Part 14

A nagy urak gyűlésében, ott, a hol kártyát játszanak országokra, nemzetekre, és sakkjátékot igazi királyokkal, a hatalmas angol nemzet gyűlésében azzal vigasztalta nem rég egy méltóságos főfő úr a háboru eredménytelensége felett zúgolódó nemzetet, hogy hiszen csak harmincz ezer angol esett még el ezen harczban!

Csak harminczezer katonával kevesebb…

… Ez a két mondás… hasonlít egymáshoz valamit…

A KERTÉSZ A CSATATÉREN.

Szegény Jolieux milyen szelíd fiu volt.

A kik gyermekségében ismerték, azt mondják felőle, hogy a mióta megszületett, meg nem bántott senkit.

Maga az öreg dajka, a ki karjain hordozá, azt állítja, hogy mint csecsemő is olyan jó és szelíd volt. Akkor sem lehetett sírását hallani.

Ifju korában minden zsebpénzét arra költé, hogy kiment a madárpiaczra, összevásárolta a sok ártatlan tengeliczét és czinegét, kiket brutális emberek megfosztának szabadságuktól s azután szabadon eresztgeté.

De semmi sem volt oly kedvencz eszméje, mint a virágok: a szép, a háládatos virágok, a kiket olyan kevéssel ki lehet elégíteni, a kiknek nem kell egyéb, csak víz, napfény és levegő s adnak azért pompás élő bársonyt és selymet s fölséges illatot. Az emberek tanulhatnának a virágoktól háládatosok lenni.

A jó Jolieux padlásszobájának ablaka szépen keletre nyilt: alkalmas hely a virágoknak; két ablaka volt, mind a kettő tele volt az év minden szakában e kedves mosolygó, viruló növényekkel, mikből soha egy ágat is senki le nem szakasztott száráról.

Pedig ám lett volna kinek számára letépni azokat. Átellenben szokott varrogatni egy szép kis varróleány, a ki olyan nyájasan néze át, ha munkájából feltekinte olykor, a virágait öntöző ifjura. De Jolieux soha sem szakított le virágot. Ha ajándékba küldé szép szomszédnéjának, az egészet odadta cserepestül s ha látta, hogy a virág hervad, nem restellte a fáradságot, átmenni érte, hogy megöntözze, férgektől megszabadítsa, földét felporhanyolja.

A virágok pedig igen jó tanítók a szerelemre, megtanítanak reményleni, örülni, bánkódni s áll-e egyébből a szerelem?

A szép Marianne semmi sem szeretett volna oly igen lenni, mint virág abban a kertben, a hol Alfréd ápolása alatt zöldül, virul minden; Alfréd pedig semmi sem szeretett volna annyira lenni, mint kertész abban a kertben, a hol olyan szép virágok nyilnak, minő Marianne.

Ezt ők egymástól nem is titkolták el s reménylették, hogy ezek az óhajtások valaha teljesülni fognak; hanem hiszen a remény épen csak arra való, hogy az ember csalatkozzék benne.

Egy napon Alfrédnak sorsot kellett húzni és azután elmenni katonának; elmenni Isten tudja micsoda idegen vadszigetre, a hova a fiatal embereket azért küldik, hogy ássanak iszonyú hosszú sírokat s azokba eltemessék egymást.

És a világ ezt háborúnak nevezi, mikor egy sereg megás egy hosszú árkot, a másik sereg ás egy még hosszabb árkot s kinek mennyi katonája belefér, azt bele temeti.

Az emberek még kiváncsiak rá, hogy mi lesz belőle? Hát mi lenne belőle egyéb, mint egy nagy temető?

Alfrédnak el kellett hagyni pelargoniumait, caméliáit, cactusait, cinerariáit, a szép, kedves, piros fejű, ezüst nyelvű, csodálatos növénykéket és el kellett menni Krimiába, verekedni az oroszszal s megismerkedni azokkal a virágmagokkal, a miket Paixhans, Minié, Lancaster s más hires kertészek találtak fel s a mikből olyan rút halálvirágok teremnek.

Hanem hát ezt nevezik dicsőségnek és a dicsőség mindennél elébb való. A dicsőség többet ér, mint a falat kenyér, többet ér, mint a meleg tűzhely, többet ér, mint az apa és anya, többet ér, mint a szerető, mint a feleség, mint a csevegő gyermekek, mint a családi élet; mert ha többet nem érne, nem hagynák el annyi ezeren mind e jó dolgokat, hogy a dicsőséget keressék.

Milyen jó dolog volt a mívelt Európára nézve, mikor volt neki egy olyan háborúviselő népe, mint a magyar, a kinek nem voltak sem kertészei, sem selyemszövői, sem tudósai, sem művészei, mely csupán csak katona volt; akkor ezt a katonanépet neki lehetett ereszteni a terjengő barbaroknak, törököknek, tatároknak, oroszoknak, ennek lehetett engedni egészen az elvérezés szép dicsőségét!

Hajh, most ezen a dicsőségen másnak kell osztozni. Elő kell szólítani a szép szövőszékek mellől, a rajztábláktól, a virágos kertekből, az eszterga mellől a szép, tudós, okos, tanult népet s csinálni belőlük katonákat.

Alfrédból is ilyen katonát csináltak.

Mikor elvált Párisból, kedvesétől és virágaitól, egymásra hagyta őket; Mariannera a virágokat, hogy legyen hű gondviselőjök, a virágokra Mariannet, hogy viruljanak oly szépen annak is, mint ő neki virultak.

A mint Toulonban hajóra kellett ülniök a katonáknak, minden vitéz vitt magával valamit, a mit leginkább szükségesnek gondolt a dicsőség mellé: egyik palaczk rhumot, másik szivarokat, térképet, látcsövet, az angolok bibliát, a frankok amuletet, a zuavok kutyát, macskát,… Jolieux is vitt magával valamit: – egy köteg virágmagot.

Szegény bohó fiu, vajjon hol akarja azt elültetni? Talán a csatatéren, a hol a nyargaló paripák füvet és embert eltaposnak? talán meg akarja próbálni, hogy esik a virágöntözés meleg vérrel? Talán számít reá, hogy lesz ott temető s a temetőt igen szépen lehet kertté alakítani?

Bizony bohó gondolat egy katonától virágmagot vinni a hadjáratba.

Került, fordult azonban az idő; a világ két leghatalmasabb nemzetének egyesített hadserege fogyott, pusztult, a nélkül, hogy ellenséget látott volna. Úgy hullott el őszi legyek halálával. A sok jó vitéz zúgolódott: szörnyű eszme az, így elhalni, dicstelenül, hasztalanul!

Ekkor hát azt mondták nekik: van itt egy nagy darab sovány föld a tenger közepén, menjetek oda, tegyétek azt kövérebbé. Itt csinálhattok háborút, nem kell félni, hogy a tűz meggyujthasson valamit, mert hiszen tenger van körül; – nem kell félni, hogy előre mehessetek, mert hiszen tenger van elül, – nem kell félni, hogy megfuthassatok, mert hiszen tenger van hátul.

Oh az genialis gondolat volt: a tenger közepére szorítani össze a világháborút, összetölteni egy szűknyakú palaczkba törököt, muszkát, angolt, francziát, összerázni őket jól s azzal rájuk bízni, hogy üssék, vágják egymást, mint mikor legyek hullottak a szappanos vízbe, hogy ontsák a vért egy kimért szérű helyén, a míg a háború után sóvárgó népek azt nem kiáltják: elég volt már! kigyógyultunk a dicsőségből!

Mikor a francziák leütötték táborhelyeiket Akhtiár előtt, csak a vakok nem látták és az európai ujságirók, hogy innen ők nem fognak egyhamar odább mehetni.

Elmulnak hetek, hónapok, – ezután esztendők; és ők mégis ott fognak lenni.

Az angol practicus nép, az elvárta szépen, hogy, mint illik és a rend hozza magával, a kormány adjon ki rendelést építendő kunyhók iránt, a hadügyérség tűzzön ki pályázatot az építőmestereknek, a hadügyi titkárok kössenek szerződéseket ácsokkal, szegcsinálókkal, küldjenek lakatosokat, építészeket, mázolókat, a mi mind nem tréfa dolog. Egy hajdani hadi biztos azzal mentette magát késedelmeiért, hogy egy huszár épen kétszáz hetvenöt darabból áll, s tizenötféle mesterember dolgozik rajta, a míg elkészíti; hát még egy angol huszár, kinek sátora, kunyhója és istállója is van!

Hanem a francziák idealis fiuk, ők nem várták hazulról a rendeletet, hanem megástak egy-egy nagy gödröt, a mi földet kihánytak belőle, abból csináltak falat, keresztül húzták rajta a lótakarót, a vitorlavásznat s elnevezték azt pavillonnak.

Azután jót nevettek a nyomorúságukon és mulatságot csináltak belőle.

Ez idealis pavillonok mind megannyi mulatókák lettek. Egyikben játszottak színdarabokat, másiknak vendéglője volt, harmadikban charivarit szerkesztettek. Csupa tréfa volt őket látni.

De semmi sem lehetett oly tréfás látmány, mint a tizennegyedik pavillon kertje.

A tisztek beszélték egymás között nevetve, hogy valami Jolieux nevű fiatal közvitéz a sátor háta mögött kertet alakított; elosztotta azt szépen négy részre, egyiket tele ülteté kész mezei virágokkal, másikba vetett oly virágmagvakat, melyek még az idén fognak virágot hozni, a harmadikba konyhanövényeket, sárgarépát, petrezselymet, a miknek lehet hasznát venni, a negyedikbe pedig csak évelő virágokat, a mik csak esztendőre virítnak.

Ventrebleu! Ez a ficzkó parodiázni akarja a hadjáratot! A fővezérek azt mondák, hogy egy hónap alatt beveszik Szebasztopolt, s ez itt kertet alakít, a miből két esztendő mulva is akarja szedni a virágot! Ez nem volna rossz mulatság!

Hajh, bizony szépen kizöldültek a virágok Jolieux kertjében, a hó is leesett s eltakarta azokat, a tavasz is eljött s elolvasztá a havat, a franczia sátorok még akkor is ott voltak, s a kis évelő virágok, a mik a hosszú telet ravaszul átaludták, – sokkal jobban telelve ki, mint az egyesült hadseregek, – csudálkozva üték fel piros és sárgazöld fejeiket a föld alól, mintha kérdeznék: édes gazdám, mégis itt vagy?

April hó első napjaiban érdekes küldeményt kapott Marianne távol keletről; egy levélbe takart ibolyafüzér volt az, mit neki egy messze földön harczoló katona küldött.

«Kedves Marianneom, így szólt a levél, a hogy láthatod, mi szerencsésen kiteleltünk és újra élünk, nekem csak az egyik kezem és az egyik lábam fagyott el, hanem a virágok mind megmaradtak; már zöldülnek szépen. Ezen hely igen jó a virágtermesztésre. Itt sok oly hevítő szert lehet találni, a mi másutt nincs kereskedésbe hozva, s a mi a virágokra igen jótékonyan hat. Mikor egy-egy csata után eltakarják a halottakat, napok mulva minden helyet meg lehet ismerni, a hol egy hulla feküdt, mert ott buja sötétzöld fű terem; ezen füvek televényét hordom én virágaimra. Nem kell messze mennem érte, itt a közelben is van elég. Nem képzeled, mily hatással van az minden virágra. Levelei kövér sötétzöld szint öltenek, száraik buján hajtanak, kiváncsi vagyok virágaikra! oh azok igen szépek fognak lenni. Csak annyi ellensége ne volna virágaimnak! A vakandok és a bombák gyakran tönkre teszik fáradságomat; a minap egy húsz fontos gránát épen akkor esett kertem közepébe, mikor ott gyomláltam. Hirtelen odaugrottam s a mint ott pörgött előttem, mint egy búgócsiga, megkaptam és túlhajítám az árkon. Milyen szerencse, hogy ott voltam magam: ha szétpattan, tönkre teszi szép altheáimat. Különben most már semmi bajom sincs, hogy a nap kisütött, hogy a mezők kizöldültek. Küldök neked ezer csókot, juttass belőle egyet-egyet a kedves reine de ma coeurnek, a pompás ange pitounek, a szelid etoile des foretsnak és a többi kedves virágaimnak, a mik boldogabbak, mint én, mert te látod őket. – Alfréd.»

Jó, hogy valami ujságiró meg nem kapta ezt a levelet, mert majd lett volna mit olvasni maga felől annak a jámbor katonának, a ki virágcserepeknek nézi az ellenség szétszakadó bombáit s kaktusokat ültet bele.

Multak azonban a napok, a katonák panaszkodtak: télen hideg volt harczolni, nyáron meleg, őszszel és tavaszszal sáros. Az unalom és boszúság megemészti az embert.

Csak Alfréd volt megelégedve helyzetével.

Neki minden évszak új változatot hozott. A virágok szerették Tauria földjét, a konyhanövények gazdagon nőttek benne, a tavasz-virágokat a nyár-virágok követték, s a ki a virágokkal szeret bánni, az soha sem unja magát. A növény mindennap új tudományt beszél és mindennap szépet.

A tisztek nem is háborgaták őt, hanem hagyták kertjében foglalkozni, társai elvégzék helyette a terhesebb munkákat, s védték őt, ha a hadsorban állott.

Éjjel megengedték neki, hogy kis kertje sárfalán belül háljon, melylyel azt elkeríté kapzsi tolvajok ellen, a déli oldalt folyondárral futtatva be szépen, melyek hajnalonként olyan ártatlanul néztek a táborra száz meg száz piros és kék virágszemeikkel.

Egy éjszaka kirontottak az oroszok a zöld halom mellől s meglepték a francziákat futó árkaikban, kik egy pillanatra hátrálni kényszerültek a túlerő miatt.

Alfréd ott aludt akkor is óriási ricinusai alatt, a mint a harczi tombolás zaja felriasztá.

A többiek mind futottak a csatarend mögé. Az ágyúsok ott hagyák mozsaraikat az ellenségnek, ki azokat rögtön beszegezé.

De ha a tüzérek ott hagyhatták ágyúikat, nem hagyhatá el a kertész virágait, hanem a mint látta a veszélyt, felkapta ásóját, s a legelső oroszt, ki virágágyaiba gázolt, úgy üté főbe, hogy az hátra bukott. A többi vad nép azután rárohant és ledöfte őt szuronynyal.

A francziák néhány percz mulva visszatértek s kiverték az ellenséget árkaikból, telepeikből és a virágos kertből. Hanem a kertész halva volt már akkor.

Ott eltemeték őt a szép folyondárok közé, s föléje rakták a szétszakadt bombákba ültetett kaktusokat.

Most már igazán boldog, mert örökké ott lehet kedves virágai között.

A SÉRTHETLEN.

EGY VÉN OROSZ KATONA MESÉJÉBŐL.

… Engedjetek csak rá visszaemlékeznem…

Hadd képzeljem magam elé újra, úgy a mint gyermek volt s velem együtt játszott a porban; úgy, a midőn először kezébe adták a fegyvert és azt mondták neki: előre! és úgy, a mint megvénült velem együtt és elhagyott messze maga mögött: ő tábornok volt és én közkatona.

Nem volt olyan vitéz katonája az orosz seregnek soha több, nem is lesz több; soká elemlegethetik őt, a míg egy másik támad, a ki az ő nevét kitörli az emlékezetből.

Engedjétek meg, hogy én csak úgy nevezzem őt: «az én Pálom», a hogy mindig szoktam; mikor gyermek volt, mikor közkatona, és mikor tábornok. Ti gondoljátok utána a nevét.

Ifju legények voltunk mind a ketten, mikor Murawieff támadása elmúlt… Csitt! csendesen; – nem mondtam semmit. Ti gyermekek, ne kérdjétek: ki volt az a Murawieff? Nem szükség azt tudni. Elég, hogy már elmult, meghalt, pihen, elfelejtették.

Abban az időben valami gonosz járvány terjengett a nagy orosz birodalomban, sokkal gonoszabb, mint a kholera, sokkal ragályosabb, mint a hagymáz; de szerencsére könnyebben gyógyítható. Sokkal könnyebben.

Minket is meglepett ez a járvány; minket is kigyógyítottak belőle könnyen, nagyon könnyen.

Valami csodálatos lélekállapot ez a betegség: az ember forrongni érzi vérét, keblét szokatlanul hevülni, szemeivel mindent más színben lát, mint az előtt; elégületlen azzal, a mi van, s vágyódik képtelenségek után, s rendkívüli gondolatokra vetemedik.

Képzelhetitek: a mi betegségünk az volt, hogy mi nem voltunk megelégedve a világ folyásával a szent orosz birodalomban, hanem azt akartuk, hogy minden ember szabad legyen, az úr a szolgával egyenlő! Őrizzen meg az ég benneteket ezen veszélyes nyavalyától.

A midőn e kór kiütött az országban, olyan veszedelmes idők voltak, hogy egy hónap alatt minden tartományban elterjedt az, mert minden ragálynál sebesebben repül, s ha az ország bölcs vezetői nem gondoskodnak róla, talán magával ragadja az egész birodalmat. De bölcsen és hatalmasan ellenállottak annak: a kiket már nagyon megvesztett e járvány, azokat rögtön levágták fegyverrel, vassal, a kik még gyógyíthatók voltak, azokat olyan falak közé tették, a honnan lehelletük másokra nem ragadhat; a kik pedig csak meg voltak még lepve általa, de még nyilvánosan nem ütött ki rajtuk a baj, azokat egy csoportba szedték, s különálló ezredet alkotva belőlök, elküldék Oránba és még feljebb Asztrakánba, és fel az Obi tenger jeges partjai mellé, és a hűs Kamcsatkába. És midőn e hideg országokban meghordozák őket, akkor megtapinták ütereiket, ha most is oly rendetlenül vernek-e még?

Többnyire lehiggadt a vére mindnyájának.

No de ki hihet az ilyen betegségnek. Gonosz láz ez, mely évek és évtizedek mulva is visszatér; melynek nem elég elvárni az idejét, mint a víziszonynak: kilencz napot, kilencz hetet, kilencz esztendőt; a legváratlanabb időszakban is kitör az újra és nehéz tőle megszabadulni.

Tudom jól magunkról. Én és az én Pálom egy századba voltunk rendelve, együtt álltunk gyakran őrt az ólombányák előtt; és a midőn a csikorgó hidegben, a förmeteges hózivatarban azon panaszkodtak mások, hogy milyen hideg van! mi azt suttogtuk egymásnak: «mi lehet az, a mi úgy éget belül?»

Természetesen ez nagyon régen volt már, s többé nem érzem e baj visszatértét.

Ilyen veszedelmes ragálytól meglepett ezredet bajos volt tartani az országnak. Akárhova mentünk, faluban, városban nem volt szabad megtelepednünk, hanem kívül kellett táboroznunk a mezőkön; ott korlátot vertek táborunk körül s azon korláton belül nem volt szabad jönni idegennek. Soha rokonainknak nem volt szabad egy levelet iratnunk, sem tőlük elfogadnunk. A legutolsó altisztet is más ezredből kaptuk s azoknak minden reggel, este pontos tudósítást kellett adniok magunkviselete, beszédeink, tekintetünk felől kapitányaiknak, a kapitányok ezredeseiknek és az ezredes a kormányzónak, a ki azokat felküldte egyenesen Szentpétervárra. Ottan olvasták azt. Ha én káromkodtam, ha Pálom sóhajtott, Szentpétervárott olvasták: Péter káromkodik, Pál sóhajtozik.

De ideje már, hogy beszéljek az én Pálomról.

Az én Pálom igen tisztességes szülőktől eredett, atyja patriarcha volt és anyja görög püspök leánya, a ki sok mindenféle titkot tudott, a mi mások előtt rejtve van és illő is, hogy úgy legyen.

Tudott orvosság nélkül gyógyítani, jó, vagy rossz időt előre mondani, ártékony állatokat elveszteni és más bölcs dolgokat.

Midőn ez a Pál fia született, – nem is volt neki több, – vevé azon bort, mely az áldozó kehelyben meg szokott maradni és azzal a gyermeknek egész testét megmosá.

És ettől a hatalmas kenettől azon csoda származott, hogy Pál testén soha semmi ellenséges fegyver nem fogott.

Viadalban, verekedésben mindig legelső volt; – soha sebet nem nyert. De hiszen ismertétek őt magatok legjobban. Minek beszélem ezt?

Miután sok ideig ott voltunk együtt a száműzött ezredben, egy napon jön a híre, hogy meg kell indulni az oráni ezrednek, így nevezték a mienket, le dél felé, hideg észak mellől, a hol kétszeresen meleg fog lenni majd; meleg a napsugártól, mely ott erősen süt, meleg az ágyúktól, melyek ottan szólnak. Háború van a pogány törökkel.

Mi örültünk a harcznak; az mégis többet ér a hidegnél. Talán egynémelyikünk sorsa is jobbra változik ott majd; – jobbra is változott.

Hetekig, hónapokig jöttünk szakadatlanul dél felé. Egyszer azután megállítottak bennünket egy dombon, a honnan egy nagy folyóvizet láthatánk meg. Azt mondák, hogy az a Duna.

Úgy örültünk a Dunának, pedig nem is tudtuk, miért?

A Duna partján pedig feküdt egy vár; csillagszegletes bástyákkal, nagy, vörös tornyokkal, a mikről olyan szép csendesen néztek le reánk a sorba rakott ágyúk.

Drága, kedves ágyúk!

Itt megállítottak bennünket a várral szemtül szemben s egy délczeg, daliás férfi lovagolt ki elénk, a ki nagy, előkelő úr lehetett, mert három csillag is volt a mellén.

Ez a hatalmas úr ott megállt előttünk és végig nézett rajtunk. Nagy becsület volt ez reánk nézve, hogy szemeit reánk veté, de még nagyobb becsület vala az az ékes beszéd, a melyet intéze hozzánk.

«Fiaim!»

Igen is, azt mondta nekünk: «fiaim», nekünk, elvetett, eltaszított árváknak.

«Fiaim!»

«A felséges czár felétek fordítja kegyelmét. Ti, kik tévelygők voltatok, íme magatok előtt látjátok a megtérés útját. Kiknek nevét tiltva volt kimondani, kiknek emlékét el kelle felejteni, újra vissza kapjátok híretek, nevetek, a becsület és dicsőség piaczán.»

Minden szavára úgy emlékezem, mintha most hallanám.

És akkor az előttünk fekvő várbástyára mutatott.

«Látjátok e falakat? A czár ellenségének első kapui ezek, melyeken keresztül annak birodalmába jutni. A czár tinektek adja a dicsőség legelső koszorúit. E sánczok ellen ti fogtok menni legelébb s holnap neveitek, mint diadalmas hősöké leendnek felirva, kiknek zászlójára az ország legelső asszonya fogja feltűzni a szentelt szalagot. Éljen a czár!»

Mi utána kiáltottuk: «mindörökké!» és azt az örömet leirni nem lehet.

Akkor nagy dobszó és ünnepélyes zene mellett kiállítottak bennünket valamennyi ezred elé, a legelsőknél is elébb, ott volt felállítva egy oltár, az előtt tartotta a misét a moszkvai érsek és az megáldott bennünket s kiosztá közöttünk saját kezével az Úr vacsoráját.

Azután feltűzték zászlónkra az őrangyal, Szent György angyal képét és választottak saját magunk közül tizenkét zászlótartó legényt mellé, hogy ha az egyik elesik, a másik vegye azt fel.

Akkor pedig kiszólítottak közülünk minden idegen ezredbeli tisztet, a káplároktól kezdve az őrnagyokig és mindazoknak a helyeiket saját magunk embereiből töltötték be; egyszerre lettek társaink kapitányok és őrnagyok. Az én Pálom is őrnagy lett, mert okos, tanult fiu volt és tudott lenni. Én csak közkatona maradtam, mert nem tudok olvasni, sem parancsolni, csak engedelmeskedni.

És akkor azt mondák: előre!

Mi egy tömegben neki indultunk a mutatott várfalnak csendesen, ünnepélyes hallgatással. Egy sem volt közülünk, a ki hátramaradt volna. Bátran haladtunk előre mindnyájan.

A várfalakról sötéten tátongtak le reánk az ágyúk, mintha bámulnának rajta s nem tudnák, hogy mit szóljanak hozzánk?

Egész odáig haladtunk már, a hol a sánczok két kiálló szögletet képeznek és csodálkoztunk rajta, hogy még egy lövés sem történt ellenünk.

Ekkor egy vörös bástyatoronyból egy fénylő röppentyűt bocsátottak fel a magasba és a mint az szétpattant, azon pillanatban jobbról, balról és szemközt megdördültek a vár ágyúi s mint mikor a forgószél a szénarend közé vág, úgy csapott egyszerre három oldalról közénk a kartács és öreg golyó.

A legelső lövésnél egy huszonnégy fontos teke tíz társamat, a ki velem egy sorban állt, elsodorta, s engemet odatemetett valamennyi véres hullái alá, a honnan nem tudtam kimozdulni, mert nekem meg egy granátforgács vállamat tépte szét, most is itt a helye.

De azért láttam az egész jelenetet. Egyik lövés a másikat érte; a mindenünnen nekünk szegzett ágyú tekéi eleinte sűrű porfelleget vertek az egész térségen, melyből csak a zászlóink lobogóját láttam elétünni. Tizenkétszer lebukott a zászló és tizenháromszor felemelkedett újra. Mikor tizenharmadszor felállt, százszor lőttek reá, lobogóját úgy összetépték a golyók, mint foszlányt, de mégsem esett az le.

Azután lassankint eltisztult a porfelleg, a föld nem adott több port a vér miatt, az ágyúk is elhallgattak és a mint akkor körülnéztem, ott feküdt a téren az egész oráni ezred, abban a szép rendben, a melyben kiindult; mint mikor a szépen nőtt erdőt levágják; egyik fa jobbra, a másik balra, de egyik sem messze a másiktól. Itt-amott még vonaglott egy haldokló teteme, a legtöbb olyan szépen meg volt halva, hogy meg sem mozdult; egy-egy elszakított kar, egy-egy legördült fő hevert ottan mellettem, a mi nem tudom honnan jöhetett oda? Előttem is ott feküdt egy társam, a kit vállban szakított ketté a golyó. Ki tudja, melyik volt?

Hanem a zászló ott állt a csatarend közepében most is és a jobbra-balra eldűlt zászlótartók között ott ült a földön egy vitéz, a ki azt kezében tartá.

A por és vér, mit a golyók felhánytak rá, csaknem ismeretlenné tevék arczát, de én mégis megismertem őt. Az én Pálom volt az, ki a zászlót tartá kezében oly egyedül a halottak között.

Én nem birván hozzá vánszorogni, csak messziről kiáltottam felé:

– Te vagy az, Pál? Kedves Pálom?

Pál visszatekinte s a mint meglátott, meglobogtatá félkezével a zászlót s hősi lélekkel kiálta:

– Éljen a czár!

Azon pillanatban két golyó búgott el feje fölött. Utánok sem nézett.

– Pál, kedves Pálom, meg vagy-e sebesülve? kérdezém tőle.

– Azt hiszem, hogy meg, viszonza ő; egy nagy golyó elsodorta alólam mind a két lábamat s most félczombig vagyok a homokban, a hogy leestem.

Csodálkoztam rajta nagyon, hisz őt édes anyja szent kenettel füröszté, hogy fegyver ne ártson neki, ő pedig csak egyre lobogtatá a zászlót.

Én azután hátra felé néztem, ha nem jön-e segítségünkre a tábor többi része és láttam, hogy az ezredek mind szépen visszatértek táborhelyeikre s felénk egy sem közeledik. Bizonyosan nagyon jól volt az úgy. A közkatona ne birálja a vezérek tettét.

A mi feleink mind takarodót fúttak; de a törökök nem mertek lejönni sánczaikból, hanem a mint ott látták a földön ülni az én Pálomat, zászlóval kezében, elkezdtek reá czélba lövöldözni puskákkal.

Az én Pálom pedig csak ott ült és hallgatta az apró golyók füttyeit és mindenikről megmondta nekem, honnan jött, merre ment.