Part 11

A kurd amazon Kara-Gűz pedig reggelenként megkapta a váltságul igért fejeket. Egy nagy, dohánynyal tömött zsákban szokta azokat elhozni, hogy kivülről ne lehessen látni mi van benne?

Az amazon meggyőződhetett felőle, hogy igaz pénzzel fizettetik, mind friss vágású fejek azok, nem sápadt halottak elorzott részei, a küzdelem és halálkín iszonyú kifejezéseivel arczaikon. A legveszélyesebb dugárú, a miért valaha átúsztatták a Dunát: a túlparton ha megkapnak, felakasztanak, az innensőn ha megkapnak, főbe lőnek.

Némely reggel egy-egy sebet is hozott magával Szaif; valami kósza golyó surolta testét: számba sem vette azt; egy hüvelyknyivel odább – és most ő aludnék ott a mezőn.

Nahálim reszketett miatta! Óh, harminczszor kitenni életét a legvakmerőbben a halálveszélynek; a pokol minden rémei közül hozni el a váltság díját, ez nagyobb szerelem, mint mennyit egy némber, ki kedveséért eladatta magát, megérdemelhet, ez nagyobb bünhödés, mint mennyit egy férfi, ki kedvesét eladta, megérdemelhet.

Egy éjszaka azonban a történt lövés után ott termett rögtön a lovas őrjárat, a rejtélyes lovag gyors paripán elvágtatott előlük s az előőrsöt ott hagyta – holtan. Egy nyíl volt mellén keresztül lőve. Tehát nyillal szokta orvlövéseit tenni s oly ügyesen, hogy czélját soha sem téveszté. Ez a mód nem ütött zajt soha s hogy titkát fel ne fedezzék, a nyilat mindig kiszakította a holt sebéből.

Ettől kezdve mindig megkettőztetve állíták ki az előőrsöket s meg volt nekik hagyva, hogy egyszerre csak egy lőjön a közeledőre, a másik készen tartsa fegyverét.

Néhány nap mulva szokatlanul fáradtan jött Kara-Gűz táborába Szaif: fején a turbán még mélyebbre volt húzva, hogy egy vágás bekötött helyét eltakarja.

– Két fejet hoztam egyszerre; szólt az amazonnak, kinyitva dohányos zsákját s oda állítva a vezérnő elé az üstökös fejeket. Párosával állítják ki most az előőrsöket oda át. Két lovassal találkoztam; külön nem akartak egymástól válni, meg kellett ölnöm mind a kettőt; – hanem az egyik kardjával megvágta fejemet, míg a másikkal harczoltam, hogy Allah kettőnek adjon egy lovat a más világon, a miért ketten rohantak egy emberre.

Nahálim könyezve borult Szaif vállára s megcsókolá annak miatta nyert sebét, azután odaborult Kara-Gűz lábaihoz s megcsókolá annak köntösét.

– Látod, mennyit tett miattam, könyörge a szerető leány, látod; milyen hős, mily bátor, ne engedd őt elveszni fogadása alatt, engedd el neki váltságom felét; engedj el csak tizet a harminczból;… csak ötöt;… csak kettőt…

Kara-Gűz egyre tagadólag bólintott fejével.

– Nem, egyet sem: a harmincz kerek szám, egynek sem szabad abból hiányozni. Én nem kértem tőle igaz gyöngyöt, a miért a tengerekbe kell leszállni, nem kértem tőle sárkánytollat, a miért a Kaf hegyre kellene barangolnia, hanem kértem tőle ellenség fejeit, melyet ezrével lát maga előtt egy parittya-vetésnyi távolban, csak érte kell menni és elhozni ingyen. A mi mondva van, az mondva van; kimondott szavát senki sem nyelheti vissza.

– Akkor én is fogok neki segíteni, monda a leány kipiruló arczczal. Ketten hamarább készen leszünk.

– Azt megengedem, szólt Kara-Gűz. A szeretők kezeit csókolták érte.

IX.

A két harczos táboron túl, az utolsó őrszemeknél van egy kis sziget a Dunában, partjai csupa ezüst levelű nyárfabokrokkal benőve, belsejét magas jegenyék sudárai koronázzák.

E kis sziget közelebb esik az oláh parthoz, mint a törökhöz; az oroszok gyakran bejárnak oda tűzi fát vágni, dereglyékkel; ügyes úszó egy huzamban oda és vissza úszhat öt percz alatt.

A sok regében gyönyörködő moldvánok azt beszélik, hogy ott azon a kis szigeten valaha egy tündér lakott, gyönyörű hófehér hableány, ki még most is feljár olykor a habokból, kiszáll a partra hosszú haját szárítani s énekel bűbájos dallamot; de nem jó azt meghallani emberi fülnek és szivnek, mert könnyen megrontja magát a csodás hableány miatt.

Igy beszélik azt a halászok a nádkunyhókban, hova olykor betértek a messzire elportyázó orosz kémjáratok.

– Bárcsak ilyenkor jönne elő az a hableány; mondogaták magukban a jó hadfiak. Az orosz fül és szív nem olyan túlságos érzékeny, hogy megromoljon szép leány éneke miatt.

A kivánság egyszer beteljesült. Két fiatal kozák lovagolt a sziget mentében végig az oláh parton, midőn téveteg ének hangjai üték meg füleiket. Megállíták lovaikat s figyelni kezdtek reá.

És ime az ezüst nyárfák sűrüjéből egy karcsú szép hölgy alak jő alá a partra, énekelve gondatlanul, mintha senkit sem sejtene magán kívül a világon.

A parton feküdt egy fiatal kidült jegenye, sudarával a víz fölé hajolva; a tündér, vagy leány, vagy akármi volt, végig lépdelt apró lábacskáival az ingatag fán; olyan könnyűnek látszott mint egy madár, a fa alig hajolt meg alatta; azután leült a fa sudárhegyére, a hogy csak a tündérek tudnak ülni s kis papucsait levetve, hófehér lábait alámeríté a vízbe.

A két kozák úr leszállt lovairól s megköté azokat egy fához.

A tünemény mindig gonoszabbul kezdé viselni magát; leoldá turbánja tekercsét fejéről, levette a kis piros föveget s hosszú fekete haja végig omlott hajladozó termetén, a víz szinét söpörve gazdag fürteivel.

Azután leoldá övét karcsu derekáról, kikapcsolá lenge öltönyét, azt felakasztá a fa magasabb ágára; csak egy könnyű patyolatlepel maradt észvesztő termetén.

A bűbájos nympha mosolyogva nézegeté saját kedves képmását a hab tükrében, mely visszamosolygott reá; úgy látszott, mintha egészen ővele volna elfoglalva, őhozzá énekelne, felé kaczérkodnék. És midőn a vízbe bocsátkozik is, mintha ezt a kedves képmást ölelné meg, mely vele együtt eltünik a víz alá, egész fejéig, egész ajkáig, hogy egymást megcsókolhatják s vele együtt kiemelkedik egyszerre, a mint a fördő nájász a hajló jegenye sudárral hintálja magát, gömbölyü válláig, karcsú derekáig, s egész termetével.

A lányka úgy kaczag magában e mulatságon.

A két kozák úr összeszólt a tulsó parton; jobb felől kerüljön az egyik, balról a másik, átússzanak a szigetre; ezt a tündért elfogni nem lenne utolsó préda.

A bokrok között lerakták fegyvereiket, nehéz felöltönyeiket s a vízbe bocsátkozva csendesen megkerülék e kaczagó tündért.

A két fő sebesen haladt a víz felett, mindig jobban közelítenek a leányhoz; egyszerre felsikolt az, a mint észreveszi őket, s elbocsátva a jegenye sudarát, eltűnik a víz alatt.

A két férfi még egy perczig halad a sziget felé, akkor az egyik egyszerre felkapja két kezét a víz fölé, a szájába tóduló víz elfojtja kiáltását s azután elmerül a víz alá. Néhány pillanat mulva a másik is elbukott.

Azután nem sokára ismét felmerül mind a két fő s úszik csendesen odább, csak arczczal felfelé fordítva, mint a holt emberek szoktak. Az örvénylő víz arra viszi őket, a merre folyása tartja.

A gonosz tündér már ott várja őket a parti sarkantyúnál, hová a víz minden holt terhét kiveté, s fehér újjai közt pengeti azt a vékony kis éles kést; – csak két döfés volt, nem esett benne csorba.

A váltságdíj száma ismét szaporodott kettővel.

X.

A váltságdíj harmincz nehéz számából csak három hiányzott már; a többit beszerezték – ők ketten.

Két babonás réme volt az orosz vitéznek: a tábort kerülgető kisértet s a Dunában fürdő tündér. Ez mind a kettő jó vitézek vérét szomjúhozta.

Csak három fej kellett még a sokhoz. Hisz ennyit ajándékba is adhattak volna az oroszok; ők meg sem érezték volna, két szerető szív pedig egymásé lehetett volna.

Ilyen össze nem férő két fogalom a harcz és a szerelem. Ez csöndes, nesztelen virányokban gyönyörködik, az véres, feldúlt mezőkben; ennek derült, felhőtlen ég kell, annak zivatar és csattogó menydörgés; ennek jelszava: «maradjunk együtt örökre», amazé «kettőnk közül egy itt marad».

Az oroszok főereje elhúzódott Besszarábiába. Azon közben parancs érkezett a szerdártól, hogy a török seregnek egy része menjen át Krimiába, más rész őrizze a bolgár partokat.

Kara-Gűz csapatja átküldetett a félszigetre; Szaif pedig Tulcsa alatt maradt az önkénytes csapatokkal.

Nem törődnek azzal a hadvezérek, hogy ilyenkor szerető sziveket választottak el egymástól.

Alma, Inkerman, mind szomorú hangzású nevek lehettek a Duna mellett tanyázó török vitézekre, mert azokkal dicsőség volt összekötve, de százszor szomorú lehetett Balaklaváé; a török seregek megfutottak ottan.

– Ha mi ott lehettünk volna! sóhajtának az itt maradottak olyankor.

Hát még a kit egy erősebb gyötrelem is kinzott, az elbúsult Szaif milyen keservesen nézhette a lassú nap járását, kelését, mely a sietők kedvéért nem akar egy nap kétszer feljönni az égre.

Mily türelmetlenül járt lovával végig a Dunaparton, a honnan messzeségig nem lehetett ellenséget látni. Hogy imádkozott prófétájához, hogy küldjön számára ellenséget, bár csak egyet, csak kettőt, akármilyent, csak hogy orosz legyen.

A próféta kegyes volt és küldött neki egyszerre hármat.

A mint éjszaka szokása szerint a partokon kalandozott, ime a sötétség oltalma alatt három lovas orosz vitéz evez át egy dereglyén, kik az innenső partokon egy kicsinyt körül akartak nézni valami elvinni való után.

Mint az éh-dühödt farkas, mely hetes koplalás után beszorul az erdőről a falu végekre s éhséges phantasiájában csak egy kecskedögéről álmodik és ime egyszerre előtte teremnek a gulyák hősei, a nagy erős bikák, egyszerre három; drága jó falat mind a három, de veszedelmes falat.

Az éhség csábító, a szám elijesztő; három egy ellenében.

Szaif ólálkodva követte a lovagokat, az éj sötétjében mindig hátuk mögött maradt, a kard kezére akasztva, mind két pisztolya markában.

Utjokat elvágta már a dereglyétől, a vad meg nem menekülhet vadászától többé; de hát a vadász megmenekül-e a vadtól?

Allah segíts, Allah segíts! mondogatá a lovag magában, halkan közelítve az előtte haladókhoz, s elszánva magát a halálra; – azok sokáig nem vették észre, egymás között beszélgetvén.

Egyszerre, mint az éhes fenevad rájuk rohant a szilaj lovag, kengyeleit paripája oldalaiba vágva; azok rögtön hátra fordultak, három karabin lőtt egymás után, a golyók ott fütyölték Szaif körül a halál csodálatos accordjait: furcsa énekes az a halál, tud fütyölni vékonyan, vastagon. Egy sem találta a lovagot.

Ekkor ő lőtt egyszerre mind a két kezével. Egyszerre két ellenére.

– Allah akhbár! ezek jó lövések voltak.

Két vitézzel jobbra balra tánczolt a paripa, egyik lefordult nem messze lováról, sarkantyújával kengyelvasába akadva, a másik előre bukott lova nyakára, kardját kiejtve kezéből, és úgy tett, mint a halottak tesznek.

Allah akhbár! csak egy van egy ellen, kard kard ellen, férfi férfi ellen.

A fekete éjszakában összecsap a két kard egymással. A küzdés nem látszik, csak az átkos ádáz kardcsattogás hangzik szerte; az aczéltól hányt szikrák oda világítanak néha a vívók arczaiba.

Jó vitézre akadt a török lovag. Hős, a ki ő hozzá méltó, a ki nem jajdul el, a midőn sebet kap, hanem visszaadja.

Egyik férfi sem adott hangot a viadalban. Némán fogadták a sebeket, miket a sötétben kaptak.

Egyik sem tudta, jól vágott-e? csak adta, a mit a másiknak szánt.

Olyan közel voltak már egymáshoz, hogy a kardnak nem lehetett hasznát venni, egyszerre izmos karjaikkal ragadták meg egymást.

A heves tusakodásban egyik a másikat lerántá a nyeregből, a két paripa horkolva állt félre, míg gazdáik ott fetrengtek egymással küzdve a porban.

Az orosz előrántotta csizmája szárából két élü kését, Szaif is hozzájutott görbe handzsárjához, s míg a két férfi balkezével ellenfele jobbját iparkodott a döféshez jutástól visszatartani, jobbjával azon törekedett, hogy ellenfelét a neki szegzett késsel halálosan szúrhassa meg.

Mindaketten egyenlő erejüek voltak, egyenlőn vitéz, egyenlőn ügyes mind a kettő. Hol az egyik, hol a másik került feljül, lábaikkal összecsimpajkózva, fejeikkel, derekaikkal egymás mellét feszítve, de fegyveres kezét nem birta egyik is a másikéból kiszabadítani.

A mint így erőfeszítve küzdöttek a földön, kölcsönösen kifárasztva egymást, az orosz vitéz megszólalt:

– Bajtárs! Te is jó vitéz vagy, én is az vagyok; mind a ketten jó katonák. Hagyjuk abba a versengést; bocsássuk el egymást lovagi szóra s menjünk jobbra balra, ki honnan ide jött.

Az orosz e perczben felyül volt és Szaif mellén feküdt, de Szaif összecsikorgatá fogait és azzal felelt neki, hogy mint a fenevad, vállába harapott ellenfelének.

Az elnyögte a fájdalmat s újra szólt ellenfeléhez:

– Egyikünk sem győzheti le a másikat, minek küzködünk itt tovább? Sebeinken át elvérzünk, mind a ketten elveszünk itt. Bocsássuk egymást. Te zsákmányt találsz eleget két bajtársamnál, legyen az a tied. Ha kell, még az én részemet is vidd magaddal; hagyjuk abba ezt a tusát. Legyen fegyver és paripa tiéd.

Ekkor Szaif visszaszólalt, hörgő, halálraszánt hangon:

– Nem kell nekem sem zsákmányod, sem fegyvered, sem lovaid; kell nekem egyedül a te fejed. Ez a te beszélő fejed. Vagy te vidd el az enyimet, vagy én viszem a tiedet! Mert nekem csak a fejed kell.

És ujra folyt a kétségbeesett dulakodás. Szaif hasztalan küzdött ellenfelét lehányni magáról; súlyosan feküdt az rajta, mint a boszorkány; a föld körül nedves és sáros volt már körülök a kifolyt vértől, egész tócsa, melyben keresztül-kasul hengerőztek; végre Szaif lassankint kimerülni látszott, balkeze nem birta már elég erősen visszatartani ellenfele jobbját, a veszedelmes kés hegye már az eleven testét érte, végre egészen aléltan terült el alatta, s karjai inaszakadtan hanyatlottak alá.

De azon pillanatban, hogy az orosz fegyvere oldalába furódott, hirtelen kiszakítá jobbját alóla s egy kanyarítással úgy leszelte fejét törzsökéről, hogy az messze elgördült onnan, csak a vonagló hulla maradt rajta, az oldalába ütött kést tartva kezében, mint a megölt darázs, mely a sebbe szakítá mérges fulánkját.

Szaif lehányta őt magáról; a kést kivonta sebéből, megmérte, meddig volt elevenjébe ütve. Gyermekség! Alig öt hüvelyk. Turbánjával hirtelen beköté a sebet; azután összeszedé a fejeket, a három utolsó főt, melylyel tartozott; felült nagy kínnal lovára, s még sötét éjjel bevánszorgott sátoráig.

Ott leemelteté magát szolgáival a lóról, s behítta magához megbizott lovászát és azt mondta neki:

– Fogj édes fiam Ali egy nagy olajos tömlőt, töltsd meg azt legfinomabb olajjal, tégy rózsa és nárdus levelet közé eleget, hogy jó illatja legyen. Ekkor emeld le lovamról azt a himzett erszényt, melyben vagyon három ispaháni dinnye, édes, zamatos és érett, s bocsásd bele a tömlőbe, pecsételd le azt ólommal erősen. Vedd turbánomból, a mi erszény ott van, fogadj magadnak egy hajót s vitorlázz át a tömlővel a tatár Krimbe, hol most gyaurok és igazhivők dicsően és dicstelenül verekesznek; keresd fel ott a derék amazon Kara-Gűzt, és add át neki e tömlőt. Mondjad, hogy én küldtem azt neki. Magam szakítám le az ajándékokat száraikról; derék, érett gyümölcs mind a három, kivált a harmadik, az legdrágább volt nekem. Mondjad, hogy üdvözlöm az asszonyt.

A lovász végrehajtá a parancsot, Szaif pedig ott feküdt az ágyon, s bágyadtan hajtá le halavány fejét karjára, miként ha mondaná: még itt is van számodra egy megérett gyümölcs, oh kegyetlen asszony!

XI.

Véres, eredménytelen volt a harcz.

Tízezeren hullottak el, a nélkül, hogy tudná valaki, miért harczoltak?

Nem azért siratják őket, hogy elestek, hanem azért, hogy hasztalanul estek el.

A föld virága voltak s a föld trágyája lett belőlük.

Az oktalan jégeső leverte őket.

Alkonyat felé érkezett meg Ali a szövetséges gyaurok táborába; reggeltől kezdve hallotta pedig a hajóról a dühödt ágyúzást, a mit a szárazon folytattak.

Rögtön sietett Kara-Gűzt felkeresni.

Az amazon épen akkor lovagolt vissza sátorába, midőn Ali megérkezett.

Csak az ő sátora állt, a többit körüle szétszaggatták a bombák, a szél játszott a karókon akadt rongyokkal.

– Nézd asszonyom, csapatod sátorai hogy szét vannak tépve, szólt Ali, a midőn üdvözlé a némbert.

– Nem lesz rájuk több szükségem, felelt a kurd leány.

– Talán jobb lakást nyertek vitézeid? kérdé Ali.

– Valóban, jobb lakást nyertek, felelt Kara-Gűz.

Ali átadta neki a Szaif által küldött dinnyéket az olajos tömlőben; Kara-Gűz bevitte azt sátorába s ott szótlanul nézegette a levágott főket, azután ismét kijött s azt kérdé Alitól:

– Urad nem mondta, hogy vidd vissza a kiváltott leányt?

– Maga jött volna, de azt hiszem, hogy fáradt volt; ezóta talán ki is pihente magát.

– Jer hát velem, monda Kara-Gűz, lovára ülve, melynek kantárját fogni még csak egy lovász sem volt jelen s kilovagolt Alival a csatatérre, melyről már akkor elfutott a harczi robaj, csak mint távoli zivatar engedve még láttatni egyes villanásait. A dulakodásban kifáradt tömegek mindenünnen tértek haza; a katonák egy-egy sebesültet vittek fegyvereikre fektetve.

A mint végig léptettek a mezőn, Kara-Gűz gyakran mutatott hol jobbról, hol balról, egy-egy elesett müzülmán holttestére.

– Nézd, ez is az enyim volt, még ma ez is élt.

Ali lassankint megszámlált kétszázat s mentül többet számlált, szíve annál nehezebb lett tőle.

Végre egy zöld halom aljában leszállt lováról az amazon s néhány lépésnyire vezetve még Alit, egy sűrű tamarisk bokrot szétválaszta maga előtt, s ott a szép zöld fű között ott feküdt Nahálim egyedül.

Szép fehér keblén az öltöny durva lándzsáktól összeszaggatva, szép hosszú selyem haja fennakadva a tövisekben, gyönge halvány arcza még most is rózsaszín, csak az ajk halovány, s a vékony szempillákon át, mint a hold a ködön kéklik keresztül a két halott szemcsillag; de az a fehér kéz, az a szép fehér kéz még most is erősen szorítja a kardot, azt a piros kardot!

Kara-Gűz lehajolt hozzá, betakarta keblét, megcsókolta arczát és monda Alinak:

– Ime itt van a leány.

S csak alig hallhatóan susogta utána:

– Ő volt az utolsó.

Azzal felemelték őt ketten Kara-Gűz lovára s visszavitték a táborba; az utolsó hősét Kara-Gűz csapatjának.

A többiek bizonyára mind jobb lakást nyertek.

Azon az éjszakán balzsammal és drága kenetekkel füröszté Kara-Gűz a szép odaliszk hulláját; másnap búcsút vett a vezérektől, elvégezte küldetését, a kiket elhozott, meghaltak mind, tartozásuk szerint a csatatéren; többre e világon nem kötelezték magukat. Az utolsó hulláját elviszi annak, a kié éltében vala.

Valóban az övé volt, mert lefizette az árát az utolsó pénzig.

Nem kellett aggódnia, hogy elvihesse, mert tél fagya volt: a holt odaliszk szép arcza, szép keze olyan volt mint a kő.

Midőn a Duna mellékén megérkezett Kara-Gűz Szaif lovászával, elkezdének tudakozódni a bátor ifju után. Egy vén mozlem katonát szólított meg Ali a mecset előtt, ki Szaifot szolgálta sokáig.

– Hol vár reánk uram Szaif?

A vén katona előbb megtörülte gyenge szemeit kaftánja ujjával, azután igaz törökhöz illő szóval felelt:

– Valóban, a hol ő vár reátok, oda mindnyájan elfogtok menni; nem is türelmetlen ott a várakozás, mert ráér mindenki az időtül.

És azután elvezette őket ki a cyprusfák erdeje alá, a hol azok a kis hosszúkás halmok vannak, a mik alatt olyan türelmes a várakozás s ott megmutatta nekik, hogy melyik cyprus és melyik turbános fejfa az, a melynek oltalmában a hős Szaif várakozik az utána következőkre.

A fejfára pedig ez volt irva:

«Dámeh Allah!

Itt fekszik Szaif, Oglanli fia, ellenségek réme, a ki meghalt, mert hős vala.»

Kara-Gűz felbontá a sírt, s a mint a kideszkázott boltban felültetve feküdt a hős, arczal keletnek fordítva, azt a másik hullát odafekteté melléje: elfértek mind a ketten a sírban, s a mint egymás mellé tették őket, úgy tetszett mind a három élőnek, mintha a két halott arcz elkezdene mosolyogni.

«Mash Allah!»

Ismét behantolák a sírt, visszaállíták a fejfát helyére; annak a tulsó oldalára pedig odavéseté Kara-Gűz:

«Itt fekszik Nahálim, ozmanok virága, gyaurok tövise, a ki meghalt mert szeretett…

Dámeh Allah.»…

A GYERKŐCZ.

– Képes-e ön kiszívni egy valódi portorico szivart, fiatal barátom? Merhetem önt egygyel megkinálni? Nem olyan szelid biz ez, mint a dajka teje s egy kicsit feleszi a szájat; de gyermekkoromban én is így próbáltam.

– Köszönöm a szivart; dohányfüstöt bámulni még nem tanultam; de a kilőtt pisztoly füstjébe nézni igen, s ha ezt ajánlják, azt elfogadom.

– Lelkemre! ez a fiu fogakkal jött a világra!…

– – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – –

Ez a rövid szóváltás a Szebasztopol előtti angol táborban történt, több szórakozás végett összegyűlt tiszt társaságában, kik egy szép novemberi nap délutánját arra használták, hogy a víárkokban felszedett hetes sarat kissé leverjék magukról, s megtudják, hogy milyen sebesen halad a világ hátrafelé, azalatt, míg ők nagy fáradsággal haladnak előre.

A megszólító egy élte javában levő katona volt, Egerton ezredes, hajdan sipoy vezér Kelet-Indiában, egy magas, roppant termetű férfi, a kinek csak azért kellett gyalog járni, mert ló nem termett alája; minden öltöny csaknem szétfeszül rajta, s vállai oly szélesek, mint Atlaszé, ki a világot hordja rajtuk. Kemény vonásai sötétek a naptól s vörösek a hidegtől, de még sötétebb és vörösebb azokon a dacz és büszkeség, mely minden mozdulatát bélyegzi, s könnyen kötekedő elbizottságnak is volna nevezhető.

Az pedig, a ki visszafelelt, egy fiatal, csaknem gyermekded katona, tiszti vállrózsával és kardbojttal, s a legszelídebb tej és rózsa arczczal, nyájas kék szemekkel; kinek még a nyakkendője is úgy áll, mintha édes anyja kötötte volna azt meg gyöngéd, gondoskodó kézzel; s mintha látná az ember ez arczon azt a gyöngéd csókot, a mely azt tetszik mondani: «gyermekem, életedre vigyázz; gyermekem, anyádra gondolj, gyermekem meg ne halj!»

Épen jókor jött a gyerkőcz! épen javában dühöngtek a régi próbált katonák, a viharban edzett vitézek, hogy kormányuk satnya ifjonczokat küldöz közéjük tiszt-társakul, kiknek egyéb érdemük sincs rangjaikra, mint a tiszti patens, melyet pénzen vettek, a midőn épen odavetődött ez ifju arcz, ki mint látszék, csak most érkezhetett, mert egyenruhája még egészen tiszta volt, és inggalléra fehér.

– Ez a kölyök tetszik nekem; szólt Egerton ezredes, midőn az ifjoncz kipirult arczczal odább ment. Meglássátok, nagyon hamar öreg ember lesz belőle.

– Hogy érted azt? kérdé tőle egy másik tiszt.

– Értem öreg ember alatt azt, a ki közel van a halálhoz. A ficzkó azok közül valónak látszik, a kik azért jönnek háborúba, hogy a legelső ostoba golyót, mely emberét keresi, elkapják.

– Ne féltsd tőle; vigasztalá egy hórihorgas irlandi tűzértiszt. Majd megszelídül, ha egy granátot hall a feje fölött elfütyölni, egy ilyen tüzes bibiczet, a mi a levegőben sipolva keresi a fészkét, a hova leszálljon, s ha egypár bombát hallott szétpattanni, visszakérezkedik nagyhamar édes anyjához.

– Annyi sem kell neki, vágott közbe egy utászszázados, kinek mindenféle szinű volt már a kabátja a soknemű sártól. Álljon ki csak egy éjszakát a futóárkokban, mint előőrsi tiszt; majd mikor térdig belefagy a sárba, s az ázott ruha crystallizálódik rajta, mintha czukorral volna kandirozva, tudom sírva emlegeti az öregtáti kandallóját.

– Már most képzeljen magának az ember egy ilyen gyereket az ütközetben, szólt egy sebhelyes lovas tiszt mind ezekhez; a hol ember-ember ellen kell küzdeni, a hol szuronydöféseket és kardcsapásokat osztogatnak, mi lesz ott egy ilyen tacskóból, a ki most szökött meg a tanár skutikája elől?

– De ki fogja meg szegényt, ha egy olyan zivatar kerekedik, mint a minapi volt? tréfálózék a tábor legvígabb vitéze, Brownie; szegény kis fiut elkapja a szél s a tengerbe viszi, ha meg nem kötteti magát valami ágyúhoz…

A tisztek még azután sokáig tréfálóztak egymás között a fiatal vitéz felett s mindnyájan abban egyeztek meg, hogy majd elvárják, meddig állja ki a sarat? Az első héten kétségtelenül benyujtja elbocsáttatását, vagy futárnak küldeti magát haza lord Raglan időjárási tudósításaival, vagy leghizelgőbb esetben, mint marodeur jut Balaklavába, a derék miss Nightinghale ápoló kezei közé.

* * *