Part 7

Dénes egész életében gyülölte a nyárspolgárokat, akik elrejtőzve a lét, a lélek viharaitól, napsugaraitól, páfrányéletet élnek a tölgyek védelme alatt. Ha mindjárt maga alkotó erő nem is volt, azért a férfi bensejében épp úgy átszaladtak az emelkedett indulatok, a termékenyítő gondolatok, épp úgy végigcikáztak a megértés villámai, mint a teremtő művészek lelkén. Szívében megvolt a fogékonyság a világ nagy kérdései iránt, agya szomjuhozta a tudást, a fölvilágosodottságot, akarata, ha mindjárt csak a maga számára, kiépítette a szellemi élet kincsesházát. És mindez most korhadni, oszladozni kezdett, lelke tétován keringett a tehénistállók és szénásszekerek között, tekintete megakadt a háttért jelző ákácos poros lombjain. Egy szép nap ijedten vette észre, hogy ő is csak nyárspolgár, tengődésre rendelt földi halandó, aki a kétszerkettő négy gályapadjához van láncolva, s aki csöndesen ballag a reggeli és vacsora békés határkövei közt.

És Tekla? A nyugodt elmélkedés óráiban Illésfalvy egyre gyakrabban – és röstelkedve – vallotta meg magának, hogy a vágy, a hév, amely a leányhoz ragadta, apadni kezd. Boncolgatva ezt az érzést, tisztán látta, hogy Teklához elsősorban a Mayban való csalódás vezette. Akkor a lelke meg volt törve, szeretet, melegség után vágyott s kárpótlást keresve fordult a tiszta, egyszerü gyermek felé. Azok a nemes vonások, amelyek Tekla arcán végighúzódtak, az átszellemült tekintet, a nagy érzés titokzatos glóriája, a szerelem lángjának visszfényét vetették Illésfalvyra. Akkor azt hitte, hogy a nemes homlok, a megfinomodott arc mögött egy más, egy megértő, egy lelki kincsekkel teli ország van és félig elkábulva, boldogságot szomjuhozva fordult a leányhoz. De a csodálatosan ragyogó szemek, a gyöngéd rajzu arc mögött csöndes, szomoru volt a világ. A szerelem odaadásán, megalázkodásán, boldog rabszolgaságán kívül e lélek hallgatag és gyermekes volt; az érzés aranybányáit az értelem ereje nem dolgozta föl; a nőstény nagy ragaszkodásán kívül más, nemesebb indulat nem tudott kibontakozni Tekla bensejéből.

Mindez fájt Illésfalvynak, mert érezte a rája boruló felelősség súlyát. A férfi komorrá és hallgataggá lett, életkedve megcsappant, szíve, mintha romok között járt volna. Gyakran elborulva gondolt rá vissza, mily hosszu ideje, hogy az igazi érzést, a tökéletes boldogságot kereste, és minden akarata, küzdelme dacára soha nem tudta azt megtalálni. Lelki szeme előtt fölvonultak azok a nők, – szőkék, barnák, koromfeketék és aranyvörösek, – akik felé elmult élete során titkos bizalommal, reménységgel fordult, akiktől megváltását reménylette, akikben lelket, megértést, teljes összhangot sejtett: – hiába, a szép fejek, a karcsu alakok, többnyire már az első órában, üres árnyképekként suhantak el, értéktelen bábokként, amelyeket az idő gyorsan elborít kárpítjával.

Azután Illésfalvy vállat vont és nem elmélkedett tovább. Ridegen rótta le életét – lassan morzsolva a napokat – apró-cseprő dolgokkal bibelődött és lehetőleg nem foglalkozott gondolataival. Bizonyos fásultság vett erőt rajta, érdeklődése a külvilág iránt megszünt, s csak álmaiban látta viszont azt az életet s azt a rajongó érzést, amelyet földi pályafutásán keresztül hiába hajszolt.

XVI.

Nyár elején történt, hogy Dénes ösmeretlen irásu, női kézből való levelet kapott. Egykedvűen bontotta föl a borítékot, – úgy sejtette, hogy valami meghívó vagy jótékonysági kérőív, – de mikor ránézett az aláírásra, a homloka egyszerre földerült.

A gyöngyszemhez hasonló, sűrűn összefutó sorok végén ez a két szó állott: „Bogdány Vera“. – Abban a pillanatban a férfi hirtelen maga előtt látta a német vonat rozsdavörös pamlagait, női nevekkel telekarcolt tükrét, a párás ablaktáblán át megpillantotta a Zöld Falu fűzfaővezte kápolnáját, keskeny fehér kőfalát, és tisztán hallotta, amint a kerekek azt csattogják: „Bogdány Vera, Bogdány Vera“.

Vera tanácsért fordult Illésfalvyhoz. Az ura még mindig a Zöld Faluban sinylődött, a gazdaság, kellő vezetés nélkül, egyre gyöngébben jövedelmezett. Az asszony szándéka az volt, hogy eladja a birtokot, s azután kimegy gyermekével Berlinbe. Miután azonban gazdasági dolgokhoz csak keveset értett, Dénest kérte meg, jelölné meg neki a módokat, amelyek révén legjobban értékesíthetné Füzesért. A végén pár sort magáról is írt az asszony: hogy csöndben telnek napjai, hogy sokat olvas és hogy nagy öröme telik gyermeke fejlődésében. A panaszok csak a sorok közül szólaltak meg, csöndesen, halkan, az asszony hallgatag lényéhez simulva.

Bár a levél tartalma egyszerü és tartózkodó volt, Illésfalvy mégis úgy érezte, mintha egy más világról kapott volna üzenetet, egy más sarkról, ahol a lélek megújhódik, új színeket, új érzéseket talál. A csöndes asszony, – amint évek hosszu során át nyugodtan, emelt homlokkal ül a lassan kanyargó Tisza mellett és komoly arccal néz szembe az élettel, – alakban, jellemben újra megnőtt előtte és végtelen rokonszenvesnek tetszett.

Dénes két napig elgondolkodott rajta, mit válaszoljon a levélre, azután arra a meggyőződésre jutott, hogy így, távolból, üzleti dolgokban nem igen lehet tanácsot adni.

– Hogy volna, ha elutaznék Füzesérre? – villant meg egyszerre agyában.

Egy pillanatra meghökkent, de a következő percben már izgatni kezdte a gondolat, amelyet okszerü érvekkel iparkodott aláépíteni. Ha tanácsot akar adni, mindenekelőtt, nemde, látnia kell a birtokot, meg kell vizsgálnia az épületeket, végig kell járnia a földeket, át kell tanulmányozni a számadásokat. Csak így lehet helyes képe az egészről, csak így bocsájtkozhatik tárgyalásba az esetleges vevőkkel. Mindez megokolt volt, de Illésfalvy közben elfelejtette, hogy maga sem a legjobb gazda, s hogy üzleti ügyekkel sosem szeretett bibelődni. Ám nem akadt senki, aki ellentmondjon terveinek, a tulajdon lelke pedig már ott járt a csöndesen keringő Tisza korhadt füzei mellett.

Este Dénes végleg elhatározta, hogy Füzesérre utazik.

– Holnap reggel pár napra elmegyek, – szólt lefekvés előtt Teklához.

A leány kérdő pillantást vetett barátjára, de nem szólt semmit.

Illésfalvy, aki ellentmondásra volt elkészülve, egy kissé elszégyenkezett önmaga előtt, s úgy érezte, hogy mégis bővebb magyarázattal tartozik.

– Üzleti ügyben járok, – mondotta közömbösséget színlelve, – egy birtokot ajánlottak megvételre.

Tekla nem vette észre a hazugságot; arca nyugodt és tiszta volt. A leány helybenhagyólag bólintott, s rögtön utánanézett, rendben van-e Dénes podgyásza és intézkedett, hogy a kocsis ne aludja el a hajnali vonatot.

Illésfalvynak egy pillanatig fájt a hazugság, de aztán vállat vont s azzal vigasztalta magát, hogy őszintesége esetén a multkorihoz hasonló kellemetlen jelenetnek tette volna ki magát. Pár perc mulva már egészen napirendre is tért a dolog fölött.

Hajnalban három órakor kopogtatás ébresztette föl Illésfalvyt. A szobába Tekla lépett be. A leány az éjet ébren töltötte egy karosszékben, az arca sápadt és beesett volt az álomtalan óráktól.

Dénest egy pillanatig ujra a lelkiösmeret furdalta.

– Remélem, hogy mihamar visszakerülök, – szólt, pár jó szóval adózva a leánynak. – Gondoljon néha reám… igen?

Tekla csöndesen bólintott.

– És maga is… megigéri?

– Ezt csak nem kell külön megigérnem? – mosolygott Illésfalvy.

Az ablak alá könnyü nesszel szaladt a kocsi. A lovak zablája meg-megcsörrent.

Egy óra mulva Dénes már a reggeli gyorsvonaton ült.

XVII.

A vonat tíz órakor délelőtt érkezett Füzesérre. Illésfalvy körülnézett a szegényes vidéken. A vadszőlős, apró állomási épület kerítése mellett zabos földek kezdődtek, amelyek között barázdákkal teli kocsiút húzódott, magas fahiddal nyergelve át a patakot. Puskalövésnyire a vasúttól állott a község, ékalakban terpeszkedve szét a rétek felé. Távolról – felhőknek tetszve – kék hegyek látszottak.

Az állomás előtt pár fuvaros lézengett, sőt egy rozoga bricska is akadt. Illésfalvy föl akarta fogadni a kocsist, de azután gondolt egyet, és nem akarva esetleg föltünést kelteni, csupán a podgyászát vitette a vendégfogadóba, maga gyalog vágott neki az útnak. Mikor elérte az első házat, – egy magassüvegü csárdát, – megszólított egy suhancot, aki nagy figyelemmel nézegette a porban kergetődző kuvaszokat.

– Merre kell az urasághoz menni?

A legény fölállott.

– A Polacsek urasághoz, – kérdezte leemelve katonasipkáját, – vagy a Bogdány urasághoz?

– A Bogdány urasághoz.

A suhanc egy kis dombra mutatott, amely barnásszürkén emelkedett ki az apró épületek hátteréből.

– Az ott, ni.

Dénes bement a szállóba átöltözködni, aztán folytatta útját a széles piacon át.

Pár perc mulva elérte a kis dombon álló házat. Sárgára föstött, egyszerü falusi porta volt, csak dupla fedele és a kapu mellett ácsorgó ódon kő-griff árulták el, hogy úri lakról van szó. Rögtön a bejárónál széles, orgonabokrok övezte, négyszegü udvar kezdődött, amelyben gyöngytyúkok kaparásztak. A szögletben egy deres bajuszu napszámos fürészelt.

– A nagyságos asszony itthon van? – kérdezte Illésfalvy az öregtől.

– Igenis, kezét csókolom, – felelte a napszámos kintornaszerüen éneklő hangon.

Dénes a lakóház felé tartott. Kis tornácon át egy kongó kövezetü folyosóra ért, amelynek széles falán mélyen feküdtek a tölgyfaajtók.

A vendég találomra benyitott az egyik szobába.

A tágas, fehérfalu, tiszafa-butorzatu helyiségben senki sem volt. Mikor a férfi tovább akart menni, a nyitva álló szomszéd ajtón át a másik szobában egyszerre maga előtt látta Verát, amint a zongora előtt ül és a hangjegyek közt lapozgat.

Az asszony ugyan e percben fölnézett és észrevette Illésfalvyt. Arca egy vonalnyival sápadtabb lett, majd a következő másodpercben aggodalmas vonás szaladt végig rajta. Mindez azonban csak pillanatig tartott, azután Vera elfogulatlanul nyujtotta kezét a vendégnek.

Dénes zavart érzett.

– Azt hittem, – szólt, elvesztve rendes biztonságát, – hogy levélírás helyett jobb, ha személyesen szolgálhatok azokkal a tanácsokkal, amelyek tőlem telnek… Távolból az ilyesmit elintézni nehéz és a birtok értékéről csak úgy tájékozódhatom, ha előzetesen mindent láttam és megvizsgáltam.

Vera ezt természetesnek találta.

– Nagyon köszönöm a jóságát, – felelte és tartózkodó vonásai kissé átmelegedtek. – Magam sose foglalkoztam azelőtt gazdasággal és csak a szükség vitt rá. A birtokra több vevő van és éppen most járt itt egy ügynök, aki félóra előtt indult ki a földekre. Azonkívül a püspök is ajánlatot tenne, ha az ár nem lesz magas. De… tulajdonképpen azt se tudom, mit kérjünk a birtokért?

– Hogy hívják az ügynököt?

– Ha jól hallottam… valami Ösztövéri.

Illésfalvy helybenhagyólag bólintott a furcsa név hallatára.

– Ösmerem. Egy köpcös, őszbe csavarodó emberke, nemde? Nagyon tisztességes ügynök, magam is már több megbízást adtam neki. Az egyik fia egyetemi magántanár, a másik jónevü orvos, de ő még mindig szorgalmasan utazik báránybőr-bekecsében és világért el nem mulasztana akárcsak egy üzletet is.

Az ajtó kinyilt. Egy pirosképü, szöszke kis lány lépett be rajta, majd megpillantva az idegent, sietve az anyja ölébe menekült.

Vera mosolyogva simította végig az apróság haját.

– Nos… mutasd be magadat, – szólt a kislányhoz. – Lássuk csak, ki vagy?

– Nem – felelte röviden a gyerek.

– Talán nincs is neved? – kérdezte Illésfalvy.

– Nem, – válaszolta újra makacsul a csöppség, azután hirtelen, mint az evet, kibontakozott az anyja karjaiból és pillanat alatt eltünt a szomszéd szobában.

– Úgy látszik, nem nagyon rokonszenvez velem, – jegyezte meg Illésfalvy.

– Sose lát idegent, nem csoda, ha kissé vad. Majd összebarátkoznak.

Tényleg, alig két perc mulva a gyerek újra előkerült. Óvatosan siklott el a vendég mellett, édesanyja ölébe mászott és így szólt.

– Kocsikázni szeretnék… Hadd fogjon be János.

– Jó, – felelte Vera, – de előbb mondd meg a nevedet.

A gyerek egy pillanatig gondolkodott; nyilván azt hányta-vetette meg magában, mi értékesebb: makacsnak lenni, vagy hintóban ülni. A fontolgatás eredménye az volt, hogy a lány rászegezte haragos tekintetét Illésfalvyra és így szólt:

– Bogdány Katicának hívnak.

– És hány éves vagy, csöppség? – kérdezte tovább Dénes.

A gyerek csodálkozva nézett anyjára, pillantása azt fejezte ki, hogy ez a kérdőpont nem volt bent az előzetes szerződésben. Miután azonban anyja nem sietett védelmére, a kislány összehuzta magát, és makacsul ismét csak ennyit mondott.

– Nem.

– Ha nincs ellenére, – szólalt meg Vera, – mi is felülünk a kocsira és talán megnézzük a majort. A gazdatiszt kint van.

Az asszony könnyü, szürke kabátot dobott magára, amelyben még karcsubbnak tetszett. A fejére – találomra – egy leánykori kalapját tette, egy sólyomtollas, szalagos portékát, amely megfiatalította vonásait. Igy, hogy nem volt gyászban, egyáltalán sokkal üdébbnek és életvidámabbnak látszott, s a mozdulatai is közvetlenebbek, élénkebbek voltak.

A kocsi békésen haladt az ákácok közt. Illésfalvy a vetéseket nézegette, itt-ott egy gazdasági kérdést intézett Verához és az adatokat jegyzőkönyvébe írta. Az asszony mindenre pontosan megfelelt, látszott, ha nem is ért magához a gazdasághoz, a számbeli tételekkel tisztában van. Néha az asszony gyors, mintegy fürkésző tekintetet vetett a férfira, aztán arca ismét nyugodt lett és keze végig simított a gyermek haján. Illésfalvynak néha úgy rémlett, mintha ők ketten már egyszer az életben így együtt ültek volna egy öreg hintóban, amely távol a világtól, a gondoktól, lassan robog tova az ákácok illatában: – Istenem, kinek az álmaiban ne fordult volna meg ez a kép, amint egy hallgatag, csöndesen szomoru asszony mellett ül, mialatt a lovak lassan ügetnek a homokban és az útszéli fákról fehér szirom-eső pereg alá?

Az ákácos végén nyirfa-karu híd volt, azután az út jobbra fordult. Mikor a szőlőkhöz értek, az egyik présház mellől egy fürge, apró emberke kiáltott rájuk, aki a meleg tavaszi napsugár dacára prémes mikádókabátot viselt.

– Nagyságos úr, nagyságos úr! Tessék egy percre megállani!

Ösztövéri volt, aki hegyes végü furkósbottal kezében, a földeket vizsgálgatta.

Fölvették az öreget, aki nagy örömmel üdvözölte Illésfalvyt, majd továbbmentek a majorig. A gazdatiszt, egy marconabajuszu, sötéttekintetü, javakorabeli ember, köteles tisztelettel fogadta a vendégeket, aztán bevezette őket az irodájába. A vizsgálódás láthatólag nem volt kedvére s azért csak üzleti szárazsággal adta meg a kívánt fölvilágosításokat.

Vera egy ideig elhallgatta Illésfalvy és Ösztövéri fogós kérdéseit, utóbb gondolt egyet és kiment a konyhába az ebéd iránt intézkedni. A gazdatisztné kellemesebb teremtés volt, mint a férje, nagy frisseséggel és jókedvvel főzésnek látott, s mire az urak kijöttek a házból, már kész is volt az ebéd.

Verőfényes, kora nyári nap volt. Vera az öreg tölgy alá teríttetett, ahonnét – a szőlőkön át – nyugodt kilátás nyillott a térképszerü színekben kibontakozó síkságra. A háttér jegeskék alapzatán határozott, férfias vonásokkal domborodtak ki a jegenyék, ákácok és nyirfák rajzai. A gyerek néha ösztönszerüleg fölsikoltott örömében és kacagva fordult a napsugár felé. A fecskék csicseregve válaszoltak neki, némelyik szinte a keze közé szaladt.

Ebéd után egy ideig még elültek a nagy fa alatt, mely arról volt híres, hogy ide akasztották föl elpártolt cimborái Serte Jóskát, a híres zsiványvezért. Ösztövéri és a gazdatiszt aztán mégegyszer elindultak a répaföldek felé, a tiszt felesége pedig lassan leszedte az asztalt.

Ebben a pillanatban csöndes, panaszos, háromszavu fütyszó hallatszott, mintha egy megsebesült ragadozó madár szállana arra. A következő percben – komoly, méltóságos lépésekkel – a szőlők közül egy hosszuszakállu, zsákvászonba öltözött aggastyán közeledett. Az öregnek nem volt süvege; a haja és szakálla tele volt fonva buzaszálakkal, mezei virágokkal és útszéli gazzal. A zsebéből virágok és ökörfarkkórók kandikáltak elő, a kezében vékony, most vágott nyírfa reszketett.

A gyerek megszeppenve húzódott anyja ölébe.

Illésfalvy elmosolyodott a furcsa alak láttára.

– Nos… mit akar barátom? – fordult hozzá, apró pénz után kutatva zsebében.

Az aggastyán megállott, elgondolkodva nézett maga elé, aztán egy kis idő mulva lassan, megfontoltan így szólt.

– Mindnyájan meg fogtok halni.

Dénes tisztában volt a helyzettel. Vidéken sok helyen találkozik az ember az úgynevezett virágbolonddal, aki csöndes elmebetegségben reggeltől estig járkál a földeken, réteken, teleszedve kezét, zsebét, pipaccsal, buzavirággal, gazzal. Illésfalvy egy forintot adott a szegény ördögnek, aki azonban tiltakozólag emelte föl kezét és komolyan, szomorúan újra így szólt.

– Mindnyájan meg fogtok halni.

Egy percig még ott állt, üres, kiégett szemét Verára függesztve, azután elővette sípját, belefujt és kimért léptekkel tünt el a domboldalon. Nemsokára már csak halkan hallatszott háromszavu tilinkója, majd egészen elnémult.

Fátyolosan ereszkedő, ibolyaszínü alkony szállt le a völgyre, mikor a kocsin hazafelé indultak, ezúttal a répaföldek felé. Ösztövéri buzgón magyarázgatta Illésfalvynak a vetések állásait, a gazdaság beosztását, az észlelt hiányokat és a letagadhatatlan előnyöket: a férfi csöndesen hallgatta az érveket és nem válaszolt semmit. A lovak patkója egyenletesen dobogott a mezei úton. Bár hetek óta úgyszólván semmit se csinált és tétlenül morzsolgatta óráit, Dénes mégis úgy érezte, mintha hosszu ideje ez lenne az első nyugodt napja.

Mielőtt a kurián vacsorához ültek volna, Vera még zongorázni kezdett. Az asszony igen jól játszott, átértette és átérezte a hangjegyeket, amelyek sajátos, nyomasztó s mégis színes hangulattá olvadtak a billentyűkön. Illésfalvy elgondolta, hogy évről-évre, napról-napra, az asszony mindig itt ül a zongoránál és lelkéből szomoru álmok, önmagukat megadó, születésüknél összetörő hangulatok szállanak el a bolthajtások alatt. Hová lesznek ezek az érzések? Kinek teremnek ezek a meddőn szertefoszló, panaszos kérdések, amelyek szürkék, mint a gyász madarai és mégis csillogók, mint az opál szeme? Az asszonynak Mendelsohn volt a kedvenc szerzője, ez a csöndes, a formákat betartó és lelkébe csak ritkán belepillantani engedő szerző, aki aggódva néz körül a világon, megértik-e az emberek, ha néha föltárja szíve benső szentélyét, ha olykor leteszi az iskola bilincseit, a hétköznapi ruhát és szárnyakat próbál ölteni? Illésfalvynak néha úgy rémlett, mintha a tartózkodó, gyorsan hervadó hangok hullámokká tömörülnének, szinte alakot kapnának és lassan titokzatos keretbe foglalnák Vera fejét.

Ösztövéri mindebből keveset értett, a sok szaladgálástól kifáradva, az öreg elaludt a sarokban, vacsorára alig lehetett fölébreszteni. Ő nem törődött zenével, művészettel, magasabb kérdésekkel, neki csak egy szentsége létezett: a föld, amelyet mohón, makacsan szeretett, amely tündérként vonzotta árkon, bokron át és nedves, forró leheletével még a sirból is föltámasztotta volna. Mikor az asztal fölött újra a birtok került szóba, az öreg álmossága hirtelen elszállt, pirosszélü szeme kigyulladt, csúf arca megélénkült, s azontúl ő vitte a szót mindaddig, míg az óra tizet ütött.

– De most már menjünk, nagyságos úr, – szólt alázatosan Illésfalvyhoz, – hatkor talpon kell lennünk!

Egy fáklyás szolga kísérte őket a lucernáson át a fogadóba. A piros fény elnyult, torz árnyakat vetett a némaságba takarózó földekre.

– Nagyságos úr, – szólalt meg a még mindig üzletein gondolkodó öreg, – van nekem itt a közelben egy nagyszerü vadászterületem bérbeadó. A neve Szent-Farkas. Szarvas, őz, vaddisznó, szép fácános csenderesek és temérdek apróvad. Hozzá vadászlak is a patak partján, sőt, erről jut eszembe, vizi mulatság is akad. Nézze meg a nagyságos úr, ha hazautazik, igazi, uraságnak való területet fog látni.

Illésfalvynak úgy rémlett, mintha már régen keresne néhány lelövésre való bikát.

– Meg fogom nézni, – felelte egy kis idő mulva és összeborzongott a gyorsan lehűlő tavaszi éjszaka szellőjétől.

XVIII.

Hajnalban Ösztövéri tényleg beállított Illésfalvyhoz és könyörtelenül magával vitte a birkaólakba, tehénistállókba, kifutókba, a szeszgyárba, a hízókhoz és egyéb gazdasági területekre. Az öreg minden téren járatos volt, mindenbe beleütötte az orrát és mindenre tudott megjegyzést. Valahányszor pedig egy istállóból vagy más helyiségből a szabadba jöttek, csöndesen odafordult Déneshez és soha nem égő portorikója mellől ezt dörmögte:

– No… Itt csinosan lophattak, nagyságos úr.

Dél volt, mire a belső majorral elkészültek. Éppen az irodába indultak, mikor a távolban fölbukkant a Vera szürke kabátja.

Az asszony arcán félénk szomorúság ült – Illésfalvynak rögtön észre kellett vennie a változást. Az este Vera még friss, élénk volt, mint egy tizenhat éves leány, aki előtt nemrég nyílt meg az intézet sötét ajtaja, most vonásain tartózkodás és fáradtság ült, akár a németországi határon, mikor a néma, rideg éjszakában elhagyottan, gondokkal telten utazott a Zöld Falu felé.

Ösztövéri kopóként kuszott föl a dombokra.

– Bántja valami? – kérdezte Verától a férfi, akinek ideges lelkére minden lelki árnyalat kétszeresen hatott, s akinek bensejében az asszony nyomott hangulata láttára borus felhők szaladtak át.

Vera tagadólag intett, de azután egyszerre őszintén szembe nézett Dénessel.

– Illésfalvy – szólt nyugtalanul – azt hiszem nem helyes, hogy önt fogadtam… Az éjjel oly rossz álmaim voltak és…

A férfit hideg fuvallat csapta meg.

– Ellenére van, hogy itt vagyok? – kérdezte kedvetlenül.

Vera arcán aggodalmas, csaknem fájdalmas vonás szaladt végig, azután pillanatra fürkészve vetette tekintetét Illésfalvyra, de nem felelt.

– Elmenjek? – kérdezte Dénes fölemelve fejét.

Az asszony maga elé nézett; látszott rajta, hogy habozik. Egy ideig elgondolkodott, egy percre le is hunyta a szemét, majd – kissé megnyugodva – ezt mondotta.

– Tegnap oly kellemesen telt el a nap, oly más voltam, mint rendesen… néha úgy éreztem, mintha megfiatalodtam volna. Önnel nyiltan beszélek, hiszen ön nem hiu és nem követelődző férfi… oly más, mint a többiek. Mintha egy régi barátomat láttam volna viszont, mintha hirnökkel találkoztam volna, aki elmondja, hogy kint a világban még mindig süt a nap, még mindig nyílnak a rózsák, ha mindjárt nekem csak boru és tövis jut is. Hiszen végre én is ember vagyok és…

Nem fejezte be a mondatot, alig észrevehetően megrázta a fejét, – mint a bokor, mikor dér fut el rajta, – és így folytatta:

– De… szabad-e, hogy más legyek, mint szomoru, szabad-e, hogy fiatal legyek, hogy napsugár essen rám?

Minden más ember azt felelte volna Illésfalvy helyében, hogy igenis: ez az élet joga, ez a fiatalság parancsa, ez a természet rendje. Ám Dénes nem szólt semmit, hallgatott és csak nagysokára válaszolt:

– Ha becsületesen akarok felelni, akkor azt kell mondanom, hogy minderre nincs joga.

Alig mondta ki a szót, máris megbánta, meg akarta változtatni, de késő volt: a mondat elhangzott és árnyéka szürkén csapódott rá a tulajdon lelkére.

Az asszony szeme megcsillant egy percre, a keze könnyen szorította meg Dénes kezét.

– Igaza van, – felelte mintegy megkönnyebbülve, – ön jó és becsületes barát.

Csöndesen haladtak egymás oldalán, mialatt Ösztövéri ismét lekerült a dombokról, hogy rögtön rá a völgybe kússzon alá, ahol – térdig süppedve az iszapban – egy nádast vett szemügyre.

– Lássa, – szólt Illésfalvy, akit az asszony őszintesége sajátszerüen érintett meg, – az én életem sem az a boldog, nyugodt földi pálya, amilyennek talán az emberek látják. Bár más alakban, engem is kérdések, töprengések, kétkedések, érzések árnyai foglalkoztatnak, gyakran az én szívem is teli keserűséggel, lemondással. Amit én kergetek: az igazi boldogság… talán törékenyebb, légiesebb, nélkülözhetőbb lelki kívánság, de nem csekélyebb értékü a pörölyök csattogásánál, a gépek zakatolásánál, a kötelességek harcánál… legalább, a magamra való vonatkozásban nem az. És…

Dénes ránézett az asszonyra. Egyszerre Tekla jutott eszébe.

– És, távol innét, most egy asszony vár rám, – folytatta fásult arccal, gépiesen, – egy asszony, aki föláldozta értem az életét, aki tiszta, szent, jó és aki lélekben mégis oly rettenetesen messze áll tőlem.