Part 9

Mikor a kocsi kifordult a kapun, a férfi föllélekzett, az arca fölvidult és a szeme csillogott.

Szokása ellenére egész úton elbeszélgetett a kocsisával – egy mokányképü nyiri fiuval, – mikor pedig az állomáshoz ért és a jelzőcsengők vékony berregését hallotta, a szíve dobogni kezdett az örömtől. Alig tudta bevárni, míg a vonat beérkezik, izgatott volt, mint a vakációra induló diák és úgy érezte, hogy körülte minden mosolyog, a tót állomásfőnök, a váltóőr, a csillogó korongnál ülő távirdász, a zöld és piros lámpák, még az utolsó kocsitologató munkás is, aki szapora, víg sipolással szaladgál a teherszállító kocsik között.

A sámsoni birtok e percben zajtalanul tünt el a ködben, az ódon kuria falai pozdorjaként mállottak szét a férfi lelki szeme előtt.

XXI.

A csatlakozó állomásnál Illésfalvy megkérdezte a kalauzt, nem utazik e két hölgy Berlin felé? A vonatvezető a vaggonsor végén lévő közvetlen kocsira mutatott. Dénes pár forintot adott a kalauznak és megkérte, szorítson neki helyet a szomszéd kocsiban, azonban ne szóljon az asszonyoknak, hogy valaki kérdezősködött utánuk.

– A hölgyek már úgyis alszanak, – szalutált a kalauz.

Illésfalvy üres fülkét kapott. A férfit a kopott piros pamlagok, párás ablaktáblák közt jóleső érzés fogta el – mintha havas vidéken való, hosszu kóborlás után kandallóhoz ért volna, – s a tudat, hogy közel van Verához, gyermekes örömmel töltötte el lelkét. E percben nem gondolt másra, minthogy ő is csak ember, önző ember, aki boldogságra vágyik és habozás nélkül föláldoz érte mindent: mások lelkét, nyugalmát, a saját öntudatát, hideg akaratát, ha kell az életét is. E percben tisztán látta az is, hogy nagy harcok, nagy megpróbáltatások előtt áll, hogy a sors vihar-felhői ott gyülekeznek a látóhatáron: de nem törődött semmivel, nem félt semmitől és mosolygó arccal bámult ki a sötét éjszakába.

A határállomásnál már csak a közvetlen kocsi maradt meg a magyar vonatból. Dénesnek most át kellett szállania egy német kocsiba. Amint a férfi végighaladt a sinek közt, egyszerre megállott.

A perronon, könnyü bundájában, sajátságos, határozott lépéseivel Vera sétált föl és alá, meg-megállva és elgondolkodó szemét az éjszaka sötétségére függesztve.

Illésfalvy észrevétlenül tovább akart siklani, de már késő volt, az asszony megpillantotta.

– Dénes, – mondta különösen csengő hangon, amelyet a férfi még eddig nem ösmert s amelyben öröm, szomoruság, remény, csüggedés együttesen szólalt meg, sajátos, szinte titokzatos keverékben. – Dénes!

Illésfalvy megállt és az asszonyhoz lépett.

– Ne haragudjon, – szólt félénk mozdulattal, amely idegenszerűen és mégis finoman, őszintén illeszkedett férfias alakjához, – nem tudtam másként cselekedni… Valami kergetett, űzött, hogy üljek vasutra, hogy a közelében legyek, hogy… Dőreség volt, de nem tudtam ellentállani a lelkem kívánságának.

Az asszony szomoruan mosolygott.

– Ennek így kellett lennie, – szólt mintegy magában, – éreztem, hogy így lesz.

– Neheztel rám? – kérdezte a férfi.

– Nem, nem… Ez a sors akarata, – mondta Vera határozottabban, mintha egy benső hangot akarna meggyőzni, – nem tehetünk ellene semmit sem…

Szótlanul álltak szemben, kérdőleg pillantva egymásra, egymástól várva a megoldást, amely messze lebegett fölöttük az éjszakában. Az asszony határozott vonásai megenyhültek, átszellemültek, arca e pillanatban gyermekére, nem a megpróbált, az élettel diadalmasan birkózó nőére hasonlított. Illésfalvy úgy érezte, hogy karjaiba kell kapni ezt a szegény, csöndes gyermeket s azután elmenni vele ki a sötétségbe, a végtelenségbe, az örökkévalóságba, vagy a pusztulásba.

A vasúti portás csöngetyüvel kezében sietett végig a perronon, beszállásra szólítva föl az utasokat.

Vera kezet fogott a férfival.

– Egyre kérem, – szólt nyugtalanul, de már ismét a régi hangján, – ne mutassa magát a férjem nénje előtt. Mindig kicsit rosszhiszemü asszony volt, bizonyára megitélne bennünket… Talán még láthatjuk egymást, – tette hozzá némi gondolkodás után.

Illésfalvy kezet csókolt és fülkéjébe ment. Ezúttal már nem volt szerencséje, a kupéban két szász kereskedő ült – skót sapkában, fekete kabátban – és szaporán vitatták üzleti ügyeiket. A késő éjjeli óra dacára mindaketten nagyon élénkek voltak, szaporán szivaroztak és gyors taglejtésekkel kísérték beszédüket.

Dénes az ablakhoz ült és le-letörölgetve a párát, kinézett a vidékre. A kép ugyanaz volt, mint egy év előtt. A vonat újra gyorsan szaladt a sűrűházu német faluk, városok között, ahol már csak az éjjeli őr volt ébren, a községeket kemény germán tölgyü erdők kapcsolták egymáshoz. A kerekek csattogásán, a gép dübörgésén helyenkint áthallatszott az új holdra ugató kuvaszok csaholása. Egy esztendő telt el azóta, amikor a férfi összeakadt az éjjeli vonaton Verával: akkor Illésfalvy Mayt kereste, ma más, új érzések laktak szívében, s a régi emlékek messze, mélyen pihentek a feledés sírjában. Dénes egy percre megrezzent, amikor Mayra gondolt: lehetséges-e, hogy ily gyorsan tudott napirendre térni fölötte, lehet-e, hogy érzések ily könnyen adják meg magukat? Akkor azt hitte, hogy komoly indulat fűzi Mayhoz, hogy megtalálja benne a régen keresett, igazi boldogságot, lelke békéjét és most… most e lelki hullámok elültek, az egykori képek idegenül néznek rá, az avarral telt, elhagyott mesgyéken fagyos fuvallat leng végig.

És May után – csöndesen megvonulva a kandalló melletti karosszékben, aggodalmasan, örök félelemmel szívében – Tekla következett. Újabb reménységek, újabb csalódások egyesülnek alakjában; a szeme, a homloka rejtelmesen világít, de a lelke nem tud túlemelkedni a hétköznapi rögön, gondolatai alacsonyan járnak, érzései szárnyak nélkül születtek. Jelleme becsületes, kristálytiszta, de nincs benne semmi, ami a többi ember fölé helyezné, szűk látóköre, nagy féltékenysége, elmaradt nézetei megkisebbítik, megtompítják meleg érzései szavát. A lélekből – így érezte Illésfalvy – csak művész tud igazi drágakövet faragni; aki bensejét ősállapotban hagyja heverni, sosem fogja sejteni, milyen ormok fölött repül el a szabad, az érző lélek, mily messze a köznapi föld szintje fölött állnak azok az emberek, akik szívüket – szentélyként – mindazzal a széppel és nemessel felékesítik, amit az élet és a világ indulatokban, hangulatokban nyujtani képes.

A vonat tovább haladt az éjszakában, a skótsapkás kereskedők szaporán beszéltek üzleteikről. Illésfalvy szempillái le-lecsukódtak. Már majdnem elaludt, mikor egyszerre kinyilt az ajtó.

A küszöbön fölhajtott galléru bundájában, sólyomtollas kalapjával, a Vera alakja jelent meg és könnyü árnyként, – elfogulatlanul, asszonyi természetességgel, amely az élet legnehezebb, legkülönösebb helyzeteiben a legmerészebben nyilatkozik meg, – suhant a fülke füstfelhőjébe.

– Vera, – szólt a férfi halkan, mintha álomban beszélne, amelyből nem akart fölébredni. – Vera… Lehetséges ez?

Az asszony az utitársakra pillantott. Azok első pillanatban kissé meg voltak lepve, de azután belényugodtak a helyzetbe és fürgén tovább vitatták az olajpogácsa közgazdasági helyzetét. Miután magyarul nem értettek, tovább nem is igen törődtek a velök utazó párral. Annyi udvariasság se volt bennök, hogy legalább a szivarjaikat félre tették volna.

Illésfalvy ránézett Verára. Az asszony arcán e percben semmise volt a régi akaraterős nőből; vonásai könnyü fényben ragyogtak, szeme elvesztette határozott tekintetét, ajkai körül alig észrevehető mosoly játszott. Homloka megkönnyebbülést mutatott, mintha egy névtelen átok súlyától, nehéz gondoktól szabadult volna meg, s most újra bizalommal fordulna az élet felé. A hangja elvesztette sötét zománcát: valamivel magasabban és tisztán csengett, olykor az elfojtott öröm napfénye szaladt végig rajta.

Egy ideig elbeszélgettek mindenféle közömbös dolgokról, – amelyek leple mögött vallomások és finomszárnyu érzések virágokkal ékesített alakjai suhantak el, – azután elhallgattak, mint két gyerek, aki már régóta vágyott rá, hogy fölmásszon a palánkkerítés tetejére, vagy az öreg padlásbúbra és most, elérvén a célt, tágra nyílt szemmel, elnémulva bámulja az új világot. Talán percekig, talán órákig ültek így együtt, lerakva az akarat, a felelősség nehéz vértezetét, azután Vera – nem törődve a kereskedőkkel – könnyen a Dénes karjába akasztotta keztyüs kezét…

A vonat valami állomáshoz ért. Az asszony végigsimított arcán, mintha álmot akarna letörölni szeméről.

– Vissza kell mennem, – szólt nyugtalanul. – Klotild fölébredhet és keresni fog.

– Maradjon még a következő állomásig, – könyörgött Illésfalvy.

– Nem, nem lehet, Dénes… Ez is vakmerőség volt, de leszámoltam vele…

– És most… most ne láthassam három hétig?

Az asszony gondolkodott, majd rávetette tekintetét a férfira. Szeméből határozatlanság, félénkség beszélt.

– Föl fogom keresni minden áron, – szólt Illésfalvy megragadva az asszony tétovázását, – Nem szabad nemet mondania… Módot fogok találni, akármilyen áron, hogy láthassam.

Vera könnyü szédülést érzett, – mintha valami idegen, gyöngéd erő szárnyra kapta volna és hirtelen a magasba vinné, míg a földgolyó tárgyai, alakjai messze elmaradnak tőle, – azután, alig észrevehetően bólintott fejével. Még egy pillanatig ujjain érezte Dénes keze szorítását, majd arra eszmélt fel, hogy újra fülkéjében van, Klotild mellett, aki bundájába burkolózva, nyugodtan aludt egy sarokban.

Hajnal felé a két szász kereskedő végre kimerítette a beszélgetési tárgyat és pihenésnek látott. Illésfalvy szemét elkerülte az álom, tovább nézegette a szürke kárpit mögül közelebb lépő vidéket, az ódon malmokat, magasvállu gyárakat, fehér falakba takarózó temetőket, amelyek tarkán váltakoztak az erdőkkel, bércekkel, nedves vetésekkel. Már messze bentjártak a szomszéd országban, mikor a kalauz belépett hozzá és titokzatos arccal levelet adott át neki. A férfi a halovány fény dacára rögtön megismerte Vera ceruzával írt sorait.

A levélnek nem volt sem megszólítása, sem gyöngéd befejezése, aláírása, a mondanivalói is higgadtan sorakoztak egymás mellé, mégis végtelen melegség és közvetlenség sugárzott belőle. Vera arra kérte Dénest, hogy higyjen mindig neki és legyen oltalmára azokban a küzdelmekben, amelyek előtte állanak. Szinte egészen nyugodtan mondta el, hogy szereti Illésfalvyt, szerette az első pillanattól fogva és szeretni fogja az élete végéig. Soha nem tudott hazudni és most is becsületesen akar eljárni Isten és ember előtt. Az egyetlen út, amelyet követhet, az, hogy mindent őszintén megvall férjének, s azután bocsánatát kéri, majd pedig a szabadságát próbálja visszanyerni. Férje, minden gyöngéje dacára, együttlétük alatt mindenkor tisztességesen gondolkodott és nem fogja megtagadni kivánságát. Addig Dénes maradjon Berlinben és legyen türelmes. Bízzon benne és az érzéseiben, minden jóra fog fordulni. Ha egyetért a levéllel, csak annyit mondjon a kalauznak, hogy: rendben van.

Illésfalvy mintha könnycseppet érzett volna a szempilláján. Gyorsan fölkelt, végigment a kocsin és megkereste a vonatvezetőt, aki titokzatos diszkrécióval nézett rá.

– Mondja meg, kérem, a nagyságos asszonynak, – szólt és a hangja egy kicsit remegett, – hogy minden a kívánsága szerint lesz.

Már reggel volt. A kocsisor világosszürke felhőkupola alatt szaladt tova.

Berlinben a kiszállásnál még egy percre látták egymást. Klotild kimerülve a hosszu úttól, fáradtan haladt a podgyászhordók között. Vera ajka szélén könnyü mosoly ült, a szeme mintha lázban csillogott volna.

XXII.

Illésfalvy türelmetlenül töltötte napjait Berlinben, óráról órára várva a hírt a Zöld Faluból. A tarka világváros, amelyben rendszerint kellemesen és otthonosan érezte magát, ezúttal, számtalan színháza, rikító mulatóhelye, gyors lüktetésü élete dacára egyhangúnak és szürkének tetszett előtte. Dénes ideje nagy részét szobájában töltötte, olvasgatva, leveleket irogatva, többnyire azonban nyugtalan álmodozásba merülve, amelynek középpontja Vera volt. A higgadt latolgatás messze elmaradt a férfi mögött, gondolatai lázas sietséggel sürögtek-forogtak a földi boldogság körül, szeme előtt gyors képekben szaladt el a mult s a jövő, amaz tele fáradt árnyakkal, ez aranyos napsugárban csillogó virágdísszel megrakodva. Arca néha kigyult a belső, elfojtott láztól, az ajka kicserepesedett.

Negyedik nap szűkszavu sürgöny érkezett a Zöld Faluból. Vera közölte vele, hogy délben bejön Berlinbe és arra kérte Illésfalvyt, ha lehet, várja meg a pályaudvarnál. A táviratnak nem volt aláírása.

A tizenkétórai vonattal Vera csakugyan megérkezett. Illésfalvy barátnője elé sietett és kutató tekintetet vetett az asszony szemébe. Vera nyugodtnak látszott, arca nem árult el semmit a Zöld Faluban történtekről; mindössze annyi változás mutatkozott rajta, hogy egy árnyalattal sápadtabb volt.

Kezet fogtak, azután beültek egy bérkocsiba, amely csöndes kocogással indult meg a város felé.

Egy ideig hallgattak, a kocsi ódonszagu levegőjében ünnepélyes komolyság ült, akár a temetési díszfogatok fekete kárpitjai között.

Végre Vera törte meg a csöndet.

– Dénes, – szólt és hangján meg lehetett érezni, amint egy benső erő nyugalmat, okosságot parancsol rája, – Dénes… ne haragudjon rám azért, amit mondani fogok és…

A férfin nyugtalan érzés szaladt végig.

– Mi történt? – kérdezte türelmetlenül.

Vera egy percig hallgatott, azután újra fölemelte fejét és erős elhatározással folytatta.

– Dénes… Mindent elmondtam a férjemnek, úgy, ahogy történt, nem mentegetve magamat, nem alázkodva meg… Nehéz órák köszöntöttek rám, sokat szenvedtem és lassan egész megtörtem…

A visszaemlékezés megtompította hangját, de az asszony rögtön újra urrá lett benseje fölött és nyugodtan beszélt tovább, csak az ajka rándult meg néha fájdalmasan.

– A férjem kétségbe volt esve, – szólt meg-megállva a mondatok közt, – rohama is rátámadt, és levette lábáról… Amikor jobban lett, arra kért, adjak neki gondolkodási időt másnapig. Ő minden földi nyomorúsága dacára mindig kemény lélek volt, aki sok mindennel le tudott számolni… azt reménylettem, hogy az akarata, a becsületes gondolkodása most is győzni fog… Hiszen nem vétettem ellene semmit, és én is csak gyönge lélek vagyok, akármennyire fegyelmeztem magamat a multban akaratommal.

Illésfalvy visszafojtott lélekzettel, meg-megrázkódva a belső idegességtől, figyelt.

– És mi… és mi történt? – kérdezte tágra nyílt szemmel.

Vera ránézett Dénesre. Szeme újra gyermekes fényben csillogott, amint a férfi pillantását viszonozta, azután tekintete egyszerre elborult és ijedten szegződött Illésfalvyra.

– A férjem, – szólt és a hangja gyöngülni kezdett, – azt kívánja, hogy ha… hogy ha elszakadunk egymástól, ha csakugyan a válást kívánnám, úgy mondjak le a gyermekemről… Ezen az áron visszaadja a szabadságomat…

Az asszony megtört. Amikor kimondta az utolsó szót, egyszerre magába omlott és szomoru, kihunyt tekintettel nézett Dénesre. E percben mindabból, ami életében oly fontos szerepet játszott: az akaratából, öntudatából, érzéseiből, félénk szerelméből, nemes bánatából semmi sem maradt benne: roncsként húzódott meg az ócska kocsi szögletében, és reszketett, mintha kísértetet látna.

Illésfalvy, bár a kép lelke mélyéig hatott és összeszorította a torkát, egy kis megkönnyebbülést érzett. Ő férfi volt, aki tudta, hogy áldozatok nélkül ezen a világon egy lépést nem lehet tenni. Amikor világos tudatára ébredt, hogy szereti Verát, leszámolt vele, hogy nagy küzdelem előtt áll és rögös, nehéz úton kell végigvándorolnia, amíg célhoz tud érni. Büszke akarata azt súgta neki, hogy elég erős e harcra és becsülettel, kemény kézzel fogja végigvívni a döntő csatát. Lelkében a makacs emberek nagy önbizalma ült és minden egyéb érzést félrerakott bensejéből: ha megtépázva, ha összetörve, ha megalázva is, de győztesen kell kikerülnie az ütközetből!

A férfi ránézett Verára és megfogta annak jéghideg ujjait.

– Igazán szeret? – kérdezte nyugodtan.

Vera lehajtotta fejét és nem válaszolt, de szomoru szeméből, amely – valami messzi tűz fényétől – újra-újra megcsillant, kétségbeesve sugárzott ki a felelet: hogy igen, csak Illésfalvyt szereti és az övé a lelke mindörökre.

– Ha szeret, – folytatta Dénes, – akkor tudom, hogy mit fog cselekedni. A szerelemnél nincs nagyobb hatalom ezen a földön. Hiába próbálunk ellene tiltakozni… az győzni fog minden emberi és isteni szabály fölött.

Az asszony félénken emelte föl tekintetét, egy pillanatig önkéntelen, szomoru mosoly lebegett ajkán, majd ismét néma ijedtség ült vonásaira, mintha egy idegen hatalommal állana szemben, amely ellen védekeznie kellene, de amellyel szemben gyönge az akarata, a karja, a lelke. Egyszerre nagy nyugtalanság vett erőt rajta, szédült, majd arca lázban égett, a következő percben pedig dermesztő, fekete hidegség borult szivére.

– Nem tudok megválni a gyermekemtől, – szólt kishitüen és kegyelemért esdekelve nézett Dénesre.

A férfi gyöngéd kézzel simított végig Vera arcán.

– És ha választania kellene köztem és a gyermeke között? – szólt bizonytalanul.

A kocsis megállt és hátraszólt, hogy hová menjen?

Illésfalvy találomra egy színházat nevezett meg célul, elfelejtve, hogy világos dél van.

Pár percig csönd volt. A kocsi lassacskán kocogott tovább. Az asszony arcán a pihenő alatt újra fölébredt a legyőzött akarat és friss erőt adott a fáradt vonásoknak.

– Ha választania kellene, – szólalt meg a férfi és a hangja e percben oly könyörtelennek tetszett, – mit cselekedne, Vera?

A meggyötört áldozat a sarokba húzódott és szemét lehunyva felelt:

– A gyermekem volt az életem, Dénes… Ő miatta tűrtem, szenvedtem, ő adott éveken át erőt az élethez, a küzdelemhez… Nem tudok választani, – tette hozzá egyszerre kétségbeesve, – nem tudok választani!

Illésfalvy lelkén hideg szél süvített végig. A férfi egész életében azt hitte, azt érezte, hogy a szerelem előtt nincs megalkuvás, nincs kitérés, ez a legvadabb, legjogosultabb önzés, a legnagyobb hatalom, amely könyörtelenül seper el mindent az útjából, élőt, holtat, magasztost, röghöz tapadtat egyaránt. Kötelességek, öntudatok, földi számadások, hitek, akaratok messze elmaradnak e zsarnoki művésztől; a földi létnek ez a legtökéletesebb érzése, amellyel szembeszállani egy más indulatnak sincs ereje, sem bátorsága… Most pedig egyszerre azt látta, hogy nem mindenki gondolkodik ily féktelenül, nem mindenki akar győztesen kikerülni a nagy csatából, vannak, akik elmenekülnek a veszedelem elől avagy fehér kendőt lobogtatnak az ellenség felé, s ez a tudat szürkén terjeszkedett szét öntudatán.

Illésfalvy az ajkába harapott.

– Ha nem tud választani, – szólt idegesen, – akkor… akkor ez is válasz.

– Dénes!

A férfi nem felelt.

– Dénes, – vette föl újra a szót Vera, – meg tudna engem fosztani a gyermekemtől? Nem… ez nem lehet! Ez rettenetes kívánság…

– Én nem kívánok semmit, – felelte a férfi lassan, – és nem tudok, nem akarok beleavatkozni a más lelkének ügyeibe. Itt csak az érzés maga parancsolhat, a szavak haszontalanok. Ki beszélhetne rá valakit arra, hogy és mint kormányozza a lelkét… Ez gazság lenne.

Csönd volt.

A kocsi a színházhoz ért. Már két órára járt az idő. A kishivatalnokok, üzletemberek elvégezvén ebédjüket, élénk sorokban siettek vissza napi elfoglaltságukhoz.

– A háromórai vonattal haza kell mennem, – szólt Vera nyugtalanul. – Várnak rám…

A kocsi visszadöcögött a pályaudvarhoz.

Illésfalvy csüggedten nézett maga elé, az asszony sápadtan ült mellette. Mindkettőjük lelke sebzett madárként vergődött; a szárnyak eltörtek, a büszke röpülést szomoru haláltusa váltotta föl. Mindketten beszélni akartak, meg akarták magyarázni helyzetüket, érzésüket, de egyiküknek sem jött szó az ajkára. Csak néha váltottak egy pillantást: az asszony kétségbeesve, könyörögve nézett Illésfalvyra; a férfi komoran, tompa megadással fogta föl a tekintetet.

Így értek ki a pályaudvarra. A külvárosi vonatot tenger nép várta, a perronon munkások, kofák, tejárusok, hivatalnokok, iskolásgyerekek egymás hátán tolongtak. A tarka hullámok magukkal sodorták a férfit meg az asszonyt.

– Dénes, – szólalt meg Vera, – ne itéljen fölöttem, amiért őszinte voltam és…

Illésfalvy nem felelt.

A villamos csengetyü halkan berregni kezdett. Füstbe, ködbe burkolva a pályaudvar szélén feltünt a vonat fekete mozdonya. Az utasok a kocsik felé tódultak.

– Isten vele, – szólt Dénes nyugtalanul.

Az asszony odanyujtotta hideg ujjait és újra rávetette bocsánatkérő tekintetét Illésfalvyra. Amint elnézte a férfi megtört, ideges vonásait, biztonságát, önuralmát elvesztett, hirtelen megöregedett alakját, a szívében egyszerre nagy, fekete szomoruság támadt és keze görcsösen szorította meg Dénes kezét. A régi daliás, férfias Illésfalvyból semmi se volt e percben: az asszony előtt egy reményvesztett, hajótörött ember állott, akin látszott, hogy amint a vonat elrobogott, le fog ülni az első útszéli padra és kiégett arcát keserves könnyek árasztják el.

Vera lehajtotta fejét. A világ elmosódott előtte, az emberek, tárgyak, akaratok, érzések végtelen szürkeséggé olvadtak, amelyben szomoruan libegett szerelme lángja, megadással várva a hullámot, amely végleg eloltja kanócát.

– Nem tudom elhagyni, – szólt egyszerre megtörve és mindenről megfeledkezve, – az Isten… talán megbocsájtja bűnömet.

Illésfalvy szeme fölcsillant, lázas keze vaskapocsként fogta át az asszony ujjait. Szólni akart, de nem tudott; fülében egy távoli zsoltár dallama zúgott, e pillanatban térdre szeretett volna ereszkedni Vera előtt, aki hófehéren, átszellemülten állott előtte, mialatt a vonat üzleti gyorsasággal tünt el a vasivek alatt.

… Mikor a következő vonattal Vera visszautazott a Zöld Faluba, mindent megbeszéltek volt. Az asszony még egyszer látni akarta gyermekét, hogy elbúcsuzzon tőle. Úgy tervezték, hogy másnapra Vera bejön Berlinbe. Akkor elutaznak – akárhová, talán a világ másik oldalára – és megkezdik az új életet, új reménységgel, új erővel, új akarattal. Mindkettőjük lelke tele volt szerelemmel, hittel, boldogsággal, szemük nem látta a romokat, szívük visszanyerte szárnyát és diadalmasan, magasztos csapásokkal kezdett a végtelenség felé szállani.

XXIII.

Verának másnap ebéd után kellett megérkeznie.

Illésfalvy már egy fél órával előbb künn volt a pályaudvarnál és nyugtalanul várta a külvárosi vonatot. A hosszu kocsisor pontosan beérkezett, de Verát Dénes hiába kereste az utasok tengerében.

– Valószínüleg elkésett, – próbálta a férfi magát megnyugtatni, és megkérdezte a kapust, mikor jön a következő vonat. Miután a közelebbi érkezésig körülbelül egy órányi ideje volt, Illésfalvy behajtatott a

A portásnál csakugyan volt távírat a részére, szállodájába, megnézni, nem sürgönyzött-e neki Vera? még pedig a Zöld Faluból.

Illésfalvy bement a hallba és fölbontotta a borítékot. Hirtelen futotta át a sorokat, s aztán arca elborult.

A sürgönyben ez állott:

„Gyönge és kétségbeesett vagyok, nem méltó egy nagy érzésre, nem méltó magára az életre sem. Bocsássa meg, ha ön ellen vétettem volna, ezt nem akartam és nagyon fáj, hogy önnek ily nagy szomorúságot okoztam. Nem tudom elhagyni beteg férjemet, nem tudok elszakadni gyermekemtől, érzésem talán csak káprázat volt, megtört az első súlyos akadálynál. Bocsásson meg, bocsásson meg, – kérem.“

Illésfalvy háromszor is elolvasta a kuszán fogalmazott mondatokat, azután leült egy karosszékbe és lehunyta szemét. Lelkére, tagjaira egyszerre ólmos nyugalom ült, az ajka, a homloka jéghideg volt. Benseje nem lázadt föl, nem tombolt: inkább az az érzése támadt, mintha nagy, üres hósivatagon menne át és most ledőlne egy jégpadra, hogy kipihenje magát, hogy elaludjon, bár tudja, érzi, hogy ebből az álomból nincsen fölébredés… A sok akarás, a sok vágyakozás, a remények vad kergetése után idegei kimerűltek, szíve föladta a küzdelmet, s a kegyelemdöfést várta. Félig sejtve, félig az ablaktáblákon át beszűrődő őszi szürkeségbe olvadva, már csak derengve állt előtte a tudat, hogy ismét csalódott, hogy ismét hiába tárta föl lelke bensejét, hogy ismét egyedül van, végtelen egyedül, és künt esteledik…

Egy óra hosszat ült így eltompulva, lealázva, összezúzva, aztán lassan fölkelt, kiegyenesedett, és a portáshoz ment.