Part 10

– Álljatok rendbe, mondának nekik a musír altisztjei. Nem volt az kivihető, még csak azt sem tették meg, hogy a lovasok külön váltak volna a gyalogoktól. Ez természetes. Jóbarátok, ismerősök szeretnek egymás mellett lenni, beszélgetni; arról pedig nem tehetnek, hogy az egyiknek van lova, a másiknak meg nincs.

Ekkor megjelent a musír egyedül az udvar felőli erkélyen s komoly, elhatározott hangon felszólítá őket:

– Akartok-e rendes csapattá alakulni s magatokat a tábori fegyelemnek alávetni?

– Mi azért jöttünk, hogy harczoljunk, nem hogy leczkét tanuljunk, musír, viszonza Khaleb Rizlán merészen s a többiek azt mondák, hogy «úgy van»!

Ekkor mást kérdezett tőlük a musír.

– Akartok-e visszatérni hazátokba és elhagyni ezt a földet békességgel?

– Ne mondd azt, musír! Mi azért jöttünk el, hogy harczoljunk, mig Mohamed hite veszélyben van; és a míg háború van, vissza nem térünk tűzhelyeinkhez.

A musír arcza egészen elsötétült, csaknem könyörgő hangon kérdé tőlük harmadszor, – utolszor:

– Akartok-e másutt harczolni? Albaniában a lázadó görögök ellen; avagy Anadoliban vitéz hadseregünk között? akartok-e helyőrségül maradni Szilisztriában vagy Rustsukban, vagy akármely dunaparti váradban?

– Mi egyedül veled és melletted akarunk harczolni és nem távozunk innen sehova.

A musír kivonta kendőjét öve mellől s egyet intett vele; azon pillanatban két belső kapuja megnyílt a kaszárnyának, s nyolcz ágyú egyszerre odalőtt kartácscsal az udvar közepére.

Azután ismét becsukódtak a kapuk.

Az udvar közepén csak egy nagy véres halom látszott, mely még vonaglott, mely még hörgött nehány perczig.

De valamennyi közül kilátszott még egy kéz, mely feltartá a harczrongyolta zászlót s kihallatszott egy kiáltás: «éljen a musír!»

A musír pedig szemeit törlé azzal a fehér kendővel.

– Szegény jó fiúk! – Csak olyan őrültek ne lettek volna.

A BAJADÉRE.

I.

Hová lesznek időjártával a hajdani szép költői képei a harczi világnak? Minden az egyformaság után törekszik, egész Európa fekete frakkban jár már és emeletes kalapot visel.

Hajdan lehetett miből alakokat festeni: ha megindult fényes török zultán spahijai, janicsárjai seregével; minden öltözet ragyogott a fényességtől, kiki viselte a pompás övet, melyet szép kedvese himzett számára otthon, turbánjába annyi gyöngyöt tekert, a mennyit akart, kócsagját, vagy paradicsommadarát lebegtette a kardcsapás szele; a délczeg paripák csojtárja a földet verte, s a hány kopja, annyiféle szalag lengett rajta. Szembejött reájok magyarok tábora, arany, ezüst czafrangos vitézek, kettős dolmányokban, skofiummal varrott, pillangókkal himzett bársony mentéik, farkasbőr, párduczbőr kaczagányaik csak úgy lobogtak a szélben, ha futtattak, mintha szárnyaik volnának, ezüst csillagokkal, aczélpikkelyekkel ékes pánczéljaik ragyogtak a napban, ezerféle nemes czimereiket a fényes pajzsokon ki győzte volna végig nézni?

Mostan más világ van. Megvarrják a százezer kurta dolmányt Stambulban mind egy formára, semmi paszománt sincs rajta, sem boglárok, drága kövek, fel kell azt ölteni a jámbor redifnek: illik-e rá vagy nem? senki sem kérdi azt tőle. Két ellentábor, két nagy kietlen erdő; az egyik pálmaerdő, a másik fenyőerdő, egyik fa nem különböző a másiktól. Tudomány lépett a költészet helyébe; mérnökök intézik a csaták sorsát, nem a hősök.

– – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – –

Mulatságos lehetett az idegen szemnek elnézni a mult években, hogy a midőn a fojtogatott Izlám egy kissé feljajdult, e rövid jajszóra minő minden alaku csoportok jöttek elé a próféta védelmére. Csodálatos ódon fegyverzetü, soha nem sejtett alakok, más világi öltözetekkel, kik mintha a keresztes háborúk óta el lettek volna téve, megbabonázva valami ezeregyéjszakai tündér által s valami kimondott bűvös szóra egyszerre felszabadulva az igézet alól, ismét előjönnének valahonnan a Vák-Vák sziget rejtélyes berkeiből, ugyanazon bárdokat és buzogányokat hozva magukkal, mik olyan jók voltak a frank lovagok nehéz vértezetét, sisakját összetörni.

Sok idő elmult azóta derék Paladinok!

A frankok nem viselnek többé pánczélt, a lőpor óriást és törpét egyenlővé tett.

Nem is azért vannak a frankok Sztambulban, hogy a szent sirt elvegyék tőletek, sőt inkább Sztambult jöttek megvédeni uj hatalmas ellenség ellen, kit még oroszlán szivű Richard idejében népnek sem tartottak.

A derült kedvü auvergnat nem állhatta meg, hogy szemökbe ne nevessen e furcsa hadaknak, melyek ha összetalálkoztak vele Sztambul temetőin, oly sötét arczokkal tekintének reá, mintha féltenék jövendő sirjaikat tőle.

Hát még mikor a hires amazon Kara-Gűz vezénylé lovas csapatját, a félig rongyos, félig aranyos kurdokat végig a Tsiragán palota előtt; ez a tisztes ránczos agg szűz, a milyenek otthon Frankhonban legfeljebb harisnyát kötnek, vagy fiatal unokahúgákat kisérgetnek dalidókba, hangversenyekbe; ez pedig űl a lovon és vezeti a szakállas férfiakat a csatába, az a hosszú dárda az oldala mellett csakugyan úgy néz ki, mintha egy szokatlanul nagy horgácsoló tűt hozott volna el magával. Olyan sokat lehetett nevetni rajta…

II.

– Ki vagy te? mi vagy te lengő, ingó liliomszál? Hol termesz te itt ezen a véres mezőn? Fehér virág – piros magból?

– Én vagyok a bajadére, felelt a lány a lovagnak s szemérmesen lesüté szemeit és bátran megcsörrenté oldalára kötött kardját. – Én vagyok a pusztai virág, a ki termett esőből és napsugárból s nem ismer atyát és anyát. Én vagyok az, ki ablakod alatt énekel, midőn első álmodból felébredsz; éneklek arról, a mi neked kedves: szerelemről és csatákról. Én vagyok az, a ki előtted tánczol a csengős nakarával, midőn mulatni vágyol, s parancsodra virágot köt homloka körül. Én vagyok az, a ki kávédat megfőzi, lovadat felkantározza, kardodat kifényesiti, golyót önt pisztolyaidba s fehér ruhádat kimossa. Én vagyok az, ki este ott alszik sátorod nyilatánál, lábaid előtt fekve, ki kezedet csókolja, és forró könyet ejt rá, ha felé nyújtod kegyesen. Én vagyok az, ki melletted űl gyors paripán, a midőn a csatába mégy, ki kardot forgat oldalad mellett, kettőzteti csapásaid, mintha négy kezed volna, s ki utjába áll a csapásnak, a mely teneked volt szánva, s ha meghal is, feléd sóhajt… Én vagyok a bajadére… Fogadj engemet magadhoz. Hű rabod leszek a sírig: mulattatlak, ha szomorkodol; én éhezem, hogy te elégült légy; én fáradok, hogy te pihenj; én virasztok, hogy te alhass. Ha van nőd, azt szolgálni fogom, ha van kedvesed, annak izenetet hordok tőled; ha nincs sem nőd, sem kedvesed, rabszolgálód leszek. Ha csókot adsz, mosolyt találsz arczomon utána; ha ütést adsz, akkor sem találsz mást, mint mosolyt. Fogadd el a bajadérét…

Az ifju bajnok megfogá a lányka kezét, bevezeté őt sátorába, leültette kerevetére maga mellé és igen örült, hogy ilyen szép fehér virág is terem ezen a véres mezőn.

III.

A kürtök riadása szól, a harcz ördögei beleszabadultak az élő népbe; ember és állat meg van részegülve, a paripa jobban óhajtja a harczot még, mint a rajta ülő lovag, s a kik legdühödtebbek a harczban, azok a lobogó szövétnekes golyók, a mik úgy süvöltenek az emberek közé; pedig az ő életük csak egy rövid karéj útja, a hol leesnek, ott szétszakadnak.

Hogyne zajongna hát az élő ember, kiben forró vér pezsg, midőn a kürtök kiáltását, a kardok csattogását hallja?

Amott a síkon, a kék folyam mellett folyik az ütközet; szép a dombtetőről nézni, egy-egy négyszögü tömeg hogy válik apródonként háromszöggé, felét az ellenfél golyói kaszálták le. Amott torló porfelleg közelít, csak a zászlóhegyek látszanak ki belőle, s a kardok élei. Egy lovas csapat rohan a megfelezett négyszög ellen.

Megy a vad roham előre, a paripák sörénye leng, szikrázik a patkó, szikráznak a szemek, a kard úgy süvölt a légben.

A támadó lovas csapattal szemben fényes sisakok hegyei ragyognak; a hármas szuronysor villogva mered a rohanók elé.

A jobb szárnyon ketten futnak versenyt a viharral, de nem sziveik gerjedelmével: a hős Szaif s a bűbájos szép Nahalim, a kardviselő bajadére. Egymásra néznek szüntelen és azt gondolják magukban: ugy-e együtt maradjunk mindig?

– Ha te harczolsz, én is harczolok; ha te győzesz, én is győzök; ha te meghalsz, én is meghalok.

A dob megpördül, a félig elvágott négyszög vitézei hármas tüzet adnak, hármas öldöklő roppanást.

Három halálos kiáltás viszhangzik rá a rohanók között. Sok derék hős elmarad társaitól utána, sok jó paripa fut el gazdátlanul a csatatérről.

Mind a ketten egymás mellé rogytak: Szaif és Nahalim, a hősök és paripáik.

Az első lövésnél azt kiáltá Szaif:

– Allah veled, te szép dicsőség!

A másiknál:

– Allah veled, te szép bajadére!

A harmadiknál:

– Allah veled, te szép élet!

Élet és dicsőség egy percz alatt elhagyták őt, csak a bajadére maradt ott mellette. Fölvette őt karjai közé, vérző sebét lefogta kezével, hült ajkait kebléhez szorítá és gyönge testével védte, hogy az utána rohanó paripák el ne gázolják az elesett hőst.

A harcz robaja tova megy s ujra visszahuzódik; ádáz, felbőszült tömegek vívnak őrületes csatát; most az egyik, majd a másik foglalja vissza a tért. Nyomorú sebesültek csonka kézzel, tátongó sebekkel hiába rimánkodnak egy ital vízért, vagy egy megmentő szuronydöfésért, nyomorú haldoklók hiába sóhajtoznak Isten után, hiába néznek az égre, hiába csókolják a földet: nincs rájok gondja sem égnek sem földnek.

Csak egy sebesült kínlódó nyögését fogja fel nyugasztaló kebel. Csak a bajadére emlékezik meg elesett hőséről. Felveszi őt karjaiba; csodálatos erőt kért szivétől, hogy ne érezze a halott terhét nehezebbnek, mint az alvó gyermekét a dajka, és ereje nem hagyta el, míg a golyózápor közül, a csatatombolás közül ki nem szabadítá őt.

Haza vitte sátorába, ott puha ágyat vetett neki, vérét lemosta hűs vízzel, sebeit bekötözgeté, s költögeté édes szóval, édes hű vigasztalással.

Az édes szó, az ápolás életre hozta a sebesült hőst. A holt merevség elhagyta tagjait s olyan jól esett neki, midőn felnyitá szemeit s egy szelid, mosolygó tündért látott maga mellett, ki langy kezével orczáját simogatta.

Sokáig feküdt a lovag nehéz sebeiben. Az egész tábor odább vonult régen, őt elhagyták ismeretlen városban; el is felejtették bizonyosan.

A bajadére gyógyítgatá őt erdőkben keresett füvekkel, miknek hatására bűvész asszony tanítá meg; a bajadére táplálta őt gyönge ételekkel; volt a nyakán a szép leánynak három sor arany pénz felfűzve fonálra: az egyenkint eltünt onnan; messzünnen és drágán kellett hozatni a beteg számára ételt és erősítő italokat. Az utolsó pénz is elfogyott: akkor eljárt a bajadére az udvarokba, a kávéházak pajtáiba, ott tánczolt, énekelt, koldult – egy sebesült hős számára, kiről elfelejtkezett mindenki, kinek nincs senkije, csak ő.

Mert ilyen a bajadére: anyád, ha beteg vagy; kedvesed, ha örömöd órája van; szolgálód, ha éhezel; éber őröd, ha alszol; siratód, ha meghalsz.

IV.

– Szép bajadére! szólt a lovag egy reggelen, midőn lábára állhatott s ép erőben érzé magát, hol van kardom? hol paripám? hol vannak harczoló seregeink?

– Kardod? felelt a bajadére, hajh! az kihullott kezedből a csatatéren; – paripád? hajh! azt golyók ölték meg alattad; – harczoló seregeink? hajh! azok elmentek messzire.

A lovag elbúsulta magát e szóra; három nap nem szólt a bajadéréhez, három nap nem ízlett szájának sem étel, sem ital.

A harmadikon azt mondá a leánynak:

– Gyere velem a bazárra.

A leány szót fogadott szépen. A lovag ment elől; ő kisérte, megfogva karját, mert még gyönge volt az és ingadozott.

Künn a bazáron ültek sorban a vén kereskedők, pipáikat térdeik közt tartva, s a mint Szaif végig ment közöttük a bajadérével, mondogaták egymás között: – szép leány, ugyan szép leány.

Szaif visszafordult e szavakra.

– Szép ugy-e? ugy-e szép leány? – – Ki ád többet érte? – –

A kalmárok, a kupeczek, a csiszárok és szatócsok odasereglettek e szóra s megnézegették a leányt közelebbről, megtapogatták haját: nem hamis-e? megdörzsölték arcza színét: nincs-e festve? megkérdezék tőle, mit tud?

A bajadére felelt szépen: tud tánczolni, énekelni, férfiakat mulattatni, asszonyoknak rabszolgálója lenni.

A kalmárok, a kupeczek, a csiszárok és szatócsok igértek érte ötszáz, – hatszáz – ezer dinárt; ekkor odajött egy nagy, izmos szerecsen férfi, jobbra-balra taszigálta őket s azt mondta:

– Háromezer dinár érte!

A kalmárok, a kupeczek, a csiszárok és szatócsok szaladtak szélylyel és ültek helyeikre vissza; a nagy fekete férfi pedig átvevé a bajadére kezét a lovag kezéből, tett helyébe egy erszény pénzt és elvitte őt magával.

És a bajadére olyan jó volt, hogy midőn utoljára ránézett Szaifra, még csak nem is könyezett…

Szaif pedig ment – fegyvert és lovat venni a kezében maradt pénzen, s ha utána nézett a leánynak, sírt ő helyette eleget.

– Mit siratod? vigasztalák a kalmárok, a kupeczek, a csiszárok és szatócsok. Elég jó drágán eladtad, háromezer dinárért.

– Lett volna csak kardom és paripám, sóhajta fel Szaif, nem adtam volna őt nem háromezer dinárért, de háromezer csillagért sem; sem háromezer húri szemeiért odafenn a hetedik menyországban!

V.

Ki vitte el, ki vette meg a szép pusztai virágot? Tán valami gazdag kalmár, ki még nagyobb árért hiszi eladhatni basák háremének? tán valami csunya, piszkos dervis, ki magával hordja városról-városra s pénzt keres vele? vagy tán valami bélpoklos nagy úr, kinek lehelletétől elszárad a virág? Ki fogja őt szeretni? ki fogja tudni, minő kincset bir ő benne? Merre viszik őt el? Keletnek-e vagy északnak?

Csak erről gondolkodott Szaif, pedig volt már kardja is, lova is; de nem birta elűzni szivéből a szép bajadére képét.

– – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – –

A nagy, puszta sík mezőn, a tágas szabad ég alatt, ott tanyázik a kurd amazon, Kara-Gűz, vitéz, próbált harczosaival.

Ott ül maga a vitézlő asszony a puszta pázsiton s csibukjából fellegeket fú az égre.

Sátor sincs ütve feje fölött, szőnyeg sincs terítve alá: sütheti a nap bátran orczáját, nincs a mit elrontson rajta, hatvan év rajzolt már azokra mindenféle titkos betűt, s megfeketíté azt a puszták nyara, azért hívják Kara-Gűznek: barna szűznek.

Az ő ülése egy emelkedettebb domb a síkon, körüle tanyáznak bátor vitézei, leszúrt kopjáik nyeléhez kötözött paripáik mellett.

A derék harczi szűz, mikor néha leteszi ölébe csibukját, s tekintete végig fut a láthatáron, töredezett mondásokat intéz jó vitézeihez, miket azok mélyen felirnak szivökbe; máshova úgy sem tudnak irni.

– Látjátok ez erdőket itt köröskörül, a mik olyan sötétek a láthatáron, a mik árnyékot vetnek a földre és az én szívembe? Ezek a fák itt a mi ellenségeink, nem az emberek. Ezek a fák mutatják azt, hogy idáig van az ozmán.

– Nem kellett volna az izlám fiainak soha eljönni onnan, a hol pusztaság van, s a hol a puszták szegélyezetén hajladoznak a pálmák a szélben. A hivők országa csak addig tart, a meddig a pálma és az olajfa megterem. Ezek a száraz, levélhullató gyümölcstelen fák a hitetlenség átkai; a hol ezek kezdődnek, ott az ő átkozott birodalmuk határa van.

– Ha elesem a csatában, ne temessetek engem e gyűlölt fák alá, minden rám hulló levelök nehezebb volna a mekkai sír kövénél; ah a kurdisztáni fák nem hullatják el fényes leveleiket soha; nekik Allah örök ifjuságot adott, mint örök életet az izlám népének; minden esztendőben meghalást a hitlenek földének.

A puszták fiai híven jegyzék emlékükbe e bölcs mondásokat.

Messziről, a távol hagyott város felől, egy teve jő feléjük, egyenlő ügetéssel; mellette paripán nagy, termetes férfi lovagol, a teve nyergében ül Nahálim, a bajadére.

Odaérve a táborozó csoport elé, a férfi leugrik lováról, leemeli a bajadérét s odavezeti a vezérnő elé.

Az odaliszk lehajol és kezet csókol a tiszteletreméltó úrnőnek s elfogult hangon rebegi örömét, hogy ezentúl az ő rabszolgálója lehet.

– Enyim leendesz, de nem rabszolgálóm, viszonzá neki az amazon, enyim vagy, mert megvettelek és senki sem követelhet vissza, hiába is jönne aranynyal tele erszénynyel, nem adnálak többet vissza. Mert aranyat ér az a hölgy, a ki egészen férfi ellenségével szemben, s egészen nő kedvese oldalánál és átkozott az, a ki az ilyen nőt eladja.

– Oh ne átkozd, rebegé a bajadére, nem volt kardja és paripája.

– Mellettem fogsz harczolni mindig, szólt odavonva maga mellé Nahálimot az amazon, kardot, paripát fogsz kapni, járhatsz szabadon a harczban, de fogadd meg én nekem Allahra, hogy soha hűtelenül engemet el nem hagysz, sem félelem, sem szerelem miatt, sem semmi csábító szóra, ha én azt mondom «itt maradj!» Erre esküdjél meg nekem.

A bajadére leborult arczczal a földre, s kezét az amazon köntöse szegélyére téve, megesküvék, hogy nem hagyja el őt semmiért, senkiért!

Kara-Gűz köntöse tele volt irva a szent Alkorán verseivel.

– És most jól nézd meg arczomat, szólt Kara-Gűz a leányhoz. Negyven évvel ezelőtt az én orczáimat is liliomhoz és rózsához hasonlíták, vagyok mostan szúrós tövisfának fanyar fekete gyümölcse, mely megszúrja azt, a ki kezét nyujtja érte, megöli azt, a ki szájával ér hozzá. Negyven év mulva majd te is ilyen leendesz.

A bajadére felsóhajtott.

– Bár jönne az idő hamarább.

VI.

– Szaleikum Unallah! derék amazon! áldjanak meg Allah minden angyalai s tegyen a próféta miattad kivételt a természeti rendből s holtod után vigye fel lelkedet a hetedik égbe.

Így köszöntött be Szaif egy napon a Kara-Gűzhöz, a fekete amazonhoz, ülvén ugyanazon a lovon, melyet szeretője árából vett, s viselvén azon köntöst, melyet a szép Nahálim varrt számára, most már rongyokkal s harcztépte szakadásokkal ékesen.

– Üdvözlégy, felelt neki minden nyájasság nélkül a hadakozó leány. Mit kivánsz? Ha bérért szolgálni jöttél, azt nálam kevesebbet kapsz, mint másutt, ha bajra van szükséged, abból többet találsz, mint egyébütt, ha pedig csak bámulni jöttél, rajtam ugyan nem sok csodálni valót látsz.

– Nem jöttem én zsoldba állni hozzád; van nekem aranyam, ezüstöm elég, felelt neki a török ifju, bajt sem kérek kölcsön, találok azt a magam útján is, a mennyi kell; nem is téged nézni jöttelek, derék hölgy; hanem jöttem egy szelid leányzót visszaváltani tőled, a kit egykor megvettél tőlem háromezer dinárért, mert ha az egyik kezemet kellett volna is eladnom, vagy a szivemet keblemből, mégis árúba bocsátottam volna én azt, fegyverre levén szükségem. Jó karom visszaszerze mindent, a mit elveszíték; lovam két oldalán függ alá a tömött zsák, pénzzel megverve szörnyen, és én megesküvém, hogy átkozott legyek, ha egy új dolmánt veszek magamnak, avagy egy gyöngyös nyeregtakarót, a míg Nahálimot vissza nem váltottam, s járok addig azon rongyosban, a mit ő himzett számomra, s melyen goromba muszka kard, s kopja sok helyt felfejtette a varrást. Azért határozd meg kegyelmed szerint, hogy mennyiért adjad őt nekem vissza; én nem alkuszom, készen fizetek. Ha kell arany, fizetek érte aranyat; ha kell ezüst, fizetek ezüstöt, s ha az egyik szemem világát kéred, odaadom érte még azt is.

Felelt neki Kara-Gűz mogorván:

– Köszönöm azt az óhajtásodat, miszerint megengeded, hogy a némberek is feljuthassanak haláluk után az égbe, a honnan őket ti csúf férfiak kizárva óhajtjátok, valamint hogy kizártátok őket ezen a földön is minden jóból, adjátok, veszitek, mint a lovat, vagy a czifra köntöst, melynek nincsen lelke. A bajadérét azonban, a kit keressz, vissza nem adom. Te tudod jól, hogy ő milyen szép, ez sokat ér, tudod mily bátor, ez még többet ér, tudod mily hűséges, ez mindennél többet ér, és én jobban meg tudom őt becsülni, hogysem ma megvegyem, holnap eladjam, pedig én nem vagyok férfi, ki benne gyönyörködöm; azért csak kösd be újra erszényed száját, a bajadére nem eladó sem aranyért, sem ezüstért, sem a te két szép szemeid világáért; őtet többé birni nem fogod soha.

A bajadére pedig ott ült Kara-Gűz lábai előtt és arczát annak kezére nyugtatá és szemeit nem merte Szaifra felvetni.

Az ifju lovag elfordult a haragos amazontól s nagyokat sóhajtva borult le lova nyakára.

Az amazon pedig érzé, hogy Nahálim szemeiből két forró könycsepp hull kezére. Még most is szereti az ifjut.

Kara-Gűz szivében új gondolat támadt.

– Megállj; monda a lovagnak. Még van egy út, melyen czélhoz juthatsz. A mit mondtam, az mondva van. Sem aranyért, sem ezüstért vissza nem adom hölgyedet; de ha fizetsz nekem olyan árt, a milyet én kivánok tőled, azért vissza válthatod őt. Én háromezer dinárért vettem meg a bajadért tetőled, a mennyit bizonnyal meg is ért. Nem teszek nagy tisztességet a moszkóval, ha azt mondom, hogy minden moszkó feje megér ezüstben száz dinárt. Ha tehát énnekem harmincz moszkó fejet sisakostól, szakállastól ide lábaim elé raksz, akár egyszerre, akár egymásután: ezért a díjért vissza adom neked a leányt.

Nahálim forrón szorítá kebléhez az amazon kérges kezét, Szaif pedig délczegen veté magát nyergébe s ragyogó orczával kiálta vissza, tova robogtában:

– Két nap alatt a váltságdíj lábaid előtt van!

VII.

Olcsóbb váltságdíj nem létezhet a világon, mint a moszkók fejei, gondolá magában Szaif, midőn visszalovagolt Kara-Gűztől vezére táborába.

A legelső ütközetben, a legkisebb előörs harczban is elesik harmincz, negyven orosz, a közlegények örömest elhozzák fejeiket egy aranyért; Kara-Gűz ki van fizetve.

Hosszu haj, rövid ész. Az asszonyok tudatlanok. Ezt Kara-Gűz előre láthatta volna, ha Allah csakugyan rendelt volna a némberekbe lelket. Háborúban az emberek fejei annyit érnek, mint vadászatban a fajdtyúkoké; levágják, hogy elvessék. Ki venné számba egy kanpulyka, egy gyöngytyúk, egy pézsmakacsa fejét, melyet elmetszenek, hogy húsokat el ne rontsa?

A mint azonban a tábor széléhez ér, épen akkor léptet végig két trombitás és egy csausz a tanyázó hadak előtt s nagy érthető hangon, riadó trombitajel után felolvassa a vezér parancsát, mely szerint megtiltatik mindenkinek, hogy a csatában elesett ellenségek fejeit levagdalja; mert igaz katonához nem illik, hogy megholt ellenségét megcsufolja és mert a ki ellensége fejét le akarja vágni, annak az előre rohanók sorából hátra kell maradni, a ki pedig hátramarad, az gyáva és a ki gyáva, az megérdemli, hogy főbe lövessék; ezért, a ki az ütközetből levágott ellenség fejével tér vissza, minden személyválogatás nélkül főbe fog lövetni. Ezt izeni Omer basa és a mit ő mond, azt ő meg szokta tartani.

Szaif lovag tetőtől talpig meghülni érzé magában a vért erre a parancsolatra.

Oh bizonyára ama némber boszorkány lehet, hogy előre látott a jövendőben; vénségükre a némberek gonosz szellemeknek adnak helyet sziveikben; másként hogyan tudhatta volna előre, hogy olyan váltságdíjat szabjon a bajadéreért, melyet semmi pénz és ajándék a világon meg nem szerezhet.

Ime az, mi egy óra előtt olcsóbb volt a folyampartokon heverő kavicsnál, egy óra mulva drágább lett mint a turbánokban forgó gyémánt!

VIII.

Gyurgyevónál az orosz táborban különös mondák kezdtek terjengeni a katonák között.

Éjszakának idején, mikor a hold lemegy, megjelen a földből Omár szultán szelleme, lóháton, ősi jelmezében, körüllovagolja egy puskalövésnyi távolban az orosz vonalokat nesztelenül; látják, de nem hallják lova dobogását. Néha oly közel lovagol az utolsó őrszemekhez, hogy pisztolylyal lelőhetnék; de jaj annak, a melyik rá mer lőni; azt a lövés után nem találják többé helyén, úgy eltünik. A gonosz szellem, a legelső szultán hazajáró lelke elviszi őt magával pokolbeli lova hátán.

Világosabb fejű emberek pedig azt beszélték, hogy igen is megjelen éjjelenként a táborvonalak alatt egy rejtélyes lovag a túlpartról, ki lovával átúsztatva a folyamot, lova patkói alá rongyokat kötöz, hogy dobogása ne hallassék s példátlan vakmerőséggel végig üget az előörsök előtt, néha olyan közel hozzájuk, hogy rálőhetnek; a lövés soha sem találja s másodikat már nem lőhet az őrszem; a lovag megfoghatlan felsőbbséggel nehány pillanat alatt megöli azt, hulláikat elhurczolja s a nádasban elhagyogatja fő nélkül. A hullákon rendesen csak egy seb találtatik, a mell közepén, a minek okozó eszközét nem lehet kitalálni, nem golyó az, se nem dárda, belül össze van tépve a seb, mintha az indu ágbogas lándzsa ejtette volna, melyet visszakaptak a döfésből.