Part 18

--Minden lehetőségre. Ha végighallgatja történetemet, megérti állításomat, de siessünk, nem szeretném félbenhagyni, a mit még mondani akarok.

--Beszéljen. Látja, mily figyelemmel hallgatom.

--És én sietek a borzalmas véggel... Hallja tovább.

Kardos közelebb hajolt hozzá, mert hangja halkabb lett s majdnem suttogva folytatta beszédét.

--Eszthey grófné látogatása boldog fordulatot idézett elő a beteg nő még hátralévő életében. Nyugodtan tekintett a halál elé s nekem annyit mondott, hogy ha meghal, Eszthey grófné magához veszi gyermekét, nevelteti és gondoskodik róla s én adjam át neki a kis leányt, kire boldogabb sors vár, mintha ő életben maradna.

Minden nap sírva váltam el tőle s minden nap láttam Holcsit a ház körül ólálkodni, de számba sem vettem bujkálását, azt gondolva, hogy már nem árthat neki. Csalódtam! Nem gyanítám, hogy ő oly tervet főzött ki a jövőre, mely sok pénzt hozhat neki s azt következetesen keresztül is vitte.

Mindenről értesülve volt az által az asszony által, kitől én kibéreltem Eliznek a szobát. Pénzért minden aljasságra lehet vállalkozót találni s Holcsi mesterien tudja kihasználni a mások nyomorát, vagy kapzsiságát...

Egy este, pár nappal később, hogy Eszthey grófné a beteg asszonynál volt, az nagyon gyönge lett s nekem valami ellenállhatatlan ösztönöm támadt, hogy még egyszer fölkeressem őt az éjjeli órákban... Hátha reggelre meghal,--gondoltam fájó szívvel s visszatértem hozzá... De megdöbbenve láttam, hogy ajtaja tárva-nyitva van s midőn a küszöbre léptem, Holcsit láttam egy kis leánynyal karján, bő köpenyegbe burkolva onnét kilépni és meghökkenve hátrálni előttem, kit ily időben nem gondolt ott találni.

--Hová viszed a gyermeket?--kiáltottam rá dühvel--és mit cselekedtél anyjával?

De ő egy bősz káromkodással engem félrelökve, elszaladt s én a beteg ágyához futva, ráhajoltam Elizre, míg a földön egy kis leányt láttam feküdni, kit nem tarthattam másnak, mint Dóziának, de nem is sokat törődtem vele, mert anyját haldokolni láttam, arczán az enyészet jelével, nyakán kékes foltokat vettem észre s csak annyi ideje volt még, hogy a következő szavakat suttogta:

--Kicserélte gyermekemet. Siessen utána és vegye el tőle, mert megöli, mint engem, ki nem akartam engedni, hogy Dóziát elvigye és küzdött velem, míg körmeit torkomba vájta s meg akart fojtani, hogy elhallgattasson, mi sikerűlt is neki, mert meghalok.

És ezzel kilehelte lelkét. Meghalt s én lerogyva ágya mellé, zokogtam, rá sem nézve a gyermekre, ki ágya mellett feküdt a földön és mélyen aludt, valószínüleg valamely álomital következtében.

--Szörnyűség!--kiáltott föl Kardos.--És ez az ember tizenöt évig szabadon jár-kel s folytatja kárhozatos üzelmeit és ön nyugodtan nézte járását-kelését a nélkül, hogy föladta volna. Tudja-e, Somorjay úr, hogy ez bűnrészesség, mit a törvény a legszigorúbban büntet!

--Tudom,--nyöszörgött az öreg fájdalmasan,--de nem tehettem másként. Szegény, kétségbeesett és beteg voltam a fájdalomtól. A nagy megrázkódtatás ágyba vetett és Holcsi, valószínüleg félve, hogy elárulom, idehozatott nővéréhez, orvost hivatott és úgy ápoltak, mint a legkedvesebb rokont.

Midőn meggyógyultam és szemére vetettem bűnét, ő mindent tagadott. Lázas álomnak, képzelődésnek mondta, hogy őt láttam volna s hogy kicserélte a gyermeket.

Oly határozottan állította ezt, hogy magam is kezdtem kételkedni a látottakon, de nem is volt csoda! Mindaz, a mit Eliz halála következtében szenvedtem, azután a hetekig tartó lázas betegség, meggyengíté emlékezőtehetségemet s a következőket csak hónapok mulva tudtam meg.

Először, hogy Eszthey grófné a halál hírére, mit Holcsi tudatott vele, személyesen ment el a gyermekért, kit ő csak egyszer látott anyja betegágya mellett s természetesen nem gondolhatta, hogy azt kicserélték.

Másodszor, hogy ő temettette el a szegény Elizt, kiről rémülve hallá, hogy meggyilkolták s alig várta, miként távozhassék közeléből, nehogy a vizsgálatnál mint tanú beidéztessék.

És harmadszor, hogy a kis tehetetlen Dóziát falura adta egy tisztességes családhoz, kik jó pénzért jól gondját viselték, kire nézve már a testvérek között messzire terjedő tervet készítettek, mely nagy hasznot volt hivatva hajtani Holcsinak.

A terv az volt, hogy a gyermek Obrennéhez kerüljön, mi meg is történt, hogy mi lett azóta belőle, nem tudom.

--De hát a másik, az igazi Dózia hova lett?--kérdé Kardos látható nyugtalansággal.

A kérdett súgva mondta:

--Itt van a háznál. Somorjay Juliska néven. Itt nőtt föl, de én hosszú betegségemből fölgyógyúlva, megismertem Eliz gyermekét s ez is egyik oka volt, hogy hallgattam, mert nem akartam közelemből elveszíteni a kis leányt, ki anyja képmása, kit szeretek s ki élő emlék attól a nőtől, kit oly forrón imádtam.

--De hát miféle czélja volt Holcsinak a gyermekcserével?

--Tudván, hogy a kis Dóziának jó dolga lesz a grófné pártfogása alatt, jó nevelésben részesül, s talán gazdagon megy férjhez, az ő ördögi terve az volt, hogy hasznot biztosítson magának a jövőre s kezeiben tartsa a leányt, kit, születése titkát tudva, mindenre rábirni remélt és legfényesebb jövedelmi forrásnak tekintett, ha az felnövekszik.

--Hisz azt mondják, Holcsi gazdag ember?

--Igaz, de ilyen alávaló módon szerezte minden vagyonát s folytatja üzelmeit addig, míg mozogni képes, vagy míg a törvény gátat nem vet gazságainak.

--És az a fiatal leány, ki mint gyámleánya szerepel, miféle összeköttetésben van vele? Gondolom, Lamberth Klárának hívják.

--Ah, Lamberth Klára!--kiáltott föl szenvedélyes dühvel az öreg ember.--Az egy elhalt barátjának a leánya, ki egészen az ő tanítványa. Atyja mindenben bűntársa volt Holcsinak, együtt szerezték a vagyont s midőn meghalt, leánya árván maradt és örökségét az ügyvéd kezeli.

--Hogy érti azt, hogy a leány méltó tanítványa neki?--kérdé feszülten a detektiv.

--Éppen oly elvetemedett, mint ő maga, pedig zárdában neveltette, de mióta visszakerült hozzá, a legrosszabb dolgokra alkalmazza.

--És tud ezekről a történtekről más is önön kívül, Somorjay úr?

--Hogyne! A két nővér, Obrenné és sógornőm. Egy szörnyű banda ez s ha ők nem is követtek el testi gyilkosságot, megölik, megrontják annak a lelkét, ki kezeikbe kerül.

Kardos alig birta eltitkolni örömét e vallomást hallva, mi oly váratlanul került tudomására; most csak az volt a fontos kérdés, mit tegyen és hogy ragadja meg Holcsit, ki csodálatosan ügyes és ravasz ember volt.

--Hajlandó volna ön azt, a mit beszélt, jegyzőkönyvbe mondani és aláirásával hitelesíteni?--kérdé az öreg embertől.

--Bármely perczben, de előbb el kell innét távoznom, mert megölni, azt hiszem, nem mernének, de agyonéheztetnek, s a baj az, hogy nincsen egy fillérnyi pénzem.

--E miatt ne aggódjék! Azonban most maradjon minden a régiben, míg én intézkedem. Ne sejtse senki az ön vallomását. Tetesse betegnek magát, s én a kórházba vitetem addig, míg más segítségben részesül. A fő az, hogy innét megszabaduljon,--mondá Kardos és elhagyta helyét.

--Mily boldog leszek, ha Eliz halálát megboszulva látom és ezt a fiatal leányt biztosságban tudom, mert itt csak rossz várhat rá! Ön talán képes lesz megmenteni, ha Eszthey gróffal tudatja azt, a mit tőlem hallott.

--Legyen nyugodt, mindent meg fogok tenni, a mi az ön és a leány érdekében áll, kinek szemei már az első perczben emlékeztettek valakire, de nem tudtam rájönni a hasonlatosságra. Most tudom, kinek a gyermeke ő, s azt be is fogom bizonyítani.

--Tegye, tegye!--kiáltott könyörgő hangon Somorjay, és kimerültségét egyszerre ismét lázas erély váltotta föl. Szemei a boszú tüzében égtek, s karjait kinyujtá a levegőbe, mintha átkokat szórt volna a mellékszoba ajtaja felé, hol sógornője, özvegy Somorjayné lakott...

XXII.

Pár nap mulva a fővárost az a szenzácziós hír járta be, hogy Holcsi Kálmán ügyvédet elfogták.

Még senki sem tudta, mivel van vádolva, de miután rossz hirű ember volt, valami nagyon senki sem csodálkozott elfogatásán.

Mikor Esztheyék is hirét vették az elfogatásnak, úgy a férj, mint a nő, megdöbbentek rajta. Mindketten Dóziára gondoltak, s Bertalan gróf a legnagyobb megelégedéssel hallotta neje ajkairól azt az elhatározást, hogy fölkeresi Obrennét és tudakozódik, mi történt a leánynyal.

És csakugyan el is ment az intézetbe, de nem találta őt otthon, s a cseléd azt beszélte, hogy nem is fog a nap folyamán hazatérni, mert a nővéréhez, Somorjayné asszonysághoz ment, hol a napot tölti, mert nagy szerencsétlenség érte a családot.

--Hol lakik Somorjayné asszony?--kérdé a grófné, ki emlékezett, hogy Obrenné egykor az Üllői-utat említé neki, ajánlván, hogy oda vigye Dóziát, de a ház számát nem közölte vele.

--Azt nem tudom, mert ő sohasem jött hozzánk, de Holcsi ügyvéd úr lakásával szolgálhatok.

--Köszönöm, azt én is tudom. Megjöttek már faluról a kisasszonyok?

--Azt hiszem, igen.

--De nem biztos benne?

--Tegnap sürgős levelet vittem Klára kisasszonynak, de úrnőm csak annyit mondott, hogy adjam át a cselédnek s választ ne kérjek.

Eszthey grófné tünődve ment le a lépcsőn. Okvetetlen tudni akarta, mi történt Dóziával az ügyvéd elfogatása után, kinek valószinüleg lezárták lakását.

De nem akarva az ügyvéd házába menni, elhatározta, hogy férjét küldi oda, s haza hajtatott, de midőn fogata a palota kapuja előtt megállt, egy bérkocsit látott oda hajtani, melyből Enyingi gróf ugrott ki, s őt meglátva, hozzá sietett.

--Szabad fölkisérnem, grófné?--kérdé.

--Hogyne! Sőt nagyon örülök jövetelének. Hallotta, hogy Holcsi ügyvédet elfogták?

--Természetesen, még pedig igen sulyos váddal terhelve. Gyilkossággal és gyermekcsempészettel.

--Lehetetlen!--kiáltott föl Hermance elhalványodva, mert rögtön az jutott eszébe, hogy esetleg ők is belekeveredhetnek a kényes ügybe.

Ekkor fölértek a lépcsőn s Esztheyné ledobva kalapját, helyet foglalt, mit a vendég követett, s igen komoly arczczal folytatta a tárgyat, mialatt Bertalan gróf is a szobába lépett.

--Éppen most beszélem a szenzácziós ujságot,--mondá Enyingi a háziúrnak.--Az egész város arról beszél, mert Holcsi, ha nem is volt valami nevezetes alak, s csak mint zúgügyvéd és uzsorás szerepelt, mind a mellett sokaknak volt összeköttetése vele, kik félnek, hogy belekeveredhetnek mint tanuk a törvényszéki tárgyalásba.

--Mivel van az ügyvéd vádolva?--kérdé feltünően nyugtalanul Eszthey.

--Évek előtt, mint mondják, megfojtott egy beteg asszonyt, kitől el akarta venni gyermekét s midőn az azt védelmezte, nyakába mélyeszté körmét és megfojtotta.

--Évek előtt?--kérdé halálsápadtan Bertalan gróf.--Mennyi ideje lehet annak?

--Úgy mondják, félig elévült már a dolog. A gyilkost akkor hosszú ideig kutatták, de nem tudtak nyomára jönni, s most csodálatosképpen tizennégy év után jön Holcsi bűne napvilágra.

--Tizennégy év után?--kérdé reszkető hangon Hermance, s önkéntelen férjére pillantott, kinek vonásain a legnagyobb izgatottság látszott, s szeme majdnem félelmet árult el.

--És Holcsi bevallotta bünét?

--Ellenkezőleg, mindent tagad. Nagyképüen hideg, majdnem gúnyos nyugalommal viseli magát. De miután az elfogatás tegnap történt, még senki sem tud semmi bizonyosat.

--Nemde, Oroszlay is összeköttetésben állt vele?

--Csupán egy rövid ideig, midőn a pozsonymegyei birtokot vásárolta Holcsi közvetítésbe folytán. Akkor, mint tudják, grófné, együtt mentünk azt megtekinteni Jakabbal s pár órát Holcsi házánál időztünk.

--És azóta megszakadt az összeköttetés Oroszlay és az ügyvéd között?

--Tudtommal nem érintkeztek többé, ha csak falun nem, miről nem hallottam, de lehetséges, mert a két birtok a legközvetetlenebb szomszédságban fekszik.

--Ez különös eset,--jegyzé meg nyugalmat erőltetve Bertalan gróf, mi azonban nem a legjobban sikerült neki. Enyingi azt észrevette, valamint a grófné nagy halványsága is föltünt neki, azért nem kivánta folytatni a tárgyat, annál is inkább, mert Veronika lépett a terembe, ki sem Holcsiról, sem az elfogatásról egyetlen szót sem tudott.

Azért más mindenféle dolgokról kezdtek beszélni. Enyingi Loránd nagyon ügyes és mulatságos társalgó volt, s Veronika előtt kétszeresen kitüntette magát, ki azért örült rendesen látásának, mert tudva, hogy Oroszlaynak jó barátja, mindig hireket remélt tőle arról hallani.

Vigan csevegtek, mialatt Hermance tűkön ült s látta, hogy férje hasonló nyugtalan hangulatban van, de nem akarván leánya mulatságát zavarni, igyekezett elfogulatlanul részt venni a társalgásban. Végre megkönnyebbülve sóhajtott föl, midőn a vendég kalapját véve bucsúzott, kinek távozása után Veronika is elhagyta a szobát, s a házaspár egyedül maradt.

--Voltam Obrennénál,--kezdé Hermance--de nem találtam otthon. A cseléd azt mondta, hogy nem is megy a nap folytán haza, holott nekünk okvetlen meg kell tudnunk, hova lelt Dózia s mi történt vele, azért legjobb lesz, ha te fölkeresed Holcsi lakását és ott tudakozódol róla.

--Félek mutatni ott magam. Okvetetlen rendőri felügyelet alatt áll az egész ház, s nem kivánom láttatni magam a közelben.

--De hát mit tegyünk és mit fog most tenni Oroszlay? Nem hiszem, hogy ő ne vegyen részt Dózia sorsában, ki a történtek után egészen elhagyatva áll a mi segítségünk nélkül.

--Azt én sem hiszem. De ez egy borzasztó eset... A hirlapok kiaknáznak minden részletet, s félek, hogy a mi nevünk is előfordulhat a tárgyaláson.--Hermance mélyen, fájdalmasan sóhajtott föl, de nem felelt, mert természetszerüen azt kellett volna kérdeznie, ki ennek az oka, hogy ilyen botrányba belekeveredhetik oly név, mint az Eszthey?

--És Enyingi gyermekről is beszélt, kit Holcsi el akart venni anyjától, s azért gyilkolta meg a beteg asszonyt,--rebegte halkan, elfogultan, pirba borult arczczal Bertalan gróf.--Félek, hogy a gyermek Dózia volt, s a meggyilkolt asszony annak anyja! Mi minden következhetik még ebből?

--Ki tudja, igaz-e a hir, mit az esetről Enyingi hallott?--kiáltott föl férjét, s talán önmagát meg akarva nyugtatni Hermance.--Holcsinak annyiféle bűne lehet, hogy talán másért zárták börtönbe. A fődolog az, hogy mielőbb bizonyost tudjunk, még nem a lapokból, hanem megbizható forrásból és hogy Dózia hollétét föltaláljuk.

--De hogyan, miként? Őrizkednünk kell közeledni Holcsi rokonaihoz, kik okvetetlen tudnak annak üzelmeiről s meglehet, hogy ők is bűnrészesség vádjába keverednek...

Így tünődött hosszú ideig a házaspár és semmire sem tudták elhatározni magukat, míg egyszerre figyelmesek lettek az előszobában fölhangzó beszédre, s mindketten elhallgatva, az ajtóra szögezték szemüket, melyen pár pillanat mulva a komornyik jelent meg.

--Egy fiatal hölgy van itt,--mondá,--ki a méltóságos grófnéval kiván beszélni, s oly izgatott és fölindult, hogy nem mertem elutasítani.

--Mi a neve?--kérdé Esztheyné fölugorva helyéről.

--Azt, bár kérdeztem, nem mondta meg, de különben is alig áll a lábán, s azóta talán össze is esett...

Hermance az ajtó felé sietett. Eltalálta, hogy ki lehet az a fiatal hölgy, valamint férje is gyanítá, de ő nem mozdult helyéről, úgy érzé, hogy lábai a földbe gyökereztek; ily kinos helyzetben még soha, egész életében nem volt.

--Bocsássa be!--kiáltott föl Hermance, s a komornyik sietve tünt el, és a következő perczben magas, karcsú, halálsápadt arczú fiatal hölgy lépett be, kinek látására Hermance örömtelt fölkiáltást hallatva, hozzá futott.

--Dózia!--mondá megragadva kezét s önkéntelen férjére pillantott, ki fürkészve szögezte a leánykára szemét, de arczán csalódás látszott.

A fiatal hölgy bájos arcza érintetlenül hagyta. Talán hasonlatosságot várt, de nem talált, mi a mult időkre emlékeztette volna...

Dózia ezalatt gyorsan átröpíté az idegen, általa nem ismert férfiun pillantását, kérdően nézett a grófnéra, ki leültette őt a legközelebbi székre, mert inogni látta, s attól tartott, hogy végigterül az a szőnyegen előttük.

--Honnét jösz?--kérdé tőle, haját gyöngéden simítva ki arczából, mely kuszáltan függött homlokára, de az nem felelt, s kezébe rejtve arczát, zokogott.

--Mi történt veled, Dózia? Azt tudjuk, hogy Holcsit elfogták, de hol van barátnőd?

--Álnokok, rosszak, csalfák mindannyian...--rebegte szakadozottan a leányka.--Obrenné és a másik, nem is tudom, hogy hivják. Engem okoznak Holcsi elfogatásáért és és...

--Folytasd, folytasd.

--Kiutasítottak a házból. Klára azt mondta, menjek, a hova tudok, ők többé nem tartanak, s nincs szükségük rám.

--Szegény gyermek, és te ide jöttél. Jól tetted,--folytatta Hermance levéve fejéről a kalapját, s csudálkozva pillantott férjére, ki távolabb tőlük, hidegen, némán, majdnem megrovó arczczal állt helyén, és vonásain kedvetlenség volt kifejezve.

--Itt maradhatok?--kérdé szorongva Dózia,--vagy innét is elüznek... Oh, hisz megérdemlem!

--Itt fogsz maradni, de beszéld el, mi történt Holcsiéknál?

--Keveset mondhatok. Pár nap előtt jöttünk Klárával a fővárosba Tornyosról. Bár ne jöttünk volna, de az én sürgetésemre történt, ki egy fiatal Kardos nevű férfit akartam fölkeresni, ki Genfben beszélt nekem gyermekéveimről. Azt mondta, ismert, mint kis leányt, s meg akartam tőle tudni, kik voltak szüleim.

Eszthey nyugtalan mozdulatot tett e szavakra.

--Ki az a Kardos?--kérdé feszülten.

--Mérnök, ki Genfben időzvén, fölkeresett bennünket Holcsi ajánlatával, de mi később kisült, hogy hamis volt, sőt nagy ijedtséget láttam az ügyvéden és Klárán ottléte miatt, mintha féltek volna attól, mit ő nekem beszélt.

--És megtaláltad őt itt a fővárosban?

--Nem! Egy perczre sem volt szabad elhagynom a lakást, s bár mindig Klára felügyelete alatt álltam, soha sem volt az oly szigorú, mint most, mióta visszajöttünk Tornyosról. De nem is tudtam volna a mérnököt hol keresni.

--Mikor fogták el Holcsit?

--Tegnap. A reggelinél ültünk, mikor a hatóság emberei a szobába léptek, s előmutatták neki az elfogatási parancsot.

--És ő?

--Hideg, gúnyos mosolylyal hagyva el helyét, azonnal kész volt őket követni, s mint mondta, az az elfogatás tévedésen alapul, mert ő semmiben sem érzi bünösnek magát.

--Azután követte a rendőröket?

--Azonnal! De láttam, hogy Klárával egy jelentőségteljes tekintetet váltott, ki mint a sóbálvány állt helyén, egyetlen szót sem tudott kiejteni, s midőn gyámatyja elment, visszaesett székére és görcsös zokogásban tört ki, míg én vigasztalni kezdtem, de dühösen ellökött magától, s azt kiabálta, hogy én vagyok az oka a szerencsétlenségnek.

--Nem tudod, mit értett ezalatt?

--Fogalmam sincs róla. Megdöbbenve, megrendülve mentem szobámba, s azon tünődtem, mit tegyek? Éreztem, hogy ott nem maradhatok, de nem lévén senkim e földön, iszonyú félelmet és bizonytalanságot álltam ki, míg végre elhatároztam, hogy...

--Ide jösz,--folytatta Hermance Dózia félve kiejtett és akadozva előadott, félbenhagyott szavait.--Jól tetted, bár soha se távoztál volna innét, de Oroszlay gróf azt mondta nekem, hogy boldog vagy Holcsiéknál, s nem akarsz visszatérni hozzám.

--Oroszlay gróf?--rebegte megdöbbenve Dózia, mialatt sötét pir önté el arczát, és önkéntelen lesüté szemeit.

--Ő beszélt rólad, kivel, úgy tudom, az ügyvéd birtokán ismerkedtél meg falun.

--Igen! És ő nagyon jó volt irántam, biztam benne, de most nem fordulhattam hozzá,--viszonzá zavarral a leányka.

--Miért?--kérdé feszült, kiváncsi, hideg hangon Eszthey, s Dózia mindjobban megzavarodva tekintett reá, kinek arczán nem látott jóindulatot, s csak sejtette, hogy Eszthey gróf lehet.

--Felelj Dózia a grófnak,--figyelmeztette őt Hermance, kit szintén nyugtalanná tett férje hideg viselete és komor hangja.

--Hozzá nem mehettem, s irni nem volt alkalmam neki. De nem is mertem volna hozzá folyamodni... Oh, grófné, nagyon boldogtalan teremtés vagyok.

És újra zokogni kezdett, keservesen, szívszaggatóan, mint a hogy az igazi fájdalom tud keseregni.

Hermance jó szíve a legnagyobb mértékben meg volt indulva, s férjére pillantva, kérdé:

--Miért vagy oly boldogtalan, Dózia, hisz vannak, kik pártodat fogják. Mi nem fogunk kitenni az elhagyatottságnak, és--és úgy tudom, Oroszlay gróf szerelmes beléd,--folytatta bizonytalanul.

--Azt mondta nekem! De én többé nem találkozhatom vele...

--Miből ered ez elhatározásod?--kérdé talán akarata ellenére fölvillant örömmel a grófné.

--Mit ér az én helyzetemben az ő szerelme?--jajdult föl új könyekkel Dózia.--Nőül nem vehet egy ilyen származású leányt, s én már lemondtam róla örökre!

--Azt okosan tette,--mondá hévvel, majdnem megelégedéssel Eszthey, ki most először érzett és mutatott érdeket a leányka iránt...--De mit tud származásáról?

--Semmit! A grófnétól akartam megkérdezni, kik voltak szüleim, miután ő anyámat ismerte. Ki volt atyám?

--Azt nem tudom,--viszonzá gyorsan, majdnem ijedten Hermance.--Anyádat csak egyszer láttam, ki akkor már özvegy volt, s oly beteg, hogy alig tudott beszélni.

--És miért kérte föl ő grófnét arra, hogy rólam gondoskodjék, ha egészen idegen volt rá nézve?

--Hallott rólam, s tudta, hogy szivesen segitek a szenvedőkön...

De Dózia kételkedve tekintett e feltünő zavarral kiejtett szavak alatt rá, s tünődve hajtá le fejét. Látszott rajta, hogy nem elégíté ki e felvilágosítás.

--Min gondolkozol?--kérdé Hermance nyugtalanul, nem tudva, mennyit tud a leány a multból, s mit beszélt neki amaz idegen, kit Kardosnak hivnak.

--Nagyon betegnek érzem magam. Két nap óta nincs egy nyugodt pillanatom; nemcsak Klára, de Obrenné is nagyon kegyetlenül bántak velem, s volt még egy más hölgy is ott, ki, mint hallottam, szintén Holcsi nővére, mindhárman szidtak és okoztak azért, a mi fivérükkel történt. Egyedüli vágyam, valahol lepihenni,--s majdnem akarata ellenére csukódtak le szemei.

--Elájult,--mondá rémülten Hermance.--Mit tegyünk vele?

--Majd magához jön,--viszonzá egykedvüen a gróf.--Mit szándékozol vele tenni, cselekedni?

--Természetesen itt marad. Hova küldenénk ily elhagyatott helyzetben. Veronikának szeretetébe ajánlom, mert tudta nélkül nem lehet nálunk, s ő bizonynyal jó lesz iránta.

--És mivel okolod és magyarázod meg ittlétét?--kérdé látható kedvetlenséggel Eszthey, ki nem helyeselte nejének ezt tervét.

--Azt mondom, hogy szegény elhagyatott árva, a mint hogy úgy is van. Ismerem gyermekkora óta, s most egyelőre itt marad.

--Mint Veronika társalkodónője?--kérdé gúnyosan Eszthey.--Az a társaság, hol eddig élt és mozgott, nem nagyon ajánlja őt erre a szerepre Veronika mellé.

Hermancera nagyon rosszul hatottak e szavak s még inkább a hang, melyen azok kifejtettek. És újra, mint már számtalanszor, azt gondolta: mily rosszak a férfiak!

--Nem lehet válogatnunk,--mondá gyorsan, határozottan, majdnem hidegen.--Beszélek Veronikával, ki éppen itt jön.

És e percében látható volt a fiatal leány alakja, ki megpillantva Dóziát aléltan fekve a karosszékben, meglepetve állt meg.

--Éppen menni akartam hozzád, Veronika,--kezdé gyorsan a grófné-- kérni, hogy vedd pártfogásodba ezt a fiatal leánykát, ki egyedül áll a világon, s teljesen el van hagyatva.

--Beteg?--kérdé hozzá közeledve Veronika.

--Elalélt, de nemsokára magához tér, s egyelőre itt kell tartanunk. Jó leszel hozzá?

--Oh, mama, mily kérdés?--kiáltott föl melegen Veronika.--Szeretni fogom, hisz oly bájos arczocskája van, s maga ajánlja, és el van hagyatva. Nem elég-e ez, hogy vigasztaljam?

--Édes, jó leányom,--mondá meghatva Esztheyné, szeretettel tekintvén rá, ki halk léptekkel közeledett Dózia felé, s örömmel látta, hogy az lassan fölveti hosszú pilláit és álmodozó szemekkel tekint körül, mintha nem tudná, hol és kik között van.

--Jobban érzed magad, Dózia?--kérdé tőle a grófné, s az némán intett igent fejével, és Veronikára estek szemei, ki kedves nyájassággal mosolygott rá.

--Leányom, Veronika,--mondá Hermance feleletül a kérdő tekintetre, mit Dózia szemében látott.--Menj vele, ő megmutatja, hol pihenheted ki magadat, szomszédságában az ő szobájának.

--Köszönöm,--viszonzá Dózia, reszketve emelkedvén föl helyéről, s hálás mosolylyal fogadta el a fiatal pártfogónő karját, ki kivezette őt a teremből.

Eszthey Bertalan nem a legnagyobb megelégedéssel kisérte szemével ezt a jelenetet, de nem mondhatott ellent, s midőn nejével egyedül maradt, kérdé:

--És miféle szerepet szántál ebben a különös helyzetben Jakabnak, ki természetesen meg fogja tudni, hogy Dózia nálunk van?