Part 2

– Három esztendő óta egy kopeket sem tett le a rárótt adóból.

– Hátha valóban úgy elszegényült, a hogy ez a tatár mondja.

– Akkor az ablakon kellett kihányni a pénzét. Mikor a tábornok itt tanyázott nála, még a kastély erkélyének rácsozata is vert ezüstből volt, s a hálószobája, melyet egyébiránt azalatt Karvajoff választa magának, csupa drága achat- és karniol-kővel volt kirakva, s egyedül a pipagyűjteménye a gyémántos csibukokkal megért ötvenezer rubelt. S midőn kiszabadulásakor ezer tulok birságot róttak rá, a ficzkó dölyfből kétezeret hajtatott be az akhtiári élelmező biztosoknak.

– Talán épen ez a büszkesége juttatá tönkre.

– Vinné a patvar, csak a leánya volna szép.

Véget szakíta a beszélgetésnek azon körülmény, hogy az út az erdőből kijutott s egyszerre a világoson találták magukat.

A míg az erdőben bódorogtak, a hold is feljött, fogytán lévő horpadt oldalával, s bevilágította szépen az egész szomorú vidéket.

Egy hegy meredekén álltak, a melyről alátekintve, előttük látták a holdvilágos ködbe burkolt Mezre várost, mely maga sem állt egyébből egy csoport rendetlen, utczákra szedett rongyos kunyhónál, melynek közepén egy hosszú mecset tornya meredezett elő, mint óriási galambducz.

Túl a városon látszott egy kerek, csaknem félgömb alakú hegy sűrű erdővel benőve, annak a lábában lehetett olyas valamit kivenni, a mi hasonlított egy régi török várkastély alakjához, csúcsos kúpokkal, hegyesen végződő kúptetőkkel s mentől kevesebb ablakkal kifelé.

A tatár levett süvegével illő alázatosan mutatott arra:

– Ime kegyelmes uraim, amottan van Mezre vára.

S azzal úgy tett, hogy a míg kezével keletre utalt, a lova fejét éjszaknak irányozta.

– Megállj! ordítá rá haragosan a főtiszt. Miért nem vezetsz bennünket egyenesen a várnak? Hiszen előttünk a világos járt út, mely a városon keresztül egyenesen a kastély felé visz.

– Még sem visz az oda, méltóságos uram.

A főtiszt kihúzott egy pisztolyt nyeregkápájából s megmutatta a sötétebb végét a tatárnak.

– Te szereted a tréfálózást, de én is szeretem. Nekem tetszenek a te tréfáid; nem tudom: majd az enyim fog-e neked tetszeni?

A tatár megfordítá szépen a lova fejét.

– Én vezetlek uram, a merre jobbnak látod.

A főtiszt inte szemével társának: így kell ezekkel a ficzkókkal bánni.

Az út egyenesen vitt keresztül a városon, melynek sárkerítése mindenfelé beomladozott, s kapubálványai közül csak az egyik állt még kifordult küszöbbel.

A ringyrongy házikók külseje csupa sár, a holdvilág itt-ott keresztül villog a hasadékaikon; egyéb világot egyikben sem látni. Nyomoruság panaszkodik mindenünnen.

Nem telik egy óranegyed bele, midőn a városon áthatolva, oly közel látják maguk előtt a kastélyt, hogy a homlokzatra irt alkoráni mondatokat, mikről még nem kopott le az aranyozás, a mint rájok süt a hold, világosan el lehetne olvasni.

Itt azonban félre áll a kalauz lovával:

– Már most uraim, én hadd menjek hátul, mert tovább nem tudom az útat.

Alabin ráhúzott egyet tréfás ostorával s sarkantyúba kapva lovát, maga nyargalt sebesen előre. De mintegy ötven lépés után hogy rántotta vissza egyszerre a zablát! A kastélyt egy éktelen hegyszakadék választotta el a várostól, s a lovagok lábai előtt egy háromszáz lábnyi mély s kétszáz ölnyi széles hegyárok tátongott, alant tajtékozva zuhogó folyammal.

– Hát hogy szoktak itt által járni? kérdé Alabin visszafaroltatva lovát a szédítő örvény párkányáról. Nekem úgy tetszik, mintha itt valaha hid lett volna.

– Valóban az volt kegyelmes uram; innen a parttól egész a vár kapujáig. Négyszáz lépés volt a hosszúsága, két terhes szekér mehetett el rajta egymás mellett, s le nem szakadt egy egész ménes alatt. Már tizenöt esztendeje, hogy valami rossz ember felgyújtotta s a vízszinéig leégett; láthatod most is a csonka fekete hidlábat ott a víz között. Ez volt a legnagyobb oka Mirza Kobul elszegényedésének, mert hid nélkül nem hajthatja át méneseit, gulyáit, csak a bőreiket viheti vásárra, mindene túl marad a vizen.

Ebből az érdeklé legjobban a kegyelmes urat, hogy hát ők hogy mennek által?

– Nekünk most már vissza kell kerülnünk, a honnan letértünk parancsodra s a város felett körüljárva, egy helyütt majd leszállunk a vízmederbe, s ott keresztül gázolunk rajta, úgy felkaphatunk a tulsó meredekre.

Az érdemes vezér úgy szeretett volna ezért a mulasztásért valakire haragudni, ha maga nem lett volna annak az oka, s boszusan fordítá ismét vissza lovát; még egyszer gyanusan visszatekintve a várra.

– Mintha azok az ablakok ki volnának világítva?

– A holdvilág az uram, felelt a kalauz. Mirza Kobul alszik ilyenkor már, s nem vesztegeti az olajat.

Azzal koczogtak megint a városon keresztül vissza az elébb elhagyott hegyi útra, mely hosszadalmas kanyargások után végre egy helyütt a patak medréhez vezette le őket. A víz több helyütt a ló szügyéig ért és a mellett oly sebesen rohant, hogy képes volt az egész kozákosztályt leverni lábáról. A kalauz ismerte már jól a helyet s a megjegyzett fák és sziklák útmutatása mellett feltalálta a sekély medret, a hol veszély nélkül át lehete usztatni.

– Ez a Mirza Kobul valóban úgy lakik itt, mint egy bezárt várban, jegyzé meg Alabin. Csak árulással juthatni be a kastélyába.

Ott a kerek hegy lábánál egy kerülő útra kapaszkodtak fel, mely eléggé jártnak látszék.

A mint többé nem lehetett eltéveszteni az útat, Alabin visszabocsátá a tatárt.

– Haza mehetsz, nem kell tovább jönnöd velünk.

Az megköszönte alázatosan az engedelmet s nagy munkát mívelt, a míg lovát innen is túl is felpofozva, visszafelé tudta fordítani. Sok csihi-puhi után végre megérté a jámbor pára, hogy hazafelé kell menni s fülét farkát eleresztve, kullogott előrenyujtott nyakkal ügyetlen lovagja alatt, ki úgy ült rajta, mint a szamáron, két lábát szinte a szügyére rakta.

A kozák urak kaczagtak rajta, a míg csak láthatták. Nincs több ilyen ostoba lovas.

Mikor azután az út kanyarulata elfedte a tatárt szemeik elől, akkor leszállt az a lováról, egyet szorított lova hevederén, gyorsan felvetette rá magát, megveregette a paripa nyakát, megsimogatta serényét, valamit szólt hozzá s azzal büszkén felemelte délczeg nyakát a mén, egyet nyerített nagy örvendő hangon, s azzal szügyébe vágva fejét, repült, mint a vihar, bátor lovasával a nyaktörő hegyi úton fel és alá: a nedves kő is szikrát hányt nyomában. A válasz-útnál azonban nem tért arra felé, a honnan jöttek, hanem azon épületnek tartott, melyet az imént malomnak hallottunk czímeztetni.

Alabin az alatt a kastély alá érkezett lovas kiséretével. Valóban nem volt túlzás, a mit a tatár beszélt a kastély felől. Olyan állapotban volt az, mintha nem csak az üvegtáblákat az ablakokból adta volna el a tulajdonos, hanem a meszet a falról és a fát a kapubálványból s a zsindelyt a tetőről; oly rongyos, kopott, nyomorult tekintete volt annak. Oldalairól már leszedte az idő a vakolatot, s még nem volt olyan kegyes, hogy mohot rakott volna helyébe; az útat körül elrontotta már az időjárás, de még nem engedte benőni fűvel, hanem kengyelvasig érő sárban kell begázolni a kapu bolthajtásaig, mely még most meg van támasztva egy nagy fenyőfaszoborral, ha ez elkorhad, nem tudni, ki tesz oda másikat.

Egy rom az, melyben még most laknak, mely fölött még vitatkozik a törvényes birtokos és a kisértetes idő.

– Hej! hahó! emberek! ki van ide haza? kiálta Alabin, midőn a szűk bejáráson át a tágas, ronda udvarra bejutott.

Valami kellemetlen, visszataszító volt az egész látványon.

Nagy tágas ablakok, mik ajtónak is megjárnák, szakadozó rámákkal, mikből esett marhák bőrei lógnak alá szarvaikkal lefelé; köröskörül embermagasságra megnőtt paréj és laboda, a mit csak a bejárások előtt nem hagytak megteremni, a szögletekben összefülledt széna s szalmaboglyák s az udvar közepén egy nagy tócsa, mely világos maradványait viseli annak, hogy nem rég egy szalmásszekér beledülhetett.

– Ki van idehaza? kiálta Alabin még hangosabban.

E szóra egy hosszú vályogépületből, mely a kastély hátulját keresztben elzárta, előbújt egy szurtos, czirmos alak, valami béres-féle ember, s nagy lomhán oda czammogott az úri vendégek elé. Mondott is valamit; de azt sem hallani, sem érteni nem lehetett, annyira iparkodott a fogai közül beszélni.

– Hol a gazdád? hol van a Mirza! rivalt rá Alabin.

– Odahátul az akolban, dünnyögé a béres. Mindjárt elő fog jönni, hanem most dolga van; egy veszett farkas az éjjel rést csinált a falon s tizenkét toklyót szétmarczangolt, azt a rést kell betoldani.

– Hát a kisasszony itthon van-e?

– Az odafenn van a kastélyban.

– No hát mondd meg a Mirzának, hogy majd jőjjön fel utánunk a kastélyba. A lovainkat pedig helyezd el az istállókba. Van-e mindnyája számára hely? A legények ott alusznak lovaik mellett, a lovak nyergelve maradnak. Te Miriám velem jösz fel.

A két főtiszt a kastélyba vezetteté magát, melynek első lépcsőzete még épen állt, de már a másodikat egy hágcsó pótolta, melyet a padlástól vettek el. Azon kellett az emeletbe jutni.

A béres egy tágas terembe vezette őket, melynek három ablaka közül kettő deszkával volt beszegezve s csak a harmadikon volt üveg. Egy pár rongyos bőrvánkos volt a fal mellé téve, azokra le lehet ülni, mondá a béres, s azzal is biztatta az urakat, hogy talán akad a háznál egy mécses, azt majd elhozza maga a kisasszony.

– Tehát lássuk azt a mécset és azt a kisasszonyt.

Bizony jobb volna pedig együtt nem látni mind a kettőt, mert ez a látvány felül mulja a leggazdagabb phantasia várakozásait is.

A hágcsó fokai ropogtak közeledő léptek alatt. Alabin előkeresé dolmánya alól félszemüvegét s alig csíptette azt szemöldöke alá, midőn a megnyiló ajtón keresztültört a mécssugár s utána a kisasszony, a ki azt kezében hozta.

– Ventrebleu! sóhajta fel az ifju tiszt, két lépést téve hátra felé.

Ez meglepő alak.

Alig magasabb négy és fél lábnál, mintha valami gonosz kéz a fejére nyomva összelapította volna az egész alakot; feje szélesebb, mint hosszú, szája szélesen elvonul húsos, kemény ábrázatján, s a rövid homloktól a szájig alig marad annyi helye a tompa, pisze orrnak, hogy magát vastag czimpáival elhelyezhesse, bár a sandító szemek egyikének nem látszik egyéb hivatása lenni, mint hogy őrt álljon e nevezetes orr felett, kárpótlásul a másik viszont a háta mögött levő fülre leskelődik.

Nyaka nem látszik lenni e furcsa lénynek: a két válla mindjárt a fejéből nőtt ki s kezdetét képezi két módtalan kurta karnak, melyek szeles ujju tenyerekben végződnek, miknek alsó ízeibe veszélyesen bele van nőve egy-egy lószőrből font karikagyűrű, s mely tenyerek, daczára a kivehetetlen rövidségű deréknak, még sem érnek soha csípőn alul.

A furcsa külsejű alakot még különösebbé teszi az a pézsmakacsaszerű tipegés, s emeli sajátságait a messzire hallható szuszogás, melyet nem bír magától megtagadni.

– Hihi… nevet a kisasszony, beállítva a mécsessel, s megpillantva a két fiatal férfit. Nem szól nekik, csak nevet, szüntelen feléjök fordítva orczáját. Különösen Alabin látszik tetszését megnyerni, arra legszivesebben mosolyog. Olyan naiv, olyan kecses, szemérmetes hunyorgással tekint felé, hogy a fiatal tisztnek kedve volna az ablakon leugorni előle.

A kisasszony felakasztá a mécsest a hosszú rézsodronyra, mely a falból lecsüngött s azután ismerős bizalommal közeledett Alabinhoz.

– Szép katonák; milyen szép katonák: bizony szépek, szólt odalépve hozzá, s vastag tenyerével félig tartózkodva, félig bizalmasan czirógatta végig a fiatal tiszt egyenruhája prémét.

– Ugy-e messziről jönnek? tudakozódék tovább, egyre szemérmesen mosolyogva, sokáig fognak itt maradni. Ugy-e sokáig itt lesznek?

Már ennél a kérdésnél a keze Alabin karjába volt fűzve, ki megigézve, elbűvölve érzé magát e csodás alak viszás mosolygása, rémséges enyelgése által.

Az udvariasság tiltá, hogy elutasítsa őt magától, pedig iszonyodott tőle, mint valami ismeretlen vadállattól, s kezeinek érintésére minden hajszála felborzadt.

A kisasszony jónak látta az ifju embereket mindjárt megismertetni élete történetével s érdekesebb hajlamaival.

– A nagyapám nagyon rossz ember, nem akar engem férjhez adni. Pedig már tizennyolcz esztendős vagyok.

És ennél a szónál véghetetlen naivsággal süté le szemérmes szemeit, ismét visszapillantva az egyikkel ártatlan alattomossággal Alabinra, a ki rettegni kezde tőle.

– És aztán hogy járat engem ide haza! Nézze csak, micsoda goromba ruha ez rajtam, tapintsa csak milyen durva; aztán nincsen egyéb alatta semmi.

Alabin ennek a világnak minden szenteiért hozzá nem ért volna a kisasszony öltönyéhez ujjaival, ki igen nagy kitüntetést és bizalmat vélt az által iránta tanusítani, hogy egészen reá dült.

– Oh az én nagyapám igen irígy ember, folytatá a kisasszony. Lássa, minden holdtöltén levágatja a hajamat, hogy meg ne nőjjön, pedig különben igen szép hajam volna, szép puha, mint a selyem, épen olyan puha, mint az öné, szép idegen.

És ennél a szónál megtapintá Alabin hajfürteit, nagy élvezettel morzsolgatva azokat ujjai között, míg a tiszt olyasmit érzett, mintha pókok szaladgálnának végig egész testén.

– Pedig ha a hajamat meghagynák, bolondulna utánam minden ember, s ezt nagyapám nem akarja, azt kivánja, hogy örökké itthon maradjak, s neki ne kelljen szolgálót tartani. Ugy-e az nem igazságos?

Alabin kénytelen volt neki igazat adni, már csak azért is, mert a csudálatos alak úgy belekapaszkodott a karjába, hogy lehetetlen volt tőle egyik szögletből a másikba mennie.

A harczos ifju ezer milliom ördögöt utalványozott magában annak a kegyes pártfogójának, ki neki ezt a kellemetes kalandot szerezte. Vajjon az anyja nem hasonlított a kisasszonyhoz? Akkor igazán megérdemelné a tábornok, hogy kalandjával dicsekedjék, mert holmi eszményi szépségű némberrel gyöngéd viszonyt kezdeni akármely gyáva ficzkó képes, de liaisonba lépni egy ilyen özönvíz előtti szörnyeteggel, az már igazán kemény természet, s méltán a vitézségi babérok közé számítható.

Nem sokára ki kelle szabadulnia Alabinnak e gonosz kelepczéből. A nyikorgó hágcsón ismét nehézkes léptek hallatszottak s a csikorogva felnyitott ajtón belépett a házi gazda.

Valóban maga volt az Mirza Kobul.

Egy agg férfi, sötét, csaknem cserszinű arczczal, melyet rendetlen szürke szakál és bajusz nőtt be, egész a szeme aljáig. Szemei olyan sebesen pislognak, mintha vagy nagyon el volnának gyöngülve, vagy a belső félelmet és izgatottságot akarnák kifejezni. Az egyik lába rossz lehet az öreg úrnak, mert egy kurta mankóval mindig kénytelen rajta segíteni s azt abból is gyaníthatni, hogy míg a másikra becsületesen csizma van húzva, emez csak bocskorba van tekergetve. Az egyik kezével tehát, a hányat lép, annyit kommant a mankójával, a másik kezében pedig egy kurta korbácscsal ugyan annyit suhint hátra felé, mintha mindig kutyákat kergetne a lábszáraitól.

Egy nagy hegyes fekete süveg egész a szemöldökéig volt fejébe húzva, a mit ő onnan soha sem szokott letenni, hihetőleg benne is hált; öltözetének többi része nem érdemli a leirást. Annyit látni a ködmenén, hogy valaha sok sujtás lehetett rajta, a mi leszakadozott onnan s most csak a helyeit látni, a hol barnább maradt a posztó.

A kisasszony, a mint meglátta nagyatyját, szemérmetes ijedtséggel bújt az ifju hős keblére, mint a ki teljes okot lát arra, hogy ily helyzetben szégyenkedjék.

Az öreg egyet bicczentett a fél lábával, egyet kommantott a mankóval, egyet csattantott az ostorával és pislantott számtalant.

– Takarodol innen, te vizi borjú te! kiáltott rekedt hangon; jó estét uraim. Pusztulsz innen, te dzsínek ivadéka, te medveszülött, pusztulsz innen mindjárt. Oh, oh, méltóságos uram, csípj egyet a karján és taszítsd el magadtól.

A kisasszony ordított mint egy vadállat s még jobban bele csimpajkózott a lovagba, vitézi kötelességéül téve annak, hogy már most védelmezze, ha hírbe jött vele.

– Pusztulsz onnan, ocsmány bivalytinó, mégy rögtön almodba vissza! ordítá az öreg, kurta korbácsával szörnyen hadonázva. Vagy azt akarod, hogy a kutyákat hozzam elő? No, eleresszem a kutyákat?

Erre a szóra nagyon megrettent a kisasszony s rögtön lefejlett a lovag nyakából.

– Ne, ne, ne a kutyákat, hebegé. Inkább elmegyek. Megyek a vaczokba. Ne hozd a kutyákat; elbújok a szalmába szépen. A kutyákat el ne ereszd.

Azzal duzzogva, állati félelemmel jobbra-balra tekintgetve, elhagyta a szobát s végig sikoltozott a sötét lépcsőn, a míg lement; egyik fokán el is botlott s azután úgy gurult le az utolsóig, ott bömbölt még sok ideig, a hogy megütötte magát.

– Hogy bánhatol oly keményen unokáddal? szólt Alabin az öreghez, a hogy végre kezet szorítottak, mely alkalommal a Mirza nem tudta hirtelen, hogy melyikkel szorítsa meg az eléje nyújtott kezet: a mankóval-e vagy a korbácscsal?

– Nincs más mód, uram; rebegé az öreg. Elég keserves dolog ez nekem. Nem elég, hogy olyan csodává tette a természet; még azon felül őrült is. Úgy kell vele bánnom, mint egy harapós ebbel. Ha nem ütöm, verem, megmarja az embereket. Mikor rájön a bolondja, képes szerencsétlenné tenni, a kit megkap. Nem rég egy öszvérhajtsáromat agyonfojtotta ölelésével. Egy másiknak pedig leharapta az orrát.

– Teringettét! mormogá Alabin magában; ő sokat tartott az orrára.

– Ilyenkor irtóztató ereje van. Ihol van ni. Nézzétek uraim a fogai helyét itt a korbácsom nyelén, a hogy dühében beleharapott, pedig kovácsolt vasból van; s minden foga meglátszik rajta. Én nem bírok már vele, mert öreg ember vagyok; s ha megrohanja az őrülése, kénytelen vagyok a kutyáimmal fogatni le. Oh ez keserves élet, uraim.

– Szent Vladimir! sohajta magában Alabin, én ugyan szép családba jutottam, a hol a kisasszony leharapja az emberek orrát s a nagyapa kutyákat uszít az unokájára.

A fiatal tiszt annyira meg volt lepve a folytonosan egymásra következő visszás benyomásoktól, hogy szóhoz nem bírt jönni. Ilyen kiadásban még nem olvasta kisértetes várak történeteit. Ez gonoszabb volt az éjfélben feljáró lánczos rémeknél, a mik más tisztességes omladékokban ijesztgetik a halandó embert.

Az öreg Mirza Kobul beszélhetett előtte félbeszakíttatlanul mindenféle nyomorúságáról, Isten csapásairól, nagy veszteségeiről, a mennyit akart. A két tiszt csak hallgatta, sőt Alabin annyira kijött a sodrából, hogy midőn az öreg elpanaszlá, hogy verte el dohányültetvényeit az idén a jég két izromban, harmadszor hogy rágták ki a peték, megszánta és saját szivarjaiból megkinálta egygyel, a mit az öreg mohó örömmel fogadott, csaknem kezet csókolt érte, mindjárt meg is gyujtotta és ki nem fogyott a magasztalásából, hogy az milyen pompás valami; milyen jó íze, szaga és ereje.

Alabin gondolta magában, hogy a ki így elhálálkodik egy szivarért, kevés kilátás lehet annál nehány ezer rubelnyi adó behajtására.

Véget szakított a beszélgetésnek az érkező juhász, kivel legelőször beszéltünk, s ki most egy széles kétfülű fatálat hozott nagy czipelve, mely tele volt párolgó pörkölt hússal. Elég lett volna az húsz éhes kozáknak.

Azt letette a szoba közepén a földre, ugyanoda rakott görbe késeket is, miket megtörült szépen a szűre ujjában.

– Tessék uraim; kinálkozék az öreg úr. Üljünk vacsorához. Nagyon jó, finom toklyóhús, paprikás lében.

– Toklyóhús ugy-e? kérdé Alabin.

– Igenis szolgálatodra. Szép kövér falatok. Kilenczet apríttattam fel nekünk és a kozák uraknak. Együnk uraim.

– Köszönöm, monda Alabin, nem vagyok éhes.

Gondolta magában: a veszett farkas összetépte a toklyóidat, nem eszem nálad toklyóhúst pörkölve a héten.

Miriám azonban nem jött erre a gondolatra, hanem neki ült a Mirzával együtt a pogányul megpaprikázott eledelnek, s a hascsikaró bornak, melyet kupában állítának mellé, s részvevő tanúja volt azon pusztításnak, a mit az öreg az ételben elkövetett. Látszott a jámboron, hogy használni akarja az alkalmat, melyben saját házánál kedvére jóllakhatik.

Alabin végig nézte a vacsorát, mert egyéb nem következett s előre elhatározta magában, hogy ha neki Miriám kilenczed napra panaszkodni kezd, hogy irtózik a víztől, minden tanakodás nélkül főbe lövi.

– Már most nyugodjatok békével, uraim, szólt a Mirza, felkelve helyéből. Ezuttal mind a két lábára biczegett. Mindjárt küldök be pakróczokat, abból igen jó ágyat csinálhattok magatoknak. Fölséges pakróczok, én magam szövöm. Az egész környéken nincs párjuk jóságra. Egyet majd ajándékba adok mind kettőtöknek, azért a jó szivarért, azért a pompás jó szivarért.

Azzal eltántorgott a Mirza, s nagy dörmögésébe került, a míg a rozzant lépcsőn le tudott mászni. Néha jajgatott, néha káromkodott, utoljára danolt.

Alabin furcsán csóválta fejét.

– Ez az öreg valósággal nem tetteti magát, mondá Miriámnak. Ez a szegénység, ez a nyomor nem lehet tettetés, hanem valódi megszokott állapot nála; hogy eszik, ha hozzájut, s hogy dicséri a pakróczait! Azt a ködment talán azóta mindig viseli, mióta Krimiából elűztük a khámokat.

– Úgy hiszem, szólt Miriám kaczagva, hogy ezzel a kalanddal tökéletesen jól vagy lakva.

– Egyébbel úgy sem laktam jól; viszonza Alabin. Szerencsém, hogy Szimferopolban jól ebédeltünk. Megjárom, ha étvágyamat a mezrevári lakomára tartogatom.

– Csitt! megint jön valaki.

Az elébbeni juhász hozta a pakróczokat.

A minőket nálunk a felvidéki atyafiak készítenek. Volt miért dicsekedni vele az öregnek.

– Legalább nyugodalmasan fogok aludni, tréfálózék Alabin, megvetve pakróczából az ágyát; mert a gyomromat ugyan nem terheltem meg.

Akkor azonban nagyon csalatkozott, a mikor azt mondta, hogy nyugodtan fog aludni, mert alig hunyta be a szemeit, a midőn az alattuk levő szobában irtózatos ordítozás támadt, a mitől ha tetszhalott lett volna is, fel kelle ébrednie. A kisasszonyra rájött a düh órája, s azt verte az öregapja. Hallatszott a korbács csattogása és a bömbölés utána, a minőt csak egy bántalmazott fenevad képes támasztani; az öreg szitkozódott, a kisasszony sikoltozott s verte magát a padlathoz; az öreg nem bírt vele, el is rekedt már az ordításban, a leány megfogta a kezében az ostort, s az öreg egyre kiálta: «nem ereszted el? nem ereszted el?»

A vendégek szobája közvetlen fölöttök volt, úgy hogy minden hangját e rémséges jelenetnek meg kelle hallaniok.

Azt is ki lehetett venni, hogy végre az öreg otthagyta a kisasszony kezében korbácsát s kiment a szobából, rázárva az ajtót. A kisasszony ekkor elkezdett dörömbözni az ajtón kézzel, lábbal, s valami széket vagy asztalt vagdalni a falakhoz. Mintha egy legio ördög hányt-vetett volna odabenn mindent halomra.

Pillanat mulva tompa kutyaugatás hallatszott kívülről. Az öreg jön vissza, hozza a komondorokat. A leány hallja a közelgő ebek ordítását a szobában, s elkezd vadul sikoltozni, semmi emberi hanghoz nem hasonlító süvöltéssel. A kutyák már az ajtó előtt vannak. A dühödt némber vad erővel veti vállait az ajtónak, nem engedi azt kinyitni. Az öreg fejszével döngeti az ajtót kívülről; a kutyák csaholnak, vonítanak s dühödten kaparják a küszöböt. Az ajtó recseg, ropog; az őrült leány úgy sikoltoz!

– Miriám! ordít végre Alabin, felszökve helyéből. Eredj, nyergeltess rögtön. Egy óráig sem maradok ebben a veszettek barlangjában. Hiszen már eddig is meg vagyok dühödve, hogy kedvem volna fejjel rohanni a falnak. Üljön lóra a legénység rögtön; megyünk vissza a városba; inkább azokban a földalatti gunyhókban hálok, a kecskékkel egy szobában, mint ebben a kastélyban.

Miriám is azon a véleményen volt. A két fiatal tiszt nem várta be, mint rohannak a szelindekek a kisasszonyra s hogy fogják őt majd leküzdeni, hanem sietett ki a szobából nyakra-főre.

– Inkább bekerített sánczot ostromlok lóháton, monda Alabin siettében, inkább kereszttűzben állok két óra hosszat, inkább szolgálok három esztendőt Szibériában, mint hogy itt várjam be a reggelt.