Part 17

--Dózia, Dózia, te nem vagy őszinte hozzám, holott tudod, hogy rajtam kívül senkid sincs e földön. Mondd, mit csinálnál, ha nálunk nem lehetnél?

--Valószinüleg Eszthey grófnéhoz fordulnék, kivel különben is kell még találkoznom azok után, miket most tőled hallok.

--Eszthey grófnéval?--kérdé kellemetlen meglepetéssel Klára.--Minek?

--Ő az egyedüli, ki anyámat ismerte, s így azt is kell tudnia, ki volt atyám?--viszonzá bizonyos daczczal Dózia, ki engedékeny, szelid természettel birt, de koronként erős elhatározásai voltak.

--Azt hiszed, nem szólt volna ő neked arról, ha tudná, vagy ha akart volna róla beszélni?--viszonzá kétértelmű mosollyal Klára.--Légy meggyőződve, hogy hasztalan mennél hozzá e miatt; de különben is, ez valami egészen új elhatározás nálad. Hisz éppen ő előtte rejtegetünk mi, s emlékezz vissza, mennyire kivántad a Tornyosról való elutazást, midőn Eszthey gróf levelét olvastad?

--De vajjon csakugyan ő írta-e azt a levelet?

--Ki más írta volna?--kiáltott föl a legnagyobb csodálkozással Klára, s arczából eltünt minden vér az ijedtségtől.

Dózia e kérdésre nem felelt, mert ismét Oroszlay szavai jutottak eszébe, ki a legnagyobb óvatosságra inté.

--Mikor megyünk vissza a fővárosba?--kérdé, szép szemeit barátnőjére szegezve, ki igen rosszul érezte magát e pillantás alatt.

--A mikor kivánod. Nekem nincs érdekemben, hogy itt legyünk, s úgy az utazás, mint a falusi lét miattad történt.

--Nem félek többé Esztheyéktől, ők nem rendelkezhetnek fölöttem, valamint senki sem, szüleimet kivéve, kik nem léteznek,--mondá komoly meggyőződéssel Dózia, s oly határozottsággal beszélt, mi sehogy sem tetszett Klárának.

--Akkor nincs is czélja ittlétünknek,--viszonzá közönyt színlelve.--Ma még irok gyámatyámnak, s tudatom vele, hogy a fővárosba óhajtunk menni.

--Még pedig mielőbb!

--De hát miféle sürgős dolgod akadt ott egyszerre, hogy egészen megváltoztak terveid?

--Szeretnék multamról tudni, és arról adhat fölvilágosítást valaki, kivel beszélni szeretnék.

--Ki az? Esztheyné?--kérdé mind nagyobb nyugtalansággal Klára, ki még soha sem látta ily kedélyállapotban Dóziát.

--Nem ő! Egy más valaki. Emlékezel arra a Kardos nevű úrra, ki Genfben fölkeresett bennünket?

--Gyámatyám azt mondja, hogy az nem lehetett más, mint csaló.

--Azt nem tudom, de nem is hiszem! Te is jelen voltál és hallottad, hogy mily kérdéseket intézett hozzám kis gyermekkoromról, anyámról, stb. Emlékezetemet nagy igyekezettel kivánta bizonyos dolgokra irányítani stb., ... És ez azt mutatja, hogy ő csakugyan ott látott valahol, mint mondotta, a szomszéd házban, hol én anyámmal éltem. Meg kell őt találnom, s fölvilágosítását kérem, mert egyszerre oly lázas érdeklődés támadt bennem kilétemre és születésemre nézve, hogy nem tudnék többé így élni. Már is sok időt vesztegettem s azt helyre kell pótolnom.

Fölugrott helyéről és föl, s alá kezdett járkálni a szobában, mialatt nagy fölindulás látszott rajta. Klárát félelem szállta meg, hogy nem helyesen tett, midőn beszélt vele ezekről a dolgokról, de miktől egészen más hatást várt.

--Hiú remény ez, Dózia,--mondá csillapítólag,--s azt tanácslom, hogy ha nincs valami különös okod arra, miként kilétedet és születésed részleteit kutasd, hagyd nyugodni a multat, s ne kivánj fölvilágosítást oly dolgokról, mik csak keserűséget okozhatnának.

--Van!--viszonzá határozottan a leányka és szép arczocskája egyszerre elváltozott, s majdnem átszellemült lett, míg szemei tündöklő fényben ragyogtak. Olyan fényben, minőt az arczra és szemekbe csak a szerelem varázsolhat és Klára fölismerte azt. Megdöbbent tőle, mert eltalálta, hogy Dózia rájuk nézve elveszett, s más vette lelkét, szivét birtokába, mi az embereket szilárddá, erélyessé teszi, és akaratuktól eltántorítani nem engedi...

XXI.

Kardos behordozkodott az általa kibérelt szobába és megismerkedett Somorjaynéval, valamint sógorával, az öreg morózus Somorjay Lajossal, kinek igyekezett kedvében járni.

Pár nap alatt már kutatta annak gyöngéit. Órákig üldögélt nála. Olykor egy-egy üveg jó bort vitt át szobájából neki, s beszélgetés közben lassan megitták az üveg tartalmát, mi az öreg urat beszédessé tette, s mi nem kerülte el a detektiv figyelmét, hogy az nincs Somorjayné inyére...

Egyáltalán az öreg nő nem igen látszott kedvelni az új lakót, de miután leánya az ő hon nem létében kiadta a szobát, a felpénzt elfogadta, egy hónapig mindenesetre tűrnie kellett, annak ottlétét, de midőn a tizennégy nap eltelt, kurtán, minden megokolás nélkül fölmondott neki. Van az embernek egy különös sejtelme, mit lehetlen megmagyaráznia, de ilyfélét érzett Somorjayné, habár nem tudta volna okát adni és Juliskával valóságos harczot vívott miatta, ki nagyon meg volt elégedve az udvarias, csinos lakóval, s ugyanígy érzett Somorjay Lajos is, ki Kardostól megtudván sógornője fölmondását, éktelen haragban tört ki.

A fölmondás napján Kardos ismét egy üveg jó borral jelent meg az öreg úrnál, s midőn belépett hozzá, az özvegyet is ott találta.

A két embernek kipirult, fölhevült arcza mutatta, hogy heves vita folyt közöttük, és az öreg nő gyorsan elhallgatott, míg Somorjay nem törődve az idegen jelenlétével, elfojtott dühvel mondá:

--Oktalanság, ilyen lakót elbocsátani, talán ismét egy Zsófi-féle személyt akarsz ide venni, kit Kálmán azért bocsátott el, mert észrevették, hogy kémkedett?

Az öreg nő észrevehetően elhalványodott, s intett a beszélőnek, valószinüleg, hogy hallgasson az idegen előtt, mi annak nem kerülte el figyelmét, de az öreg úr sokkal indulatosabb volt, minthogy intésére hallgatott volna és folytatta kifakadásait.

--Rosszkor jöttem,--mondá Kardos,--s engedelmet kérek, hogy zavarom önöket, de Somorjay úr ilyenkor egyedül szokott lenni.

--Most is egyedül lesz, mert én távozom,--viszonzá erőltetett mosollyal a nő.--Egy kis vitánk volt ön miatt, de azonnal jókedvű lesz ő, ha megyek.

És e szavak után gyorsan elhagyta a szobát, de kívül az ajtónál megállt, s nagy nyugtalansággal hallgatódzott.

--Utálatos vén asszony,--kezdé mormogva az öreg úr.--Szeszélyes bolond, makacs és önfejű, bár megszabadulhatnék tőle.

--És miért ne tehetné, ha kellemetlen az együttlakás?--kérdé Kardos, kihúzván az üveg dugaszát, s megtölté a vele hozott poharakat a nehéz erős borral, mit az öreg úr mohó örömmel hajtott föl, mialatt az ajtóra pillantva mondá:

--Majd felelek erre a kérdésre, de mindenekelőtt tekintsen ki, nem hallgatódzik-e az a vén asszony az ajtónál.

Kardos nehéz, dobogó, súlyos léptekkel ment a mondott helyre, hogy ideje legyen az öreg nőnek elfutni onnét, ha csakugyan ott volna. És nem csalódott, senkit sem talált ott, az özvegy eltünt onnét, míg ő feszült kiváncsisággal foglalta el helyét szemben házigazdájával.

--Bizonyos abban, hogy nincs az ajtónál senki?--kérdé az tőle kipirult arczczal, mert a bor oly erős volt, mit ivott, hogy az rögtön fejébe kergette minden vérét.

--Szemeimmel láttam.

--Nos hát felelek kérdésére,--mondá halkan,--ha megigéri, hogy senkinek sem szól arról, a mit mondok.

--Becsületszavamra igérem.

--Tehát azért nem távozhatom innét, mert Holcsi ügyvéd gondoskodik rólam s ő egyszerűen fogvatart e nyomorult lakásban, hol nincs egy nyugodt pillanatom.

--Holcsi ügyvéd? Ki az? Nem ismerem,--viszonzá egykedvűen a detektiv, míg belseje reszketett az örömtől.

--Ennek a vén asszonynak a fivére. Gyalázatos rossz ember, kitől minden kitelik s kitől én félek és nem merek ellene tenni.

--Ne mondja! Mit tehetne ő önnek?

--Sokat! A mit azonban nem közölhetek és vissza is kellene mennem a régen múltba történetemmel, mi azonban önt keveset érdekelné.

--Engem minden érdekel, mit öntől hallok, Somorjay úr,--viszonzá gyorsan a detektiv.--De különben is, oly vonzalmat érzek önhöz, mintha rokonom, vagy atyám volna.

--Ennek örülök, mert vonzalmunk kölcsönös. Sohasem voltam nős s így nem lehetett fiam, de ha volna, kivánnám, hogy önhöz hasonló legyen!

--Ez nagy bók volna rám nézve, azonban ön még oly kevéssé ismer engem, hogy ezt a mondást csakis előlegnek vehetem a jövőre.

--Fájdalom, ittléte már csak rövid időre terjed.

--Valóban fájdalom! És önnek nincs hatalma arra, hogy sógornője akaratát ellensúlyozza?

--Nincs,--mondá mogorván az öreg úr.--Nem volna bátorságom velük ujjat húzni s tűrök, a mig lehet, de végre mindennek megvan a határa!

--De ha nem szándékozik örökre leigáztatni magát, úgy jobb előbb, mint utóbb kitörni,--mondá Kardos, ismét megtöltvén Somorjay poharát, ki azt rögtön föl is hajtotta.

--Most már elég,--mondá megnyalva bajuszát--többet nem iszom, mert nem szeretném, ha nyelvem oly irányban eredne meg, minek következményei kiszámíthatatlanok.

--Ugyan, Somorjay úr, csak nincsenek veszedelmes titkai, miket fél elárulni?

--Azt nem lehet tudni!

--Azonkívül nem tartom önt oly gyönge embernek, kinek néhány pohár bor a fejébe szálljon,--mondá nevetve Kardos, ki alig tudta izgatottságát titkolni az öreg ember utolsó, kétértelműen kiejtett szavaira.

--Ha tíz év előtt mondja ezt, barátom, igazat állított volna, de semmi sem viseli meg a testet úgy, mint a lelki nyomoruság.

--Szomoruságai voltak, csapások érték?

--Nem tudom, mit feleljek kérdésére, mert nem szeretnék többet mondani, mint lehet,--viszonzá az öreg ember, az utolsó szót nyomatékkal ejtve ki.

--Előttem föltárhatja a szivét,--mondá a detektiv melegen.--Én önre nézve teljesen idegen vagyok, kit dolgai csak annyiban érdekelnek, a mennyiben szavaiból kiveszem, hogy szenved s nekem is voltak már az életben csapásaim. Szüleimet alig egy év lefolyása alatt vesztettem el s árván, szegényen, zsenge korban maradtam vissza a földön, pártfogó nélkül és keményen kellett küzdenem a létért! Oh, én tudom méltányolni a mások baját.

Az öreg úr pár pillanatig részvéttel tekintett rá, azután leöntve az előtte álló pohár bort, bánatosan mondá:

--A halál mindig szomorú s különösen ha olyanoktól foszt meg, kiket szerettünk, de sokkal borzasztóbb az, ha a nélkül kell siratnunk valakit, ki hozzánk tartozott, hogy utolsó perczeiben vele lehettünk s nehéz óráiban vigasztalhattuk, bátoríthattuk volna.

--És ön abban a helyzetben van?

--Fájdalom!--kiáltott föl egyszerre lángoló szemekkel Somorjay s gyorsan fölegyenesedett görnyedt tartásából és keze ökölbe szorult.

Kardos csodálkozva szemlélte és látta rajta, hogy az élvezett szeszes ital erősebb már, mint akarata s izgatottan várta további szavait.

--Szerettem valakit,--mondá dühösen az öreg--és azt meggyilkolták!

--Borzasztó!

--Meggyilkolták,--folytatta Somorjay boszút lihegő hangon.--Ellopták gyermekét... Semmi, semmi sem maradt belőle nekem.

--Szegény uram,--mondá meleg, résztvevő hangon a detektiv--és érezte is, a mit mondott, mert társa arczán oly kétségbeesett fájdalmat látott, mi meghatotta.

--Ön az első, ki ama borzasztó eset óta részvéttel szól hozzám... Óh, ha tudná, mily alávaló gazok az emberek!

--Volt alkalmam őket megismerni,--viszonzá a detektiv.--És meg lett büntetve a gyilkos?

--Nem! Ma is szabadon járkál. A földi büntetést elkerülte, de majd egy felsőbb biró fog fölötte itélni.

--Csodálatos, hogy ön, ki így szenved a hűn elkövetése miatt, nem vitte a végletekig a gyilkos üldöztetését!

--Nem--te-hettem.

--Ez különös!

--Nem találná annak, ha tudná a részleteket. Óh uram, maga nem is képzeli, mily iszonyú helyzetek vannak a világon!

--Nem mondhatná el a történetet, ha már ennyit mondott?--kérdé tartózkodva Kardos, ki félt, hogy az öreg ember gyanúra gerjedhetne. Az azonban annyira el volt foglalva saját emlékeivel és keserűségével s itélőtehetségét kissé talán a bor is megbénította, hogy keveset ügyelt az ő sürgetésére.

--Szívesen tenném, mert jól esnék vergődő szivemet egyszer valaki előtt kiönteni, de nem lehet. Rabja vagyok saját biztosságomnak és egy gyalázatos bandának, mely képes volna örökre elnémítani.

--Ez különös!--mondá Kardos, de nem mert tovább kérdezősködni s csillapítólag mondá:

--Tehát ne beszéljünk többé róla. Én itt közelében lakom, Somorjay úr s ha egyszer majd mégis szükségét érzi, hogy megkönnyítse szívét, talán el fogja mondani nekem a szomorú történetet, mi, úgy látom, feldúlta egész életét.

--Igaza van! Nem kétlem, hogy kitárom önnek szivem keservét és akkor látni fogja, hogy mily boldogtalan ember vagyok, helyzetem rosszabb, mint a rabé, ki, ha kitöltötte büntetését, kiszabadul börtönéből, míg nekem halálom napjáig néma kétségbeesésben kell szenvednem!

E szavak után egy ideig mély hallgatásban ültek s Kardos mára elégnek tartván azt, a mit megtudott, átment szobájába s gondolkodott a hallottakon s egész nap nem hagyta el a házat, csakis az étkezésekre távozott egy közeli kis korcsmába és sietett vissza, hogy a házban történendőket a legpontosabban megfigyelje.

Leírhatatlanul érdekelte ez a rejtélyes eset.

De azon a napon már semmi sem történt... Juliska párszor betekintett hozzá, kérdezvén, nem kíván-e valamit s ő mindannyiszor jobban és jobban meg volt lepetve azon a különös hasonlatosságon, mi őt egy más arczra emlékezteté, de hogy ki az? Nem birta kitalálni.

A következő nap reggelén suttogás vonta magára figyelmét, mely a szomszéd szobából hallatszott be hozzá s ő az ajtóhoz lapulva, a következőket hallá:

--Megtiltom, hogy egy pohár bort is elfogadj attól a fiatal embertől. Máli beszélte, hogy tegnap együtt ittatok. A bor megoldja a nyelvet s nem kell ismételnem a következményeket, mik fecsegésedre előadhatnák magukat. Vigyázz! Tudod, hogy kezemben vagy s együtt veszünk el.

Kardos megcsóválta fejét.

Bárki legyen is az, ki a szomszédban beszél, gondolá elmosolyodva, ügyetlen és ostoba ember. Tudja, hogy lakik valaki a szomszédban, ki hallgathatja s ilyen veszedelmes dolgokról beszél!

De gyorsan ismét hallgatódzott s megismerte hangját szomszédjának, ki könyörgő hangon mondta:

--Bocsáss el, Kálmán. Adj annyi pénzt, hisz neked van elég, hogy a világ végéig mehessek. Nem tartom itt ki. Gyűlöllek mindnyájatokat, különösen ezt a kőszívű Málit, ki saját gyermeke iránt sem volt kegyelmes.

--Csitt!--kiáltott föl a másik olyan hangon, mint a kutya félelmes morgása, mely veréstől fél.--Hallgass, vagy nyakon ütlek.

--Úgy, hogy örökre elnémuljak. Nemde? De másodszor nem sikerülne kibújnod a törvény büntető markából.

E szavakra Kardos egy csattanást hallott, azután heves birkózást, káromkodást, míg egy zuhanás után elcsendesült minden s még csak egy ajtó becsapódása verte föl a csöndet és halk hörgés, lihegés nesze tartotta őt izgalomban.

Mit tegyen? Befusson-e szomszédjához, ki talán a földön elterülve fekszik, sőt meg is halhat s neki segíteni kellene rajta. De nem mert belépni hozzá és várta, mi fog még következni.

Hogy ki volt nála, azt tudta, mert hallotta kiejteni keresztnevét, kit Holcsi Kálmánnak hívtak s kit ő már rég gonosztevőnek tartott, de még nem voltak oly bizonyítékai, hogy lépeseket tehetett volna ellene... Várt, várt, a perczek végtelennek látszottak neki, míg végre ismét ajtónyílást hallott és női hangokat.

--Már ismét ujjat húztál Kálmánnal?--kérdé Somorjayné, kit Kardos megismert hangjáról.--Kelj föl és tanulj abból, a mit kaptál. Tudod, hogy vele nem lehet tréfálni.

Az öreg ember nem felelt, de a detektiv mozgást hallott, miből gyanítá, hogy az fölemelkedett a földről, hova Holcsi teperte le s ágyába feküdt, mert az asszony pár percz múlva elhagyta a szobát.

Kardos kalapot vett s felöltőt dobott karjára és óvatosan lépett ki szobájából. Azután úgy tett, mintha most érkeznék haza s beszólt a konyhába.

--Be lehet menni Somorjay úrhoz?--kérdé az ott lévő cselédtől.

--Csak tessék,--viszonzá az rá sem hederítve s folytatta dolgát és Kardos fedezve látván magát az eshetőségekkel szemben, belépett az öreg úrhoz, ki ágyban fekve, kezeit arczára tapasztva zokogott, de meglátván őt, gyorsan fölegyenesedve mondá:

--Jó, hogy jön, barátom... Ma meg fogja tőlem mindazt tudni, mit tegnap nem akartam közölni önnel.

Hangja elszánt, határozott és keserű volt, tekintetében baljóslatú tűz égett.

A detektiv csodálkozást színlelve közeledett hozzá.

--Mi baja?--kérdé tőle részvéttel...--Remélem, nem lett beteg tegnapról mára?

Az öreg ember erélylyel rázta meg fejét.

--Ellenkezőleg! Régen nem voltam oly erős és egészséges, a bitófához is segítség nélkül tudnék föllépni.

--Milyen hasonlat!

--Jöjjön ide és üljön le ágyamhoz, de előbb zárja be kulcscsal az ajtót.

Kardos teljesítette kívánságát, még ki is tekintett az előszobába s miután nem látott senkit, megfordítva a zárban a kulcsot, feszült várakozással foglalt helyet az ágy közelében, gyanítván, hogy nagyon fontos dolgokat fog hallani...

--Honnét jön most ön?--kérdé tőle Somorjay.

--Kint voltam a városban, most jövök haza--füllentett a kérdett,--de mielőtt szobámba mentem volna, egy perczre be akartam ide szólni.

--Tehát nem volt itthon félóra előtt?

--Már több, mint két órája, hogy elhagytam szobámat.

--Kár,--mondá sötét tekintettel az öreg úr,--szép dolgokat hallhatott volna szomszédságában. Kis híjja, hogy nyomorék nem lettem! Holcsi sógorom letepert a földre s egyet még rugott is rajtam.

--Lehetetlen, hogy vetemedett ilyen brutalitásra?

--Azt majd mindjárt meg fogja tudni, ha elmondom történetünket. Pedig elmondom, ha addig élek is. Akasztófára juttatom őt, az álnok gazembert, ki mindig a mások megrontásán dolgozik.

Kardos hallgatott. Szíve röpködött az örömtől és diadaltól. Hát nem volt hasztalan fáradozása. Leste a szót az öreg ember ajkáról, kinek arcza lázban égett, szemei tüzeltek s majdnem magánkívüli állapotban látszott lenni.

--Történetem hosszú lesz,--mondá rekedt hangon s ajka reszketett.--Van türelme végighallgatni?

--Hogyne! Érdekkel várom, a mit mondani fog, csak ne becsülje túl az erejét a beszéddel.

--Nos hát, a mint gondolhatja, én sem voltam mindig ilyen törékeny öreg ember, hanem ifjú, erőteljes, vidám, mint ma ön s szép kilátásokkal tekinték a jövőbe, de első szerencsétlenségem az volt, hogy beleszerettem egy férjes asszonyba, ki úgy mutatta, hogy viszonozza szerelmemet, de ez nem volt igaz, mást szeretett, egy nagy urat, ki elcsábította s én csak takaróul szolgáltam.

De ezt, természetesen, akkor még nem tudtam s pár hónapig nagyon is el voltam foglalva fivérem házasságával, ki eljegyezte Holcsi Amáliát, Holcsi Kálmán ügyvéd nővérét, kivel ekkor hozott össze először balsorsom s ki egész életem megrontója lett...

A fiatal asszony, kit szerettem, szegénysorsú volt, úgy mint mi fivéremmel, kit bemutattam nála s meghívtuk az esküvőre és ott ismerkedett meg Holcsival, ki a szép asszonyért szintén lángra gyúlt és üldözte szerelmével s miután az kereken visszautasítá, boszút esküdött ellene.

Minden lépését figyelemmel kisérte s ő fedezte föl viszonyát Eszthey gróffal, ki házas ember volt s a legnagyobb titokban tartotta összeköttetését, félve, hogy neje azt megtudja.

Holcsi jellemtelenségét ismerve, mi volt természetesebb, mint hogy ő névtelen levelet írt Eszthey grófnénak, tudatván vele férje viszonyát, sőt megnevezte a hölgyet is, Pármai Elizt, de ezzel nem elégedve meg, Eliz férjének is írt, ki különben is gyanakvó, szenvedélyes, durva ember volt s nejét figyelemmel kisérte és gyorsan rájött, hogy a névtelen levél igazat mondott.

Eliznek egy kis leánya volt s azzal együtt kidobta házából és az elhagyatva, szegényen folyamodott sógornőmhöz, hogy rövid időre fogadja be, míg dolgait valahogy rendezi s majd menhelyet talál, mert büszkébb volt, semhogy Eszthey segítségét kérte volna. Szerette őt, de kitartatni nem akarta magát általa s csak akkor szándékozott vele tudatni hollétét és a történteket, midőn segített magán s valamennyire rendezve lesznek ügyei.

Hogy megtörtént-e ez valaha, nem tudom, csak annyit mondhatok, hogy Holcsi fölajánlá neki segítségét, sógornőm, valószinűleg fivére parancsára, megnyitotta neki házát s pár hónapig nála lakott, férjének, az én fivéremnek nagy boszúságára, ki elitélte a férje által elkergetett asszonyt s ezt ki is mutatta neki.

Én vérző szívvel néztem ezt az Elizre nézve lehetetlen helyzetet. Sajnáltam azt a szegény, elhagyatott nőt, nemcsak azért, mert jövője huszonhat éves korában föl volt dúlva, megsemmisítve, de leginkább ama helyzet miatt, hogy Holcsi őt körmei közé kaparította.

Óh barátom, ennek az embernek a rosszaságáról nem lehet annak fogalma, ki nem ismeri őt... Híre oly rossz, hogy kerülik őt kollégái s minden tisztességes ember elhúzódik tőle, de mindez kevés ahhoz képest, mit ő érdemelne. Azonban most eljött az ideje s el fogja nyerni büntetését, úgy, a hogy megérdemli!

--Nem akar egy pohár vizet, vagy bort, Somorjay úr?--kérdé részvéttel a detektiv, látva annak lihegését s hangjának koronkénti elcsuklását; de az fejével tagadólag intett és folytatta.

--A nő tehát teljesen Holcsi kezei között volt, de egyben csalódott az alávaló számításában, mert Eszthey grófné nem tett semmit, úgy látszott, vagy nem adott hitelt a levélnek, vagy nem törődött férje tetteivel, holott ő a grófot zsarolni akarta, vagy a nőt, de miután az nem ment bele hálójába, más tervet gondolt ki, rábeszélte Elizt, hogy irjon a grófnak és ő kezébe juttatja annak a levelet, ki bizonynyal föl fogja keresni.

Ez a levél meg is iratott, de sohasem került Eszthey kezébe. Holcsi magánál tartván azt, be akarta Eliznek bizonyítani, hogy Eszthey nem akar róla többé tudni s az a szerencsétlen elhitte, de mind a mellett nem hajlott Holcsi szerelmi ostromára, ki azt remélte, hogy az, látván teljes elhagyatottságát, meghallgatja az ő szerelmi ömlengéseit.

Ez volt az oka, hogy Eliznek el kellett hagyni sógornőm házát s ekkor jött el az én időm. Eddig távol tartottam magam a szerencsétlen nőtől, de most nem nézhetvén tovább teljes elhagyatottságát, kértem, hogy fogadja el segítségemet és a nyomor nagy hatalom lévén, minek Eliz gyermekével együtt elébe nézett s nem volt ereje és bátorsága ajánlatomat elutasítani, béreltem neki egy szegényes kis szobát, mint a hogy béreltem volna egy palotát is, ha tehetségemben áll, mert még mindig szerettem és szántam, de szegény voltam, éppen oly szegény, mint ő s nem volt módomban többet tenni érte.

Évekig dolgoztam, koplaltam és fáztam, csakhogy neki meleg szobája legyen s gyermekével együtt naponként jóllakhassék, de hogy miért teszem mindezt, arról sohasem szóltam. Elfojtottam magamban minden szerelmi vágyat, legyőztem azt, hogy csak egyetlen egyszer is beszélhessek neki forró imádásomról. Láttam őt búslakodni, könnyezni, hervadni, vérző szívvel, míg egyszerre nagybeteg lett s orvost hivatva, attól megtudtam, hogy éltének ideje meg van számítva; tüdővészbe esett, melyből nem gyógyulhat ki többé.

Nem beszélek arról a kétségbeesésről, mit az orvos kijelentésére éreztem, hisz azt úgy sem tudnám elmondani, csak arról, hogy mit álltam ki, midőn Eliz közeli haláláról beszélt előttem, mert ő maga is sejté, hogy meg kell halnia s csupán gyermeke miatt kesergett, kiről nem tudta, mi fog vele történni, ha ő nem lesz többé s az a félelem és kétségbeesés adta neki azt a merész eszmét, hogy Eszthey grófnénak írjon... Magához kérje őt és megvallva neki mindent, gyermekét könyörületébe ajánlja.

És csodálatosképpen a grófné el is ment hozzá, de hogy mit beszéltek együtt, azt én sohasem tudtam meg, csak annyit láttam, hogy a beteg hervadt arczán reménysugár csillogott s utolsó napjaiban széppé tette.

--Mi volt a gyermek neve?--kérdé Kardos.

--Dózia. Pármai Teodózia névvel volt az anyakönyvbe bevezetve s bár Eliz férje később megtagadta a gyermeket, az anyakönyvön nem lehetett változtatnia s ott mint törvényes gyermek szerepelt,--viszonzá a beszélő kissé elcsodálkozva társa e kérdésén.

--És mi lett a gyermek anyja halála után?

--Annyira még nem vagyunk uram, majd később elmondom azt is,-- folytatta fáradtan az öreg ember s pár pillanatra lehúnyta szemét.

--Hagyjuk a többit holnapra, Somorjay úr,--mondá a detektiv, holott egész belseje remegett a kiváncsiságtól.

--Nem, uram. Elkezdtem és végig el fogom mondani történetemet, mert félek, hogy nem lenne arra időm.

--Csak nem gondol a halálra?

--Holcsi közelében minden eshetőségre lehet gondolni.

--Mitől tart, mire gondol?