Part 19

Chapter 19 3,433 words Public domain Markdown

--Azon még nem volt időm gondolkodni,--viszonzá sóhajtva Hermance.--Ha Isten kegyelmes irántam, visszavezeti őt Veronikához. Én mindent megteszek, a mivel megmenthetem ezt a szegény leánykát a társadalomnak, mert nélkülem, ki tudja, mi várna rá egyedül elhagyatva... De azt remélem, hogy az, ki fejünk fölött van, s látja a hibát, bűnt és érdemet, meg fogja jutalmazni leányomban tettemet, s őt boldoggá teszi...

XXIII.

Mint Eszthey Bertalan jól sejté, Oroszlay pár óra mulva már tudta Kardostól, hogy Dózia az Eszthey-palotában keresett menhelyet, miután elhagyta Holcsi házát, hol a legnagyobb rémület és zürzavar uralkodott.

Azzal, hogy Dózia elhagyta őket, senkisem törődött, hisz már nem vehették hasznát Holcsi nélkül, ki ugyan beavatta terveibe nővéreit, s a czélt, melylyel össze volt kötve a gyermekcsere, de ők nem tudták volna azt ügyes fivérük nélkül értékesíteni, ki váratlanul ragadtatott ki közülük, s még azt sem tudták, mivel van az vádolva és mily sors vár reá. Hogy sulyos bűnökkel lesz terhelve, azon nem kételkedtek, csak a fölött tünődtek, ki és mit bizonyíthat ellene, ki adta föl és nem háramlik-e rájuk is mindaz, mi miatt az ügyvédet börtönbe vetették.

Klára magánkivül volt, mert nemcsak szerette gyámatyját, ki neki mindig és mindenben kedvét kereste, de vagyonilag is tőle függött, s mindent koczkáztatva látott annak elfogatása által, fogalma sem lévén arról, mennyi vagyonnal bir és hol van az elhelyezve.

Midőn Kardos a följelentést megtette ellene, az öreg Somorjay már a kórházban feküdt, hova őt a detektiv vitette, még pedig oly rögtön és váratlanul történt az elszállítás, hogy sógornője meglepetésében nem mert annak ellenszegülni, miután az öreg, beteg ember saját maga kivánta, hogy a mentők, kik Kardossal a lakásán megjelentek, őt a kórházba vigyék.

Mihelyt Somorjay ki volt ragadva Holcsi kezei közül, s a kórházban feküdt, Kardos azonnal közjegyzőt hivatott hozzá, ki vallomását irásba vette, s tanuk által láttamoztatta és sietett azzal a rendőrségre.

Ennek következtében tartóztatták le az ügyvédet, ki a bünösök rendes nagyképüségével vette elfogatását, s folyton ismételte, hogy tévedésnek az áldozata, de majd kiderül ártatlansága...

Mihelyt Kardos biztosságban látta az ügyvédet, sietett Oroszlay grófhoz, kit otthon talált, s kinek elmondta mindazt, a mi Holcsival történt, sőt Somorjaynak egész vallomását is közölte vele, mi fölött az a legnagyobb mértékben meg volt lepetve, különösen Dózia történetén, kinek származása most egyszerre tisztán állt előtte.

Első kérdése az volt: mi történt Dóziával? Kiről azonban Kardos nem tudott fölvilágosítást adni. Nem is gondolt rá. Sokkal jobban el volt foglalva fölfedezésének diadalával, mint hogy bármi másra gondolt volna.

Ittas volt az örömtől, meggondolván, hogy ama rejtélyes halálesetnél semmit sem tudtak tizennégy év előtt fölfedezni, s ő, alig hogy gyanuja kelt, és kezébe vette a kutatást, ily fényes eredményre jutott, mi fölött a vizsgálóbiró nemcsak bámulatát, de elismerését is méltató szavakkal fejezte ki előtte.

Hosszasan beszélt Oroszlay grófnak a dolog részleteiről, de az elmerülve gondolataiba, alig hallgatott rá. Dózia hollétén tünődött, s mindenek fölött azt akarta tudni, hol találhatná föl, s hogy beszélhetne vele, ki, elképzelte, miféle helyzetben lehet.

A mi származását illette, azzal most tehát tisztában volt, s nem hatott rá kellemesen, hogy az Somorjayné leánya, de legalább törvényes gyermek volt, atyja katonatiszt, ki a király egyenruháját hordta, s abból, a mit Kardos beszélt neki: hogy nem akarta Pármaynét házánál megtürni, kit férje elkergetett házától, azt is látta, hogy az szigorú és erkölcsös ember lehetett.

És a kit tisztának akarunk látni, annak számára ezerféle mentséget találunk, s ő azok közül a férfiak közül való volt, ki szerelme tárgyát nemcsak szeretni, de tisztelni is akarta, s ábrándos lelke magas szinvonalra emelé Dóziát, ki bár hányódott-vetődött a világban, mind a mellett megtartá szüzies tisztaságát, s minden szava, mit tőle hallott, kifejezte lelke romlatlanságát és szivének melegségét...

E hit és vélemény volt oka, hogy mielőtt Kardos nagy hévvel adta elő az eseményeket, ő képzeletében elérkezni vélte az időt, hogy Dóziát kiragadva kétes helyzetéből, sajátjává tegye s mielőbb megesküdjék vele.

Szabad ember volt, nem tartozott számadással senkinek, s életének bájos voltát és értékét csak attól a naptól számítá, melyen Dóziát először megpillantá, s leghőbb vágya volt őt örökre magához csatolni.

Mit törődött ő a világ itéletével, melyre azelőtt sem sokat adott, s életét, a mennyire lehetett, visszavonulva, magányban töltötte. Azt volt a vélemény róla, hogy átálmodja az életet. Sokan különcznek, ábrándozónak tartották, ki nem ismeri a világot, az embereket. Nem használja föl előnyeit nyitott szemekkel, s mégis álmodozva tölti idejét, nem vevé észre sem a vele kaczérkodó szép nemet, sem a barátságát elnyerni igyekvő ismerősöket.

A tudományoknak és a művészeteknek élt. Munka tölté be napjait, mely nem volt hivatva a nyilvánosság elé kerülni. Saját számára irt és olvasott s lelki kincseknek tartotta azt, a mivel birt tanulmányai folytán és azokat egészen magának akarta megtartani.

Mi volt természetesebb, hogy midőn ez a zárkózott szív először lángra lobbant, az oly mély gyökeret vert abban, hogy érezte, miként nincs hatalom, előitélet, társadalmi fogalom, vagy okosnak tartott tanács, mi határozatától eltántorítani, vagy csak megingatni is képes volna...

Midőn Kardos elvégezte beszédét, helyeslést és elismerést várt, mint a hogy azt a törvény embereinél talált, de csodálkozva látta a gróf némaságát, tünődését, sőt oly nagy elmerültségét, mintha ő jelen sem lett volna, s alig tudta csalódását e fölött eltitkolni.

--Most még egy kérésem volna önhöz. Kardos,--mondá Oroszlay, észrevéve a csöndet, mi a detektiv elbeszélése után közöttük beállt.

--Parancsoljon velem, gróf úr. Azt hiszem, a rámbízottaknak kellően megfeleltem.

--Még pedig fényesen!--viszonzá elismeréssel hangjában a gróf.-- Azonban egyre nem tudott fölvilágosítást adni, hogy hol van jelenleg az a fiatal leány, kinek keresése kiindulási pont volt mindarra, a mi azóta történt,--s most még azt szeretném tudni, mi történt vele s miként lehetséges nekem őt mielőbb föltalálni?

--Egy óra múlva feleletet hozok kérdésére, gróf úr,--viszonzá Kardos, ki tudván az előzményeket, természetesnek találta ezt az óhajtást, sőt szemrehányást tett magának, hogy ezt kifelejté a grófnak hozott közléséből.

--Megvárom, míg visszatér,--mondá Oroszlay, s mosolyogva látta távozni a detektivet, ki sietve hagyta el a szobát, hol a gróf újra álmodozásaiba merült s majdnem remegve a boldogságtól gondolt arra, hogy mily közel van végre vágyainak megvalósulása.

De midőn Kardos visszatért, s tudatta vele, hogy Dózia Esztheyékhez ment, s huszonnégy óra óta a palota lakója, láthatólag megdöbbent e hírre, mert új gát fölmerülését látta közeledésére nézve. Ő, a ki a grófnétól utolsó nálalétekor úgy vett bucsut, hogy annak házaküszöbét többé át nem lépi...

Hogy miért ment Dózia Esztheyékhez, az érthetetlen volt előtte, s majdnem neheztelt rá, hogy vele egyetlen szóval sem tudatta, a mit cselekedni szándékozott Lamberth Klárától való megválása után. Hisz annak első gondolatának kellett volna lenni, oltalomért hozzá fordulni, kiről tudta, hogy életének vérével kész megvédelmezni s minden eshetőség ellen oltalmazni őt.

Álszemérem, leányos félénkség, gondolta azután elmosolyodva, mert arról fogalma sem lehetett, a mit annak Klára beszélt s megfélemlíté és elvette bizalmát a jövő, s megingatta hitét a boldogság iránt.

Kardos elvégezvén a rábizottakat, miután tudatta Dózia hollétét, távozott, s midőn az ajtó becsukódott utána, Enyingi gróffal állt szemben az előszobában, ki mosolyogva mondá neki:

--Fogadja elismerésemet, Kardos úr. Maga valóban nagy mester a kutatás terén, de egyet kifelejtett számításából.

--És az?--kérdé láthatólag megütődve Kardos.

--Hogy vannak olyanok, kiknek nem tett jó szolgálatot fölfedezésével.

--Például Holcsi és társai, azaz nővérei,--viszonzá nevetve a detektiv.

--És mások: Például--és kezével Oroszlay termének ajtajára mutatott-- egy fiatal úr; kire nézve jobb lett volna, ha az egész dolgot eltemetve hagyja.

--Azt nem tudtam; a mit tettem, az igazság érdekében történt,-- viszonzá Kardos kétértelmű mosollyal, s meghajtván magát, távozott, míg Enyingi gróf belépett barátjához, kit a legnagyobb mértékű izgatottságban talált.

--Tudod-e, hogy Dózia az Eszthey-palotában van?--kérdé elébe sietve.

--A legjobb hely számára, a hol lehet.

Oroszlay meglepetve tekintett rá. Oly száraz, egykedvű volt a hang, melyen szavait kiejté, hogy majdnem sértve érezte magát a feleletre.

--De én így nem közeledhetem hozzá!

--Egyelőre--nem! De jobb is, ha bevárod, míg Holcsi dolga a törvényszéken lefoly. Ki tudja, miféle fölfedezések jönnek napfényre.

--Mi közöm Holcsi ügyéhez?--kiáltott föl haraggal Jakab gróf.--Az nem tartozik össze Dóziával.

--Azt ma még nem lehet biztosan tudni.

--De ő nem annak a gyermeke, a ki leányának hittük. Dózia atyja Somorjay katonatiszt volt, s éppen a gyermekcsere az, mivel Holcsi vádolva van.

Enyingi láthatólag meg volt lepetve.

--Ki mondta ezt neked?--kérdé feszülten.

--Kardos,--viszonzá hévvel Oroszlay, s elbeszélte neki az egész történetet, mit a detektivtől hallott.

--Igy Dózia Holcsi unokanővére,--mondá vállat vonva s futó gúnnyal Enyingi.--Szép rokonság. Az az ember vagy a bitófán fog meghalni, vagy egész életét a fegyencházban tölti.

Oroszlay nem felelt. Izgatottan járkált föl és alá a teremben, mialatt barátja feszülten kisérte szemével lépteit, s meg tudta mérni a kínos tusakodást annak belsejében.

--Miért tetted e megjegyzést, Loránd?--kérdé Oroszlay egyszerre megállva előtte.

--Semmi különös okból. Mindenki így beszélne a dolog állásáról.

--Azt hiszed, eltántoríthatsz engem föltett szándékomtól?

--Az nem is volt szándékom!

--Most csak az a kérdés, mi módon érintkezzem Dóziával?...--folytatta bizonyos keserűséggel Jakab gróf.--Adj tanácsot.

--Várd meg, míg ő hírt ad magáról. Ha kiván veled beszélni, azt tudatni fogja.

--Ki tudja, mi tartóztatja abban? Talán beteg, hisz borzasztó megrázkódtatáson mehetett keresztül.

Oroszlay hallgatott.

--Ne kínozd magadat mindenféle föltevésekkel, várakozzál néhány napig türelmesen, s én hírt hozok neked róla,--folytatta hévvel Enyingi.

--Megtennéd azt?--kiáltott föl örvendő arczczal Oroszlay.--Megváltás volna az rám nézve, ki félelemben rettegve töltöm az órákat Dózia miatt.

--Oly nagyon szereted?--kérdé önkéntelen sóhajjal Enyingi, ki azonban tudta, ismerve barátját, hogy az úgy tud szeretni, mi már a mai korban majdnem hihetetlen.

--Életemhez van forrva ez a szerelem,--viszonzá szenvedélyes föllobbanással a kérdett.

--Ma még elmegyek Esztheyékhez, s holnap tudatom veled mindazt, a mit ott Dóziáról hallok.

--Jöjj el ma este a kaszinóba, hol várni foglak,--mondá kérő hangon Jakab gróf.--Te nem tudod, mily messze van még nekem a holnap, ki lázas félelemben töltöm az órákat, míg bizonyost nem tudok.

--Ott leszek!

--Köszönöm,--rebegte meghatva Jakab gróf, s meleg kézszorítással váltak el és Enyingi rossz kedvvel, majdnem leverten ment az Eszthey- palotába, mert neki sehogy sem volt inyére barátja szenvedélyes szerelme, miről azonban tudta, hogy az már kiirthatatlan annak mélyen érző szivéből.

Ezek az ábrándos emberek!--gondolta elégedetlenül.--Hosszú évekig átálmodják az életet, s ha egyszerre fölébrednek, kettős szenvedéllyel vetik magukat az árba, mely elsodorja őket...

És mélységes keserűséget okozott neki az a tudat, hogy Oroszlay Jakab, ez a minden tekintetben páratlan, kiváló ember, ki egy régi, előkelő, dúsgazdag családnak utolsó sarja, ilyen házasságot készül tenni.

Ő nem volt rideg arisztokrata, de tisztelte a nagy nevek tradicióját, s bármily szép, bájos volt is Somorjay Dózia, nem tartotta méltónak, hogy Oroszlay gróf neje legyen és éppen, mert nagyon szerette barátját, kész lett volna mindenáron megakadályozni, mint ő hitte: ballépését.

No, de még semmi sem bizonyos,--fűzte gondolatait tovább.--Talán a botrányosan folyó tárgyalások alatt, hol Holcsi ügyében Dózia is szerepelni fog, elriad Jakab szándékától. Sohasem lehet tudni a jövőt, csak időt kell nyerni, nehogy gyorsan elkövethesse azt a lépést, mely minden józan gondolkodás ellen van...

XXIV.

Dózia két nap óta volt Esztheyéknél, s Veronika annyira megszerette, hogy egész idejét vele tölté, és boldog volt, hogy egy ifjú társnőt nyert benne, kivel kedve szerint cseveghetett, s ki nagyon eszes, művelt és szellemes társalgó volt.

Mihelyt biztosságban látta magát a palotában, kedélye lecsillapult. Mindenki jó volt iránta, még Ernesztine is, kinek aggályai lecsillapultak a leányka kilétére nézve, látván, hogy az nincs többé titokban a palotában, sőt Veronikának és Béla grófnak is jó pajtása. Ez utóbbi rögtön fölcsapott imádójának s tüzesen udvarolt neki.

Legtartózkodóbb volt iránta Eszthey, s olykor, ha ebédnél ült az vele szemközt, hosszan függött rajta tekintete és vonásai mindig ugyanazt a kételyt fejezték ki, mit neje már annak első megjelenésekor észlelt rajta.

Dózia a ház leánya melletti szobában lakott s az szeretettel gondoskodott róla, hogy jól érezze magát közelében. Legtöbbnyire együtt ültek s kézimunkán dolgoztak, és beszélgettek; mindkettőnek új és érdekes volt mindaz, mit a másiktól hallott. Mindketten más és más világban éltek, nevelkedtek, különböző tapasztalatokkal birtak, s ez érdekessé tette az együttlétet.

Veronika két évvel idősebb volt, de annak életmódja jobban kifejté szellemi tehetségeit, mert sokat gondolkodott, elmélkedett, mire a gazdag, elkényeztetett leánynak nem volt szüksége, sohasem jutott eszébe az élet esélyein, a lét küzdelmein tünődni, még vágyai is alig voltak, mert minden akarata, óhajtása teljesült, s teljesen boldog lett volna, ha Oroszlay viszonozza szerelmét.

Ez a csalódás volt az egyedüli, mi megszomorítá az életét, s anyja úgy vette észre, hogy szép arczocskája az utolsó időben halványabb a szokottnál, de sohasem merte kérdezni annak okát, mert félt érinteni szivének sajgó sebét.

Most, hogy ifjú társnőre talált, vidámabb lett. Érdekkel hallgatta annak történetét és látta, hogy mily boldog az ő sorsa más számtalan leányokéhoz képest, s talán ez okozta, hogy nyugodtabb, türelmesebb lett, és igyekezett Dóziát fölvidítani, ki pedig csak annyit mondott el élményeiből neki, mit jónak és tanácsosnak látott... Tartózkodó volt némely dolgokra nézve, mert azt gondolta, hogy ez a minden jóban bővelkedő leány úgy sem értené meg az ő kétes sorsát, s bizonytalan jövőjét. Pedig az megértette volna, mert természetében nem volt semmi felületesség, s mindenről komolyan tudott gondolkozni és mindent mélyen érezni, mi szivébe lopta magát.

És Dózia iránt az első percztől csodálatos vonzódást és szimpátiát érzett, mit alig tudott megmagyarázni magának, s mi talán abból eredt, hogy még sohasem ismert egy ahhoz hasonló sorsú leányt és fogalma sem volt arról, hogy némely embernek mily küzdelmes élete van, hisz ő emlékezete óta napfényben fürdött, s nem ismerte az élet sötét árnyait.

Most látta először, hogy mennyi szenvedés van a földön. Dózia különös bájjal tudta elpanaszolni sorsát, s mindazt, mit nélkülözni kellett; kivetve a világba, rokon, vagyon, tanácsadó nélkül. Magára hagyatva oly kietlen jövővel szemben, mely semmi örömmel nem kecsegtethette s minden irányban vészt hordott magában.

És Veronikának mindig hajlama volt a romantikus dolgok iránt, s most, midőn a véletlen egy oly társnőt adott mellé, ki minden szeretetet nélkülözött, s egyedül állt a földön, kétszeresen vonzódott hozzá és megfogadta, hogy kárpótolni igyekszik annak szenvedéseit, s mindent elkövet, hogy boldog sorsot alkosson számára.

A második nap estéjén együtt ültek Veronika szobájában, s Dózia fönhangon ujságot olvasott, míg egyszerre hangja reszketni kezdett s Veronika nagy rémületére kiejtve a lapot kezéből, halálsápadtan dőlt hátra székében.

--Rosszul van, Dózia?--kérdé tőle, fölugorva helyéről.

--Elszédültem,--viszonzá az gyönge hangon, s önkéntelen betakarta arczát, mintha sírna, de szeme száraz volt, csak ajkán hallatszott belső zokogása, mi nehéz, fájdalmas sóhajban nyilatkozott.

--Pihenjen, én majd folytatom az olvasást,--mondá Veronika.--Hol is hagyta el? Nemde, valami Holcsi ügyvéd elfogatásáról s börtönben létéről szólt az ujdonság.

--Igen,--viszonzá halkan Dózia.

--Ismeri talán azt az embert?

--Házánál töltöttem egy évet, gyámleánya jó barátnőm volt... Milyen sorsa lehet most annak?

--Mintha hallottam volna már azt a nevet,--mondá gondolkodva Veronika, erősen kutatva emlékezetében, míg egyszerre fölkiáltott:

--Ah, már emlékszem, Béla beszélt róla, midőn megjöttek atyámmal Zalánczról, hol Oroszlay grófnál voltak vadászni.

Dózia arczát láng borítá e név váratlan kiejtésére, mi nem kerülte el társnője figyelmét.

--Ismeri Oroszlay grófot? Úgy tudom, az az ügyvéd, kiről itt a lapban szó van, annak szomszédjában lakott.

--Is-me-rem.

--Mily elfogultan mondja ezt,--kérdé enyelegve Veronika, de szemét feszülten szegezte a leányra, ki oly zavarodott lett, hogy nem tudott felelni.

--Szóljon, legyen hozzám őszinte, édes Dózia,--folytatta meleg, kérő hangon Veronika, égve a vágytól beszélhetni és hallani Oroszlayról, kinek nevét már hetek óta nem ejtették ki Esztheyéknél, s szülői kerülték arról a beszédet.

--Oh, grófnő, ha mernék róla beszélni...--viszonzá akadozva a leányka, s szemei egyszerre könyesek lettek.--De oly boldogtalan vagyok, ha rágondolok, hogy jobb, ha nem is hallom, vagy említem nevét.

--Szereti őt?--kérdé megdöbbenve Veronika s álmélkodva nézett Dózia szemébe.

--Jobban életemnél, s ő is szeret engem és még is le kell mondanunk egymásról.

--Ő--is--sze-re-ti ma-gát?

A kérdett némán intett fejével. Nem sejtve, hogy mily kínt okoz szavaival Veronikának, ki nem hitt füleinek a vallomást hallva.

--De hát hol találkoztak, hol ismerkedtek meg s mikor vallotta meg szerelmét?

--Hónapok előtt... És én akkor még tapasztalatlanabb voltam, mint ma, s nem tudva, mily mélység tátong közöttünk, boldognak éreztem magam. Derültnek, bájosnak láttam a jövőt. Együtt készíténk terveket az életre. Ő nőül akart venni, s én hajlottam szavára... Most azonban tudom, hogy az lehetetlen.

--Miért?--kérdé reszkető hangon Veronika, ki most már értette Oroszlay iránta tanusított közönyét s alig bírta könyeit visszafojtani.

--Grófnő kérdezi ezt tőlem, ki ismeri a társadalmi szabályokat? Ő nagy úr, magas születésű ember, nem vehet nőül oly leányt, mint én, ki még szülőit sem ismerte.

--Ki mondta ezeket magának, Dózia?

--Egy Lamberth Klára nevű leány, ki okosabb, tapasztaltabb nálam, s ismeri a világ szokásait és fölfogását, mikről nekem fogalmam sem volt addig. Bár mondta volna előbb, vagy ne tudatta volna soha!--jajdult föl a leány s zokogott.

Veronika megdermedve ült helyén. A mit ez az idegen leány beszélt neki, az ránézve kétségbeejtő volt. Tehát Oroszlay mást szeret és ő még mindig reményeket fűzött hozzá! Ő is szeretett volna sírni, de zárkózottabb és büszkébb természetű volt, mint hogy elárulja szivének kínját, szenvedését.

--Lamberth Klára igazat mondott, midőn a társadalmi különbségekről beszélt,--kezdé pár pillanatnyi hallgatás után, mialatt leküzdötte fölindulását;--de vannak emberek, kik a szabályokkal nem törődnek, s én, ki Oroszlay Jakabot ismerem, azok közül valónak tartom, ki szerelméért dacol az egész világgal és nem riad vissza semmitől, hogy akaratát érvényre juttassa.

--De én nem fogadhatok el tőle oly nagy áldozatot, s elhatároztam, hogy többé nem találkozom vele.

Veronika meglepetve függeszté rá tekintetét, ki oly nagy elhatározással, s oly kétségbeesett hősiességgel ejté ki szavait, de egyszersmind olyan arczczal, mintha szive megrepedni készülne. És ő igazi meleg részvétet érzett iránta, ismerve azt a kínt, mi annak belsejében dulhat.

--Igy mindketten boldogtalanok lesznek, s én úgy ismerem őt, hogy nem fog e határozatba belenyugodni.

--Nem fogom őt többé látni s megnyugszik a sorsban és--elfelejt.

De Veronika nem osztotta ezt a nézetet, némán, tagadólag rázta meg fejét, s gondolkodva szögezte a szőnyeg virágaira szemeit. Azt hitte, nem fogja tudni elfojtani zokogását.

Sokáig egyikük sem szakítá meg a csöndet, egyformán boldogtalanok voltak, egyformán szenvedtek, s most csak az volt a kérdés, kinek erősebb a lelke, s ki bírja el jobban a megrázkódtatást.

Végre Dózia társnőjére emelte szemeit, s megdöbbenve látta annak bánatos kifejezését, nagy halványságát, minek okát nem tudta megmagyarázni magának.

--Fájdalmat okoztam grófnőnek, vagy untatom?--kérdé bátortalanul.-- Bocsásson meg, de oly boldogtalan vagyok, s nincs senkim, kinek bánatomat kiönthetném. Nagyon is merész voltam.

--Megszomorított, mert szenvedni látom,--viszonzá halk, elfojtott hangon Veronika.

--Milyen jó, mily nemes szíve van. Így még, kivéve Oroszlay grófot, soha senki sem beszélt velem. És én képtelen vagyok, grófnő, részvétét meghálálni. Hisz nekem nincs módomban, hogy bármily csekélységgel viszonozzam jóságát.

--Ne aggódjék a fölött, Dózia. Maga nem is tudja, mily gazdag kincscsel bír, s mily választottja a sorsnak,--mondá Veronika leverten... Azután gyorsan elhallgatott, mert szavai majdnem öntudatlanul röppentek ki ajkain.

Dózia kissé elcsodálkozott e szavakra. Nem értette, mit ért az a «kincs» alatt, de a hang lepte meg, mely meleg és bánatos volt, s kérdőleg függesztvén rá szemeit, elfogultan kérdé:

--Oroszlay szerelmét érti?

--Azt! Minden nő boldog lehet, ki az ő szivét megnyerte, mert Oroszlay oly férfiu, kihez kevés, vagy talán egy sincs hasonló e földön s azzal sem játszani nem szabad, sem pedig eldobni magától.

--De én azzal az ő javát óhajtom, s kész volnék bármit megtenni érte.

--Menjünk aludni,--mondá idegesen Veronika, ki nem tudta elviselni Dózia rászegzett kérdő, kutató tekintetét. Emberfölötti erőre volt szüksége a párbeszéd alatt, hogy el ne árulja magát, ismerve társnője eleven eszét, s helyes itélőtehetségét, és gyorsan elhagyta helyét, mit amaz követett.

--Nem haragszik rám, grófnő, hogy sorsom elmondásával s érzelmeimmel untattam?--kérdé szomoruan Dózia.

--Ellenkezőleg! Köszönöm bizalmát, s majd máskor folytatjuk e tárgyat, de mára elég! Nemde, maga is fáradt és álmos?

És be sem várva annak feleletét, átölelte derekát, s a mellékszoba ajtajához vezette, hol az eltünt, s Veronika egyedül maradt, és leroskadva a legközelebbi székbe, keservesen zokogott.

Ő ama ritka fiatal leányok közé tartozott, kik sokat gondolkoznak, elmélkednek oly dolgok fölött, mik még csukott könyv lapjaihoz hasonlítanak előttök s bár alig ismerik az életet, már is sok birálni valót találnak abban, és tapogatóznak oly dolgokról, mikről csak képzeletük által lehetnek tájékozva. Mind a mellett sokkal mélyebb érzésű volt és józan itélettel bírt, semhogy a helyest a helytelentől s a jót a rossztól már tisztán meg ne tudta volna különböztetni.

És most a legkeserűbb csalódáson ment keresztül, mert bár Oroszlay érzelmeiben már rég kételkedett, s az utolsó időben félig szétfoszlottak reménységei, mind a mellett sohasem tudta oly határozottan, mint Dózia vallomása után, hogy annak a szívnek szerelme, melyért ő életét adta volna, másé, s rá nézve örökre elveszett.

És ennek a tudatában teljesen érvényre jutott lelkének nemessége, gondolkozásmódjának fenkölt iránya és hosszú tűnődés után nagy elhatározásra jutott, mi enyhítette keservét, s lecsillapítá izgatott idegeit.

Becsöngette Ernesztinét és megüzente tőle anyjának, ki estélyre ment, hova ő nem akarta követni, hogy nem várhatta meg, mint rendesen szokta tenni, visszajöttét, mert erős fejfájása van és lefeküdt s azután elküldé az öreg komornát, kit azzal nyugtatott meg, hogy álmos s jót fog tenni neki a pihenés; ágyában folytatta elmélkedését s álmatlanul tölté az éjét...