Part 17

A sánczárkokba bocsátkoznak, végig másznak az árkok oldalain, ügyesen, mint a hiúz, a kettős őrök háta mögé kerülnek; azt is hallják, hogy mit beszélnek egymással? a szuronynyal le lehetne őket döfni, a nélkül, hogy egyet szólhatnának.

Sietve összejárták az egész dombkörületet, mint a kigyók, oly csendesen, észrevétlenül; beleskelődtek az ellenség tűzaknáiba, megszámlálták álarczozott lövegeit s ismét egy csoportba gyűlve, az elébbi nyomon indultak visszafelé.

Az eső záporban omlott, de jó volt a zápor nekik, mert a halál elől rejté el őket. Már szinte túl voltak az előőrsi lánczolaton, midőn egyszerre a legelől csúszó tiszt egy halk szisszenéssel inté társait, hogy álljanak meg; mindnyájan visszafojtják lélekzeteiket s a földre lapulnak. Már jól kivehetni az alakot a sötétben; hosszú köpenybe van az burkolva s egyenesen feléjök tartani látszik. Egy kiáltás s mindnyájának vége.

E pillanatban, mintha minden ellenük esküdött volna, a szebasztopoli erődök egyikén egy világító golyót lőnek fel a magasba s az néhány perczre felderíti az éjszakai sötétet, véres világot vetve a tájékra.

A merész zuávok el vannak árulva! Az idegen alak meglátta őket. Ki az? Egy nő; egy amazon, rövid köntösben, bő köpenybe burkolva: Torlatievna.

Meglátja a golyó izzó fényénél a lábai előtt heverő alakokat s az első pillanatban azt hiszi, hogy azok halottak, kik temetetlen maradtak ott korábbi csatából; odalép hozzájuk, s a mint a legelsőhöz lehajol közőlök, az felszökik hozzá, s mielőtt ideje lett volna sikoltani, bezárja ajkait – forró, elnémító, lepecsételő csókkal.

A kis Dumas a merész kalandor. Egy csókot a hölgy ajkára, egyet-egyet szép szemeire, hogy ne is szólhasson, ne is láthasson; az alatt társai sietve vonulnak tova; a fénygolyó elpattan a levegőben s ismét sötét lesz minden. Talán még sem pattant olyan nagyot, mint az a csók, melyet a merész franczia a szép amazon ajkáról rabolt, s azzal futott messze távozott társai után.

A szép amazonnak csak azután jutott eszébe, hogy utána kellett volna lőni!

Mire zajt ütött az előőrsök között, akkorra már a zuávcsapat lőtávolon kívül volt s az utánuk küldött golyók csak azt bizonyíták, hogy Szebasztopolban nem adnak pénzt a puskaporért, egyebet semmit.

A másnapi orosz hadi jelentésben azonban olvasható volt, hogy a mult éjjel csak a derék önkénytes amazon Torlatievna grófnő merész és éber magaviseletének lehetett köszönni, hogy egy lopva közelítő ellenséges csapat kémszemlészete meghiusult.

A FEGYVERTELEN.

I.

Van egy boldog ország, melynek földjén ellenség meg nem pihent soha, ha csak halott formában nem. Az idegenek ezt az országot nevezik Circassiának, a miről a bennlakók nem tudnak semmit, mert ők maguknak nem így nevezik.

A földképeken szépen határokat is vontak számukra, ki is festették azokat mindenféle színekkel, kerületekre osztották: eddig tart az egyik, addig a másik. Azonban mindez nem ártott nekik semmit és ők nem tudnak arról, hogy hová festették számukra a mappákon a határt.

Ha én valami gazdag nemzet bölcse volnék, azt mondanám, hogy ez az ország nagyon szánalomra méltó, mert nincsenek sem vasutai, sem kristálypalotái; mert fővárosaiban nem laknak olyan gazdag emberek, a kik milliomokat vesznek be, s palotákat építenek; mert nincsenek márványból és érczből emelt történeti emlékeik, s főfő embereik nem ülnek az európai hatalmasságok udvaraiban; – minthogy azonban szerencsémre a jámbor magyar nép együgyű mesélgetője vagyok, hozzám fér, hogy ezt a kis cserkeszföldet igen boldog országnak találjam hölgyeinek szép szemeiért s férfiainak bátor szivéért; egyebet mi tőlünk is bajosan irigyelhetne valaki.

Édes szerelemben, diadalmas harczban folyik le az élet, a jövendő gondja nem nyomja senki vállát; az apa nem hágy fiára egyebet kardjánál, a testvérek nem vesznek össze az osztályon, minden leány hős férjet kap, kinek házához nem visz sem zongorát, sem ékszereket, hanem szelid nyájas arczot, hű szívet, munkás kezeket s nem háborgatják őket a fáin világnak keresve keresett bajai.

Egyik törzsökét e népnek hívják avaroknak. Talán ők képezik azt a hős törzsökfát, melyről a hatalmas avar nép elszármazott, a kikről alig is tudnak többet, mint hogy elmentek és nem jöttek vissza többé. Talán még most is várják őket, s van az esztendőnek olyan napja, a mikor minden háznál asztalt terítenek, üresen hagyott tálakat rakva egymás mellé, az ezernyi-ezer esztendő előtt eltávozott testvérek számára…

Az avar népfaj egyikét képezi a kaukazusi hét nemzetségnek, mely szent hetes szám valamennyi ősmagyar hagyományban előfordul, s az avar faj ismét hét családra oszlik szélylyel, melyek között emberek emlékezete óta legtekintélyesebb volt az Andi család. Az öregeknél itt volt a legtöbb bölcseség, azért a legtávolabb vidékekről is gyakran eljártak hozzájuk tanácsot kérni s viszályaikban közbirákul őket hívták fel; az ő leányaik voltak a legszebbek az egész avar faj között s szerencséjének tarthatta a szomszéd kazikumuk nemzetbeli előkelő legény, ha egy közrendi Andi leány kezét megnyerheté. Az ő paripáik voltak a legjobb futók s a harczban megállók, náluk maradt meg a legtöbb történeti emléke a fajnak, híres kopják, kardok, a mik hétszáz esztendő előtt mint diadaljelek jutottak az ősapák kezeibe, s azóta hétszer hét ivadékot kiszolgáltak, még most is meg vannak a fiuk birtokában, s bizonyságot tehet róla az ellenség, ha olyan jól fognak-e most is, mint azelőtt?

A kies Nilár völgyében fekszik az Andi család főlakhelye, Karasszó helység: várnak is beillik. Sebes rohanású hegyi folyam zúg el mellette két felől s csak a tömött szikla, melyre a házak épültek, őrzi azokat, hogy a rohanó víz rég el nem söpörte onnan. Két felől nagy, meredek bérczek emelkednek körülötte, miken csak egy szűk hegyszakadékon át van bejárás az avar földre, olyan keskeny úton, hogy két lovas alig mehet el egymás mellett; ezt a bejárást őrzi a Karasszó erős helye, mert ha nekik tetszik két felől elzárni zsilipekkel a mellettük elfolyó patakot, az egy nap alatt úgy megárad, hogy elrekeszti az egész szűk utat s oda senki be nem mehet.

E sok tekintetben nevezetes falu előljárója volt a jelen század negyedik évtizedében Merisz bég, ki lehetett akkor mintegy ötven éves. Két fiai közül egyiket hítták Balkár bégnek, másikat Gyáma bégnek. Ez húsz, amaz huszonkét éves volt körülbelől.

Balkár bég háza volt a legszebb, legnagyobb az egész Nilár völgyben, köröskörül kigyósan faragott oszlopok tartották tetejét, melyen köröskörül lehetett járni, s melyre vén vadszőlők venyigéi kapaszkodtak fel, piros zománczos leveleikkel, szétterjengve az ablakok körül. A ház párkányzata czifrán ki volt rakva agyaras vadkanfejekkel, szarvaságbogokkal, miket vadászaton ejtettek el.

Csinos kamarákra volt elosztva a kisded fakastély. Mindjárt a belépésnél a tűzhelyes konyha, réz- és faedényeivel, túl rajta a tágas étkező-terem, alacsony, lábatlan bőrszékekkel, felaggatott ivókürtökkel, kupákkal, s a hosszú gerendákról alácsüngő négylábú kecskebőrtömlőkkel, mik piros füstölt hús s szalonnaoldalok közül barnállottak elő, feszülésig töltve levén tejből készült erős szeszitallal. Innen nyíltak kétfelé a családtagok elkülönözött szobái, egy a férfiaknak, a másik a nők számára. Az utóbbi szoba drága szőnyeggel volt bevonva, mik anyáról anyára maradtak a családnál, sőt még a kereveten egy lant forma koboz is látszott, kilencz ezüst húrral, annak bizonyságául, hogy valamelyik ősanyja az Andi családnak fiatal korában énekhez is értett. A férfiszobában egészen másnemű fényüzést lehetett szemlélni; czifra párduczbőrök, medvetakarók voltak leterítve a falak mentében; szerte a falakon egész csoportozatok összerakva nyilakból, fejszékből, s hajító kopjákból, rézszegekkel kivert bőrpaizs alatt keresztbefektetett lobogós zászlók, félholdas lófarkak, szeges buzogányok és sarlóforma kardok. És minden fegyvernek megvolt a maga története. Sokat értek azok viselőik kezében! Ha úgy pénzzel meg lehetne venni az életet, mennyi aranynyal, ezüsttel felérne ez a sok vasdarab, a mi annyi életet elvett ingyen.

A főajtó felett függ csupán egyedül egy hüvelytelen egyenes kard, melyre szent képek s latin mondások vannak kiverve aranynyal. Ezt a kardot meglátni messze földről eljönnek a frank utazók, mert azt hétszáz évvel ez előtt vevé el frank keresztes hőstől az Andi család egyik őse, ki Szelahaddin szultán alatt harczolt, s azóta minden ivadék becsületére szolgált annak a kardnak, s nem jutott az idegen kézre soha. Oh sok pénzt igértek már azért az Andi családfőknek! ha áruba bocsátnák, tán az egész Nilár völgyön minden tehenet és juhot megvásárolhatnának rajta.

De nem adják ők azt olyan könnyen, csak az ellenség kap néha belőle, az is csak az éléből s vérével szokott érte megfizetni.

Mert ellenségük van az avaroknak, majd egyik, majd másik szomszéd. Hisz a mióta a Bábel tornyával összezavarodtunk, azóta haragszik egyik ember a másikra, s szereti pusztítani azt, a ki nem az ő nyelvét beszéli.

Egyszer a tatárok, másszor az osszetek, majd meg a Kabarda lakók vetekedtek az avar fajokkal, mind megbánták szépen, s iparkodtak jó barátok lenni.

De jött nem sokára egy mindannyinál félelmesebb ellen, hideg észak országából, hideg haraggal, hideg kitartással, a kik nem úgy rohantak rögtön, mint más ellenség szokott, hanem lépést lépésre tettek s minden lépés után megerősíték magukat, és senki sem bírta őket többé onnan elmozdítani, a hová egyszer lábaikat letették… A moszkók, a moszkók!

II.

Régi babonás hagyomány a moszka hősöknél, hogy arany nyillal, ezüst golyóval jobban czélba lehet lőni, mint vassal.

A ki erre megtanította őket, nem lehetett bolond ember, mert valóban sokkal több várat bevett a moszka arany, ezüst, mint a vas és ólom, s több derék hőst levert lábáról csengő pénzzel, mint süvöltő karddal.

A kaukazusi népek sok év óta hallották már, hogy valami makacs ellen befurakodik hegyeik közé, ott helyet foglal, sánczokat hány, várat épít, utakat tör. Később azután úgy viseli ottan magát, mintha ő volna a gazda. A nép ifjait elviszi messze, ki tudná megmondani hová? a főnököket szolgáivá alacsonyítja, harácsot vesz, idegen templomába kényszerít járni, idegen nyelvet kényszerít eltanulni, s imádkoztat fegyverei dicsőségeért.

Ha lett volna egyetértés a nép között, hajh milyen siralmas vége lett volna ott a moszkónak; de ősi viszálkodásból hagyták megnőni a közös ellenséget; az egyik faj örült, hogy a másik faj pusztul s nem gondolt rá, hogy majd rá is kerül a sor. Azután mindig is akadt közöttük az ellenségnek barátja, a ki elmondta a többinek, hogy a moszkók milyen jó emberek: ezüsttel fizetnek mindenért, megcsinálják az útakat, bekerítik a városokat, vigyáznak rendre, békességre, isszák az áldott pálinkát s tele zsebjük szent képekkel.

Elébb csak a kereskedők hatoltak az ország mélyébe, árultak czifra csecsebecsét, nyalánkságot s vettek haszontalan lim-lomot, a mi senki másnak nem kellett, azután telepítvényesek húzódtak be, vettek drága pénzen kopár földet, hogy a kereskedőknek legyen hová megszállani. Azután fegyveres őrizők jelentek meg, hogy a telepítvényeseket el ne pusztítsák a rablók. Azokat egész csapatok követték, s hogy a csapatokat el ne lopja valaki, várakat építettek, s azután azt mondták, hogy otthon vannak.

Igy kötöttek ki Avariával is. Egyszer látogatóba jött két jámbor moszkó a Nilár völgybe, fölkeresték Merisz bég házát, megölelték az öreg béget, megcsókolgatták fiait, dicsérék sajtját, kumisz italát, mely készül posasztott tejből, megbámulták fegyvereit, ott laktak nála egy hétig, szelídek voltak, mint a bárány s midőn elváltak tőle, meghívták, hogy ha érkezése leszen, látogassa őket vissza, alig nehány mértföldnyi távolban fekvő várukban, hadd adják neki vissza azt a szíves vendégszeretetet.

Az avar főnök nagyon megtisztelve érezte magát e meghivással s alig várt az alkalomra, hogy fakastélyából leszállva, megnézhesse azokat az új telepítvényeket, hol minden még egyszer akkorára nő, mint másutt, s hol az embereknek éjjel-nappal nincsen egyéb dolguk, mint boldogságukkal dicsekedni.

Különösen kisebb fia nógatá az utazásra. Gyáma bég el volt ragadtatva az orosz uraktól szörnyen: mennyivel szebb emberek ők, mint a mi barna avarjaink, hajok sárga, mint a kender, szemeik kékek és zöldek, egynek közülök szemöldököt sem adott a természet: milyen jól illett az neki! Gyáma bég leperzselte a magáét, hogy hasonló legyen ehez a szép idegen úrhoz.

De Balkár bég egészen ellenkezője volt testvérjének. Nem tűrheté a két idegent, s mikor el kellett menni apjával látogatásukra, úgy könyörgött, hogy csak hadd maradjon ő otthon.

Volt egy szép szerelmes mátkája Balkár bégnek, a szép Gyiungyila (olvasd Gyöngyile). Ha az nem lett volna olyan szép, ha annak nem lettek volna olyan bűbájos szemei, oly mézédes ajkai, oly hizelgő keble, ölelő karjai, talán el sem ment volna Balkár bég apjával és testvérével. De Gyöngyile könyörögve füződött nyakába: «mit hozasz nekem az idegentől, hozasz-e prémes kaftánkát, pillangós papucsot, arany boglárokat, zománczos kösöntyűt?»

Balkár bég mondhatta neki: «minek tenéked boglár és kösöntyű, nem drágább-e neked az én két szemem? minek neked a drága prém, nem melegebb-e annál az én keblem?» Gyöngyile elszomorodott s a bég, hogy kedvét találja, elment együtt Merisz béggel a jámbor oroszok telepítvényére.

Ott nagy szívességgel fogadták őket, megismerkedteték drága italokkal, fűszeres ételekkel, megmutogatták nekik számtalan hadi erejüket, nehéz ágyúikat, s mondogatták a jó Merisz bégnek, hogy milyen derék két lovas vezér lenne fiaiból, mennyi fényes érdemrend elférne széles melleiken, nagy urak, herczegek lennének belőlük; a félvilág beszélne az Andi család hős sarjadékiról, s majdan ők lennének az egész cserkesz föld urai, – a hatalmas czár kegyéből.

Merisz bégnek tetszett ez a szép biztatás; hogy irigykednének reá majd a muridák, csecsenczek, ha az ő faja felülkerekednék rajtok! Nem is sokat gondolkozott, még ő kérte a derék szíves moszka urakat, hogy tartsák maguknál fiait s tegyenek belőlük herczegeket, vezéreket.

A két ifjunak engedelmeskedni kellett, mert a cserkeszeknél az atya parancsol. Gyáma bég örömest is szót fogadott, mert ő unta otthon az atyai házat, az egyforma életet s kivágyódott a világba. Hanem Balkár bégnek nehezen esett elválni atyjától, az ősi tűzhelytől, az ismert hegyektől s a mindennél jobban szeretett Gyöngyilétől.

Gyáma bég gyorsan haladott a moszka urak kedvében; jó, engedelmes ember vált belőle, ki a tanítást beveszi, s nemsokára csapatot vezérelt és vállrózsás öltönyt kapott s úgy szórta a moszka beszédet nyelvével, mint mikor villával forgatják a kaszált füvet nagy szél idején.

Kevésbbé tudott megszokni Balkár; pedig neki még jobban kedveztek: adtak rá gombos egyenruhát, itatták édes borokkal, vittek hozzá szép leányokat, kék szemű, szőke hajú leánykákat, a kik örömest mosolyognak a szép ifjakra s nem haragusznak a csókért.

Mind nem kellett az Balkárnak. Elhajigált magától bort, aranyos ruhát és szép leányt. «Nem kell nekem tűzitalotok, czifra ruhátok, mosolygó leányaitok; nem kell nekem uratok kegyelme: bocsássatok engem hegyeink közé vissza, adjátok vissza bőr ruhámat, görbe kardomat; mátkám van én nekem odahaza, a ki én reám vár!»

A földhöz verte, a mit adtak neki, összeveszett jószívű házi gazdáival, s azt mondta, hogy ő erővel is el fog tőlük szökni.

Az ilyen goromba magaviselettel azután azt nyerte, hogy egy szép éjszakán kocsira tették és úgy elvitték, hogy a madár sem tudott róla.

Mikor pedig az öreg Merisz bég tudakozódott fia felől, azt mondák neki, hogy a minden moszkák ura elvitette őt jó nevelésbe, a hol emberséget s jó erkölcsöt fog tanulni.

Oda bizony. Van a moszkák országában egy nagy nevelő-intézet, melynek neve Szibéria, és abban híres iskolák, a miket hínak ólombányáknak.

Oda vitték Balkár béget.

Tizennyolcz esztendeig járta Balkár bég a szibériai ólombányák üregeit, ásta a czinóbert és kénesőt, pirította a kénköves és patkánymérges érczeket egész tizennyolcz esztendeig. Már magában ez is eléggé mutatja, mily átalkodott és makacstermészetű embernek kellett neki lennie. Más emberséges ember négy-öt esztendőnél tovább nem állja ki ezt a munkát, az erős fáradság alatt meg kell törni testi erejének, vagy az egészségtelen levegő a bányákban üti le lábáról, vagy az érczpirításnál fullad bele a patkányméreg füstjébe, vagy a hosszú téli éjszakákon fagy meg valahol a hó alatt, vagy ha sokáig kibirja, elébb-utóbb az érczgőzöktől s a fehér plajbász porától ólomgörcsöket kap, a belei összetekerednek, az arcza olyan színű lesz, mint a valóságos ólom, összezsugorodik mint a féreg s végtére szépen okosan meghal.

Balkár bég azonban nemcsak az által boszantá előljáróit, hogy tizennyolcz esztendeig meg nem halt, sőt egy szép napon agyonsujtá az őrizetére rendelt kozákot, elvevé dárdáját és lovát s eliramodék az Ural ismeretlen hegyei közé.

Az Ural hegyeitől a Kaukazusig körülbelül annyi az út, mintha valaki feljönne Debreczenből Pestre és ismét lemenne s azután még tízszer egymásután feljönne és lemenne, azzal a különbséggel, hogy ott nem esik közbe sem vasút, sem pedig gyorskocsi-intézet, s óriási hegylánczokon keresztül híre sincsen emberjárta útnak; mert a katonai szállítmányok Moszkova felé szoktak kerülni, s a hegyek közt lakó népek, halászok, vadászok azt sem tudják, van-e valahol kezdete és vége a folyónak, mely határaikat ketté szeli? s az egyik hegyen túl következik a másik hegy.

Mind nem törődött ezzel Balkár bég; csakhogy egyszer lovon érezhette magát s kardot foghatott kezében; csakhogy egyszer az emberlaktalan erdős pusztaságba kimenekülhetett; mit félt ő a többi veszélytől?

Éjszakánként sokszor elnézte kínos fogságából az ég csillagait: kitanulta, melyek azok, a mik édes szűlőföldje fölött ragyoghatnak; úgy kinézte, úgy kiszámította azt a tájat, hogy sötét éjjel, bekötött szemmel is oda bírt volna találni. Milyen kár, hogy a csillagokat is el nem lehet tiltani a foglyok feje felül.

Minden reggel, minden este elhagyott otthonára gondolt, ez volt minden órájának elválhatlan gondolatja, s e mellett úgy elvesztett minden fogalmat a mult és jelen különbségéről, hogy azt sem vette észre, miszerint tizennyolcz évvel idősebb lett az alatt; azt hitte, még mindig fiatal és hogy édes atyja Merisz bég még mindig ott ül a szőlőlugas alatt, s a kedves Gyöngyile még mindig vár reá, s ott fonja az átelleni házban a vőlegényi ingnek valót, a hosszú lenfonálon a földig eregetve az orsót s most is olyan szép, olyan karcsú, mint volt tegnap, a midőn legutólszor megcsókolta.

«Tegnap!» ez előtt tizennyolcz esztendővel!

Vad erdőkön, kietlen rónákon kellett keresztül utaznia, majd a farkasok csordái kergették meg, reggeltől estig el nem maradva sarkából, majd a portyázó tatárok kerítgették futásában, csak alig menekülhetett tőlük; mert ezen tájon semmi állat sem tanyáz, a mi enni ád, csak olyan, a mi megesz.

Egyszer tizenkét farkas fogta körül, bele ragaszkodtak a gonosz éhes férgek lova szügyébe, tomporaiba, Balkár bég kardot rántott s egymásután valamennyit agyonvágta, elfeküdtek valamennyien kidült nyelvvel a gyepre, de a szegény ló is lefeküdt, a számtalan seb elkínozta s Balkár bég gyalog maradt.

Annyit mégis nyert belőle, hogy egy jó darabot leszelt elesett lovából, azt megsüté s ezzel az édes, sótalan hússal táplálta magát napokig, behintve agyaggal, hogy olyan émelygős ne legyen.

Még jól esett neki egyrészt, hogy lovától úgy elmaradt, mert a szörnyű hegyek között, mik útját állták, úgy sem mehetett volna át lovon; ösvénytelen szakadékok, meredek sziklapárkányok látták őt fáradságosan tova haladni, hol nem járt a kőszáli kecskén kívül semmi élő állat soha.

Készakarva került minden emberlakta helyet s ha véletlenül valami házra bukkant, kitért neki messze, mint valami veszedelmes állat barlangjának.

III.

Tavasznak csúfolták azt a fergeteges évszakot, melyben Balkár bég megindult az ő szép ólombányás Szibériájából s ősz is lett, tél is lett, mire odáig ért, a hol a magas Kaukazus hegyei kéklenek a távolból.

Még az a rabköntös volt rajta, a mit Szibériából elhozott, a mennyiben a tövisek és sziklák le nem tépték róla, de orczáján semmi sem volt abból a hajdani vidám mosolygásból, délczeg tekintetből, a mit Circassiából elvitt magával; azt még jobban letépték róla a nyomor, szenvedés és emésztő vágyak. Egész képe tele nőve bozontos szakállal, melyben a gyakori elfojtott indulat miatt egész foltonként látszottak a rögtön megőszült pászták; termete a sanyarúság, nélkülözés s a hosszú út miatt elsoványodott; hangja eltompult, elrekedt, úgy, hogy bátran bemehetett volna, hazájába érve, Merisz bég fapalotájába koldulni, senki sem hitte volna el, hogy ő volt valaha Balkár bég – ha tudniilik haza talált volna.

Ámde a mint régi faluja elé ért, csak bámulva állt meg ottan. Száz meg száz mértföldnyi rengeteg pusztákon nem tudott eltévedni, de most azt látta, hogy nem jó helyen jár; ez nem Karasszó, azok ottan nem avar házak, ezek itt, a kik szemközt jönnek, nem cserkeszek, nem avarok, valami idegen lovas nép az, a kivel nem jó összetalálkozni.

Nem is sokat ödöngött azon helyen tovább, hanem bevette magát ismét az erdőkbe s onnan vizsgálta az egész átváltozott tájékot.

A szűk hegytorkolat most szélesebbre volt vágva s a vert úton, melyen a meggörnyedt földnépe törte a kavicsot, nehéz társzekerek jártak, gyalog járt-kelt az avar férfi, lovon csak az idegen s fegyvere nem volt övébe szúrva többé. Amazok hordtak hosszú dárdákat és kemény végű kurta ostort. A falu be volt kerítve magas sánczczal, s belől rajta a hajdani szőlőlugasos, virágos, körül erkélyes házak helyén most fehérre meszelt, unalmas négyszögű kőbarlangok voltak szomorú egyformasággal sorba építve; a hol elébb Merisz bég szép fapalotája állt, ott három sor ablakos magas épület volt rakva, mind a két oldalán hosszú nyárs a hegyébe tűzve, mintha az égben lakók ellen akarna hadakozni velök.

Lenn a rónákon pedig lánczolatos sorban látszottak valami különös alkotmányok, mintha nagy galambdúczok volnának emelve, s tovább ismét fából emelt pyramidok, mikre emberek jártak fel hosszú hágcsókon.

Csodálatos világ ez, gondolá magában Balkár bég, hogy megváltozott egynehány nap alatt minden. Neki még esze sem volt arra, hogy e sok változás czélját kitalálja.

Estenden egy kéreghántó paraszt gunyhójához vetődött az erdőben s megszólítá azt, hogy adjon neki valamit enni.

A paraszt hajdan Merisz bégnek egyik legtehetősebb jobbágya volt, sok juha, tehene volt magának s szironyos ruhában járt; most daróczköntös volt rajta. Balkár megismerte őt s elmondá neki, hogy ő kicsoda? Az emberen látszott, hogy megrettent, midőn a bég megnevezte magát előtte, hanem azután nyájasabb lett, behítta magához, s adott neki kenyeret enni.

– Ilyen fekete kenyeret esznek most az avarok? kérdé Balkár, midőn megtörte a kemény derczepogácsát, melyet hamuban sütöttek. Az én időmben fehér volt az avar kenyere, mint a hó.

– Jaj uram, felelt a jobbágy, megeszi a liszt lángját a moszkó.

– Tehát a moszkók laknak itten.

– Régóta, nagyon régóta. Idejét sem tudjuk már annak, mert ők más napról számítják az esztendőt mint mi, s nemzeti ünnepeinket, miken megtudtuk a rovásokról, hányadik esztendőt éljük, eltiltották. Hamarább elvénül azóta ifju és leány az avar földön, egy esztendő alatt tízet élünk.

Balkár bég nagyot sóhajtva kérdezé:

– Melyik csatában győzték le az avar népet?

– Nem volt itten soha csata. Egy napon testvéred Gyáma bég bejött egy szotnia kozákkal Karasszóba; nagy pecsétes levelet hozva magával a moszka úrtól, melyben ő van kinevezve az egész avar föld kormányzójának. Az öreg Merisz bég örült a nagy hivatalnak, háza megtelt idegen vendéggel, faluját körülsánczolták, egyszer azután a házat lerontották, s építettek helyébe nagy kőépületet: ezen való bújában az öreg meghalt. Csak azt kérte halála órájában, hogy ősei temetőjébe fektessék, a Nilár partjára. Meg is történt. De következő esztendőben sánczot kellett ásni a Nilár parton, a temetőt mind felforgatták s biz a te apád csontjait belehányták a folyóba. Gyáma bég most hatalmas úr az országban.