Part 8

Vera megrezzent. Egy ideig csönd lebegett fölöttük. Mintha egy fekete felhő takarta volna el őket, a nyomorúság felhője, amely eggyé olvaszt, szegényt, gazdagot, okosat, dőrét, becsületeset, becstelent egyaránt.

A férfi volt az első, aki lerázta magáról az érzékenykedés puha, olcsó takaróját.

– Hagyjuk ezeket a dolgokat, – szólt nyugtalanul, – tegyük őket félre, vagy… mosolyogjunk rajtuk, akkor mindjárt ártalmatlanabbak. Nos tehát, – én ma délután hazautazom és érintkezésbe fogok lépni birtokot kereső ismerőseimmel. Egy-két hét múlva – folytatta határozottabban – visszajövök és mérnököt hozok magammal. Akkor majd tisztább képünk lesz az egész dologról. Van valami ellenvetése?

– Nincs – felelte Vera és újra föllélekzett. Az a nyugtalan, csöndesen szédítő aggodalom, amely Dénes ott tartózkodása alatt a lelkére nehezedett, eltünt. Amióta tudta, hogy Illésfalvy egy más asszony országába tartozik, hogy indulatai nem szabadok, úgy érezte, mintha a kettőjük közt lévő viszony megváltozott volna, mintha sokkal melegebb, közvetlenebb, egyúttal tisztábbá és érthetőbbé lett volna.

Az asszony arca lassan földerült, szinte gyermekesen egyszerüvé lett, a szeme többé nem tért ki a férfi tekintete előtt. Illésfalvy Vera szemében e percben nem hódításra induló büszke férfi, hanem: egy tépelődő, részben szerencsétlen és megalázkodó lélek volt, amely keserűségek, szomorúságok révén ugyanoda jutott el, ahová az asszony: a megadás és leszámolás csöndes birodalmába. Ebben a sajátos világban nem uralkodott a szenvedély, a viaskodó reménység; a havas síkságokon nyugalom és némaság honolt; a fákon nem csüngtek aranygyümölcsök, a felhőkön nem verődött át napfény; a síma útakat a kötelesség halvány fénye világította meg.

– Tehát beszéljünk másról, – szólt Illésfalvy.

Az asszony bólintott. Többet nem vitatták a saját benső dolgaikat; hallgatag megegyezéssel kitértek az oda vezető mesgyék elől, jóllehet társalgásuk a jövőben is javarészt lelki kérdések körül forgolódott.

Vera, visszavonultsága dacára, élénk szellemi életet élt. A külvilág eseményei, képei, hangulatai keresztül szűrődtek bensőjén és egyéni bélyeget kaptak. Az asszony gondolkodása, világfölfogása gyöngéd és puha volt, mindenben valami szépet keresett és tudott is találni. A lelkén átfutó gondolatok megnemesedve, megszínesedve láttak újra napvilágot; mintha egy tündéri kéz csipkét vagy ibolyaszálat akasztott volna reájuk. Akármiről is beszéltek, a tárgyak, alakok, eszmék szavai nyomán halvány, réveteg fényt nyertek és sajátszerűeknek tetszettek: Vera nyilt gondolkodása dacára kissé álmadozó volt, a vonalak közelében elvesztették élességüket, a hideg anyag mintha megolvadt, a cselekedetek mintha megötvöződtek és megnemesedtek volna. Mindebből kristálytisztán emelkedett ki az asszony jelleme, amely gyöngéd, alkalmazkodó, emelkedett hitü, mindamellett az öntudat által vértezett és fegyelmezett volt.

Illésfalvyt nagy melegséggel fogta körül az asszony sajátos világa. A férfi lelkében sok, a Veráéhoz hasonló vonás élt: ő is szerette a dolgokat emelkedettebb álláspontról megítélni, a tulajdon bensője érzéseivel kiszínezni. Ő is elsősorban a szépet kereste a sors teremtményeiben, s a tárgyakat nem célszerüségük, hanem nemességük szerint ítélte meg. A külvilág viharai, harci kiáltásai a férfi lelkében épp úgy megfinomodtak, megtompultak, szinte új alakot öltöttek, mint a Vera bensejében.

Illésfalvyban határozott egyéniség volt, amely mindent a maga birodalmába iparkodott terelni, ha nem ment másképp, legalább is mindent a maga szemén át próbált látni. Míg Veránál a lélek e munkája gyöngéd, gyakran öntudatlan és árnyként finom volt, Dénesnél az érzések határozottabban léptek föl, biztosan haladtak útjokon és ismerték céljukat. Miután a férfi régen nem járt e sajátos világban – a művelt és lelkét becsülő ember színes birodalmában – kétszeresen jól esett neki, hogy a sámsoni csűrök és ólak fölött elrepülhet, és egy okos, elmélyedő gondolkodásu, e mellett tartózkodó és érzéseit nem csillogtató emberrel kibeszélheti magát. Az a pár óra, amit Füzeséren eltöltött, gyors madárként szállt tova s mikor Ösztövéri jelentette, hogy immár ideje a vonatra menni, a férfi lelkére boru szállt le.

– Viszontlátásra, – szólt Verához, beburkolózva kabátjába, s egyszerre elkedvetlenedve látta lelki szeme előtt a sámsoni portát nagy némaságával, fekete bolthajtásaival.

Az asszony nem felelt, csak alig észrevehetően megrezzent, azután kezét nyujtotta Dénesnek. Arcán pillanatra ismét aggodalmas vonás futott végig, majd fél karjával közelebb vonta magához gyermekét, aki még mindig haragosan nézett az idegen férfira.

– Menjünk, menjünk, – türelmetlenkedett Ösztövéri a bakon.

A kocsi elindult.

Pár perc múlva könnyü esti felhő borult rá a füzeséri zsindelyes tornyu házra.

XIX.

A második állomásnál – Fényes-Almáson – a két férfi kiszállt: Ösztövéri rávette Dénest, hogy még aznap nézze meg a szent-farkasi vadászterületet.

Illésfalvy Füzesérről való elutazása után egy ideig nyomott hangulatban volt, majd szomorúságot érzett, amelynek tulajdonképpeni kútforrását nem tudta megmondani. A bánkódásra nem volt oka, a másfél nap, melyet odalent eltöltött, nyugodtan finom, színes érzések közt tünt tova, bántó hang nem elegyedett emlékükbe. Végre is a férfi letörölte homlokáról a borús felhőket.

– Jó barátság, semmi egyéb, – próbálta magában megállapítani és napirendre tért a kirándulás fölött.

Dénes erős akarattal hitte, hogy csak azért ment Füzesérre, hogy az asszonynak a birtok megvizsgálásában és eladásában segítsen, s ezzel nem tett egyebet, mint amit bármely ismerősével szemben eredendő udvariasságánál fogva szintén megcselekedett volna. Hogy az asszony közelében jól érezte magát, természetesnek találta, hiszen Illésfalvy lelke minden nemeset és szépet meg tudott becsülni és főleg meg tudott érteni. Csak este, mikor már egyedül maradt az ódon szentfarkasi vadászlakban, csak akkor kezdte melegebb színekben látni Vera alakját, akkor kezdtek kiszíneződni emlékei, akkor tünt föl előtte sajátos, csaknem titokzatos fényben a zsindelyes tornyu porta, a kapunál álló megzöldült kőgriff, a szögletben fürészelő aggastyán, a kocsizás a hosszú fasorban, az ebéd a tölgyfa mellett, és minden, ami vele másfél nap alatt történt. Amint föl és alá járt a tágas ebédlőben, a lábas óra ketyegésén át olykor tisztán hallotta a virágbolond sajátságos, hármas furulyaszavát, majd a kis Katica hangját, amint minden kérdésére makacsan, durcásan ennyit mond:

– Nem.

Éjfél már elmult és Illésfalvy még mindig föl és alá sétált a medvebőrökkel, aggancsokkal, kampókkal diszített teremben. Közben kibujt a holdvilág és versenyre kelt a lámpa sárga fényével. Dénes az ablakhoz lépett és kinézett a csöndes vidékre.

A vadászlak magas domb tetején feküdt. A ház körül álló gesztenyefák erősen meg voltak nyirbálva, így a kilátás szabad volt.

A hegyoldalon végig fiatal erdő húzódott, majd egy patak fehér medre csillant föl. Túl a parton ismét emelkedni kezdett a terület, azután egy falu és jó puskalövésnyire még egy falu helyezkedett el. A második községnek sajátságos, sisakalaku tornya volt, amely a távolság dacára ismerősnek tünt föl.

Illésfalvy megrezzent.

– Ez a füzeséri templom, – mondta magában.

Szeme gyorsan végigsiklott a házak, szilvafák, félszerek között, amelyeken egyenletes, síma holdfény ömlött el. A falu végén ólomszínü domb emelkedett, rajta öblös tornyu, nagyívü épület: a Vera háza.

Illésfalvy eloltotta a lámpát, így jobban látott a távolba. Az a tudat, hogy Vera ébren van és talán e percben épp úgy az elmult napra gondol mint ő, melegséggel töltötte el lelkét. Az asszony képe e percben mintha újra közelebb lépett volna hozzá: élénken látta maga előtt karcsu termetét, szürke köpönyegét, sólyomtollas kalapját, hallani vélte a hangját. Ez a puha hangulat pillanat alatt úrrá lett fölötte, s amikor a hold később egészen elbújt a felhők közé s a látomás eltünt, még mindig előtte lebegett a falu képe: széles utcájával, szőlőlombövezte parókiájával, élő-sövénnyel elkerített udvaraival, színtelen szilvafáival, amelyekről határozott vonalakkal emelkedett ki a dombon álló épület szürke rajza.

Hajnalban Ösztövéri kivitte Illésfalvyt a vadászterületre. Szépen ápolt vadaskert volt, gondosan készült csenderesekkel, meglepő gazdag vadállománnyal. Az erdei útakon fácánok szaladgáltak, egy-egy fordulónál őzek suhantak el; a domboldal fiatal ültetvényei között szarvasok legelésztek. Az ügynök el volt ragadtatva és hébe-korba egy nyúl után hajította kampós botját.

– Nagyságos úr, – szólt lelkesedve, – (Ösztövérinél a nagyságos cím volt a legmagasabb fogalom, ez a szó jelentette neki a tőkét, a hatalmat, a fölényt) – ezt a vadászterületet ki kell vennünk! Ilyet nem egyhamar találunk!

Dénes bólintott.

– Hát jól van, öreg, intézze el… Mikor vehetem át a birtokot?

– Akár mindjárt, nagyságos úr. A régi bérlő, bizonyos Podraczki, a télen meghalt.

– – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – –

Délután Illésfalvy újra otthon volt Sámsonban. A vasuti állomásnál Tekla várt reá, – a leány minden érkező vonathoz kiment, – csöndesen, nyugodtan, félénken, mint mindig. A férfi megcsókolta a leány homlokát.

– Minden rendben? – kérdezte nyugodtan.

– Igen. Maga is jól van?

– Köszönöm, tűrhetően.

– És… Megveszi a birtokot?

Dénes majdnem megfeledkezett a hazugságról, amellyel elutazását annak idején megindokolta. Egy kissé elröstelte magát, de aztán karonfogta Teklát és a kocsi felé mentében így szólt hozzá:

– Az üzlet nem látszik oly előnyösnek, ahogyan gondoltam. A birtok kissé drága is… Azonban találtam egy szép vadászterületet, amelyet ki is béreltem. Ha kedve van, a jövő héten megnézhetjük.

A kocsi lassu ügetéssel fordult be a szántóföldek közé. Illésfalvy a vetések állását nézegette és nem beszélt tovább.

A sámsoni kurián nem változott semmi se. A napok újra egyformán, lassan teltek el, mint azelőtt, aprólékos eseményekkel, színtelen csöndben. Illésfalvy korán kelt, megfürdött a patakban, azután végigkószálta a földeket, délután pedig lement a méhesbe és napnyugtáig olvasgatott vagy a vizsláját oktatta. Este hatkor beállított a pap és öreges lassúsággal, nagy megfontolással kártyázgatott Dénessel. Tíz órakor már némaság borult a házra, legföljebb a férfi érzett még kedvet hogy hébe-korba a kertben sétálgasson vagy vadászkönyvekben lapozgasson.

A szürke környzetben minden tovább halkult, tovább tompult, elsősorban Tekla alakja, amely mindennap egy vonallal mélyebben süppedt belé a háztartási gondok, cselédügyek és kézimunkák békés világába. A leány maga volt a rendszeretet, a pontosság; hajnalban már talpon volt, kifogástalanul vezette a konyhát, pincét, éléstárat, mosókonyhát, nem lehetett nála jobb gazdasszonyt képzelni. Miután nagyon szerette Dénest, abban is kedvére vélt járni a férfinak, hogy maga főzött – különösen a tésztákhoz értett jól, – anélkül azonban, hogy Illésfalvy ezt az erényét kellőképp méltányolni tudta volna. A férfi nem volt nagy barátja az asztal gyönyörűségeinek és a legkitünőbb szakácsnőt nem becsülte többre, mint a legócskább kalendáriomot.

A csöndes ház fölött csak akkor gyülekeztek felhők, ha a sürgönyhordó fiu jelent meg a tornácon. A küldönc utóbbi időben gyakran állított be. A táviratok nagy része Maytól eredt, aki sehogyse akart belényugodni, hogy Illésfalvy szakított vele s aki csak most látta be, mily jó barátot vesztett el Dénesben s mily meleg volt az a kötelék, amely őt a férfihoz kapcsolta. Az asszony évek során át mosolyogva játszott ezzel az érzéssel, amely most megbosszulta magát és keserűséggel fizette vissza az elmúlt idők dölyfét. May egyre jobban és jobban alázkodott meg Illésfalvy előtt, sürgönyei alázatosak, gyermekesen szomorúak, szilajon kétségbeesettek voltak és szenvedésekről beszéltek.

Illésfalvyt mindez hidegen hagyta. A Mayhoz intézett levéllel egyszer s mindenkorra lezárta ezt a tárgyat, és később mindössze még egy ízben sürgönyzött az asszonynak, nyugodt udvariassággal jelezvén, hogy nem változtat álláspontján s mindkettőjükre jobb, ha nem háborgatják a multakat. May nem tudott a gondolattal megbarátkozni és Tekla sem fogta föl ily nyugodtan a helyzetet. Valahányszor a távoljáró Maytól sürgöny érkezett, a leány arca elborult, szemébe könnyek gyültek, szívében gyűlölet támadt, amely sötét felhőkben futott végig vonásain.

Egy reggel Illésfalvy kilovagolt a határba, az épülő védgátakat megnézni. Miután a megyei központban is dolga volt, úgy hagyta meg, hogy csak délután jön meg. Fele úton Dénes észrevette, hogy otthon felejtette írásait, amelyekre a szolgabíróságnál szüksége volt. Visszafordult tehát és hazaügetett.

Az udvaron nem volt senki. Dénes egy fához kötötte ponniját és a hátsó lépcsőn fölment dolgozószobájába. Amint kinyitotta a kárpitajtót, a férfi megdöbbenve állott meg. Háttal a bejárónak, a szőnyegen Tekla ült, maga előtt az íróasztal fiókjával, amelynek tartalmát – sürgönyöket, régi leveleket – sorra vizsgálgatta. A leány mellett egy srófhúzó feküdt, ezzel nyomta le a lakat ütközőjét. Tekla annyira elmélyedt munkájába, hogy meg se hallotta az ajtó nyilását.

Illésfalvy összeharapta ajakát, azután halkan megfordult és ahogy jött, nesztelenül eltávozott a dolgozószobából. Mikor kiért a szabadba, nagyot lélekzett, a vér arcába szökött, de azután hirtelen gondolt egyet, fölszállt ponnijára és egy vágtatásban ment a gátakig. A gyors lovaglás lehütötte gondolatait, s amire a férfi este hazajött, ismét udvarias, nyugodt és hideg volt.

Tekla sohasem sejtette, hogy e napon Illésfalvy mindörökre elveszett számára.

Másnap reggel Dénes sürgönyzött egy fővárosi mérnöknek, hogy jőjjön le azonnal Füzesérre. Este ő maga is fölkészült és azzal az ürüggyel, hogy megnézi új vadászbirtokát, elutazott. Ezúttal már semmi lelkifurdalást se érzett, nyugodtan, természetesen hazudott, szinte úgy érezte, hogy joga van a hazugságra. Tekla nem vett észre semmit, gyanutlanul engedte el maga mellől barátját, sőt, amikor az a kocsira szállás előtt, könnyen megölelte, még boldog is volt és a kendőjét lobogtatta utána.

XX.

Igy telt a nyár. Amint Illésfalvy szerét ejthette, átutazott a vadászbirtokra, és fölkereste Verát. A férfi még mindig a barátságot látta viszonyukban s szinte észre sem vette, amint lassan egy új világ bontakozik ki előtte. Dénes úgy érezte, hogy valaki szép, jó pusztán a gondolkozása és a tettei révén is lehet: a testnek és a húsnak ehhez semmi köze. A lélek, a fenséges emberi lélek, ez az isteni hangszerü művész, egyre erősebben és erősebben jegecesedett ki előtte, amint fokról-fokra jobban belepillantott Vera bensejébe, ebbe a hallgatag, finoman megrajzolt birodalomba, ahol csöndes megértések, zajtalan érzések és őszinte meggyőződések laktak, anélkül, hogy valaki valaha hozzájuk nyult volna. Az asszony szíve visszhang volt; bensejében mindenre akadt megfelelő szín, mindenre jutott egy darab lélek; soha nem nézte, érdemesre vagy érdemetlenre pazarolja-e azt; soha nem kísérelte meg, hogy az indulatok és érzékek erejével hatványozza meg e csöndes ország bűvös fényét, rejtett gazdagságát, álmodozó gondolkodását.

Illésfalvynak, aki nagy műértő volt, – nemcsak hideg tárgyakban, de emberi lelkekben is, – nagy öröme telt e sajátos jellem lassu megértésében. Érezte – és ez szivét szines hangulattal töltötte el, – hogy nem mindenki, csak a kiváltságosak tudnak a Veráéhoz hasonló lélekben olvasni, a legtöbben talán nem is vennék észre, mily kincs mellett haladnak el. Az asszony rendkívül művelt volt, de a tudásnak elsősorban a melegségét, csak azután a fényét tartotta meg a maga számára. Lelkében a fölvilágosodottság a minden nemes iránt való fogékonyságot, az értelem a finom látást, a hit az átérzést jelentette. Agyában – csöndesen, szerényen – a világ eseményei, az emberek és gondolataik mindmegannyi kép formájában fordultak meg, a képzetek puha hangon, mondhatni zenei formában szólaltak meg. Egy-egy külvilági érzés – egy jó könyv, egy szép vidék – csaknem műkincssé alakult át benne, mindenhez volt valami hozzátenni valója, minden szép megtermékenyítette gondolatait, minden szín megerősödött érzései révén.

Illésfalvy jól tudta, mit jelentenek e vonások: Vera bensejében, világfölfogásában művészlélek lakott, annak minden finomságával, ösztönével, fényével megáldva. Lelkében kincsek hevertek – a tehetség csiszolatlan drágakövei, – érzéseit az emelkedett, az Istentől adott gondolkodás vezette és nemesítette. Míg a teremtő-művész e gyönyörü sorsajándékot száz és száz formában, bőkezűen, könnyelműen osztja szét műveiben, azok a lelkek, akik az alkotástól, bármely ok miatt távoltartják magukat, mindezt csupán a saját világukban őrzik avagy csak szűkebb környezetükben viszik napfényre. Az emberiségnek voltaképp ezek a legértékesebb egyéniségei, az eszmék, a hitek, a szellem munkái itt találnak legélénkebb visszhangra, az élet finomságai, természetadta szépségei itt akadnak igazi műbarátokra, csöndes, de szívós hivekre. – Csoda-e, ha Illésfalvy, aki súlyt helyezett rá, hogy benseje férfias, egyenes, amellett minden szép iránt fogékony, sőt érzékeny legyen, egyre jobban és jobban közeledett Verához, akinek az övével sok tekintetben rokonjelleme annyival inkább ragyogott, mert sohase csillogtatta, soha a világ harcába bele nem vitte?

A férfit, ha Füzeséren járt, mindig sajátos, nagy nyugalom töltötte el, az a mélységes, szinte testi alakot öltő békesség, amelyet ősszel a már néma erdő rengetegeiben, a sziklák közé zárt hegyi tavaknál érezünk. Illésfalvy akárhányszor megtette, hogy gyalog ment át az asszonyhoz, s a kerti fal mögül elnézte Verát, amint az gyermekét kezén vezetve, a hársfák alatt föl és alá jár. Ilyenkor úgy rémlett, mintha húsz lépésnyire a férfitől egy más világ volna, más emberek élnének, és Dénes szíve fölújhodott, hogy csak akaratától függ és ő is részese lehet e sajátságos országnak. Az öreg kúria, cikornyás kő-oszlopaival, griffmadaraival, számtalan apró kéményével szinte ködpárás, légies alakot öltött előtte, minden tárgyán, bokrán valami különös, ösmeretlen fény ült, sárga kő-ábrázata elütött a többi felvidéki öreg úrilakétól.

Bár soha sem beszéltek egymáshoz való érzéseikről, a nyugodt, becsületes gondolkodás óráiban mégis mindaketten tisztán látták, hogyan közelednek egymáshoz, hogyan símul össze a lelkök, hogyan haladnak egymás oldalán a gondolataik. Egyik se tett semmit ez érzés ellen és csak akkor rezzentek föl, ha néha az asszony férje került szóba. Amikor a komor, sápadt árnyék föltünt a patak fűzfaövezte partján, avagy csöndes estéken halkan előlépett a kandalló tűzfényéből, egyszerre elhallgattak, elkomolyodtak és tágra nyilt szemmel pillantottak egymásra. A levegőben egy kérdés lebegett, egy néma, nyugtalanító kérdés, amely hiába várt válaszra. Ilyen estéken a férfi kedélye nyomott, gyakran szerfölött ideges volt, míg az asszony lelkiösmeretével számolt és előhívta bensője mélyéről akaratát, ezt a hideg, szigoru orvost, aki komolyan tette rá csontkezét vállára és ezt mondta:

– Légy erős. Gondolj a kötelességeidre.

Már őszre járt az idő, amikor Verának a Zöld Faluba kellett utaznia. Utóljára másfél hónap előtt járt ott, akkor is csak két napra. Most egy rokona – az ura nagynénje, egy komor erkölcsü alapítványi hölgy – Berlinbe készült és úgy tervezte, hogy három hétig marad ott Verával.

Dénes szivére boru szállt, ha arra gondolt, hogy három hétig nélkülöznie kell barátnője társaságát. Levertségét fokozta, hogy ebben az időben Tekla megtudta, hogy Illésfalvy az almási vadászlakból gyakran rándul át Verához látogatóba, amely ismeretségről nem szólt neki. A féltékenységi jelenetek, amelyekben a férfinak elég bő része volt, új alakban ismétlődtek meg és még szürkébbé, még komorabbá festették a sámsoni portát. Dénes rosszkedvüen vállat vont, s miután már belegyakorolta magát a hazugságokba, azt felelte a lánynak, hogy meg akarja venni Füzesért és érthető, ha ezt nem tudja öt perc alatt elintézni. Tekla csak félig hitte el a kifogást, de amikor, az emberi gyöngéket ösmerő Dénes, mint régen, végigsimított a leány haján és félkarral magához ölelte, az egyszerre mindenről megfeledkezett, s e percben a legdőrébb hazugságot színaranynak vette volna. A férfinak azonban fájt, egyre visszataszítóbbnak tetszett ez az alakoskodás, amely nem egyezett meg jellemével és lealacsonyította gondolkodását.

Egy őszi délelőtt Illésfalvy búcsút vett Verától, akinek az este kellett indulnia. A férfi és a nő lelkierejüket egyformán vetették latba az elválásnál és búcsújukat szinte szürkére tompították akaratukkal. Az érzelgősséget mindaketten lenézték, ha mindjárt néha maguk sem tudtak előle kitérni. Nyugodtan, okosan fogtak tehát kezet, csak arcuk volt valamivel sápadtabb a rendesnél.

Dénes Füzessérről egyenesen hazautazott Sámsonra. Bár a lelke tele volt komor árnyakkal, a férfi továbbra is nyugodt hangulatot parancsolt magára, s amikor délután hazaért, még arra is kedve volt, hogy átnézze a régen pihenő gazdasági írásait. A gazdatiszti szobában meglehetős sok munka várt reá: számadások, levelek, árajánlatok, amelyeket egyszer mégis el kellett intézni.

Dénes úgy gondolta, hogy ez a gépies föladat talán meg fogja nyugtatni idegeit, és tényleg, mihamar annyira elmerült a számokba, hogy észre se vette az órák járását.

Sötét este volt, amire Illésfalvy elkészült az utolsó levéllel. Amikor letette a tollat és szivarra gyujtott, egy pillanatra kinézett az udvarra. Künt lassu eső pergett, apró tócsákat képezve a sárga levelek között. A ködpárán át eltorzult, homályos vonalakban állt vele szemben az urilak, hidegen, komolyan, tetejével beléveszve a mélyenjáró felhőkbe. A fáskamrából egy fürész egyhangu zümmögése hallatszott, a hang szinte beleékelődött a levegőbe.

Dénes, akire az elhagyatottság, a szomorúság mindig hatott, megrezzent, s e percben, mint a közelmultban sokszor, vigasztalannak látta a sötét udvart, a kalapnyi tócsákat, a néma hársfákat, a szürkevonalu épületet nagy egyhanguságával, szintelenségével, örökös hazugságaival. Arra gondolt, hogy most este van, mindjárt itt lesz a tót pap – ha ugyan már nem issza a pipázóban szilvóriumját, – majd a gyérszavu vacsora következik, befejezésül a másnapi étlap megállapítása és rögtön rá a végtelen, fekete éjszaka. Azután újabb nap következik, újabb csönddel, siket nyugalommal, fénytelen órákkal és este megint eljön a pap és újra hideg szürkeség fekszik a házra.

Illésfalvy elfordult az ablaktól; párszor föl és alá sétált a szobában. Mint a legtöbb irodában, begyöpösödött hagyományok alapján, az egyik falon itt is Európa földabrosza, a másikon a Magyar Államvasutak menetrendje függött. Amint a férfi a két határ között mozgott, önkéntelenül megállt a menetrendes táblánál és nézegetni kezdte az apró fekete számjegyeket, amelyek mögött lángoló kéményü gépek, tarka vasuti kocsik, dübörgő teherszállító vonatok szaladtak gyors vágtatással.

A sok város és falu között – még pohár vagy keresztbefektetett villák által se ékesítve – egyszerre szemébe tünt Füzesér állomás neve. Illésfalvy önkéntelenül böngészni kezdte a berlini összeköttetést, s azután a saját vasúti állomására terelte tekintetét… Innét a német vonat felé nyolc óra harminc perckor volt csatlakozás.

A férfit egyszerre nagy nyugtalanság lepte el, s a következő percben szilajon tört ki belőle a vágy, hogy ő is fölül a vasútra, itt hagyja ezt az esős, szomoru házat, és ha nem is tud együtt lenni a nénjével utazó Verával, legalább egy vonaton ül vele, egy cél felé száguld vele. Mindez oly különös, oly idegenszerü volt és titokzatos erővel vonzotta a férfit, aki mintegy félálomban ment át a lakóházba és egy perc mulva már nyugodtan, hidegen így szólt Teklához:

– Kedvesem… az előbb elfelejtettem szólni. Még az este egy gazdasági ügyben el kell utaznom Budapestre.

A leány megrezzent.

– Mikor jön vissza? – kérdezte félénken.

– Egy-két nap mulva, – felelte Dénes és megcsókolta a leány homlokát. – Majd még sürgönyözök valahonnan. Gondoljon majd néha rám… igen?

A leány szomoruan nézett barátjára, de nem szólt semmit, Illésfalvy pedig csomagolni kezdett.