Part 18

Balkár bég csak nyugodtan hallgatta, a mit a pór beszélt, mintha tréfás regéket mondana neki; azután meg ő beszélte el neki, a mik vele történtek, a paraszt csak a fejét csóválta.

Azután felvezette a padlásra a béget, falevélből ágyat csinált neki s odafekteté. A bég, ki már régen nem aludt oly kényelmes fekhelyen, mélyen el talált szunnyadni s csak arra ébredt fel, midőn egyszerre a ház körül fegyvercsattogást, lódobogást hall s a mint erre ijedten kidugja a fejét a padláshasadékon, látja hogy tizenkét kozák fogta körül a gunyhót.

Házi gazdája, az alatt, míg ő aludt, elfutott a legközelebbi őrállomásra, ott feljelenté, hogy nála milyen nevezetes szökevény van, kapott érte a markába tíz jó ezüst rubelt s odavezeté maga a vendége elfogására kiküldött kozákokat.

A szerencsétlenség elaljasítja az embert. Az előtt inkább maga halt volna meg az avar, mintsem vendégét kiadja elleneinek és íme ez elárulja hajdani gazdáját tíz ezüst pénzért.

Balkár bég meghallá, hogy mi járatban vannak a kozákok, látta, mint mutogat házi gazdája fel a padlásra, érzé, hogy el van árulva.

Szép csendesen, nesztelenül odacsúszott a padlás feljáratához, két térdére bocsátkozék, széles kését elővonta, fogai közé szorítá s úgy várt szépen az érkezőkre.

Azok hágcsót támasztának a padlás nyilásához s elébb azon tanácskoztak, hogy rágyujtsák-e a házat a szökevény bégre, vagy elfogják őt elevenen. Ha megölik, csak száz rubelt kapnak, ha élve elfogják, ötszázat, tehát élve kell őt elfogni. Ezt tanácslá nekik a házi gazda is inkább, mint hogy a házát felgyujtsák.

Balkár bég hallotta jól, mint alkusznak a fejére odalenn s várta szép csendesen, a mint az első kozák fellépdelt a hágcsón a padlásra: a mint a feljárat szűk nyilásán felütötte a fejét, a bég egyszerre torkon kapta balkezével, úgy hogy egy szót nem bírt száján kiszalasztani s azon pillanatban széles késével lekanyarította a fejét nyakáról, s a csonka testet pedig felhúzta a lyukon, úgy hogy az alant levők azt hivék, miszerint társuk egy ugrással felvetette magát a padlásra. Fel biz az Ábrahám kebelébe.

Nagy hevenyén jött utána a második: az is végrendelet nélkül költözött a más világra.

Egymás után következett valamennyi. Nem akart egy is alul maradni, nehogy társai majd a jutalomosztásnál azt mondják, hogy ő nem volt jelen. Balkár bég pedig ült a sötét nyilás fölött, mint a prédáját leső hiúz s egyenként torkon ragadva őket, legyilkolá nesztelenül a nagy hallgató sötétségben.

Ha valamelyik keze reszketni talál, ha ideje marad áldozatai valamelyikének egyet kiáltani, el van veszve a bég. Nem kiáltott az egyik is. Egymás után fölment és lefeküdt mind a tizenkettő, a feje erre, a teste arra.

A házi gazda tartotta alant a hágcsót.

Midőn mind a tizenketten oda fenn voltak már és még mindig semmi nesz nem hallatszott, a gazda nyugtalankodni kezde. A padlás hasadékairól valami kezde a ruhájára csepegni, mint az eső; úgy fázott tőle, pedig meleg volt. A megöltek vére volt az.

– Hozzátok-e már a béget? kérdezé suttogva, midőn valakit a hágcsón alájönni látott.

– Magam hozom magamat, áruló! dörgött a bég szava a nyomorultra, ki félholtra ijedten bukott térdre a félelmes alak előtt; csupa vér volt a bég tetőtől talpig.

– Hozz kötelet elő, szólt tompa hangon a gazdához; ez szót fogadott engedelmesen.

– Vesd át a kötelet a gerendán, kösd meg az egyik végét rajta, a másikon csinálj hurkot. – Úgy. Most állj fel arra a tőkére s dugd fejedet a hurkon keresztül.

A boldogtalan megtett mindent, a hogy mondva volt neki, s midőn azt parancsolta a bég, hogy rúgja ki maga alól a tőkét, azt is megcselekedte és ott fulladt meg a kötélen.

Utálta volna a bég fegyverét ily undok állat vérével bemocskolni, a ki urát elárulja ellenének. Saját magának kellett büntetését végrehajtani magán.

Akkor lehordá egyenként Balkár a megölt lovagokat a házhéjáról, felkötözé lovaikra egyenként, lábaikat a kengyelhez, csupán egy lovat tartott meg magának, annak a gazdáját kettesével ülteté egy másik háta mögé; azzal eloldá a lovakat kötőfékjeikről s elbocsátá szabadon.

A paripák egyenesen hazatértek a szokott őrállomásra.

Képzelhetni, hogy elcsodálkoztak az őrállomáson, midőn a tizenkét lovassal haza tértek a paripák; semmi sem veszett el a vitézekről; oldalukon a lódingos tarsoly, karjaikra akasztva a korbács, övükön a pisztoly és kard, csak épen a fej hiányzott, azt hagyták el valamerre.

Lóra kapott rögtön egész század, utána a gyilkosoknak, a kik társaikat megölték, azt hitték, rabló cserkeszek jöttek alá a hegyekből s a hírmondó csak kelepczébe csalta a tizenkét jó vitézt, a kik soha sem ijedtek meg tizenkét hasonló férfitól a csatában. A mint azonban az erdei házhoz értek, íme az ajtó előtt látták a hírmondó pórt, mellette a kozákok fejeit szépen pyramisba rakva, mint az ágyúgolyókat szokás, a házfalára pedig fel volt irva vérbemártott ujjal:

«Én voltam itt, Balkár bég, fia Merisz bégnek, avarok fejedelmének: esztendő egy nap alatt megint visszajövők».

A környéken friss hó esett, abban meglátszottak messzire az egyes lónyomok, mik a menekült bég útját jelölték. Üldözői jól láthaták, hogy a bég egyes egyedül volt ott. Tehát még az a vigasztalásuk sem maradt, hogy képzeletükben egy egész tábor cserkesznek tulajdonítsák bajtársaik megölését. Egyedül egymagában végezte azt valami rettenetes ember.

«Balkár bég, cserta bég (ördög bég)» mondogaták a kozákok.

S rajta maradt az ördög bég nevezete az avar fejedelmen; a mit ő évről évre mindig jobban iparkodott megérdemleni.

Napestig üldözték ellenei menekülése után; a hóban hagyott nyomok elcsalták őket messze be a hegyek közé, ott végre egy közbejött hófuvatag végkép eltörülte a nyomokat előttük s abban kellett megnyugodniok, hogy a kit olyan nagyon keresnek, esztendeig egy napig nem fogják újra látni.

IV.

A szökevény pedig haladt erdőkön, hófuvatokon keresztül az Elborús hegyei felé, mik a messze távolból fehérlenek le Avariára, ezüst vállaik szűz haván soha sem hevert idegen dalia, még látni sem igen láthatja őket, mert magas ormaikat örök köd és felleg takarja, s ha kivillannak is néha fehér hegyes jégcsúcsaik, midőn kemény télen a hóförmeteg kidühösködte magát, egyszerre megint elborul rajtok a völgyből felszálló setét köd; s tán ezért hívják Elborúsnak az égtámogató hegyormot.

Hideg napok, hideg éjszakák fogadták a futó béget, de ő csak azt gondolta, hogy ha hideg van is idekinn az ég alatt, annál melegebb van a moszkók bástya-tömlöczében, s olyan jól esett olyankor neki, a mint a szabad szél vágta orczájához a csipős havat, s a magányos fenyőrengetegben körülüvöltötte minden oldalról a vihar, hogy a fák koronái recsegtek s a fészkeikből kivert hollók csapatonként repkedték körül. Mit nem adna egy ilyen szép éjszakáért az a rab, ki csendes tömlöcze fenekén fekszik!

Egy reggelen, midőn az uratlan erdőkön keresztül csatangolt, egyszerre meghorkanik alatta a ló, s elkezdi sörényét borzalni, hosszú farkával csapkodni jobbra-balra, s forró orrlyukaival a havat fújtatni.

Ne félj semmit Balkár bég, hagyd pihenni kardodat hüvelyében, nem veszett farkast, nem ellenséget sejt paripád: kozák ló az; cserkeszek közellétét érzi, cserkesz puskák szagától borzad fel sörénye!

A bég erősen megszorítva paripája oldalait, merészen tekinte szét, a midőn alig nehány lépésnyire tőle, egy fa tetejéből kiáltást hall:

– Megállj! ki vagy?

Odatekint, s mintha egy nagy madár rakott volna fészket a fenyőfa terepély galyai közé, olyan fonott kasból tekint alá két bozontos cserkesz vitéz, kurta fegyvereik csövét feléje fordítva.

A bég bátran megállt előttük és ismerős nyelven monda:

– Az én nevem Balkár bég, menekülve jövök moszkók fogságából szabadabb országba, kicsoda uratok? vezessetek hozzá.

E szavakra az egyik cserkesz leszállt a fáról, s meghagyá Balkárnak, hogy ő is szálljon le lováról s hagyja nyergében minden fegyverét, azután lépjen eléje.

A bég letette fegyvereit s odalépett a cserkeszhez.

– Mi Dániel bey harczosai vagyunk, a kik őrizzük a határt, szólt a cserkesz, és senki a mi tudtunk nélkül emberi alakban itten keresztül nem megy, és a moszkó meg nem csalhat minket. Azért megbocsáss ismeretlen idegen, ha neked nem hiszünk, mert már harmadik Balkár bég vagy, a ki hozzánk szökve jön, a két elsőbbi moszka kém volt, meg is öltük, hát ha te magad is az vagy.

– Akkor magam öljem meg magamat; monda a bég.

A cserkesz ezzel felvoná fegyvere sárkányát s annak csövét a bég mellére szegezte, úgy hogy a fegyver szája épen a szíve tájához ért.

Ekkor azt mondá neki:

– Mondjad ki e jelszót: «török, görög, mind egy ördög.»

A bég utána mondá szépen:

– Török, görög, mind egy ördög.

A cserkesz elégedetten ereszté le puskáját, s a bég vállára veregetett bizalmasan.

– Tovább mehetsz. Jól kimondád. Hogyha moszkó lettél volna, három esztendeig meg nem tudnád tanulni, hogy e szókat így kimond. Ők így mondják: «Terek, gereg, mind egy erdeg», s ez által elárulják magukat előttünk, mikor kémekül jönnek hozzánk.

A cserkesz őrök ezután barátságuk jeléül kenyeret, bort és egy kobak szeszes italt adtak a hozzájok menekültnek, kinek e barátsági jelek bizonyára nagyon jól eshettek, mert már több nap óta csupa hóvízzel és egy darabka sajttal élt.

Onnan tovább utasíták Dániel bey táborához, ki épen akkor a Kubán partjain tanyázott.

Dániel bey Samyl sógora és jobb keze; de bal kezének is beillik, mikor az ellenségre üt vele. A cserkesz gonoszabbnak tartja a bal kéz csapását.

Este felé egy őrtűzhöz ért Balkár, mely mellett három lovas cserkesz tanyázott. A havat elseperték maguk alól, úgy feküdtek a fagyos földre. A mint a menekvő elmondá, mi járatban van, beköték szemeit s vezették sokáig hegyen völgyön keresztül; a hó ropogott lábaik alatt s miután mintegy félóráig csúszós jég fölött sikamlottak át a béggel, egyszerre lekapták szemeiről a köteléket s ő nagy bámulatára egy egész tábor közepett látta magát.

Oly csend volt a táborban, hogy semmi zaj el nem árulta annak közellétét a bég előtt mind addig, a míg szemeivel nem látta azt.

Előtte egy alacsony termetű, izmos férfi állt, félig európai öltözetben, minőt az újabb török harczosok viselnek, kezében az elválhatatlan korbácsot tartá, melylyel paripáját szokta hajtani; pedig a nemes tüzes mén ostor nélkül is úgy repül, mint a szél, s ha ütik, dühödt lesz és nem látja hová rohan: örvénybe, vagy ellenség tömegébe? Ilyenkor szeret a bey rajta ülni.

– Ki vagy? kérdé a menekvőtől a bey, éles szürke szemeit annak arczára szegezve.

– Avar fejedelem; válaszolt ez.

– Az avaroknak nincsenek fejedelmeik többé; nekik knézzeik és hetmanjaik vannak, a kiket a moszkó úr nevez ki; vannak rendjeleid a moszkóktól?

– Vannak; felelt a bég s levetve kabátját, megmutatá mezítelen mellét, melyen egy nagy seb nyoma látszott. Ezt a rendjelt tőlük kaptam, midőn elfogtak Jekaterinoszlávban; s most nézzétek hátamat, e korbácsütések is az én rendjeleim, miket az ólombányák fogságában kaptam. Rendjelekkel vagyok én tetézve.

A bey félrefordítá arczát; el kelle titkolnia önkénytelen szemébe szökellő könyeit, midőn az avar nép fejedelmét így megcsúfolva látta.

– Hosszú utat tettél? kérdé a bégtől.

– Hosszat; de rövidebb utat tett az a tizenkét kozák, ki elfogatásomra volt kiküldve, s kiket én küldtem vissza urokhoz.

A kozákok közt az a babonás hit él, hogy a kit közülök fegyverrel megölnek, az a helyett, hogy meghalna, egyszerre otthon terem ismét, s a nélkül, hogy hosszú napi járatokat lett volna kénytelen tenni, megint ura előtt áll, érdemrendet kap tőle s ismét a hadsorba (gléda) mehet.

– Hallod-e jövevény, szólt Dániel bey Balkár béghez, én hitetlenebb vagyok, mint egyike apostolainknak, kit a szent könyvben Tamásnak hínak.

Tudni kell, hogy Dániel bey keresztyén.

– Én sebeidbe tettem ujjamat, s tapasztalám, hogy valóban kardvágások azok, láttam vereségeidet, valóban korbácstól származtak azok, de én mégis gyanakodó vagyok. Kicsiny gyermek voltam, mikor azt a regét hallám, hogy egy várost ostromoltak a görögök, s midőn nem tudták azt elfoglalni semmiképen, egy közülök elhagyta vágni kezeit, füleit, s úgy ment panaszra társai ellen, kik vele gonoszul bántak, ellenfeleikhez s midőn azok hittek szavainak, elárulta őket! A moszkók nemde görögök és te közülök jösz. Azt mondod, kegyetlenül bántak veled, elhoztad sebhelyeidet. De hátha te vagy ama trójai görög, ki czárod kedvéért megsebzetéd, megveretéd testedet, hogy itt mi hozzánk befúrd magadat s azután minket elárulj?

– A próféta vágja ketté fejemet s lelkem egy moszkóba szálljon, ha ilyen vád rajtam maradhat! Így átkozá el magát a bég, kinek arczára senki sem emlékezék többé. Nem ismer engem senki többé. Mennyi idő múlt el, a mióta el vagyok temetve, magam sem tudom már, mert örök éjszakában és örök télben járt velem az idő; minden megváltozott azóta, emberek, városok, én sem ismerek senkire, én rám sem ismer senki; nincs egyéb bizonyságom, mint az az öldöklő gyűlölet, a mely szívemben ég. Vagy hiszesz nekem, vagy nem hiszesz. Egy kés van kezemben, egy éles, hegyes vas. Ha hiszesz és befogadsz, oly öldöklő kezet fogadtál szolgálatodba, melyet ha törzsökétől levágnak, még akkor is gyilkolni fogja ellenségeidet; ha nem hiszesz, ugyan ez a kés, ugyan ez a vas itt előtted döfi keresztül szívemet. Allah úgy legyen nekem kegyelmes.

Dániel bey meg volt hatva a bég heves indulatától, s megengedé neki, hogy maradjon ott táborában s külön sátort rendelt számára, s küldött neki más öltözeteket; a miket midőn felvett a bég, egészen más alakja volt. A moszka rabból cserkesz fejedelem vált ismét; úgy illett komoly, szomorú arczához a hegyes tollas sisak, mely alól egybefont lánczfürtök omlanak vállaira alá, büszke termetére a pikkelyes pánczél, melyen fényes párduczbőre van keresztül vetve; még az arcza is megváltozott bele, vagy csak úgy tetszett, hogy átváltozott, a rongyok között nem venni úgy észre az arcz méltóságát.

Három napig pihent egy helyben a tábor, akkor magához hivatá Balkárt Dániel bey s ezt bizá rá:

– Ha te Balkár bég vagy, a ki igen jó vitéz volt, azt most bebizonyíthatod. Mi az orosz erősítvények ellen készülünk, melyek mint egy erős láncz fognak bennünket körül. Ez az egész hadsereg, mely velem van, Kizliárt fogja megostromolni, a moszkók legerősebb fészkét, mely előtt hadseregük nagyja áll. Te végy magadhoz ötszáz lovast s légy az előhad vezére. A leggyorsabb vonulással csapj alá a síkra s a hol ellenséget találsz, támadd meg, tartóztasd fel. Mennyien vannak? ne számláld, ráérsz megszámlálni, ha leölted őket. Én nyomodban leszek a fősereggel, s ha minden oldalról körülfognak, akkor rajtok ütök, s szétszórom őket.

Balkár bég nem kérdezte tovább, minek kell történni; a harcz kilátása feléleszté szívét, a kivont kardot gyönyör volt neki látni s midőn az ötszáz lovast parancsa alá adták, azt hitte, hogy ha még egy világ tele van moszkóval, még azon is keresztül megy velök.

Úgy is rohant a kumükok földére, mintha Dzsingiszkán minden seregei jönnének utána, pedig voltaképen senki sem jött utána, mert Dániel bey alig várt egy órát Balkár bég eltávozása után, midőn hirtelen felszedeté sátorait s sebesen elhagyta táborhelyét, Balkárt engedte előre rohanni, ő maga pedig az icskéri erdőn keresztül a derék sereggel oldalt távozott el.

Balkár bég kis csapatjával meg sem pihent, mig a komükok tíz faluját fel nem égeté. Nem irgalmazott senkinek; moszkók szövetségesei azok!

Az orosz seregek egészen felriadtak e csodálatos rohamra: mit akar ez a dühödt ember, maroknyi ötszáz emberével itt az ellenséges föld közepén? Eleinte azt hivék ők is, mint Balkár maga, hogy vagy Dániel, vagy Samyl jő nyomában egész haddal, s ez csak előcsapat; de midőn már csak nehány napi járatra volt Kizliártól s mélyen benn az ellenség közepett, akkor vették észre, hogy csak egyedül van, s ők minden haszon nélkül tettek nagyszerű seregösszevonásokat, hadmozdulatokat. Legalább azzal akartak boszút állani, hogy a vakmerő csapatvezért mindenestől elfogják, s azért engedték Kizliárig menni.

Balkár bég már látta a város tornyait a messzeségből s azt hivé, hogy majd nem sokára a földön fogja azokat ledöntve látni; e végett nagy örömében visszaküldött egy kémet, hogy tudassa Dániel beyjel: itt van már Kizliár, siessen ő is.

De milyen nagy volt megütődése, midőn a kém visszatért és tudósítá, hogy az a sereg, a mi ott a hátuk mögött jön, nem Dániel, hanem oroszok serege s akármerre tekint, mindenütt olyan porfellegeket láthat, a miket az oroszok vertek fel és hogy mindenestől kelepczébe van szorítva.

Balkár hirtelen egy szűk hegyi útba vetette magát erre s annak mindkét oldalát eltorlaszolva, fogadást tőn, hogy onnan élve őt a világ minden hadseregei ki nem veszik.

Nem is fáradtak azok vele, hanem a mint odaszorult a bég, ágyúkat szegeztek az útnak s szép csendesen elvárták, mint fogja az éhség őket onnan kiugratni.

Napokig vártak ott a cserkeszek, még mindig remélve, hogy eljön Dániel bey őket kiszabadítani, s midőn látták, hogy hiába várnak, elszánták magukat, éjszaka elháríták a torlaszt s kirohantak az ellenségre.

Haszontalan, eredménytelen harcz lett belőle; kartács és congrévröppentyű elébb széttörte a kis csapat erejét mintsem kardját a moszkók fegyvereihez mérhette volna; maga Balkár bég, a mint paripáját keresztüllőtték, úgy bukott le róla, hogy fejét egy kősziklához csapva elszédült, a ló maga alá szorítá, s a nélkül, hogy csak egyetlen moszkó haja szálát meggörbíthette volna, elfogták, s megkötözve, meglánczolva vitték be nagy diadallal Kizliárba.

V.

Balkár bég mire magához tért, azon vevé észre, hogy kezéről, lábáról nagyon jól van gondoskodva: el valának azok látva olyan nehéz vasbékókkal, hogy mikor legjobban erejénél volt, sem igen sokat hajigálózott volna azokkal. Most pedig igen el volt gyöngülve; az orosz tábori sebészek azt a jót tették vele, miszerint háromszor is eret vágtak rajta, hogy életre hozzák.

Csak azt várták, hogy a szemeit felvesse, rögtön feltették egy targonczára s felvitték a vértörvényszék elé.

Tele volt a terem büszke, sarkantyús, vállrózsás urakkal, a kik kiváncsian néztek a fogoly bégre, mint valami elejtett medvére; egynémely mosolygott reá, mintha tetszenék neki, hogy olyan szépen meg van vasalva, más meg öklével fenyegetődzött felé s szidta tele torokkal.

Balkár bég sokkal jobban össze volt törve testben, lélekben, mint hogy törődött volna velök; csak az esett neki nehezen, hogy ilyen hamar el kell neki halni a nélkül, hogy vagy egyet előre elküldhetett volna ezek közül a derék urak közül.

Ekkor egy közülök papirost vett maga elé s kérdezni kezdé:

– Te vagy-e azon szökevény rabszolga, a ki büntetése helyét mult évben engedelem nélkül elhagyá? Valót mondj, ne hazudj.

– Ne fáraszd magad a kérdezéssel moszkó! felelt Balkár, majd én elmondom, mit csináltam: Szibériában megöltem egy őrt, a ki felvigyázott rám, s meggyujtottam a kaszárnyában a kénkövet, melyet nekem kellett oda hordani. Ott fulladt egy tiszt és tíz közlegény. Itthon elvágtam a fejét tizenkét kozáknak, a ki elfogatásomra volt kiküldve s átfutottam Dániel beyhez; ötszáz emberemmel elpusztítottam a veletek szövetséges avar és kumük nép aluiból huszonötöt, a moszkók gyermekeit a tűzbe hánytam lábaiknál fogva, s a kezembe került katonákat százával akasztattam fel az útféli fákra…

– Hallgass! kiálta rá az elébb szólott főtiszt. Mit nagyobbítod bűneidet?

– Azért, hogy könnyebben átessetek a halálitéleten, s ne gondolkozzatok sokáig rajta.

Erre egy ősz, roskatag tábornok emelé fel szarvasbőrkeztyűs kezét intőleg:

– Hallgass fogoly. Nem tudod-e, hogy az orosz birodalomban nincsen halálbüntetés? Oroszországban nem itélnek el halálra senkit.

Azután összedugták a főtisztek fejeiket s sokáig tanakodtak egymás közt, mi alatt egy veresképű kövér tiszt gyakran odalépett a béghez s figyelmesen nézegette orczáját. A bég olyan igen szerette volna főbe üthetni ezt az embert, mit bámul annyit reá.

Végre megegyeztek az itéletben, s a legelébb szólt férfi tudatá azt vele.

– Hallod-e fogoly! azon számtalan bűntett, melyet elkövettél, bármely más országban halálodat vonná maga után; de hogy ne mondhassák azt az idegen népek, hogy az oroszok barbarok, azért a halálitélet nálunk el van törölve; ennél fogva köszönd a nagy Iván czárnak, ki a halálbűntetést eltörölte, hogy ezúttal nem kapsz büntetésül egyebet háromezer kancsukaütésnél.

Háromezer kancsukaütés!

Egy is elég belőle, hogy érzékeny ember szíve halálra borzadjon tőle; három ezer alatt nem egy ember, de egy bivaly, egy elefánt kiadja páráját! Ez annyit tesz, mint nem egy csapástól, hanem háromezertől halni meg; megöletni és újra életre kínoztatni és újra megöletni; nem egy percz alatt, hanem órákig gyilkoltatni meg.

Balkár bég jól tudta, mi vár reá? No már most, gondolá magában, ha ezt meghallja Dániel bey, majd csak elhiszi, hogy nem voltam orosz kém.

Ekkor ismét előállt az a vörös ember, a kinek úgy szeretett volna a képére mászni s hosszasan beszélt azzal az ősz rokkant tábornokkal; mire mind a ketten odaléptek hozzá s a tábornok szólt:

– Lásd te gonosz ember, ez a te testvéred, Gyáma bég, most a magas czár hadseregében nagyrangú vitéz, ki te reád érdemetlenre még most is emlékezik s tégedet nem szűnt meg szeretni, daczára annak, hogy te gaz lázadó vagy. Mondsza, ha ő került volna a tieitek kezébe, mit tettél volna te?

– Levágtam volna a fejét; viszonza Balkár, hosszas gondolkozás nélkül.

– Te azt tetted volna gonosztevő barbar, ezt tudtam mielőtt feleltél; ő pedig íme kegyelmet kért számodra és azt megnyeré. Az ő iránta való tekintetből, minthogy az ő érdemetlen testvére vagy, azon rendkívüli kegyelemben részesülsz, hogy az első tizenkét ütést a fejedre kapod.

Ez azt jelenti, hogy ilyenkor egy, vagy két ütés rendesen a halántékot, vagy a fejlágyát éri, s az ember rögtön meghal bele s legalább a többi kétezerkilenczszáznyolczvannyolczat holtteste nem érzi.

Balkár bég szépen megköszönte a kegyelmet s csak azt sajnálta, hogy Dániel bey nem fogja látni, hogy halt meg ő?

VI.

Történt azonban ez alatt, hogy míg Balkár bég a maga ötszáz emberével, mint vak darázs belerontott az orosz figyelő seregbe, az alatt, ezeknek figyelme reá levén vonva, Dániel bey hirtelen egyesült Samyl seregével s tizenötezer lovassal kirontottak a hegyek közül, áttörték a vonalokat, végig pusztították a Kabardát s mire a moszkók magukhoz tértek az első ijedtségből, ők már akkor ismét régen hegyeik között voltak két ezer fogolylyal, kik közt két tábornok volt, s számtalan gulyákkal, miket az orosz telepekről elhajtottak, s a legkivánatosabb lőszerzsákmánynyal.

Dániel bey nem is késett rögtön megizenni a Kizliárban levő tábornoknak, hogy ha csak egy fogoly cserkesznek haja szálát meggörbítik is, ő pyramist rakat a határon az orosz foglyok koponyáiból, Balkár béggel pedig úgy lássák, hogy miként bánnak? miszerint ő két orosz főtisztet tart kezei között s minden bántást, a mit a bégen elkövetnek, duplán fizet vissza.

Ez egy kis akadály volt a kimondott kancsukák kifizetésében. A cserkeszek épen olyan jól agyon tudnak valakit verni korbácscsal, csak hogy épen nem számlálják az ütést s hasonló mulatságnak nem lehete kitenni a fogoly oroszokat.

Sőt inkább igen ajánlatos volt, hogy kicseréljék őket a fogoly cserkeszekért. Ennél semmi sem lehet természetesebb.

Rögtön át is küldötték követeiket Samyl táborába s megalkuvának vele, hogy foglyaikat kölcsönösen visszaadják. Ebben megegyeztek, alá is irták az egyességet.

De hát ez a dühös ördög bég csak úgy elmenjen szabadon? Hát ez akármikor visszajöhessen ismét tűzzel-vassal a moszkókra, mikor most megkötözve, meglánczolva kezeik között van: és ismét felszabadítsák őt maguk ellen? Ez nagy gond volt.

Gyáma bég segített rajta.

Mikor már bizonyos volt, hogy a foglyokat ki kell cserélni, leszállt Balkár béghez a börtönbe s úgy tett, mintha könyezne fölötte.

– Testvér, testvér, szólt Balkárhoz, de kár volt neked ily útra jutnod, rabló vagy, és mint rabló fogsz elveszni.

– Vessz el te, mint nagyságos úr.

– Sajnállak, nagyon sajnállak. Tudod, hogy szerettelek mindig.

– Engem ne is szeress, és én nem is tudok semmit. Én csak annyit tudok, hogy atyám csontjait a vízbe hánytátok.