Part 11

--De talán gondolkozik rajta, vagy nem volna hajlandó saját maga bérbevenni Zalánczot? Úgy tudom, a fiatal hölgyek nagyon szeretik azt a vidéket.

--Elérkeztünk a dolog lényegére,--gondolta boszusan az ügyvéd, s hogy mielőbb végét vesse a komédiának, tettetett egykedvüséggel mondá:

--Gyámleányom megszakítá falusi tartózkodását, és hosszabb időre külföldre utazott barátnőjével.

--Utazni ment? Holott oly elragadtatással beszéltek mindketten a falusi tartózkodásról. És hova, merre vették útjukat?

Holcsinak szemüvege alatt gúnyos kifejezéssel villogtak szemei.

--Azt magam sem tudom,--mondá egykedvüen.--Gyámleányom nagyon szeszélyes. Egyik óráról a másikra változtatja terveit s én szabad kezet engedek neki.

--Lehetetlen, hogy ne közölték volna utitervüket,--mondá megfeledkezve óvatosságáról a gróf, s hangja feszült és sürgető volt.

--Érdekli az a gróf urat?

--Csodálkozom fölötte, miután kegyed pár percz előtt megrótta az én állhatatlanságomat.

--Egészen más a nő, mint a férfi, s megvallom, hogy gyámleányomat én nagyon elkényeztettem. Az ilyen öreg, nőtlen ember nem ért a neveléshez, azonkivül Klára már husz éves s majdnem szabad ura tetteinek.

--Így a bérletre nézve nem tud ön rajtam segiteni s kénytelen vagyok máshoz fordulni,--mondá Jakab gróf, látva, hogy az ügyvédtől nemcsak nem tud meg semmit, de további kérdezősködésével gyanut ébreszt benne. Azért elhagyta helyét s rövid köszönés után távozott.

Az ügyvéd nevetve tekintett utána.

--Ez a jámbor fiatal ember Holcsi Kálmán eszén akar túljárni,-- gondolta diadallal.--Pár évvel korábban kellett volna születnie, s azon az iskolán mennie keresztül, mi az észt, az óvatosságot és ravaszságot kifejleszti...

Oroszlay ezalatt lehorgasztott fővel haladt le a lépcsőn s azon tünődött, hova lehetett Dózia, ki úgy tünt el, mintha soha többé nem akarna ő róla tudni, mert még csak egyetlen sort sem irt neki, holott erőszakkal nem vihették el.

Az ügyvédtől egyenesen hazament s bezárkózott lakásába és meghagyta komornyikjának, hogy senkit ne bocsásson hozzá.

És mint rendesen, hosszú álmodozásnak adta át magát, fokozatosan ment át gondolataiban az események lánczolatán, de nem tudott ama következtetéshez jutni, mi a végeredményre vezethette volna.

Gyanus volt előtte Dózia eltűnése, de az eseményekkel sehogysem tudott tisztába jönni. Összezavarodtak agyában a pár hónap óta körülötte történtek, de sem azoknak keletkezését, sem okait nem tudta a sötétségből kihámozni.

Hogy Holcsinak valamely titkos czélja van Dóziával, az már tisztán állt előtte, de hogy mi az, arról fogalma sem lehetett s nem is remélhette azt tisztázni, miután a leány születését oly titokzatos homály födte, mit neki, érezte, hogy nem áll hatalmában földeríteni, bár Hermance grófné elmondta neki történetét, de maga sem tudta mi okból, nem adott egészen hitelt az ő elbeszélésének. A hatás, mit Esztheyné modora, beszéde, lázas érdeklődése Dózia iránt rá tett, egyszerűen az volt, hogy az nem lehet más, mint Hermance gyermeke, ki Isten tudja hol és mily körülmények között született s arról senki más nem tud, mint az az öreg komorna, kiről a grófné azt mondta neki, hogy föltétlenül bízhatik hűségében és hallgatásában.

Ily tünődéssel tölté az órákat, midőn szolgálója lépett a szobába s mondá:

--Egy Bognár Zsófia nevű leány keresi méltóságodat, kinek, mint mondja, nagy kérése volna gróf urhoz.

--Mit akar, sohasem hallottam nevét s ma, mint mondtam, nem beszélek senkivel.

--Azt állítja, valami Holcsi Kálmán nevű ügyvédnél szolgált, honnét csak pár nap előtt lett elbocsátva és látta méltóságodat annak birtokán.

Oroszlay élénken ugrott föl helyéről s oly nagy hévvel mondta, hogy bocsássa be szolgája a leányt, hogy az csodálkozva tekintett rá, de szó nélkül hagyta el a szobát.

Pár percz mulva belépett Bognár Zsófia.

--Bocsánatot kérek, gróf úr, hogy bebocsáttatást kértem,--kezdé folyékony élénkséggel a leány,--de pár óra előtt láttam Holcsi ügyvéd úr irodájából távozni s már a lépcsőn meg akartam szólítani, de nem volt ahhoz bátorságom és úgy gondoltam, hogy jobb lesz, ha követem lakására, hol előadhatom kérelmemet.

--Mit kiván?--kérdé Jakab gróf majdnem elfogultan belső izgatottságától, mert azt remélte, hogy Dóziáról tudhat meg tőle valamit.

--Csupán azt, hogy szóljon mellettem pár jó szót az ügyvéd úrnak, ki, nem tudom, miért bocsátott el rögtön szolgálatából, holott már évek óta házánál vagyok.

--Miért fordult e miatt hozzám? Én Holcsi urat alig ismerem.

--Két okból jöttem erre a gondolatra, mert láttam méltóságodat Tornyoson s mint mondtam, kis idő előtt fölmenni az irodába és mert senkim sincs, kit arra fölkérhetnék gróf uron kívül, kiről azt hiszem, hogy nagy hatása volna szavának.

--Mikor hagyta el szolgálatát?

--Tornyosról lekisértem a kisasszonyokat a fővárosba, s midőn ők tovább utaztak, engem elbocsátott a nagyságos úr.

--És miért nem ment el úrnőjével?

--Azt nem tudom. Az egész eset nagyon titokzatos volt. Tetszik tudni, mi cselédek is észreveszünk egyet-mást, s ha nem értjük, tünődünk rajta és mióta Dózia kisasszony egy éjszaka hozzánk érkezett, minden másként s oly különösen folyt a házban.

--Hogy érti ezt, magyarázza ki magát,--mondá Oroszlay visszatartott lélegzettel.

--Alig tudom kimagyarázni magamat,--folytatta most egyszerre észrevehető habozással a kérdett,--mert nem akarnék valótlanságot beszélni, de a Tornyosról való elutazás is oly különös volt, oly feltünő, s az én gyors elbocsáttatásom, hogy mindazt még most sem tudom megmagyarázni magamnak.

--Mondja el, hogy történt az?

--Egy reggel, a mult vasárnap Klára kisasszony becsöngetett s azt mondta, hogy nagyon beteg, gyomorgörcsökben szenved és Dózia kisasszonyt akarta látni, ki azonban akkor már elment, bár még sokáig nem kezdődhetett a mise. Midőn mondtam ezt neki, egyszerre elmultak görcsei s fölugrott ágyából,--folytatta Zsófi gúnyos mosollyal--és gyorsan öltözni kezdett, s azt rendelte, hogy vegyem elő kalapját, keztyűjét, miből láttam, hogy ő is menni akar, sőt mondta is, hogy szintén a templomba szándékozik sietni, valószinüleg Dózia kisasszony után, kinek korai távozása, úgy láttam, nagyon megijeszté, s megvallom, az nekem is nagyon feltünő volt.

--Miért?--kérdé nyugtalanul Jakab, ki nem állhatta meg, hogy ne tegye ezt a kérdést, a leány bőbeszédűséget egy perczre megakasztva.

--Magam sem tudom. De tetszik tudni, a mi szokatlan, az feltünő is, s az még sohasem történt, hogy Dózia kisasszony oly korán elment volna. Mint mondtam, Klára kisasszony gyorsan felöltözött, de nem ment azonnal a templomba, hanem Holcsi urat kereste szobájában, az udvaron és kertben, de nem találva sehol, az ebédlőbe ment s reggelizett.

--Holcsi úr korán szokott távozni a házból?--kérdé mind nagyobb nyugtalansággal a gróf.

--Ellenkezőleg! Rendesen kilencz órakor kelt föl ágyából, de éppen akkor ő is szokatlan időben hagyta el a házat.

--És maga nem tudja, hova ment?

--Csak visszajönni láttam. Majdnem futva érkezett, kipirulva, izzadva rohant be az udvarra és föl az ebédlőbe, hol sokáig beszéltek Klára kisasszonnyal, s úgy látszott, valamin feleseltek, mert én a mellékszobában lévén, igen haragos hangokat hallottam, de a szavakat nem vehettem ki.

Azután megjött Dózia kisasszony is s ekkor mindjárt elhatározták az utazást, mert rögtön podgyászolnom kellett s egy óra mulva már útra keltünk, holott előbb szó sem volt arról és még aznap este megérkeztünk ide, hol a két fiatal hölgy egy napot töltvén, tovább utaztak, nekem pedig kiadatott az útlevél... Hogy mit vétettem, azt nem tudom,--folytatta majdnem sírva Zsófia.

--Örömmel mentek a kisasszonyok utazni?

--Elég jókedvüek voltak, vagy csak úgy mutatták,--viszonzá kétértelmű mosollyal a leány.

--Miért mutatták, ha nem érezték volna?--kérdé Oroszlay, ki még többet óhajtott kivonni a leány fecsegéséből.

--Mert meg vagyok győződve, miként annak a gyors utazásnak valami nagyjelentőségű oka volt, valamint Klára kisasszony tettetett betegségének is, ki nem akarta, hogy barátnője templomba menjen, s otthon szerette volna őt tartóztatni.

A gróf figyelmét felkölté ez az állítás és meglepetve pillantott a beszélőre.

--Miből gondolja azt?--kérdé feszülten.

--Abból a hangos szóváltásból, mit hármuktól hallottam, s miközben valami levelet is olvastak, de hogy mi volt abban, azt nem tudom.

--És maga szeretne visszamenni elhagyott helyére?--kérdé Jakab gróf, látván, hogy a leány mindent elmondott, a mit tud, s miből ő mégis megtudott annyit, hogy az utazással összefüggésben van az ő találkozása Dóziával, mit valószinüleg fölfedeztek, s azért vitték őt el oly rögtön Tornyosról.

--Az volna a legfőbb vágyam,--viszonzá hévvel a leány.--Nagyon jó helyem volt s ok nélkül veszítettem el.

--Tudja mit,--mondá Oroszlay.--Várjon addig, míg úrnője visszajön utazásából, ki, ha ok nélkül bocsátotta el, vissza is fogadja. Ki tudja, miféle okai voltak arra, és hosszú ideig alkalmasint nem marad távol.

--Tartok tőle, hogy a télen nem jönnek vissza.

--Miből gondolja ezt?--kérdé megdöbbenve a gróf.

--Minden téli ruhájukat bepakkolták, miért Holcsi úr haragudott s azt mondta, téli öltönyt csináltathatnak külföldön is.

Oroszlay pár pillanatig gondolkodott. Ez az érv megzavarta őt, azután mondá:

--Mindegy, bármikor jönnek is vissza, ismétlem, maradjon addig hely nélkül. Én tartásáról gondoskodom, de azt kivánom, hogy igyekezzék lakást venni a Holcsi-házban, s ha észreveszi, hogy úrnője visszaérkezett, tudassa azt rögtön velem. Megteszi?

--Ezer hálával, gróf úr!--kiáltott föl örvendve Zsófi, de észrevehető meglepetéssel arczán.--Csókolom kezét ez ajánlatért s holnap már tudakozódom a házmesternél, kaphatnék-e nála lakást a Holcsi-házban.

--És jelenleg hol tartózkodik? Mert meglehet, hogy elhivatom.

--Ideiglenesen szolgálatban vagyok egy szegény katonatiszt özvegyénél az Üllői-úton, de ott nem maradhatok, mert nem tudnak annyi bért fizetni, mint én kivánok és megérdemlek,--mondá kérkedve Zsófia.

--És miért vették föl, ha nem bírnak annyit fizetni, mint maga kivánja?

--Szivességből mentem hozzájuk, mert az asszony Holcsi úr nővére s midőn elmentem hozzá, hogy őt is arra kérjem, mire most méltóságodat, néhány jó szóra mellettem, az ügyvéd úrnál, megmarasztott s kért, hogy rövid ideig maradjak nála, mert éppen akkor nem volt cselédje.

--Holcsi nővére?--kérdé csodálkozva a gróf--és még is oly nagy szegénységben van?

--Oh, ő alig segíti nővéreit. Mindenét Klára kisasszonyra költi s neki gyűjti a vagyont, kit úgy szeret, mintha atyja volna.

--Több nővére is van Holcsi úrnak?

--Hárman vannak; az, kiről beszélek, Somorjayné a neve és Obrenné, ki nevelő-intézetet tart s abból él.

--Obrenné?--kérdé meglepetve Oroszlay, mert Dóziától hallá, hogy Obrennénál volt intézetben, s onnét csalta el Klára és erre a fölfedezésre szive majdnem hangosan kezdett dobogni. Hisz’ ez csodálatos fölfedezés volt, minek szálai messze elágazhattak, s Isten tudja, hova vezettek?

Megjegyezte magának a két nevet s azután kérdé:

--Hányadik szám alatt lakik Somorjayné?

--Üllői-út 24. Földszint egy kis lakásban s neki is van egy nagy leánya...

--Ime, az első hónapra a tartás díja,--mondá Jakab gróf.--Minden hónap elsején ugyanennyit kap, de igyekezzék bejutni a Holcsi-házba.

--Remélem, pár nap mulva ott leszek. A házfelügyelőné egyik szobáját rendesen bérbeadja s kiveszem azt tőle és azonnal oda hordozkodom.

E szavak után hálálkodva hagyta el a szobát, hol Oroszlay még mindig bámult a hallottakon s azon, hogy mily különös játékot űznek az életben a véletlenek és elhatározta, hogy a mit kezébe adott a sors Dózia föltalálására nézve, azt nem hagyja kisiklani s nyomról-nyomra követi a bonyolódott cselszövényt. Mert most már tisztán látta, hogy mióta Dózia elhagyta az intézetet, minden esemény Holcsi által kieszelt fondorlat volt, melynek hogy hol gyökereznek és hova vezetnek el szálai, azt most még nem tudta megfejteni, de erősen gyanakodott, hogy az ügyvédnek nem lehetnek jó czéljai Dóziával, annál is inkább, mert nemcsak ő, de mindenki aljas embernek tartá Holcsit s igen rossz hírben állt, mi nem szokta ok nélkül sujtani az ártatlant!

XIII.

Hermance grófné és leánya alig várták Bertalan gróf visszatértét Zalánczról, hova az fiával együtt vadászni ment, s daczára, hogy a háziúr magukra hagyta vendégeit, azok egy hetet töltöttek ott, várva vissza a háziurat, ki azonban nem jött, s ők végre szétoszlottak és a két Eszthey Enyingi Lóránddal együtt visszaérkezett a fővárosba.

De a hölgyek azonnal észrevették, hogy nincsenek azok oly jó hangulatban, mint rendesen lenni szoktak, ha valamely kirándulásból visszatérnek.

Bertalan gróf alig beszélt élményeikről, Béla pedig panaszkodott, hogy egyetlen hölgyet sem látott az egész idő alatt, s hozzá tette, hogy azok nélkül nincs mulatság.

--Hol vették volna magukat a hölgyek a nőtlen házigazdánál?--kérdé nevetve Veronika, kit rendesen mulattatott ifjú fivérének ilyféle nyilatkozata, kit még majdnem gyermeknek tartott és sehogysem tudott az előtte férfiui tekintélyre vergődni.

--Az is megtörtént már, ha a házi úr másforma volna, mint Jakab,-- viszonzá kétértelmü mosolylyal Béla.--Azonban lehetett volna szerencsénk hölgyek társaságához a szomszéd helyiségben, valami Holcsi nevezetü ügyvéd birtokán, ha éppen akkor el nem utaztak volna, mi valószínűleg miattunk történt, kik csak egy perczig láthattuk őket az indóháznál.

Hermance elállni érzé szívverését a Holcsi-névre, s kérdőleg pillantott férjére.

--Midőn a vonatról leszálltunk, két szép hölgyet láttunk az indóháznál,--folytatta Béla,--kik közül az egyik, bár csak röptében rápillantva, gyönyörü volt, s Enyingi ismerte őket. Azonban alig volt ideje köszönni, mert a szinte velünk egyszerre érkező Holcsi kocsira dobta őket, így kell neveznem amaz őrült sietséget, mivel eltávolítá szemünk elől a két leányt, s elhajtattak.

--Kik voltak ama leányok?--kérdé fivére elbeszélésén mosolyogva Veronika.

--Az egyik, mint Enyingi mondja, az ügyvéd gyámleánya, a másiknak ő sem tudja kilétét, holott midőn Jakabbal a birtokot megtekintették. Holcsinál voltak szállva, s együtt reggeliztek velük.

Hermance grófnő tudta, hogy ki az a másik és áldá az Istent, hogy férje és fia meg nem ismerkedtek vele...

Fordítani akart a beszédtárgyon.

--Jakab is megjött a fővárosba?--kérdé férjétől.

--Oh, ő már három napja, hogy ott hagyott bennünket, s mi háziúr nélkül mulattunk, kinek helyét Loránd pótolta.

--Ez különös vendéglátás,--jegyzé meg Veronika.

--Nem volt itt?--kérdé Bertalan gróf.

--Nem láttuk, azt hittük, birtokán van.

--Az egy csodálatos és érthetetlen ember,--mondá rossz kedvvel az idősb Eszthey.--Azt hiszem, untatták őt vendégei, s egyszerüen megszökött tőlünk.

--És milyen az új birtok?--kérdé Veronika egykedvűséget tettetve, holott keserűséget érzett szivében arra a hírre, mit atyjától hallott. Oroszlay a fővárosban volt, s ők nem tudtak arról!

--Remek vidék, felséges táj! Nem csodálom, hogy Jakab első látásra beleszeretett,--viszonzá Eszthey szórakozottan.

--De ha nincs otthon még akkor sem, ha vendégei vannak, úgy nem sok érdeket talál az ottlétben.

--Azt mondta, dolga van, s végre oly gazdag embernél nem csoda, ha ügyeivel el van foglalva.

--De különös, hogy mindenhonnét megszökik, hol emberek vannak... Így tett Csetneken is, s mindig dolgairól beszél és teendőivel menti magát.

--Jobban tenné, ha nem is fogadna el meghívást,--jegyzé meg Veronika szomorúan.

Hermance erőltetve mosolygott. Egyedül ő tudta a családban, hogy miért jött Jakab a fővárosba, kivel Holcsi lakása előtt találkozott, de az azt mondta neki, hogy még aznap este visszautazik. Miért nem tette? Ő nem szokott valótlanságokat mondani... Mit beszélhettek Holcsival? Bizonynyal annak a következtében maradt a fővárosban...

--Az nem szép tőle,--mondá Veronika,--hogy napok óta itt van, s felénk sem jön. Félek, hogy valami neheztelése van irántunk, mert oly nagyon megváltozott az utolsó időben.

--Mi volna?--kérdé könnyedén Béla.--Mi, férfiak,--és egyet pödrött serkedző bajuszán,--sokfelé el vagyunk foglalva. Nemde, papa? És nem kell bennünket nagyon szigorú mértékkel mérni.

De most az egyszer nem csalt mosolyt Eszthey ajkára korán érett fiának hetykesége. Kedvetlenül kérdé leányától:

--Nem sértetted meg Jakabot valamivel? Ő nagyon érzékeny természet.

--Ezt már a mama is kérdezte tőlem,--viszonzá a leányka,--midőn Csetnekről hazajöttem. De az lehetetlen lett volna. Oly jó, udvarias, szelid ő, hogy fájna az embernek távolról is sérteni őt.

A szülők meghatva tekintettek rá, kiről tudták, hogy mily mély érzelmekkel viseltetik Oroszlay iránt, ki azelőtt osztozni látszott ez érzelmekben, most azonban Veronikának igaza volt, teljesen megváltozott irántuk.

Azért nem is igyekeztek folytatni a kellemetlen tárgyat, s Eszthey, apa és fiú, szobáikba mentek, mig a hölgyek egy ideig folytatták a találgatást Jakab gróf viseletére és tartózkodó modorára nézve, midőn a komornyik éppen őt jelenté, ki látogatását kivánja tenni.

--Szívesen látjuk,--mondá látható örömmel Veronika, megelőzve anyja szavait, s nyájas mosolylyal fogadták a várva-várt jövevényt, ki a rendesnél is szebbnek, hódítóbbnak látszott a hölgyek előtt, komoly, majdnem szomorú arczával.

Előkelő külseje mellett valami nyugodt báj ömlött el rajta. Szemében az ismert nyájas, s ábrándos kifejezés ült, midőn a nőket köszönté, s Hermance úgy találta, hogy most ismét a régi Jakab, s nem az, kivel utoljára az ügyvéd ajtaja előtt találkozott, hol annyira meg volt változva, hogy alig ismert rá. Hiányzott nála akkor a lágyság, szelídség, s arczáról a rendes álmatag kifejezés. Szeme ragyogott, s tekintete jellemerőt és belső szilárdságot árult el, mi sötét, mélységes szint kölcsönzött kifejezésének és modora elhatározásról tanuskodott.

--Már rég kivántam látogatásomat tenni,--kezdé zengzetes, szelid hangján, nyájas pillantással Veronikára, ki elpirult örömében e tekintet hatása alatt. De arcza ismét elborult az ifjú beszédének folytatására, ki, mint mondá, búcsuzni jött, mert végre elutazik hosszabb időre.

--Tehát nem hagyott föl angolországi útjával?--kérdé Hermance grófnő közönyt tettetve.

--Régi tervem az, mint tudja grófné, már Csetnekről visszaérkezve említettem, azonban közbejött akadályok miatt az mostanig huzódott.

Az «akadályok» szót erősen, jelentőségteljesen ejté ki, s Esztheyné kissé zavarba jött és gyorsan kérdé:

--És ezek most végleg el vannak hárítva?

--Csak ideiglenesen, mind a mellett remélem, hogy pár nap múlva mi sem áll utam előtt, s nyugodtan távozhatom.

--Az egész őszt Angolországban fogja tölteni? De remélem, a farsangra visszatér...--kérdé Veronika.

--Oly hosszú időre nem készítek terveket,--viszonzá mosolyogva Oroszlay,--de valószinű, hogy a jövő év első napjai már itthon találnak.

--Annak örülnék, s egy szivességre kérném, ha nem esnék terhére.

--Rendelkezzék velem, grófnő.

--Van nekem egy albumom, melyben szép vidékek fényképei vannak elhelyezve, s arra kérem, szaporítsa azokat néhány érdekes példánynyal Angolországból, a hol, mint hiszem, vadászni fog az őszszel.

--Szivesen! De az albumot kellene látnom, hogy hasonló nagyságban szerezhessem meg a fényképeket.

--Azonnal elhozom,--viszonzá Veronika s gyorsan elhagyva helyét, a mellékszobába sietett.

Alig hogy elhagyta a szobát, Oroszlay halkan mondá:

--Fontos beszédem van kegyeddel, grófné, mikor találhatnám egyedül?

--Holnap tizenkét órakor,--viszonzá észrevehetően megdöbbenve Hermance,--akkor itthon leszek, s várni fogom.

A gróf egyetértőleg hajtá meg magát s Veronika felé fordult, ki az emlitett albummal tért vissza a terembe...

--Örülök, hogy megbizást kapok öntől, grófnő, s igyekszem azt kedve szerint teljesíteni.

--Egyenesen Londonba megy?

--Ott állok meg néhány napra, hol nemcsak barátaim, hanem rokonaim is vannak, kikhez tovább megyek falura.

--És mikor indul?

--A napot még nem határoztam meg, de legközelebb, mert már is sok időt vesztegettem, mert sokkal előbb szándékoztam utazni.

--Csetnekről is azért tünt el oly gyorsan,--mondá mosolylyal a leányka, de hangjában valami fájdalmas és szemrehányó volt.

--Váratlan dolgok jöttek közbe, mik késleltettek.

--A birtokvétel?

--Az is! De többféle más adódott elő.

--Az csak szeszély volt öntől, nemde? Mert hisz alig töltött ott pár hetet, s most a legszebb falusi időt, az egész őszt távol tölti,-- mondá Hermance.

--De még sok szép időt készülök Zalánczon élvezni. Grófnék nem képzelik, mily fölséges ott a vidék.

--Kedvelője ön a természetnek?--kérdé Veronika.

--Imádok mindent, a mi szép és igaz, s talán egyedül a természet az, mit nyugalmával, fenséges mozdulatlanságával, sohasem unhatunk meg.

--De van sok más is, a mit szerethetünk, és szinte sohasem válik unalmassá. Például a művészet.

--Kétségkívül!--viszonzá hévvel Jakab.

--És a szerelem,--folytatta halkan, elfogultan Veronika.

--Az egészen más érzés, mint a többiekért való rajongás,--viszonzá önkéntelen lelkesüléssel Jakab, s arcza gyorsan elváltozott és ismét azon álmodozás ült rajta, mi oly ellenállhatatlanná tette vonásait, s szeme oly kifejezést nyert, mintha a távolban látna valamit.

--Hogy érti ezt?--kérdé majdnem reszkető hangon a leány.

--A szerelmet nem lehet elemezni, mert az oly érzés, mi magába foglal mindent! Ha szerelmesek vagyunk, szeretjük az egész világot, s szivünk oly gazdag lesz egyszerre, hogy mindent befogad magába! Nemessé, jóvá, s minden szép iránt fogékonynyá teszi egész valónkat.

--Igaza van, igy gondolkozom én is,--rebegte halkan Veronika, s szemei önkéntelen megteltek könynyel.

--De most búcsuzom,--mondá elhagyva helyét Oroszlay, ki észrevette a leány ellágyulását s valami zavar látszott rajta.

--Látjuk még utazása előtt?--kérdé Hermance grófné, kezét nyujtván neki.

--Búcsuzni voltam itt ma, grófné, s minden jót és szépet kivánok mindkettőjüknek arra az időre, míg távol leszek.

E szavak után gyorsan elhagyta a szobát, s Veronika kezébe rejté arczát és zokogott... Lehetetlen volt nem látnia Oroszlay közönyét maga iránt.

--Mi bajod?--kérdé megrettenve, s karjába zárva őt Hermance.

--Oh, mama, ő nem szeret engem, hiú remény volt, hogy érdeklődik irántam.

--Én pedig most is azt hiszem, hogy nem kell letenni a reményről, Jakab olyan ember, kivel sohasem lehetünk tisztában, tünődik, álmodozik, haboz, de rajtad kívül sohasem közeledett egyetlen leányhoz sem, s fő az, hogy sohasem volt szerelmes, mert arról hallottunk volna,--ezt kissé bizonytalanul mondta Hermance, mert önkéntelen Dóziára gondolt,--s bizzál abban, a mit mondok, Jakab nem közönyös irántad, de idő kell neki, míg elhatározza magát, hogy azt megmondja.

--Bár úgy volna!--sóhajtá Veronika--de félek, hogy csalódik benne.

És Esztheyné maga is félt ettől, mint mindenki retteg egy kedves reményének elveszitésétől, s azzal, hogy leánya, Oroszlayné lesz, már évek óta kecsegtette magát és dicséretére legyen mondva, hogy annak nem rangja, vagyona és világi állása volt az, mi miatt Veronika férjévé szánta, hanem egyénisége, mely ismerve férjét, fiát, s a legtöbb férfi léhaságát, Jakabot ideálissá tette szemében.

És örömmel látta annak közeledését leányához, s arra nem gondolt, hogy részéről lehet képzelődés is, a mit Oroszlaynál udvarlásnak tartott. A mit óhajtunk, azt rendesen hiszszük is, s ő is ama gyöngeségben szenvedett, hogy leányát minden korabeli ifjú hölgy fölé emelte. Senki sem volt az ő szemében oly szép, oly kedves, szellemdús és bájos, mint Veronika, s lehetetlennek tartá, hogy oly ember, mint Jakab, ezt észre ne vegye és ne vonzódjék hozzá.

Hitt és remélt, s arra nem gondolt, hogy helyes-e Veronikát kétes reményekben ringatni, ki igazán komoly, mély érzésű leány volt. Oly reményekben, melyeknek teljesülése felől ő maga is már ingadozni kezdett hitében és nem egyszer gondolt ama másik szép leányra, Dóziára, kire ő hívta föl Jakab figyelmét, s ki azt az életben soha sem látta volna, ha ő nem bizza meg annak keresésével.

Ki tudja, nem lesz-e ez a meggondolatlan bizalom végzetes Veronikára nézve?

Rettegve gondolt arra, hogy ő maga idézte volna elő szeretett gyermeke csalódását és boldogtalanságát, ama másikért, kit neki tulajdonképen gyűlölnie kellene...