Part 13

A jámbor kereskedő nem állhatta meg, hogy szomoruan fejet ne csóváljon e látványra.

Valahányszor egy új romlást fedezett föl, mindannyiszor nagy hangosan felsóhajta:

– Mekkora nagy bolond voltam én, hogy esztendő előtt el nem adtam ezt a kertet a basának kétszázezer piaszterért; no odadnám most kétezerért is.

Mert megnyugodott ugyan abban, hogy szenvedett kárai meg lesznek térítve, de lehet-e megfizetni pénzzel egy szép gyümölcsfát s a világ leghatalmasabb urai képesek-e hat nap alatt újjá teremteni egy elpusztult kertet?

Csak legalább annyi előrelátása lett volna, hogy mikor jó áron kérte a török, oda engedte volna neki.

Nem is késett legtitkosabb tudósításai végébe is rendesen odaszúrni, miket az ostromló vezéreknek megbizott kémei által küldött, hogy adjanak parancsot katonáinak, hogy az ő kertjétől maradjanak távol, mert ott mérges bogyókat termő növények vannak, még meghal tőlük valaki. Bizony szárastul, gyökerestül megették azokat a mérges gyümölcsű növényeket.

Azonban ha az orosz uraknak voltak kémeik a várban, Mussza basának is voltak azok az ostromló seregben, s körülbelől ő is tudott annyit az oroszokról, a mennyit azok ő róla.

Hosszú idő óta vítta már a várat megfeszült erővel az orosz; elszántan, vitézül állt ellent a muzulmán, s bár fogyott ereje, nem még bátorsága s tetszett neki az a büszke egy gondolat, hogy a hol most ő áll, az jelenleg a világ közepe, mely körül a föld minden népeinek figyelme öszpontosul. Micsoda üstökös fogja hát e szilárd tengelyt kiütni helyéből?

Egy napon megtudá kémeitől Mussza basa, hogy a jövő éjszakára általános ostrom fog a vár minden oldalára intéztetni; az orosz seregek felvették az utolsó szentségeket, s fel vannak buzdítva, hogy meghalnak Szilisztria alatt, vagy kitűzik zászlóikat Szilisztria falaira.

Omer basa a megmentő sereggel távol időzött, segítségére várni már késő volt.

A várparancsnok összehivatá délután főtisztjeit; nem szólt nekik e titokról semmit.

Kávés csészéket és csibukokat hozatott számukra s vendégeit még egyszer megvendégelé magánál. Valószinűleg ez az utolsó csésze kávé és utolsó pipa dohány leendett, a mit ő bajtársainak osztogat.

A tisztek vigan beszélgettek egymás között, miként máskor, a basa maga számot látszott vetni életével, mert hallgatag és komor volt.

A legnagyobb vidámság közepett belép hozzá a görög, ki szinte előre tudta már, a mik az éjjel történni fognak, s csak azért jött, hogy kiszemelje, milyen kedélyállapotban van az előkészületre a vezér?

A mint azonban őt belépni látta a basa, egyszerre jó kedvüen felkelt helyéről, leültette maga mellé, csészét, csibukot adatott kezébe s elkezdett vele vigan enyelegni, mint a kinek valami titkos öröme van.

– Nem adnád-e el most a kertedet ott a szigeten? – kérdé tőle s szinte ragyogtak a szemei jó kedvében.

– Elhiszem, hogy el, csak most kérné valaki.

– Kezet reá, én megveszem most.

A görög zavarba jött.

– Hogy gondolod uram megvenni?

– A hogy legutóbb kértem: kétszáz ezer piaszterért; kifizetem rögtön az árát.

– De hiszen uram ott most az ostromlók ágyutelepei vannak, s az egész kert jobban tele van oroszszal, mint tulipán- és jáczinthagymával.

– Ne legyen neked arra gondod. Csak te arra felelj, adod-e a kertedet a mondott árért, vagy nem?

– De te tréfálsz, uram.

A basa iróasztalához lépett s kivette az erszényekbe kötött arany pénzt.

– Ha beleegyezel az alkuba, vidd az árát.

A görög csudálatos gondolatokat kezdett kapni. A basa oly jó kedvvel, oly mohón, oly biztossággal kivánja a vételt, mint a ki dolgában nem kételkedik. Bizonyosan Omér basa és a szövetségesek megindultak már, hogy a várat felszabadítsák, az orosz sereget elűzzék: különben hogy alkudnék ő azon kertre, melyen most a legközelebbi tűztelepek vannak felállítva.

Másnap reggelig kért megfontolási időt.

– Nem, barátom, sürgeté a parancsnok, ma adj választ; adod, vagy nem adod? Holnapig nem várhatok.

Bizonyosan az éjjel meg fog még érkezni Omér, gondolá magában Spatár; a basa olyan ügyetlen ember, hogy egészen elárulja magát. Látszik az arczán, hogy nem tudja örömét tartóztatni.

Ez nagy szeget ütött fejébe. A basa csaknem rákötötte a pénzt. A kereskedő elvégre is jónak látta azt elfogadni, hanem még abban az órában sietett tudósítani az ostromlókat, hogy vigyázzanak jól magukra, Sophia felől veszély közelg; a basa nagy biztosságnak örül, s annyira bizik magához, hogy azt a kertet kétszáz ezer piaszteren vásárolta meg, a melyen most a legelső ostromlöveg áll.

Az ostromlók magok is nevezetesnek találták e körülményt s jónak találták a Sophiától vezető úton egy erős kémlő sereget felállítani, s minden intézkedést a bekövetkezendő ostromra úgy alakítani át, hogy a működés egy hátulról jövő roham ellen is biztosítva legyen. Mind ez pedig nagy változást idézett elő az egész ostromtervezetben s sok erőt elvont a rohamra szánt tömegekből, s megosztá a figyelmet.

Benn a várban ez alatt, mint a futótűz, terjedt el egyszerre a hír, hogy Mussza basa megvette drága pénzen Spatár kertjét, ott a szigetben, a hol most az ellenség tűztelepei állanak. Oly sürgetőleg vette meg, hogy még csak reggelig való gondolkozás időt sem engedett neki. Közel van a szabadság! Mindenki arra gondolt, hogy a legközelebbi hajnal a felmentést hozza magával. Az ostromlottak új bizalomra bátorodtak, új erő szállt karjaikba, sziveikbe új remény. Közel van a szabadulás!

A gazdagabb törököknek egyszerre kedvük támadt Mussza basa szomszédjaivá lenni: Spatár kertje mellett számos üres telek volt még, miket szegény gazdáik, holmi kukoricza termesztő bolgár kapások, bizony olcsó árért odaadtak volna tegnap, most ezeket ötével hatával rohanták meg az előkelő urak, s egymásra kezdték árverezni földeiket. Az emberek eleinte meg voltak lepetve, később azonban felnyiltak szemeik, s a kinek legtöbb sáncztúrás volt a földén, az tartotta a magáét legdrágábbra. Az egész kis sziget dobra volt ütve; minden láncznyomnyit mesés áron vásároltak meg; valódi káprázatos börzejáték történt a földekkel; egy egy ellenséges batteria helyét ezer piaszterrel fizették a tűzbejött vásárlók, s a hol az oroszok temetőt rögtönöztek, az épen megvehetetlen volt.

A várban levő kémek, az orosz rokonszenvesek, elbámultak e dolgokra s nem késtek barátaikat mind ezekről tudósítani; az oroszok között is elterjedt lassankint a hír, hogy azt a földet, a melyen ők mostan állnak, a hol ágyúik bömbölnek, a hol halottaik feküsznek, odabenn az ostromlott várban csoda áron árverezik! A babonás előérzet, a gonosz jóshatály erőt kezdett venni minden sziven. Minő gonosz omen ez! Megvenni az ellenség táborhelyét! Dobra ütni a csatatért csata kezdete előtt és diribről darabra eladni azt közkatonák, tisztek között, mintha szegődésük volna a sorssal, hogy övék legyen a győzelem!

Ez a csüggesztő gondolat mind jobban lehangolá a támadók erélyét s a gondfeledtető italok homályán keresztül is hallani vélte a harczos, mint kiáltja az ellenség: «Ki ád többet érte?» s hogyan reszket a föld alatta e szóra?

Talán nem is a föld reszketett, hanem csak a szív?

A végső elhatározó roham még azon éjjel megkezdetett. A mily magas elszántsággal vívott a várat védő sereg, oly mély csüggetegség feküdt az ostromlók karjain; amazokat a biztos győzelem lelkesíté, ezeket a hittelen kétkedés lankasztá el. Úgy harczolt mind a két fél, mintha túlnan csakugyan egy felmentő hadsereg állna mögöttük, mely akkor fog lecsapni közéjük, midőn leghevesebb leend a viadal.

A végső roham az ostromlók visszaverésével végződött, a diadalittas törökök egész sánczaikig üldözték elleneiket. Az orosz csak félkézzel harczolt ebben az ütközetben, a másik kezét elzsibbasztotta valami.

És azután elkezdte odahagyogatni a vár körül felhányt sánczait s lassankint visszavonult a folyamon, magával vivén ezernyi sebesülteit, rongált ágyúit és elfojtott boszúját.

Utolsó volt a kis sziget, melyről eltakarodék; az ott hagyott sánczok és sírhalmok mind olyan emlékek, miket az ostromló emelt ellenei dicsőségének.

Az elárverezett föld csakugyan tulajdonosai birtokába jutott; de gondjuk volt az eltávozóknak, hogy legalább Spatár kertjét elrombolják, gyümölcsfáit, szőlőtőit kiirtsák, kastélyát, tenyészházát tőből kihányják. Ne legyen azokban öröme az új gazdának.

Ne gyönyörködjék Mussza basa ravaszul megvásárolt paradicsomában.

Fölösleges gondosság!

Mussza basa különb paradicsom árnyéka alatt jár azóta.

Ama dicsteljes viadalban, a győzelem közepett, egy Allahtól rendelt golyó elhozá neki az izenetet, hogy térjen meg azon hazába, a hol hőstettei jutalma vár reá.

Olyan gyorsan repülte át a föld és ég közötti tért, a milyen gyorsan csak egy kilőtt golyó repülhet. Ott a heves harcz bevégeztén esett el.

És bizonyára minden föld jó föld ő neki most már, nem is válogat benne többé, nem is kiván belőle sokat.

A VESZÉLYES SAKKJÁTÉK.

Ahmanzádé Mehemed, a tuniszi segédcsapat szerdárja, messze földön ismeretes volt azon szigorú fegyelemtartásról, melylyel katonái felett uralgott.

– Ne az ellenségtől félj, hanem tőlem! ez volt mondása az újonczhoz, a kit csapatjába soroztak; és bizonyára az ő katonái mindig is jó vitézek voltak, mert a csatában nem ismerték a félelmet, de parancsnokuk előtt reszkettek.

Legelső hadjáratuk, melyre Törökországban alkalmazva lőnek, Albaniában a felkelő görögök ellen történt, a hol Mehemed csapatjai kitünő szolgálatokat tettek.

Egy izben az történt, hogy Mehemed nyolcz puskás lovast rendelt ki az artai öt kút elé, a honnan éjszaka szoktak leginkább előtörni a görögök, rájuk parancsolva, hogy minden azon menőt feltartóztassanak és még csak a szemeiket se hunyják le, sem pedig lábaikat a kengyelből ki ne vegyék.

A lovagok úgy cselekvének, mint mondva volt. Éjfél felé egy szekér akart előttük elosonni, azt feltartóztatták. A kocsis, ki az ökröket hajtá, elszaladt s a szekerét ott hagyta.

A szekéren volt egy hordó. Hogy pedig abban a hordóban mi van? azt meg lehetett tudni, a nélkül, hogy az ember a lábát kivegye a kengyelből, vagy a szemeit lehunyja, mert csak a dugaszt kellett kiütni, hogy a jó borszesz-illat felüsse az ember orrát.

Valóban jó borszesz lehetett; fügéből és aszalt szőlőből volt főzve. Ezek a gyaurok tudják, hogy mi a jó?

Az pedig nem volt a lovagoknak megtiltva, hogy ha borszeszt fognak el, abból ihassanak, azután nem is ittak ők abból sokat, csak épen egy hoszú nádszálat dugtak bele, azon keresztül szopogatták az édes, mulattató nedvet. Már pedig hogy árthatna az meg, a mit az ember egy vékony nádszálon keresztül szivogat? az nem is nevezhető ivásnak.

Nem hiába mondja azonban a próféta, hogy a borszesz olyan gonosz ital, melybe a sátán bele öltötte nyelvét; mert ez ital minden rosszra rábeszéli az embert.

Eleinte csak arra beszélte rá a lovagokat, hogy minek ülnének ők a lovon, a kemény nyeregben, mikor odalenn olyan szép puha a pázsit? hisz ha leheverednek is egy kissé, nem tudja azt meg senki: a lovakat megköthetik a szekérhez és a lovak nem beszélik ki a titkot.

Mikor pedig a földön feküdtek, akkor arról világosítá fel őket a pokolszülte ital, hogy minek virrasztanának ők mind a nyolczan, mikor négyen is őrt állhatnak addig, míg a másik négy átengedi magát a minden földi jónál kedvesebb álomnak?

A fennhagyott négy megint sokallta bevárni az időt, míg rájok kerül a sor, s azt az időt úgy osztá fel, hogy kettő lefeküdjék, kettő meg vigyázzon addig.

Maruf és Sefer volt az ébrenmaradó.

– Tudod-e mit, Maruf? szólt Sefer társához untában. Két ember csak azt a szolgálatot teszi, a mit egy. Kettőnk közül akármelyikünk elég őrt állani. Nincs-e igazam?

Maruf helyeselte az állítást.

– Hátha leülnénk sakkot játszani. A melyikünk elveszti a játékot, az maradjon ébren, a nyertes alhasson.

Maruf elismeré, hogy az jó gondolat.

A két beduin elsimítá maga előtt a földet, dárda hegyével négyszöget húzott rajta, azt felosztá hatvannégy koczkára, azután játszó alakzatokat rögtönzött erdei gyümölcsből: vadkörtét királynak, vadalmát királynénak, bástyákat makkokból, kecskerágó bogyó volt a paripa, sombogyók a futók s apró gubacskák a parasztok.

Azzal leültek játszani és sakkoztak gyönyörüségesen az őrtűz világa mellett.

Sefer eleinte előnyben volt, hanem azután úgy erőt vett rajta a kábító ital, hogy az alakokat sem ismerte meg, elvesztette a királynéját, s közel volt hozzá, hogy egypár húzással mattot kapjon.

– Te Sefer, szólt Maruf, midőn látta, hogy kétségtelenül megnyeri a játékot, te nagyon el vagy gyalázva.

– Igazad van, olyan álmos vagyok, mint a tenger szélcsendben.

– Pedig el fogod veszteni a játékot.

– Azt látom.

– No hát eredj, feküdjél le Allah hirével, majd én virrasztok helyetted.

Sefer megszorítá pajtása kezét e szives önfeláldozásért, valamit gondolt is neki mondani, hanem azt már csak álmában mondta, mert a mint ledűlt, úgy elaludt.

Maruf pedig nyitva tartá mind a két szemét és úgy vigyázott alvó társai felett, puskájára támaszkodva.

Az a pokol tüzén született ital azonban lassankint azt kezdte sugdosni fülébe:

«Miért nem ülsz le? de bolond vagy, hogy lábaidat fárasztod, mintha ülve nem láthatnál épen úgy.»

Mikor azután leült, akkor meg arra biztatta: «mit fárasztod mind a két szemedet, hisz ha az egyiket behunyod, a másikkal annyit látsz, mint mind a kettővel.»

És azután lassankint a másik szemét is lefogta. Maruf azzal biztatta magát, hogy ha szemeit lezárta is, de fülei azért jól hallanak; meghallja, ha baj közelít.

És azután azzal az erős szándékkal, hogy elaludni épen nem fog, szépen elszunnyadt ő is, mint a többi.

Ekkor előjöttek lesből a görög portyázók, eloldották a szekéroldalhoz kötött lovakat s bizonyára mind megölhették volna a törököket, ha Maruf lova veszedelmet érző félelmében el nem nyeríti magát hangosan.

Első volt Maruf, a ki felugrott, utána a többiek is; rögtön fegyverre kaptak, rögtön kijózanult valamennyi, álom és mámor kiment a szemekből. Rohantak az orzókra.

Mit használt? Azok lovon ültek, az ő tulajdon paripáikon s csak kaczagták az utánuk futókat.

Csupán Maruf lova nem engedett a rajta ülő görögnek, elkezdett hánykódni alatta, s addig rúgott, ágaskodott, míg levetette hátáról, egyet rúgott rajta s ott hagyta elterülve a földön, s azután visszafutott gazdájához. A többi üthette az eltávozottnak nyomát bottal.

Tehát nyolcz embernek nem maradt több csak egy lova.

Mit mond majd ehez Mehemed?

A beduinok sajnálták ifju életüket, miknek a vezér bizonyára nem fog kegyelmezni, de még inkább szép paripáikat, miket a görög orozva elrabolt. Mit ér az ember már most paripa nélkül?

Nagy búsan és elcsüggedten mentek vissza a dandárhoz s Ahmanzáde elé érve, elmondák neki egész őszintén az esetet, hogy szegték meg parancsolatját, hogy aludtak el a tűzitaltól, hogy játszott a két utolsó őr sakkot egymással, s hogy vesztették el lovaikat.

Ahmanzáde nem szokott haragos arczot mutatni, midőn itéletet mondott. Az ő örökké nyugodt képéről senki sem olvashatá életét, vagy halálát.

– Minthogy nyolcz emberre csak egy ló maradt, azt átlátjátok, hogy hét ember közületek felesleges. Mert azt még nem olvastam, sem az alkoránban, sem az azoráthban, hogy nyolcz ember ülhetne egy lovon. Minthogy tehát olyan hires sakkjátszók vagytok, ime üljetek össze egymással és ám lássátok, hogy melyitek legyen azon egy, a ki a megmaradt paripán fog ülni? A többire várnak a halál angyalai.

Azzal előhozatott négy sakktáblát Ahmanzáde, a miket a keleti urak minden útjokban magukkal hordanak, s a sátorok elé helyeztetve mind a négyet, oda ülteté a négy beduint játszani.

Tizenkét jó lövész állt a háttérben, hosszú tág öblű puskákkal, a kik veszteni fognak, azokat rögtön főbe lövendők.

Egy-egy hamar megadta magát ügyesebb ellenfelének, másikat elméssé tette a kétségbeesés, s akkor fogta el ügyesebb ellenét, midőn az nyertesnek képzelte magát. A vesztest rögtön félrevitték s egy roppanás tudatá a többiekkel, hogy ennek már vége van.

Az első játékkör bevégződött; négy elhullt, négy győztes megmaradt.

Most a győzteseket ülteték újra szembe.

Új remény, új remegés. Az életért küzdő ész feszült figyelme kettős viadalban. Csak egy hibás lépés, csak egy elnézett botlás és azután felordíthat a hibázó. Ez halála volt. Kettő ismét elesett. Hátravitték, főbe lőtték.

Csak kettő maradt egymásnak.

Maruf és Sefer.

Épen úgy, mint az imént künn az őrtűz mellett. A két legjobb, legszenvedélyesebb sakkjátékos.

Egynek a kettő közül ez lesz az utolsó partieja.

Mind a ketten mély figyelemmel fognak a játékhoz, homlokaikat tenyereikbe fektetve, feszült gonddal, messzeható számítással teszik lépéseiket, tétovázás, elhamarkodás nélkül.

Sokáig nem bir egyik is előnyt nyerni a másik felett, minden nyereség megfelelő áldozatba kerül; a körülállók néha-néha helyeslőleg bólintnak fejeikkel, midőn valami meglepő jó húzás történt.

Lassankint megüresül a sakktábla tere, a főalakok jobbra-balra leszórattak; a játék világosulni kezd; még egypár húzás – Sefer elvesztette a második tornyát, Maruf nagy előnyben van, egy toronynyal erősebb ellenfelénél. Ez sokat tesz. Mindenki azt hiszi, hogy lehetetlen meg nem nyernie a játékot.

Egyszerre elkezd Maruf homloka izzadni, arczán verejtékcseppek gördülnek alá, egész tekintetét halálfélelem fogja el.

Most vette észre, hogy ellenfelének minden hátránya mellett egy oly húzása van, melyet ha az észrevesz, megnyerte a játékot.

Ha Sefer feláldozza királynéját Maruf tornyáért, akkor futójával rögtön mattot adhat királyának.

Vajjon észre fogja-e venni ezt a húzást? Ez az élet vagy a halál.

Sefer nagyon sokáig néz a sakktáblára; szeme járásából kivehetni, hogy észrevette a szerencsés húzást. De még nem nyúl a sakkbábhoz, még gondolkozik valamin.

– Te Maruf, szól egyszer ellenfeléhez, hány gyermeked van oda haza?

– Négy, felel ez remegő ajakkal.

– Az ötödikkel most várandós a feleséged?

– Igaz.

– Jó asszony a feleséged, ugy-e?

– És hűséges, viszonz Maruf sóhajtva.

Sefer megtörli arczát és valamit mormog fogai között, mintha magában imádkoznék.

Azután egy medencze vizet kér, azt előhozzák neki; abban megmossa arczát és szemeit, jobb és balkezét; jobbra és balra meghajtja magát. A két őrangyal áll olyankor az imádkozó mellett láthatatlan képben.

– Te a mult éjjel elengedted veszteségemet, hogy aludni engedj, szólt újra Marufhoz.

Maruf csak fejével int.

– Te jó pajtásom voltál Maruf mindig.

Az lecsüggeszti búsan a fejét.

Sefer kinyújtja kezét a sakk-bábok után és – nem a királynéval mozdul, hanem a futóval.

– Sakk-matt! hangzik egyszerre körüle. Minden ember, a ki ott állt, sietett azt kiáltani. Maruf győzött. Sefer vesztett.

Sefer nyugodtan kelt föl helyéről, megszorítá még egyszer mozdulatlan társa kezét s inte a háta mögött álló fegyvereseknek, hogy készen van.

Két percz után egy dördülés bizonyítá, hogy a játék be van végezve.

Sefer is főbe lövetett.

Maruf csak ott maradt ülve a lejátszott sakkjáték előtt.

És meredt szemekkel bámult maga elé s tétova kezeivel újra felrakta a sakk-bábokat a koczkatáblára, de úgy, mint a ki soha sem látta azokat felállítva, tiszteket és parasztokat egymással összevissza; fehéret a fekete mellé.

– Fölkelhetsz! kiálta rá Ahmanzáde; ülj lovadra. Te megéltél.

De az ember csak ott maradt s bámult maga elé egyre.

És esztelen húzásokat tett előre hátra a bábokkal, és nevetve nézegette azokat. Milyen furcsák! egyiknek turbánja van, másiknak lófeje.

– Emeljétek fel! parancsolá Mehemed.

Két csatár lábra állította az embert, de az csak bámult maga elé, vérfagyasztó mosolygással: ég, föld és emberek ismeretlen dolgok voltak előtte; öntudatlanul tekinte szét és a mit beszélt, az nem volt emberi nyelven mondva.

Az utolsó sakkhúzás alatt megtébolyodott.

ÁLMA.

Ez a szó «álma» a legkülönbözőbb nemzetek nyelvében feltalálható s mindenikben valami kedveset, valami szépet jelent.

A latin legkegyesebb istennőit ruházta fel e melléknévvel, az arab nyelvben «álma» azt az égi kört jelenti, melyet a nap felkeltétől lenyugtáig leir, a német hegylakó a havas csúcsait híja e néven, a török jó nyereséget ért alatta, a magyarnak is kedves eszme a lélek boldog földi más világa: «álma»;… az angolnak is jelent ez valamit…

Az angolban azt jelenti Álma, hogy egy dicsőség teljes napon ellenség földén nyolczezer angol verekedett háromannyi ellenséggel – és győzött.

Beszélik, hogy ebben a csatában csodavitézséget tüntetett ki minden bajnok, beszélik, hogy igen sokan estek el dicső, hősi halállal. Ki győzne annyi hősnek szobrokat emelni?

Beszélik a többiek között, hogy a csata kezdetén két férfi állt egymás mellett, egy öreg alezredes és fia.

Az alezredes Indiákon végezte véres iskoláit, afghanok és birmanok elleni harczokban, a fiu, – szép husz éves gyermek volt, – most jött legelső vizsgálatát letenni.

Olyan nagyon szerették egymást, mintha még most is egy volna a gyümölcs a fájával. A jó, gondos anya azon bizalommal bocsátá el egyetlen gyermekét, hogy hiszen ott leend mellette édes atyja, az a régi hős, a ki már ismerős a golyókkal és szuronyokkal, a ki megvédi, ha kell, gyermekét.

Ritkán lehetett őket egymástól különválva látni, a hol az apa jelen volt, bizonyosan lehetett gyanítani, hogy a fiu is közel van; ha az egyik virrasztott, a másik ébren volt, éjjel, ha aludtak, egy köpönyeg volt takarójuk; egészen példabeszéddé vált egymáshozi szeretetük.

Az almai csatatéren is egymás mellett állottak, midőn elkezdődött a harcz, s midőn a fegyverropogás, a harczrobaj között egymásra tekinte a két bajnok, mindig azt látszott mondani: «nem vagy magad, én is itt vagyok.»

– Rohamra férfiak! hangzott a vezérszó s az angol hadtömeg, mint egyetlen gép veszedelmes karja egyszerre megindult a halálos ölelkezésre.

Az apa és fiu megszorítá egymás kezét; marokra a kardot, előre az arczot, úgy indultak a rohamra. A közvitézek gyönyörűséggel néztek reájok, hogy megy elől olyan bátran mind a kettő.

A támadókat egy egész pokol fogadja repülő szárnyatlan ördögökkel. Lám az ördög nem olyan, milyennek a régiek festették, hosszú farkkal, kecske lábbal, hegyes szarvval; egy gömbölyű, sima fekete alak az egész, kisebb és nagyobb, sem keze sem szárnya, sem hegyes szarvai; mégis úgy repül, úgy fut, úgy elvisz, úgy megöl.

A mint egy-egy búgó gömb elcsap a rohanók feje fölött, olyan önkénytelen elsápad az ember: ez a halál szele volt; a ki még nem hallott ilyet, a lélek is megborzad benne. De a vén katonák ismerősök már ezekkel a dongó bogarakkal, mik a halál éjszakájára előjőnek; némelyik füttyent, mikor a fül mellett elcsap, a másik még messziről tüszköl, mint valami tüzes paripa, van, a melyik rekedten zizeg, mielőtt czélba találna; de egyiket sem látni mikor jön. Mese beszéd az, hogy a golyót ki lehet kerülni: a golyó a sors!

Az öreg katona gyöngéd büszkeséggel néz fiára: vajjon remeg-e, vajjon elsápad-e? Hisz az a mértéke a jó katonának, ha elpirul, vagy elsápad az ágyuszóra.

Ez bizonyára elpirul. Arcza hős indulattól ég s az előre nyujtott kardnak még csak a hegye sem reszket. Apja fia!

Milyen derék katona lesz majdan belőle! Mennyi dicsőség vár reá, milyen fényes pálya áll előtte! Évek mulva hogy fogják nevét dicsőíteni! Azt mondandják: jobb volt apjánál!…

… Egy lövés a fiut úgy találta sziven egyszerre, hogy rögtön leroskad és meghal.

Még a legbátrabb, legkeményebb harczos is megdöbben, midőn e szép, bátor ifjut elesni látja maga előtt, midőn az hátra hajtja megtört fejét: arczán halálos sápadtság vonulva el hideg árnyékával és szemei elhomályosulva.

Óh az ember úgy szeretne megállni a harcz közepén, hogy őt megsirassa!

Mennyi szép remény, mennyi szeretet, mennyi büszkeség, és ime itt fekszik mind az letörve.

Az ősz apa, kinek karja felfogá a leroskadót, leereszté a véres hullát a földre, s azután megvillantá kardját.

– Előre fiuk, csak egy katonával kevesebb.

És rohant az ellenfél érczsorai közé és győzött és elesett; – és az egész nem került több időbe, mennyibe került nekem, hogy leirjam.

Azok a szuronydöfések bátor mellén tanusították, mily erőszakos kézzel zörgetett azon az érczkapun, melyen egyetlen fia előre eltávozott.

Csak egy katonával kevesebb!

– – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – –