a leányt zenére, himzésre, házi munkára. Apjuknak mind erre nem nagy gondja volt; ő csak délutánonként szokta maga elé idézni gyermekeit; olyankor kihuzta derekalja alól odadugott kardját, kezébe adá a legnagyobbnak s oktatá az azzal való bánásra, hogy kell a hatvágást, az egyes, kettős és négyes malomköröket, a cselsuhintásokat, a banditadöféseket tenni. Azután sorba vette valamennyit. Ki mennyi ideig birja elforgatni azt a kardot? A ki legtovább elgyőzte, a ki legjobb tanuló volt, az kapott tőle rendesen egy ezüst piasztert.

Valahányszor azután a kardot visszadugta a derekalj alá, mindig elmondá nekik, hogy ez ennyi- meg ennyiszer volt ütközetben, kiket és hogyan vágott le vele, miféle nagy főfő urak viselik még most is a sebeket, a miket attól kaptak? s ezek meg ezek a csorbák melyik ütközetre emlékeztetnek belőle?

Ezeken kívül a jó öreg úrnak semmi egyéb dolga nem volt, semmi más életjelét nem adta, úgy hogy ismerősei nem is úgy kérdezősködtek már felőle, hogy «él-e még az öreg Küriáki?» hanem hogy «alszik-e még az öreg Küriáki?»

Egy szép napon, tavalyi esztendőben, mind a hat fia szokatlan örömtől sugárzó arczczal jött be a vén Küriáki hálószobájába.

– Jó reggelt apám! Szerencsés jó reggel van ma Moldvában és Oláhországban. A hatalmas czár hadai áthidalták a Pruth vizét, jönnek nagy haddal, ágyúkkal, megalázni a török uradalmát, leverni a félholdat a mecsetek hegyéről s kitűzni a kettős arany keresztet Zsófia templomára. Ébredj fel szaporán, keresd elő kardodat, sok csatában győztest, keresd elő a zászlót, viadaltól tépve, mert itt van a reggel!

Talpra ugrott e szókra az öreg hetairita, a láng villogott szemében, villogott kezében a kard is s égre emelt szemekkel adott hálát az Istennek, hogy elhozta ezt a napot, melyen a halottak feltámadnak.

Három nap és három éjjel szólt a guszlicza és a hegedű a bojár kastélyában, nyitva volt az udvar boldognak, boldogtalannak, folyott a bor és az ékes szó, mint a patak. A szép Neszte énekelt hősi dalokat elmult vitézekről, apja oldalán ülve a lelkesült vendégek előtt.

A régi harczrongyolta zászló ki volt tűzve a kastély ablakába, deli ifjak, híres verekedők jöttek magukat beiratni az új szent seregbe, a szép Neszte maga tűzte fel melleikre és süvegeik mellé a szép rézkeresztet, a mely jelvényök legyen a közelgő harczban, hogy ők a szent hitért harczolnak.

Az ősz Küriáki olyan boldog, olyan ifju volt most. Huszonkilencz esztendeig nem csak aludt, de álmodott is; és mindig azt álmodta: ha még egyszer ő résztvehetne azon harczban, mely a román népet felszabadítja s olyan úrrá teszi ismét apái földén, a milyen volt a nagy Bazarád alatt!

A fiuk szép sorban következtek egymás után: a legnagyobb volt huszonöt éves, egy-egy évvel alább a többi, a legkisebbik, Péró, tizennyolcz éves volt, utolsó volt a leányka: Neszte, még alig lehetett tizenhat esztendős.

– Kár, hogy ez is nem lett fiu; szokta mondogatni az öreg Küriáki, mikor akadt valakije, a kivel kedvencz eszméiről beszéljen. Látszik, hogy a természet is eltévedt a két utolsó gyermeknél, Pérót szánta leánynak és Nesztét fiunak. Bárcsak legalább megfordítva volna.

A leányka oly vidám, eleven volt mindig; karcsú, magas, deli termet, barna, keleti arczszínnel, melyen keresztültört az ifju életerő pirja, fejét oly délczegen, férfiasan tudta hordani, éjfekete szemeivel oly bátran tekinteni, sűrű szemöldeinek hajlásában annyi daczos parancsoló kifejezés ült, a mennyi bármely férfit büszkévé tehetne, s ha néha tréfás enyelgésből feltette Péro süvegét ragyogó fekete hajtekercsei fölé, senki sem mondta volna, hogy nem ő a férfi s még azt is elhihette volna, hogy amaz a leány; olyan szelid, ábrándos tekintete, oly halvány arcza, oly méla szemei voltak annak, s irigyelheté szép hugától azt a televér ajk fölött hamvadzó férfias pehelyárnyat, a mi nála hiányzott.

Az is bizonyos volt, hogy Neszte jobban tud lőni, mint Péró, és bátyja jobban ért a zenéhez, mint ő; pedig annak is megfordítva kellene lenni. A jó öreg Küriáki nem győzött eleget csodálkozni titkon és fennhangon e különös tüneményen.

A két legkisebb gyermek kicsinysége óta legjobban szerette egymást, örülni és szomorkodni soha sem szoktak egymás nélkül s ha valamelyiket gyermekéveiben meg kellett büntetni csíneiért, mind a kettő osztozott a büntetésben, mint a legkedvesebb falatban is.

Midőn még nagyon kicsiny kis gyermekek voltak, Péro mindig «kis feleségének» hítta Nesztét és mint valami bizonyos dologról beszélt róla, hogy majd ha ő nagy fog lenni, senkit a világon el nem vesz mást, mint az ő szép kis Nesztéjét. Mikor azután nagy lett, akkor természetesen megtudta, hogy az ilyesmi nem szokás és azután nem hítta Nesztét kedves kis feleségének s nem csókolózott vele annyiszor, s nem vette az ölébe többé és nem nézett óra hosszant a szemeibe, hanem ha azt akarta Neszte, hogy megláthassa, neki kellett őt felkeresni, neki kellett átölelni derekát szép gömbölyű karjaival, neki kellett őt megcsókolni édes piros ajkaival. Az ifju félrekapta száját a csók elől, azt mondva, hogy azt nem jó tenni, a min a leány még jobban kaczagott…

– Jó reggel van fiaim, gyermekeim! monda az öreg, a mint együtt ült velök a dőzsasztalnál a többi lelkesült ifjak társaságában, s valójában jó reggel is volt, mert tegnap este ültek le a lakomához s a hajnal is ott érte őket. Elkezd ránk virradni a nap, ki tudja, mire leáldozik, nem vár-e már reánk a munka? Oszszuk fel azt magunk között. Minél elébb, annál kedvesebb.

Szikráztak e szókra az ifjak szemei, s kiki elmondá, a miről legtöbbet szokott álmodozni.

– Én mellvértes lovag fogok lenni, monda Juón, a legöregebbik, – az rohan súlyosan, mint a hófuvatag, spahik, nizámok szétporlanak előtte. Két gyalogot ér egy lovas, két lovagot egy mellvértes.

– Én meg dzsidás fogok lenni, folytatá testvére Pavlo, a dzsida hatalmas fegyver, áttör az a mellvérten is, s karddal és szuronynyal mérkőzik.

– Én majd csak gyalog harczolok, sietett beszélni Sándor, – gyalog vitéz dönti el az ütközetet, gyalog vitéz harczolhat Byzancz falai alatt, az tűzheti fel legelébb a zászlót az elfoglalt sáncz tetejére. A lovas csak távol nézi. Én gyalog sereggel tartok.

– Tréfa mind ez; vevé ki a szót testvérei szájából Leo; – ágyú a legnagyobb úr az ütközetben, az előtt hajol meg gyalog és lovas; pánczél és sisak, kard, kopja, vitézség az ellen meg nem véd; én pattantyús leszek. Ti még mind alusztok akkor, midőn az én süvöltő tekéim leverik a holdat a büszke mecsetről s rést törnek a kapun a sápadt ellenség városába.

– Én nem kötöm magam senki parancsához, monda Euthym. – Én szabad csapatot fogok vezényleni, bekalandozom vele az ellenség vidékeit, akkor ütve rajta, mikor még nem is álmodja, hogy ellenség van közel, körülrajongom vele táborát, elfogdosom portyázóit s nem engedem neki, hogy álomra fordítsa éjszakáját.

Az apa mind az öt ifju beszédét igen helyesnek találta; mind hősök, mind hirhedett vitézek fognak lenni, dicsőséggel, diadallal halmozzák el neveiket, szabadságot és jóllétet szereznek Oláhországnak. Péro ott ült az asztal végén, hátát a szék karjának vetve és hallgatott; Isten tudja hol kalandozott a lelke most is.

– Hát te Péro! szólt hozzá az öreg, hát te mit fogsz tenni a harczban?

Az ifju felveté szemeit, nagyot sóhajtott és azután azt felelte:

– Én szeretném, ha lelőnének a legelső ütközetben.

Péro szomorú mondása egészen lehangolta a társaság kedvét, egy-egy bátor vitéz érintetlen poharába nézett és elgondolta, hogy az a piros nedv abban az ő vére is lehetne.

– Ejh, mit hallgattok egyremásra! kiálta fel a vén bojár, ez a gyermek nem született fiunak, jőjj Neszte, kedvesem, vedd a guszliczát és lelkesítsd fel ezeket a jó ifjakat: a te szívedben van férfilélek. Légy te a lelkesítő, midőn mások harczolnak. Te meg fiu sóhajtozz ott, a hol mások diadalt ülnek.

A leány titokban megszorítá Péro kezét, lopva rá is nézett, azután maga elé vevé az ezüsttel kivert hangszert, melynek húrjai oly búskomor zengéssel kisérik a mondott éneket. Remekül tudott rajta játszani.

– Meghallgatjátok a szép Lienka regéjét?

– Halljuk! halljuk! szóltak mind a férfiak, s kiitták hevenyében poharaikat, hogy azután ne zörögjenek velük s kiki elhelyezé magát karszékébe, fejét tenyerébe, még a haját is félreigazítá, hogy jobban hallhasson.

Szép Neszte még egyszer és soká nézett Péro szemeibe, mintha azt mondta volna neki: azért énekelem most ezt a dalt, mert ez te neked úgy tetszik, ezt szereted legjobban mindannyi közt.

«Megy csatába három hősi bajnok Első bajnok a magyar királyhős, Másik: János vajda, a törökrém. Harmadik Drakul, a moldován-fő. – Mind a három elbucsúza otthon, Elbucsúza háztól és mezőtől, Síró nőtől, hizelgő kutyától; Mind a három meggyónt és misézett, És úgy indult Isten szent nevével, Mert ki tudja: merre most sietnek, Kit hoz onnan vissza paripája? – Nem mulatni víg baráti torba, Nem menyasszonyt hozni nászi néppel, Hanem mennek éltet vesztegetni, Vért aratni, népeket temetni.»

«Nem tetszett e járás ott az égben, Mert hüvelybe dugta esküvéssel Győztes kardját mind a három bajnok S eskü ellen húzta azt ki újra.»