Part 1

Vasárnapi Könyv

Kiadja az Országos Közművelődési Tanács

1914. Első félév 15. füzet

Az acetilén

A legtöbb nagy felfedezést, mely az emberek boldogulását előresegítette, a véletlennek köszönhetjük. Egyes tudósok, akik azon fáradnak, hogy a tudomány ismeretlen kérdéseit megfejtsék, munkaközben gyakran egészen véletlenül sokkal értékesebb felfedezést tesznek, mint amire törekedtek.

Ez történt Dévi angol tudóssal (nevét angolosan így írják: Davy), mikor 1806-ban borkőből és szénből erős felmelegítéssel a »kálium« nevű, igen könnyű és puha fémet akarta nyerni. Ehelyett ugyanis barnásszürke ismeretlen tömeget kapott, melyből, ha víz jutott hozzá, fokhagyma-szagú gáz áradt ki. Ezt a gázt meg is lehetett gyujtani és akkor erősen kormozó, világító lánggal égett, felfedezője azonban még csak nem is sejtette, hogy valamikor világításra fogják felhasználni. Az a barna tömeg, melyből a víz a könnyen meggyulladó gázt kiválasztotta, szén és kálium vegyüléke volt és a tudományban kálium-karbid-nak nevezték el. A belőle kiáradó gáznak acetilén a neve és nem más, mint szén és hidrogén-gáz vegyüléke. Később másoknak is sikerült acetilént készíteni, még pedig nemcsak a kálium-karbidból, hanem más anyagokból is. Most leginkább a kalcium-fémnek és szénnek a vegyülékéből: a kalcium-karbidból (mész-karbidnak is mondják) gyártják és világítanak vele.

A mész-karbidot 1862 óta ismerjük, de akkor még igen nehezen és csak nagy költséggel tudták elkészíteni. Éppen azért az acetilént akkor világításra nem lehetett használni. Mint minden anyagnak, a mész-karbidnak is csak akkor lehetett az iparban hasznát venni, mikor kitalálták, hogyan lehet könnyen és olcsón nagy tömegben gyártani. Ez egy hírneves francia vegyésznek, Moaszannak (franciául így írják: Moissan) érdeme, aki Párisban olyan tűzálló kemencét épített, melyben igen erős villamosárammal tudta a meszet a szénnel összeolvasztani. A kemencében a villamosáram 3--4 ezer fokos óriási hőséget fejlesztett és ebben olyan anyagokat is össze lehetett olvasztani, amilyeneket azelőtt semmiféleképen sem sikerült egyesíteni. Igy a tiszta szénből és mészből ezután már könnyű volt akármilyen nagy mennyiségben mész-karbidot gyártani. De eleinte még így is drága volt az acetilén, mert Moaszan a mész-karbid készítésére cukorból égetett szenet és márványt használt, ami mindkettő drága portéka. Ő maga nem gondolt arra, hogy az acetilént az iparban értékesítse, azért nem igyekezett olcsóbbá tenni. Nem sok idő telt el Moaszannak a villamoskemencében végzett kísérletei, próbálgatásai után, mikor egy amerikai aluminium-gyáros (Wilson) kezdte meg a mész-karbid gyártását.

Wilson egészen véletlenül ismerte meg ezt a hasznos anyagot. Egyszer ugyanis aluminium-gyártás közben véletlenül egy nagy karbidtuskót kapott, melyet nem ismert és mint értéktelen tömeget félrelökött. De valahogyan víz jutott hozzá és akkor megcsapta orrát a kiáradó gáz kellemetlen fokhagyma-szaga. Most már kíváncsi volt, mi lehet az a haszontalannak vélt tömeg, utánajárt és mikor megtudta, hogy a belőle kiszálló gáz meggyujtva erős fényt áraszt, elhatározta, hogy készítésére gyárat alapít. A Wilson Aluminium Társaság csakhamar fel is építette Sprayban (Amerika) az első karbidgyárat, mely 1895 tavaszán megkezdte a gyártást.

Moaszan kipróbálta, hogy ha 7 deka cukorszenet 12 deka, márványból égetett mész finom porával jól összekevernek és villamos-kemencében erős árammal izzítanak, akkor 12--15 deka kristályos mész-karbidot kapnak. Az ilyen finom karbidból vízzel egészen tiszta acetilént lehet fejleszteni. Mikor azonban nagyban, mázsaszámra akarják a karbidot gyártani, közönséges mészkőből égetett meszet olvasztanak össze koksszal vagy antracittal. (Az antracit a legjobb minőségű kőszén.) A villamos-kemence úgy van építve, hogy a feneke--a szénnel borított vaslap--a villamos-áram egyik sarka, a másik pedig egyenesen álló szénoszlop, melyet csavarral lassan fel lehet emelni. A kemence belseje is szénnel van kibélelve. Mielőtt az égetett meszet és a szenet beleszórják, mindkettőt igen finom porrá kell őrölni és jól összekeverni, még pedig olyan arányban, hogy 56 gram mészre 36 gram mészpor jusson. Ezt a keveréket azután a kemence olvasztójába szórják és megindítják a villamos-áramot. Erre a kemence vasfeneke és a szénoszlop alsó vége között nagy fényesség (villamos fényív) és óriási hőség támad, melynek hatása alatt a szén és a mészben levő kalcium-fém összevegyül mész-karbiddá. Eleinte a szénrúdnak közel kell állnia a kemence fenekéhez, de mikor közöttük már folyékony karbid keletkezett, ez maga is vezeti a villamosságot. Ezért a szénrudat feljebb csavarják, hogy a porkeverék megmaradt része is karbiddá olvadjon össze. Igy lassanként az egész olvasztó megtelik megolvadt karbiddal, melyet azután nyíláson át kibocsátanak, míg a közben keletkezett mérges széngáz más gázokkal együtt külön csövön át száll ki. A kemencéből kicsapolt és a levegőn megkeményedett mész-karbid nem egészen tiszta, a belőle fejlesztett acetilén is olyan gázokkal van keverve, melyek a szoba levegőjét egészségtelenné teszik. Azért a zárt helyiségek világítására szánt acetilént előbb tisztítani kell.

Az acetilén igen szép, fehérfényű lánggal ég. Fénye mellett jól meg lehet különböztetni a színeket, akárcsak a fehér napfényen, tehát nagyon jól beválik festő- és színesen nyomó gyárakban, divatárúüzletekben, festők és szobrászok műtermében, vetítőkészülékekben és fényképek készítésénél. Használják gyárak, műhelyek, különálló lakóházak, kisebb városok világítására, a kerékpárokon, kocsikon pedig kis acetilén-lámpák vannak. Újabb időben acetilén-bányalámpákat is készítenek. Az acetilén-világítást nemcsak azért kedvelik, mert szép fehér fényt ad, hanem azért is, mert lángja nyugodt, nem áraszt olyan nagy meleget és nem rontja el annyira a levegőt, mint a kőszénből készült világítógáz.

Ilyen sok jó oldala mellett azonban az acetilén használata még most sem terjedt el annyira, mint ahogyan megérdemelné. Ennek az az oka, hogy eleinte, mikor még nem ismerték eléggé, gyakran felrobbant és emberéletben is kárt tett. Különösen a karbidgyártás első éveiben történt néhány nagy szerencsétlenség, mikor könnyebb szállítás végett az acetilént folyékonnyá sűrítve, vaspalackokban hozták forgalomba. Azóta a folyékony acetilént nem használják, hanem helyette az »aceton« nevű folyadékban feloldott acetilént, mely sokkal nehezebben robban fel. Akkor is könnyen felrobbanhat az acetilén, ha valamilyen zárt helyiség levegőjével összekeveredik és meggyullad, tehát olyankor, ha a vezeték csapját nyitva felejtik, vagy a fejlesztőkészülék elromlik és a bajt égő gyertyával akarják megvizsgálni. Ma már ritkábban történik vele baj, mert a pusztító robbanások nagyobb óvatosságra szoktatták az embert és azért is, mert már igen ügyesen szerkesztett, veszélytelen fejlesztőkészülékek vannak használatban. Eleinte sokan azt hitték, hogy az acetilén mérges gáz, de ebben tévedtek, mert nem az.

Mióta az acetilénvilágitást ismerjük, nagyon sokféle szerkezetű lámpát és fejlesztőkészüléket találtak ki. Vannak kisebb, hordozható kézilámpák (kocsi-, kerékpár-, bányalámpák, vásári lámpák stb.), melyek maguk fejlesztik az acetilént. Úgy készülnek, hogy a lámpa testében levő karbidra lassanként víz csepeg, a vízcseppek nyomán fejlődő acetilén pedig csövön át a lámpa felső részébe jut, ahol a vékony cső végén meg lehet gyujtani. Ahol utcákat, gyárakat, épületeket világítanak acetilénnel, ott külön, nagyobb fejlesztőkészülékek szolgáltatják és az acetilén vékony csöveken át kerül a lámpákba.

A nagyobb fejlesztőkben vagy a víz csepeg a karbidra, vagy a karbid hull bele a vízbe, de szerkesztettek olyanokat is, melyekben a víz alulról száll fel a karbidhoz, vagy ahol a karbid a vizbe merül és megint kiemelkedik. De legjobbak a legújabb, úgynevezett »elárasztó rendszerű« készülékek. Ezekben a karbid rekeszekre osztott tartóban van és a víz egymásután árasztja el a rekeszeket. Ha az első rekeszben levő karbidból elfogyott az acetilén, a víz a szomszéd rekeszt lepi el és így halad tovább, míg valamennyi rekesz karbidját ki nem használta. A rekeszekből kiszálló acetilén a vizen keresztül a gáztartó harangja alá kerül, mialatt a víz jól megmossa. A harang nyomása azután a tisztítóba hajtja, hol vagy a »heratol«, vagy a »puratilén« nevű tisztítóanyagon áthaladva, teljesen megtisztul és a csöveken át a lámpákba kerül.

Ilyen egyszerű és biztos készülékek mellett most már rohamosan terjed az acetilénvilágítás nemcsak a külföldön, hanem hazánkban is. Magyar város: Veszprém volt az első a világon, mely 1897-ben utcáit acetilénvilágítással látta el. Az utóbbi években az államvasutak számos állomását szerelték fel vele és most már hazánkban nyolcezer acetilénfejlesztő-telep működik. Európa más országaiban, hol a gyáripar jobban virágzik, természetesen jóval több ilyen telep van (Franciaországban 50 ezer, Németországban 40 ezer).

Az acetilént manapság nemcsak világításra használják, hanem jó hasznát veszik a vas és acél, valamint más fémtárgyak vágásánál és hegesztésénél. Vannak acetilén-gyorsfőzők is.

A növények élete

Amióta kiváló tudósok nagy buzgósággal kutatják a növények életét, rájöttek arra, hogy ezek a gyámoltalannak látszó élőlények éppen olyan életműködéseket végeznek, mint akár az állatok vagy az emberek. Azt mindenki láthatja, hogy a növények élnek, növekednek, szaporodnak, kétségtelen tehát, hogy éreznek is és bizonyos mozgásokat is végeznek, habár ezeket a jelenségeket alig lehet észrevenni.

Amit tehát életjelenségnek nevezünk, azt mind megtaláljuk a növényeknél: a mozgást, érzést, erős bántalomra heves visszahatást, a jótettért hálát, csak időt kell rá szánnunk, hogy a növénynek ezeket a gyöngéd és finom életnyilvánulásait türelmesen megfigyelhessük.

A csöndes vizekben, hegyi patakokban ezerszámra tanyáznak olyan parányi élőlények, amelyek mászkálnak, vidáman forognak, lassan vagy nyilsebesen úsznak tova és amelyeket a tudomány növényeknek ismer. Ha egy-egy ilyen eleven mozgású gömböcskét megfigyelünk, látjuk, hogy egyesül egyik a másikkal, eleinte lazán, aztán állandóan. Látjuk, mint növekedik a sejtcsalád zöld vizifonallá, aztán mindjobban kifejlődve lemezzé, majd egyszerű levelekké. Látjuk, hogy az ilyen növénynek lerögzött része táplálékot szí magába, a szabadon álló pedig emészt, lélegzik, majd lassan kialakulnak rajtuk a szaporodószerveik és a vizi életből lassan szárazföldi élet lesz.

A szárazföldön élő növény is éppen olyan szabadon és könnyen tudja mozgatni egész testét, mint a legügyesebb állat, csakhogy sokkal lassabban. A gyökerek keresőn tapogatva túrják a földet, a bimbók és rügyek szabályos köralakú rétegekben fejlődnek, a levelek és virágok bólogatnak és megremegnek, ha valami bántalom éri őket, az indák kutatva, puhatolódzva járnak körbe és nyulkálnak a környezetük felé. Mindezeket a mozgásokat csak a felületes ember nem láthatja meg, de aki figyeli a növényt, az mindegyre észreveheti.

A növény testének egyik legelevenebb szerve a gyökérszál, vagyis az a finom, féregszerű nyúlvány, amelynek hegyét a tudós Darwin az emberi agyvelővel hasonlította össze. Lássuk csak, mi mindenre képes ez a fehér fonalacska. Először is lassan, de állandóan körbenforgatja a hegyét és így belefúrja magát a földbe. Aki megfigyelte ezt a tünetet, arra gondol, hogy a növény a gyökerével táplálék után kutat. Minden földrögöcskét körültapogat. Onnan, ahol száraz a föld, elfordul nedvesebb helyek felé és arrafelé növekedik, amerre több a nedvesség. De a gyökér lefelé is fordul. Megvizsgálták például a réti lóhere és a murok fejlődését és azt tapasztalták, hogy minden esztendőben vagy öt centiméterrel lejjebb kerül eredeti csirázóhelyétől. Ezt a lesülyedést pedig csak a földalatti szárának állandó növekedésével tudja kiegyenlíteni és éppen ezért áll szilárdan. De nemcsak a föld mélye és a víz felé való iparkodás a gyökerek hajtóereje, hanem az az akaraterő is, amellyel például a fejlődésük útjába helyezett papiroslapot is keresztül tudják lyukasztani, ami ugyancsak hatalmas munka a gyönge gyökérhegyecske számára.

A gyökérszálak mozgása bámulatosan célszerű. Ha akadály kerül útjokba, kikerülik és ha megsérül a gyökércsúcs, akkor gyorsan elnő a rá nézve veszedelmes vidékről. Szüntelenül dolgozik így a növények gyökérszálainak beláthatatlan tömege az erdő talaja alatt, de nem nyugszanak, nem pihennek a növényeknek föld fölötti részei sem. Amint a gyökerek a sötét föld mélyében, úgy dolgoznak a »növénykacsok«, ezek az egymásba fűződő, kunkorodó nyúlványok, a napfényen. Zöld fonálként kötik a talajhoz a tököt, a dinnyét, a földitököt és még sok más indás növényt.

Egyes kúszónövények sarjadékait is csodálatos alakváltozás éri; átalakulnak kacsokká. Ezek a kacsok a kuszó növénytörzsnek rögzítésére valók, olyanformán, hogy az idegen támasztékot körülkulcsolják vagy rátapadnak. Egyes vadszőlőfajoknál a kacs-ágak tapadó korongokká alakulnak és így erősítik magukat még a lapos támasztékra is.

Ha például az ember jól megnézi a kerítésen felkúszó szőlővesszőt, azt látja, hogy az egyik kacs a másik mellett tapogatódzva nyúlik felfelé. Elég egy délelőttöt (de csakis meleg nyári napon, mert csak ilyenkor látni jól) ott tölteni a közelükben, hogy megfigyelhessük, miként tapogatódznak, keresnek: a csúcsaik lassan köröket írnak le a levegőben. Még azt is megállapították, hogy minden hatvanhét percben fordulnak egyet. Eközben a kacs egyre növekedik felfelé, a többiek követik és a csöndes szőlőlugas előtt az ilyen tapogatódzó zöld kacsoknak egész raja keresi a venyige újabb meg újabb támasztékát.

Ha felfelé nem találnak támasztékot, akkor leszállnak, ha lent sem akadnak valami ágra, falra, kerítésre, amibe belekapaszkodhatnak, akkor újra felfelé törekszenek mindaddig, amíg céljukat el nem érik. Amint aztán az inda ráakad valamiféle alkalmas tárgyra, amibe belekapaszkodhatik, akkor indul csak meg a munkája. Szinte szemlátomást (alig húsz másodpercnyi idő alatt) veszi körül kunkorodó vége gyűrűalakban a tárgyat és egy óra alatt rácsavarodik, egészen ráfűzi magát, úgy hogy erőszakkal is csak nagynehezen lehet onnan leszakítani. Azután csavarszerűen összehúzódik és ahogy így megrövidül, maga után húzza a törzsét is. Igy kúszik a vadszőlő, így mászik a földitök a fákon, falakon, kerítésen felfelé lassan, de szinte tudatos biztossággal. És nemcsak a kacsok forognak így a napfényen, hanem minden új hajtás, minden növekedő szár ilyen keresgélő, tapogató köröket ír le a levegőben. Különösen jól lehet ezt látni a komló tekergőző szárain.

Van egy különösen érdekes »csodafű«, amelynek a mozgását igen jól észre lehet venni. Erdőben, mohok között nő és madársóska a neve. Legjobban látni, ha estefelé, alkonyatkor, vagy pedig napfölkelte előtt végigmegy az ember a mezőkön, földeken. Ilyen időben szinte alig van virág a hegyoldalon. Még előző nap hogy teli volt hintve a madárhúr meg a százszorszép csillagos virágaival, a szép kék tárniccsal és piros mécsvirágokkal. Most mindez eltűnt! Hová lehettek? A természetbúvár ezt is megfejtette: alszanak még. Ám ezt az alvást nem úgy kell érteni, mint mikor az ember alszik, hanem úgy, hogy a legtöbb virág szükségét érzi annak, hogy éjszakára összecsukja a leveleit. Vannak olyanok is,--a harangvirág, az árvácska, vagy a répamurok virága--amelyek szinte hervadtan csüngetik le virágfejöket. Ezért tűnt el a virágpompa éjszakára és csak a reggeli nap életrekeltő melege ébreszti fel újra. Ámde nem minden növény csukja és nyitja egyidőben a virágait, úgy hogy ebből a váltakozásból egész »virágórát« lehetett összeállítani. Aki értett hozzá, megfigyelte és foglalkozott vele, pontosan meg tudta állapítani belőle az időt. Időjósnak is beillik némelyik virág, mert például megfigyelték azt is, hogy közeledő eső idején megváltozott a rét, amelyen sok ezer virág óvatosan, előrelátón becsukta a kelyhét. A kis havasi tárnics borús időben minden futó napsugárra kitárja azúrkék virágkelyhét és amint elfödi a felhő a napot, nyomban becsukódnak a szirmai.

Az erdők szélén élő sóskafa virágja is különös mozgásokat végez. A sárga sziromlevelek között áll a hat porzó, amelyek tövénél vannak a méztartók. Amint ehhez a méhek közel érnek, szempillantás alatt a fejükhöz csapódik a porzószál és telehinti őket sárga virágporral. Igy válik aztán a méhecske a virágpor hordozójává és megtermékenyíti a másik virágot. A rovarok a virágoktól jó lakomát (mézet) kapnak és ezért cserébe megtermékenyítik a többi virágot azzal, hogy a virágport széjjelhordják. Minden növény abban a percben, amikor cselekednie kell, mozgékony és szinte kifürkészhetetlen módon kezd mozogni finom szálaival.

Mindenki meggyőződhetik arról is, hogy miként töri magát a növény a napfény után. Az ablakba tett növények virágai mind »kinéznek«, keresik a napfényt. A levélnyelek néha a legfurcsábban görbülve növekednek, csakis azért, hogy a fénysugarat függőlegesen kapják. Az olyan kúszó növény, amely a palánk árnyékos oldalán nőtt, felkeresi a deszkák réseit és keresztüldugja rajtok a hajtásait, bimbóit. Ha a résen visszatoljuk az árnyékba, nemsokára újból átbujik a repedésen, hogy napfényen élhessen. A pincében kicsirázott burgonya hajtása--hacsak módja van rá--kinő a pinceablakon.

Vannak növények, amelyek bámulatos mozgékonysággal falják fel a rovarokat. Közöttük egyik legérdekesebb a harmatfű, amely tőzeges-lápos vidékeken, nálunk például a Magas-Tátra némelyik részén terem leginkább. A tányéralakú leveleinek felső oldalán piros mirígyszőrök vannak, alul harmatcsepp csillog. Ez a növény most leselkedik. Ha légy vagy szúnyog közeledik hozzá, hogy a harmatcseppből lakmározzék, beleragad a feje, a lábai összetapadnak az enyves mirígyszőrökkel és eközben egy-két óra alatt az összes csápok ráereszkednek az áldozatra és a növény néhány nap alatt felfalja a rovart. Ugyanez történik a levélre tett apróka húsdarabbal is. Ilyen rovarevő vagy húsevő növény vagy ötszáz fajta él.

Szinte csodálatos az amerikai légycsapó érzékenysége. Kétcsapójú levelét ha csak megérinti a rovar, a levelek széle körül álló hosszú hegyes fogak egymásba kapaszkodnak és az így keletkezett hálóból a rovar többé nem menekül. Vannak olyan növények is, amelyek áldozataik kipárolgását megszimatolják és ilyenkor hozzájuk görbülnek. Ilyen a szádor néven ismert húsos növény. Hasonlóan cselekszik az aranka, melynek selymes fényű, fehéres szálai levélről levélre kúsznak és megölik áldozatukat. Levelei alatt a talajnak apró, csak nagyítóüveggel látható állatkái--rovarok, férgek--tanyáznak. De ez a hely egyúttal a végzetük is, mert a védelmet kereső férgek ezreit a kinyúló apró karocskák mind elpusztítják; kiszívják belőlük az életnedvet.

A növény sok tekintetben sokkal finomabban érez, mint az ember. Az árvácska virágkelyhe, amely éjjelre úgy lógatja le a fejét, mintha hervadt lenne, nem tesz így minden este, csakis akkor, ha hideg éj várható. A növény tehát előre megérzi ezt. De érzi a növény azt is, hogy milyen helyzetet foglal el a teste; legalább erre kell következtetnünk abból, hogy a növény erejéhez képest mindig visszatér eredeti helyzetébe, ha valami külső behatás vagy erőszak megrontotta. A vihartól földre sujtott gabona néhány nap alatt újra felemelkedik.

Az orrvérzés

Az orrvérzés hirtelen kezdődik sérülés, ütés, megerőltetés, orrfúvás után, vagy valami erőlködés következtében. Leggyakrabban nem is tudjuk az okát. Az orrvérzés úgy támad, hogy az orrban lévő vércsövecskék a vér lefolyása közben valahol kisebb-nagyobb sérülést szenvednek, azaz nyílások támadnak, melyeken a vér áttör és amerre utat talál, kibuggyan, a test felszínére jut, a levegővel érintkezésbe kerül. Tudjuk, hogy az emberi vér, amikor a levegővel érintkezik, megalszik és azon a helyen, ahol felszínre jutott, véralvadék lesz belőle.

A természetnek ez a jelensége ránk nézve áldásos, mert ha a vér meg nem aludna, mikor a levegőre kerül, akkor kicsiny, jelentéktelen sérülések következtében is könnyen elpusztulnánk. A véralvadék azokat a kisebb-nagyobb nyílásokat, amelyekből a vér kiserked, bedugaszolja, úgy hogy onnan másként vér újra ki nem jöhet, hacsak ezt a vérdugaszolót el nem távolítjuk. Épp azért soha se engedjük meg orrvérzéskor, hogy valaki a fejét előre hajtsa, mert így--mint mondani szokták--a vérnek odafolyását megkönnyíti. Az sem tanácsos, hogy valaki ilyenkor az orrát mosogassa, vizet szívjon fel, mert akkor a képződő véralvadékot újra meg újra kimossa és tulajdonképen csak az orrvérzést fokozza. Nem cselekszik helyesen az sem, aki az orra vérzése közben az orrát fujja. Ez mind helytelen eljárás. Nem ajánlatos a különböző, úgynevezett »vérzéscsillapító« szerek használata sem, mert a legtöbb veszedelmes, hiszen ott, ahol vérzés van, sebzésnek is kell lennie, az ártalmas vérzéscsillapító anyagok pedig könnyen megfertőzhetik a sebet.