Part 20

A következő nap, midőn sétálni ment angol kisérőnőjével, levelet dobott a postaszekrénybe, mely Oroszlay Jakab grófnak volt czimezve, s annak látogatását kérve, meghatározta az órát, midőn egyedül, négyszem között beszélhet vele.

Ez oly szokatlan tett volt egy az ő állásában levő leánytól, hogy Jakab bámulva olvasta a meghivást, s nem tudta, örüljön-e, hogy Dózia közelébe juthat, vagy féljen attól a jelzett párbeszédtől, mit Veronika folytatni akar vele.

Veronika ismervén anyja szokásait, tudta, hogy az két órakor naponkint kikocsikázik dolgait végezni, s olykor ő is vele ment, de legtöbbnyire otthon maradt, mi most sem lehetett annak feltünő, s a mondott órát határozta Oroszlaynak; Ernesztinének pedig meghagyta, hogy tudassa a portással, miként fogadni fogja Oroszlay grófot egyedül, mi fölött a komorna kissé csodálkozott, tudván, hogy az «szabály ellen van», de hamisan mosolygott, mert régen kitalálta úrnője titkát, hogy az leánya férjének a grófot szánta.

A meghatározott időben Oroszlay megjelent, de nem tudva bizonyos elfogultságot legyőzni, hidegebben, hivatalosabban hajtá meg magát, mint talán akarta volna.

Veronika nyugodtan és barátságosan fogadta, s mindössze az mutatta belső fölindulását, hogy halvány arczocskáján rózsapír terjedt szét, mi azt még bájosabbá tette.

Hellyel kínálta meg vendégét kisded nappali szobájában, mely leány vendégeinek fogadására volt szánva s talán először fordult meg abban férfivendég, ki önkéntelen érdekkel pillantott körül s kellemes hatást érzett a szűzies, fiatal szentély láttára.

--Ne itéljen meg, kérem, hogy minden szokás ellenére négyszem közt fogadom,--kezdé nyugodtan, majdnem elszántan Veronika, ki az éjszaka csöndes órái alatt teljesen leszámolt azzal, mit tenni akar s szóról- szóra kigondolta, mit Jakabnak mondani fog.

--Parancsára állok, grófnő.

--A mit önnel közölni akarok, az legjobb meggyőződésemből ered, de tudom, hogy a mi világunk fölfogása szerint nem helyes!

Itt kissé elcsuklott a hangja, s lesüté szemét a ráfüggesztett csodálkozó tekintet előtt.

--Azonban én sohasem voltam egészen rabja a társadalmi törvényeknek, mert olykor nagyon is szigorú fölfogásuaknak, máskor túlengedékenyeknek láttam azokat.

--Nem értem, grófnő, mit akar mondani?

--Nem találja ki, hova czéloznak szavaim?--kérdé most már teljesen megbátorodva Veronika.--Hisz talán tudja, hogy Dózia néhány nap óta nálunk van s azt is sejtheti, hogyha két ifju leány sok időt tölt együtt, titkaikat ki szokták cserélni.

--Grófnő!--kiáltott föl meglepetve a gróf, ki minden mást várt, mint a hallott bevezetés után Veronika ajkáról e szavakat, de még mindig nem tudta, mit gondoljon.

--Meg van lepetve beszédemen, de gondolja meg, hogy mi, leányok, félig el vagyunk zárva a tarka, zajos világtól s azt, a mit tudunk, sejtünk és hiszünk, jóformán magunk alkotjuk és többnyire oly ideálisnak festjük, mi nem felel meg a valóságnak, de addig, a meddig, boldogok vagyunk a csalfa képzeletben. Nekem is voltak álmaim, kecsegtető reményeim, de le tudok azokról mondani, talán azért, mert le kell mondanom, de nem fájdalommal, nem keserüséggel teszem, mert tudom, hogy egy mást, sőt két embert teszek boldoggá, kik már csak azért is érdemesek egymásra, mert szerelmük erős, forró és kölcsönös, áldozatokat kiván s azt mindketten teljes hévvel, erővel, elhatározással készülnek hozni.

--Még mindig nem értem, grófnő,--mondá helyéről fölugorva Oroszlay, ki egészen el volt bájolva Veronika szavai által s annak lelkes kifejezésű arczától, melyet még sohasem látott ily szépnek.

--Tehát megmagyarázom szavaim értelmét,--viszonzá erőltetett mosollyal a leányka, mi azonban nagyon szomoruan sikerült.--Arra kérem, vegye nőül mielőbb Dóziát, tegye őt boldoggá, s ne törődjék azokkal a küzdelmekkel, miket házassága miatt a világgal vívnia kell, mert a világ itélete szappanbuborék, mely szétfoszlik a leheletre!

--Grófnő mondja ezeket nekem?--kiáltott föl elbájolva Jakab, ki szerette volna karjába venni ezt az okos, fölvilágosodott, meleg szivű kis teremtést, de csak szeme fejezhette ki óhajtását, s reszkető hangon folytatta:

--Szeretnék lábához borulni és ruhája szegélyét érinteni ajkammal, mert szavakban nem tudom kifejezni, a mit érzek: csodálatomat és hálámat!

--Nagyon boldog?--kérdé elfojtott sóhajjal, fájdalmas kifejezéssel Veronika.--Bizonnyal én vagyok az első, ki így szól önhöz, mindenki ellenezte eddig tervét, a ki tudott róla?

--Mindenki,--viszonzá szomoruan Jakab.

--Kik voltak azok, Enyingi? Tudom, hogy ő önnek bizalmas barátja.

--Elmondtam neki, mert oly telve volt szivem, hogy ki kellett azt valaki előtt öntenem. De ő ellene volt tervemnek.

--És ki tud még arról?

--Hermance grófnőnek megmondtam, hogy Dóziát szeretem.

--Szegény anyám!--kiáltott föl önkéntelenül Veronika, mert már hetek óta észrevette, hogy az kerüli vele Oroszlayról a beszédet, s most megtudta annak okát.

Jakab gróf sejtette e fölkiáltásban foglalt értelmet. Tudta, hogy miért okozott csalódást Esztheynének, s azért nem is tudakolta, mit jelentenek a szánalomteljes szavak, de megragadva Veronika kezét, azt melegen, hálás tekintettel vonta ajkához.

--Szabad kifejeznem e kézcsókkal bámulatomat, hódolatomat s azt, hogy sohasem láttam kegyedhez hasonló leányt.

Veronika egy pillanatra lesüté szemét, mert érezte, hogy pillái megnedvesedtek, azután minden bátorságát összeszedve, kérdé:

--Akarja látni Dóziát?

--Az volna legfőbb boldogságom!

Veronika elhagyta helyét s a mellékszoba ajtajához közeledett, de mielőtt odaérhetett volna, gyorsan távozó lépteket hallott és ruhasuhogást, mintha valaki sietve távozott volna a függöny mögött.

De belépve, nem látott senkit s végigsietve a szobákon, mindenütt Dóziát kereste, ki azonban nem volt sehol s ő csalódva tért vissza.

--Nem találom őt! De mihelyt szülőim értesülve lesznek az ön elhatározott szándékáról, gyakran láthatja őt, sőt bármikor is, házunknál.

Oroszlay, ki már reszketett az örömtől, hogy Dóziával találkozhatik, majdnem leverten fogadta e hírt, de meleg bucsut véve a leánykától, boldog álmokban ringatva magát hagyta el a palotát, s rendes elmélyedt álmodozásával haladt végig a népes utczákon, hol nem látott senkit, mert teljesen belső világával volt elfoglalva, és csodálatával Veronika iránt...

A következő nap ki is fejezte ezt Enyingi Lóránd előtt, ki mély figyelemmel hallgatta végig, azután mondá:

--Boldog lehet az a férfi, ki Veronikát megnyeri élettársul; én mindjárt fölajánlanám neki kezemet és szívemet, de fájdalom, tudom, hogy kosarat kapnék.

--Azt nem lehet csak úgy könnyedén elhatározni,--viszonzá Oroszlay...--Én, ha helyedben volnék, udvarolnék neki.

--Azt hiszed, nem kisértém meg? Természetesen te nem vetted azt észre, minthogy nem kiséred figyelemmel az irántad való érzelmek megnyilatkozását. Mily más helyzetben volnál most, ha Veronika szerelmét észrevetted volna, s olyannak ismered meg, mint a hogy most beszélsz róla.

--Hagyjuk ezt a tárgyat, barátom; már sokszor kértelek, hogy arról ne beszéljünk.

--Én pedig szeretném tudni, hogy miféle alkalommal pillantottál belsejébe, melynek következtében oly nagy dicséretekkel halmozod, mit eddig soha sem tettél?

Jakab elmondá neki a közte és Veronika között lefolyt párbeszédet.

--Ezért hivott és fogadott téged Veronika? Mily nagyszerű jellem! Te nem is sejted, mibe került neki az, hogy Dóziát ajánlá neked nőül. A legiszonyúbb önmegtagadásba, valóságos hősies elhatározás--mondá meghatva Enyingi.

Jakab gróf nem birta eltitkolni megdöbbenését, mert ő Veronikát csak fölvilágosodottnak s meleg szívűnek látta, de hogy az hősies harczot vívott önmaga és érzelmei ellen, mindeddig eszébe sem jutott, és e szavakra mélázva, gondolkozva tekintett maga elé a földre.

--De másról akarok veled beszélni--kezdé Enyingi--Holcsi ügyvédről, kit okvetetlen súlyos büntetésre itélnek, s tegnap letartóztatták két nővérét is: Obrennét és Somorjaynét, ki, mint Kardostól tudjuk, Dózia anyja.

Jakab gróf láthatólag megdöbbent e hírre, s elhalványodva kérdé:

--Ők is vádolva vannak?

--A gyermekcserével, s nem tudom, mi fog történni azzal a fiatal leánynyal, ki Dózia helyét foglalta el Somorjaynénál.

--Úgy mondják, Holcsi gazdag ember.

--A mije van, azt Lamberth Klára örökli, de remélem, Eszthey gondoskodik róla.

--És ha ő nem tenné, én veszem ügyét kezembe--mondá hévvel Oroszlay.-- Senki se nélkülözzön, ki Dóziával érintkezett valaha...

--De ő nem ismeri Dóziát, soha sem jöttek össze, s Kardos azt mondja, hogy igen csinos, életrevaló leány, ki megél a jég hátán is, s legkevésbbé sincs elkényeztetve.

--Most azonban borzasztó sorsa lehet.

--Lamberth Klárához hordozkodott, s együtt élnek, míg a foglyok sorsa valamerre eldől.

--De hát be van bizonyítva Holcsi bűne?

--Somorjay vallomása nem hagy semmi kétséget, hogy ő fojtotta meg azt a beteg asszonyt, s az esküdtszék fölfogása a gyilkosságról csak egyféle lehet... Különben ez hosszú tárgyalásra ad okot, mert a régen multban gyökeredzik, sokan meg is haltak a tanuk közül, kiket ki kellene hallgatni, de vannak újabbak is, még pedig számosan.

--Csak be ne idézzék Dóziát a törvényszékre tanunak,--mondá izgatottan Oroszlay,--borzasztó volna annak a szegény kis leánynak ott megjelenni.

--Nem hiszem, hogy elkerülhesse, mert az utolsó évet Holcsi közvetetlen közelében tölté, s okvetetlen ki fogják hallgatni annak életmódjáról.

Jakab grófot levertté tette ez a gondolat. Járt-kelt a terem szőnyegén, mialatt barátja folyton szemeivel kisérte.

--Nem lehetne ezt az ügyet valahogy eltemetni a nélkül, hogy tárgyalásra kerüljön?--kérdé Oroszlay.

--Az lehetetlen! A három bűnös elfogva, maga a bűn elkövetése hitelesítve, s Holcsi még csak nem is tagadhat, mert ő maga legjobban ismeri a törvényeket és tudja, hogy büntetése kikerülhetetlen.

--És mit mondanak Esztheyék mindehhez, hisz őket is érdekli az esemény?

--Nem beszéltem velük róla, de Eszthey nem mutatja magát sehol. A grófné úgy tesz, mintha őt nem érintené. Az a szegény asszony valóban szánalomraméltó azzal a férjjel.

Még sokáig beszéltek Holcsi és nővérei ügyéről, s Enyingi a legrosszabb kedvben hagyta el barátját, kin látta, hogy gondolatai folyton Dóziánál vannak...

XXV.

Dózia az ajtó függönye mögött állt, midőn Veronika Oroszlayval ő róla beszélt és minden szót hallott a társalgásból.

Nem tudva, hogy Veronika vendéget vár, annak nappali szobájába akart menni, midőn a függönyön keresztül megismerte Oroszlay gróf hangját, kitől saját nevét hallotta kiejteni.

Lábait a földbe gyökerezni érzé, nem tudta elhagyni helyét, a függöny eltakarta őt a mellékszobában lévők előtt, s ő végighallgatta azoknak minden szavát, és csak akkor suhant be egy olaszfal mögé, midőn Veronika be akarta őt hívni.

És jól számított, mert az nem találva őt a szobákban, visszatért vendégéhez, mialatt ő szobájába futva, leroskadt egyik székbe és keservesen sírt.

Így találta őt a ház leánya, de nem tudta meg könyeinek okát, mert arról fogalma sem volt, hogy az őket kihallgatta, s Dózia könyeinek okát annak vette, hogy az nagyon boldogtalannak érezheti magát.

Megkönnyebbül, ha kisirja könyeit--gondolta s egyedül hagyta.--Az örömhírt majd később tudatom vele, valamint anyámmal is, kinek ez iszonyú csapás lesz, de valamint én, úgy ő is meg fog nyugodni rajta...

Esztheyné pedig ez alatt, míg házában a föntebbiek történtek, Lamberth Klárát kereste föl, kivel ama leánykáról kivánt beszélni, kinek helyét Dózia foglalta el hosszú évek során, s kiről Enyingitől tudta, hogy az jelenleg Holcsi lakásán van annak gyámleányával együtt, kik nem voltak rokonságban, de a veszedelem egyformán érte őket, s ő saját érdekében is beszélni kivánt velük. Megtudni tőlük, mit terveznek, s valamit tenni akart a fiatal leányért, ki helyett ő Dóziát részesítette mindabban, mit a beteg anyának igért.

Félt és reszketett, hogy a tárgyaláson férje neve is előfordul, mi a legnagyobb botrány lenne mindnyájokra nézve, s e bizonytalanság kétségbeejtőbb volt a legrosszabb valónál és minden áron bizonyosságot akart szerezni, mit Lamberth Klárától remélt megtudni, ki otthon volt, s meglehetős hidegen fogadta őt.

Midőn a szobába lépett, két fiatal leányt talált ott, egyiket sem ismerte, de elhalványodva tekintett a fiatalabbra, mert oly hasonlatosságot talált annak arczán, mi származását kétségtelenné tette.

Lélekzetét elállni érzé. Halk, bizonytalan, tétovázó hangon válaszolt Klára mogorva kérdésére, hogy mit kiván, s eleinte alig tudta, mit beszél és nem birta szemeit levenni Juliskáról.

--Megtudva a borzasztó esetet, mi önöket érte, Lamberth kisasszony,-- kezdé pár pillanatnyi szünet után,--mint Dózia barátnőjének, segítségemet kivántam fölajánlani. Önök hosszú ideig jók voltak iránta, s én azt viszonozni szeretném.

A Dózia névre Klárát valóságos düh fogta el.

--Ő volt az oka mindennek!--kiáltá.--Ha ő nincs, sohasem jutunk ebbe a bajba, de ne merjen szemem elébe kerülni.

Esztheyné megdöbbenve hallgatta e szavakat.

--Nem igazságtalan ön iránta?--kérdé hidegen.--Miféle szerepe lehetett neki a kérdéses ügyben?

--Kár erről beszélni, grófné,--mondá gúnyos megvetéssel Klára.--Dózia, az ön pártfogoltja, a legálnokabb teremtés, kit képzelni lehet. Mi minden jóban részesítettük. Fölfogadtuk elhagyatottságában, úgy élt nálunk, mint egy herczegné, s hátunk mögött szerelmi viszonyt kötött Oroszlay gróffal, ki detektivvel kisértette lépteinket s az utánunk utazott Genfbe, kutatott, kémkedett, míg oly vádakat kovácsolt gyámatyám ellen, mi a börtönbe vezette őt, s ki tudja, hogy és miként fog végződni ügye.

--Mindezt Dózia tette volna?--kérdé hitetlenül Esztheyné, ki minderről még semmit sem hallott s nem is hitte, csak az döbbentette meg, mit neki Klára Oroszlay és Dózia összeköttetéséről beszélt, mert ő azt eddig ártatlan szerelemnek gondolta, mi inkább csak ábrándozáson alapul, s úgy fog elmulni, a hogy jött.

--Kérdezze meg tőle magától, vagy kérdezze meg ettől a fiatal leánytól, ha nekem nem akarja elhinni.

Esztheyné a feltűnő csinos leánykához fordult.

--Mit tud maga, gyermekem, ezekről a dolgokról?--kérdé tőle.

--Nem sokat,--viszonzá az zavarral.--Én Somorjayné leányának tartottam magamat, ki fölnevelt és jó volt hozzám, s az említett Kardos nevű detektiv azt állítja, hogy nem én, hanem Dózia az ő leánya, de nem hiszem és nem is akarom hinni.

--De mit tud arról, mit Lamberth kisasszony Dóziáról beszél?

--Semmit! Én őt nem ismerem. Csak pár nap előtt hallottam egy Zsófi nevű szobaleánytól, hogy Holcsiéknál van, de Klárának igazat adok, mert Kardos úr, ki pár hét óta hónapos szobát bérelt tőlünk, elmondta, miként ő végette járt Genfben, s ha ez nem történik, a többi sem következik utána...

Nagy élénkséggel és természetességgel adta elő szavait a leányka, s Esztheyné látta, hogy a mit mond, arról meg is van győződve.

--Lehet, hogy igazuk van,--mondá kitérve,--lehet, hogy nincs, de nem erről kivánok beszélni, hanem megkérdezni, nincs-e valamiben fogyatkozásuk, s nem lehetek-e segítségükre?

--Semmire sincs szükségünk,--viszonzá hidegen Klára.--Én szerencsére vagyonos vagyok, s holnap Juliskával birtokomra utazom, és együtt maradunk, ott várva be, hogyan fog gyámatyám sorsa eldőlni. Mit nem kétlek, hogy gyorsan kitisztázza magát.

Esztheynét bosszantotta Klára gúnyos, sértő modora s látva, hogy további maradása czéltalan, hideg, büszke főhajtással, minden további szó nélkül távozott, azon tudatban: hogy Juliska el van látva, s nem szorul az ő segítségére.

Meglehetős rossz kedvvel érkezett haza, hol öltöző-szobájába menve, leányát ott találta, ki mint látszott, várt az ő jövetelére.

--Azt hittem, sétálni mentél,--kezdé Hermance grófnő, figyelmesen pillantva rá, kinek arczán valami szokatlan kifejezést látott, mi vonásain a rendes komolyságnál is feltünőbb volt.

--Ma nem mentem, mert fontos beszédem van mamával.

--Fontos beszéded, velem?--kérdé meglepetve a grófné s feszülten vizsgálta arczát.

--Dóziáról szeretnék valamit mondani.

--Beszélj gyermekem, remélem, nincs valami kifogásod ellene?

--Ellenkezőleg, nagyon megszerettem s csak azt sajnálom, hogy már akkor nem maradt itt, midőn először nálunk volt s mint Ernesztine mondja, egy estét töltött a házban.

A grófné arczát sötét, haragos pir önté el e szavakra. Ernesztine, az a vén csacsi fecsegett,--gondolta bosszusan.--Ugyan mire való volt ez a szószátyárkodás?... Ezért jól meg fogja szidni.

--Akkor ő csak pár órára jött ide s szó sem volt arról, hogy tovább maradjon nálunk,--viszonzá erőltetett mosolylyal, de titkolhatatlan zavarral Hermance.

--Ama kisded arczképet is ő hagyta itt akkor, melyet én találtam meg, s mely, mint mondja, anyja arczképe?

--Ő mondta azt neked?

--Ő, miután visszaadtam neki a képet, de hát kinek a gyermeke ő tulajdonképen?

--Egy özvegyasszonyé, kit Somorjaynénak hívnak,--mondá gyorsan Hermance.--Atyja katonatiszt volt, de meghalt, s ők nagy szegénységben maradtak.

--És leánya mégis oly kitünő nevelést kapott. Minden tekintetben úri leány ő, úgy fogalmaira, mint műveltségére nézve.

--Azt nem lehet tagadni, nevelését egy elsőrangu intézetben nyerte, hol kitünő tanárok voltak s úgy látszik, kedvvel tanult.

--És ki fedezte költségeit, mert az olyan intézet sokba kerül?

--Én neveltettem,--viszonzá uj zavarral Esztheyné, kinek igen kellemetlen volt ez a kérdezősködés.

--Úgy mamának valami összeköttetésben kellett velük lenni,--mondá bizonyos konoksággal a leányka, mi nem volt szokása.

--Minden bizonynyal!--kiáltott föl türelmetlenül Hermance.--De miért kérdezősködöl most ezekről? Még pedig oly szokatlan nagy érdekkel!

--Előzményéül azoknak, miket mondani akarok, mert Dóziáról kivánok hosszasabban beszélni, ki nagyon boldogtalan.

--Több nála a képzelődés, mint a való,--mondá könnyedén a grófné.--Mi baja van? Ő nálunk marad, s olyan sorsban részesül, mi kifogást nem szenved, s ha nem elégszik meg sorsával, háládatlan!

--De ő szereti Oroszlayt, s viszont szerettetik általa és attól fél, hogy nem lehetnek egymásé.

--Ha fél attól, helyesen teszi,--mondá önkéntelen gúnnyal Esztheyné, de csodálkozva vizsgálta leánya nyugodt arczát, meg nem foghatva, mily czélból beszél az ezekről neki.--Mert az ilyen házasság lehetetlen. Oroszlay gróf és Somorjay Dózia!

--A kik igazán szeretnek, azoknak minden egyéb mellékes!

--Divatos teóriák ezek Veronika. Az előkelő ember mindig az marad, s kötelességei vannak neve és rangja iránt,--mondá kedvetlenül a grófné.--És különben is nem tudom kitalálni, mily czélból beszéled ezeket nekem?

--Oroszlay ma nálam volt, s megigértem neki, hogy szószólója leszek óhajtásának szülőimnél és Dóziánál, kinek nincs bátorsága igent mondani.

--Ezt nagyon rosszul tetted, Veronika--viszonzá haraggal, de egyszersmind a legnagyobb bámulattal Hermance.--Dóziát, azt hiszem, nem kell rábeszélned semmire, mert ő csak látszatból ellenkezik, ha ugyan teszi, mert ha nem lett volna bátorsága ahhoz, hogy Oroszlay grófné legyen, nem hagyta volna odáig jutni a dolgokat. A mi a mi jóváhagyásunkat illeti, arra Jakabnak nincs szüksége. Dóziának van anyja, ki rendelkezik fölötte s várjanak, mig kiszabadul a börtönből,--folytatta gúnyos szenvedéllyel Esztheyné s hátat fordított leányának.

--Istenem, istenem,--kiáltott fel Veronika könnyekben törve ki,--mily kegyetlen a sors, hogy annyi embert tesz szerencsétlenné, holott mindenki boldog lehetne!

A grófné tőrszúrást érzett szivében e följajdulásra, mert érezte, hogy mindannak kezdete, mi fölött leánya kesereg, tőle indult ki. Az ő végzetes tévedéséből. De hisz ő jót akart s csak igéretét teljesítette, mit esküvel fogadott gyermekei boldogságára, s éppen azzal vétett leánya ellen, hogy könyörületes akart lenni. Sirni látván leányát, az ő szemei is könyekkel teltek meg, s hosszú ideig nem beszéltek együtt, míg végre Veronika kérdezte.

--Tehát semmi öröm--vagy megnyugtató hírt sem vihetek Dóziának?

--Tőlem nem s legjobb szeretném, Veronika, ha nem keverednél ez ügybe, mely csak rosszat foglalhat magában.

--De ha Jakabot boldogsághoz vezetné!

--És te, ki szereted őt, mással kivánod boldoggá tenni? Ez igazán oly nagylelkűség, mire csak te vagy képes...

--Nem áldozzuk-e föl örömmel saját boldogságunkat azért, kit szeretünk?--kérdé lelkesülten a leányka.

--De ez a házasság Jakabra nézve nagy szerencsétlenség lenne.

--Azt ő maga tudja legjobban, mi vezeti boldogsághoz.

--Nos, hát ne beszéljünk róla. Dózia most egyelőre itt marad, s a dolgok rendes lefolyást vesznek... És ha Oroszlay ragaszkodik ahhoz, hogy nőül vegye, tegye. De előbb le kell folyni az esküdtszék tárgyalásának s ha Holcsit és nővéreit elitélik, alig hiszem, hogy Oroszlay abból a családból kivánna nősülni.

--Szegény Dózia!--sóhajtá Veronika, és elhagyta a szobát, hogy visszatérjen hozzá, kit könyek között hagyott szobájában.

De azt üresnek találta.

Dózia nem volt sehol. Senki sem látta távozni, s éppen úgy eltünt, mint amaz éjjel az Eszthey-palotából, egy ujságlapot hagyva szobájában, a padlón heverve, melyben bő és kimerítő leírása volt Holcsi nővéreinek, Obrenné és Somorjayné elfogatásának.

A lap papirosa azon a helyen nedves volt a könyektől s Veronika eltalálta az összefüggést annak tudósítása és Dózia eltűnése között.

Szegény leány!--sóhajtá igaz szívből fakadt sajnálkozással.--Sokat mért rá a sors, de még boldog lehet!

Azután futott anyjához, ki hallván Dózia eltűnését, kikérdezte Ernesztinét, az összes cselédséget s a portást, de senki sem tudott róla hírt adni és az Eszthey-család mind külön-külön meg volt döbbenve a leányka távozásán, kinek most már igazán nem volt menhelye sehol, s ki tudja, hova ragadja őt kétségbeesése?

De nem mertek semmit tenni keresésére. Várták este, reggel, másnap délig, s midőn az még mindig nem adott életjelt magáról, Eszthey írt Oroszlaynak, mert egyedüli reményük még az volt, hogy talán ő tud annak hollétéről. De visszajött a válasz, hogy a gróf nincs a fővárosban, s csak pár nap mulva várják vissza...

XXVI.

Holcsi Kálmán ügyvéd bűnpörének nyilvános tárgyalása egy szombati napra volt kitűzve s óriási érdeklődés mutatkozott a közönségben iránta, melyet már hetek óta izgattak a lapok tudósításai, melyben, mint híre járt, főrangú személyek is szerepelni fognak.

A mondott napon a törvényszék tágas terme fulladásig megtelt kiváncsi közönséggel.

A birói emelvényen ült az elnök s jobbról-balról mellette a birák. Előtte a jegyző, oldalt az ügyész s távolabb nyult el az esküdtek padja, melyen tizenkét esküdt foglalt helyet, az elnök háta mögött az ujságok tudósítói, kik feszülten várták, mikor kezdhetnek jegyzéseikhez.

A tanuk padján ült Lamberth Klára, Pármai Juliska, Zsófi, volt szobaleány, Latorné, ki Genfben is volt Holcsi gyámleányával és Dóziával, Tornyoson pedig a háztartást vezette. Kardos, a detektiv és Somorjay Károly a koronatanu, ki betegen, sápadtan, összetörve ült helyén s nyugtalanul tekintgetett az ajtóra, melyen a vádlottnak belépni kellett.

Holcsi nagyon öntudatosan jelent meg a teremben. Pillantása átröpült a tanukon, s Klárának vidáman, biztatóan intett, de midőn Somorjayval találkozott, fenyegető dacz tükröződött abban.

Azután az elnökhöz, birákhoz, esküdtekhez fordult s udvariasan hajtá meg előttük magát.

A törvényszéki jegyző felolvasta a vádiratot, melyben a vádlott gyilkossággal és gyermekcsempészettel van vádolva. A biró megkérdezte tőle: bűnösnek érzi magát? mire ő emelt, bátor, határozott hangon nem- mel felelt.

Ekkor fölemelkedett helyéről a királyi ügyész, s azt az indítványt tette, hogy miután a rendőrségnek még nem volt elég ideje az adatokat összegyüjteni, s különösen Holcsi nővéreinek bűnrészességét megállapítani, napolják el a tárgyalást bizonytalan időre.

De ez indítvány ellen hevesen kelt ki Holcsi védőügyvédje, s a leghatározottabban protestált, mondván: hogy elég ideje volt a rendőrségnek adatok gyüjtésére, mert hetek óta tartják védenczét fogva egy közönséges, nedves czellában, mi által annak egészsége szenved, kinek szívbaja van s egy oly régi, majdnem elavult bűnnel vádoltatik, mely időből a tanuk közül már legtöbbnyire meghaltak és alig emlékezik valaki a bűntettre.