Part 6

Szentandrássy mindjárt az első órában észrevette a változást, amely a férfi s a leány viszonyában az elmult idő alatt végbement. Miután jóizlésü ember volt, nem szólt semmit, s nyugodtan vette tudomásul barátja elhatározását. Bár egyébként nagyon szerette Illésfalvyt, lelki dolgokban nem tartotta a sámsoni földes urat a legkeményebb embernek. Tudta, hogy az ösztönszerüen rajong minden szépért, újért, s éppen azért érthetőnek találta, hogy a multban gyakran cserélt barátnőket is. Hogy Illésfalvynál ez az ingatagság csupán kutatást, a legfőbb szép keresését jelentette, a festő nem igen hitte el, annyival inkább, mert női dolgokban maga is meglehetősen megbizhatatlan volt és virágról virágra röpdösött.

Szentandrássy tele volt a világvárosok élénk színeivel, friss hangulataival. Utazó táskáját Párisban megtömte egy csomó érdekes és új könyvvel – vakmerő problémák hirdetőivel, – mindenféle divatos zongorakivonatokkal, társadalmi tanulmányokkal, és számtalan vázlattal, amelyeket Sámsonban óhajtott részletesen kidolgozni.

Vacsora után a festő kirakosgatta megkezdett képeit. Az újabb időknek engedve, a művész fényhatásokban dolgozott. Szeme a legváltozatosabb világításokat kereste: az Alpesek káprázatos haván öregbedő napsugarakat, a hajnali, tavaszi erdő aranyzöld fénykévéit, az elhagyott mocsarak őszies, felhős borulatát, a homályba takarózó síkságok réveteg holdvilágát. A tárgy mintha mellékes lett volna, fődolog a különböző sugarak zománca, csillogó játéka volt, amely nagy frisseséggel és bátorsággal fakadt gyors ecsetjéből.

Valamennyi képen a szinek középpontjaként ugyanaz a női fej uralkodott, egy igézően szép, ártatlan szemü leányka, aki tüneményes vörös hajba burkolózva állott egy fatörzsnél, korhadt malomnál, vagy ledőlt oszlopnál. Néha háttere se volt az alaknak: az arc látomásként villant föl a szinek vidáman harcoló tengerén. Olykor a gyönyörü nőstényből csupán a szemek látszottak, az ember azt hihette, hogy a titokzatos alaku fák, a vad cserjék közül egyenesen a nagy természet, a Szent Tavasz néz reája.

Illésfalvyt meglepte barátjának művészi merészsége és üdesége.

– Ki ez a nő? – kérdezte egy mosolygó, bűnjét nem bánó Magdolnát véve kezébe.

Szentandrássy mosolygott.

– Ez Metella, – felelte a képet helyes világításba téve, – Páris legnagyobb cocotte-ja. Száznál jóval több embert tett tönkre, körülbelül ugyanannyit küldött a temetőbe, de ha áldozatai újra pénzhez jutnának, ha föltámadnának, azt hiszem ismét csak mosolyogva szaladnának nyoma után.

– Érdekes arc, – jegyezte meg Illésfalvy és elnézte a felemás szemeket, a megközelíthetetlen homlokot. A gyönyörü vonásu száj, gyermeki mosollyal állt szemben a háttérnek rajzolt, kitörő Vezuvval, amely haragosvörös, nyers szinekkel világította meg a rózsás, hamvas arcot. A félelmetes, felhőszakgató, színpadiasan bömbölő tűzhányó mintha megalázkodott volna a ragyogó, törékeny nő előtt, akinek nyugodt, világos tekintetében több erő, több pusztulás rejlett, mint a legvadabb kráter sötét mélységében, a legszilajabb láva perzselő patakjában.

– Érdekes és szép eszme, – bólintott Dénes, – méltó hozzád!

A festő szeme megcsillant; Szentandrássy mindig sokrabecsülte Illésfalvy nézeteit.

– Műbarátok talán megértik, – felelte hálásan, – a nagyközönségnek azonban, attól tartok, a kép idegen lesz. Önnek, hogy tetszik? – fordult hirtelen Teklához.

A leány figyelmesen nézegette a képet, azután hallgatott. Szíve bensejében, tiszta gondolkodásában elitélte a piros haju, bűnös nőt, megvetette, talán gyűlölte is, azonban látva a két férfi lelkesedését, nem mert nyilatkozni és bizonytalanul tekintgetett a kitörő Vezuvra.

Illésfalvyt egy kissé bántotta a lány művészi tudatlansága; életében most érezte először, hogy ez a csöndes, becsületes, kristálytiszta nő gondolkodásban, lélekben messze elmarad tőle. Bár Szentandrássy – fölismerve a helyzetet – gyorsan másra terelte a beszélgetést, Dénes arcára könnyü boru szállott, amely később újra-újra visszalopózott homlokára.

A két férfi vacsora után, szivarszónál, még sokáig fönnmaradt. Dénes sorra vette barátja összes képeit, vázlatait s elmondatta vele a jövőre vonatkozó gondolatait. A festő lelki élete rendkivül fejlett, érzékeny és tevékeny volt. Agyában szüntelen tervek kavarogtak, sajátos eszmék, új fölfogásik, levegőre kivánkozó művészeti megnyilatkozások, amelyek még az utolsó száraz cserjének is jelentőséget adtak. Szentandrássyt a sors széles látókörrel áldotta meg, amely nem tapadt a röghöz, az egyéni modorossághoz, az iskolai padok porához. Művészi ereje nem ösmert határokat, megalkuvást, szeme bevilágított az emberi lélek s a nagy természet legrejtettebb zugába. Bár nem volt már fiatal legény, a festő mégis úgy érezte, – és joggal, – hogy a jövője nagyobb, ragyogóbb, mint a multja, s hogy művészetének még hosszu utat kell megtennie a tökéletesség diadalkapujáig.

Dénes örömmel hallgatta barátját. A sámsoni tehénistállók, szántóföldek, kopár berkek egyszerre elmaradtak oldala mellől; helyettük csillogó, hangulatokkal, élettel teljes világ nyilott meg előtte, telve az emberi lélek száz és száz érdekes megnyilatkozásával, finom árnyalataival, az új kor csíszolt érzéseivel, a szellem tarka tüzijátékával, a tettek kemény, korintusi oszlopaival. A ragyogó kép középpontjában félig görög ligetben, félig a boulevardok tüzfényében, karcsu, rejtelmes vonásu nő állott: Metella, mintegy örök kérdőjelként, izgató rejtélyként, vajjon a bűn és az erény állandó küzdelmében mi az igazi győzelem: a hideg lemondás-e vagy a bűvös vétkezés? ki az igazi diadalmas, az-e, aki rideg, acélos kézzel a bűnt földhöz teríti, vagy az, aki mindig újra és újra fölkel és ezer meg ezer legyőzetés dacára frissült erővel kap harcba? Mennyi fény, mennyi szín, mennyi szépség volt e sajátságos világban, milyen beszédes, lelkes benne az utolsó kő, az utolsó sarokvas, mily nemes összhangban olvad össze a százhangszerü zene, mily nemes vonalakat alkot a meglátás s átértés ötvöző keze! Az élet volt ez, a százkaru, százlelkü, százszemü élet, amely aranyszálakkal szövődik keresztül az embereken, állatokon, hideg tárgyakon, amelynek diadalmas förgetege keresztül visz az egész világon, föltárja a lét minden titkát, szépségét, az élet, amelynek szilaj óceánja mindnyájunk lelkében tengerszemeket talál.

– Oh! nagy dolog, végtelen boldogság művésznek lenni! – sóhajtott föl Illésfalvy barátjára nézve, aki lassan összeszedte képeit. – Mennyire irigyellek, hogy nemcsak szemed, de alkotó képességed, teremtő erőd is van hozzá!

A festő csöndesen mosolygott.

– A szépet megérezni is élvezet, – jegyezte meg, új szivarra gyújtva. – Aki a szépet csak élvezi, nagy előnyben van, mert sohasem ismeri meg az alkotás verejték-szagát; az csak az isteni zenét hallja, nem a kalapácsok kopácsolását, a festék körül repdeső legyek zümmögését.

Éjfél már jóval elmult, mikor ketten még mindig ott ültek az ebédlőben, s elbeszélgettek a lelkükben fölvillanó képekről, érzésekről. Tekla egy ideig csöndesen, félénken figyelt rájuk, azután fölkelt és a másnapi háztartási ügyeket intézte el. Távozását alig vették észre, a két férfi gondolatai messze röpültek el a köznapi élet pontos, világos méretei fölött. Szentandrássy szilajul, vakmerően tervezett s eszméi gyakran túlzásba csaptak át; Illésfalvy higgadtabb, kiforrottabb világfölfogása megszabályozta és a földi keretekben tartotta a művészi szenvedély viharától kergetett léghajóst. Dénes itélete mindig megfontolt volt, s bár a széptől ő is megmámorosodott és a művészetet imádta, agya nem maradt el a szívétől, az eszméket nyomon kisértette az élet szabályaival. Éppen ezért Szentandrássyra barátja mindig jótékony befolyással volt, s hogy a festő nem tévedt el a modorosságok hínárjában, javarészt Illésfalvynak köszönhette.

Mikor végre kakasszónál letárgyalták az összes képeket, a szoba megtelt sűrű szivarfüsttel, amelynek egy-egy karikája réveteg dicsfényt vont Metella homlokára.

– A sok beszéd fölizgatott – szólt a festő nyugtalanul és kifáradva. – Járjunk egy percig a kertben.

Magukra dobták köpönyegüket és kimentek a parkba.

A magasan álló csillagok keményen, világosan ragyogtak le a kőrisfákra. A föld friss lehellete a sétálók arcába csapott.

A két jóbarát szótlanul járta végig a kavicsos útakat. Mikor az északi szöglethez érkeztek, a festő egyszerre megállt.

– Nini, Tekla, – mondotta a könyvtárszoba kivilágitott ablakára mutatva.

– Csakugyan, – bólintott Illésfalvy, és lelkében egyszerre fölelevenedtek a késő őszi éjszakák, mikor minden éjfélkor odatelepedett a fehér nyirfapadra és szemét mohón függesztette rá az ablaktáblákra, amelyek mögött nemes képként emelkedett ki Tekla hófehér homloka, átszellemült arca.

A leány most is ott ült a régi bőrkarosszékben. De a homlok nem világított, a tekintet nem csillogott titokzatos drágakőként, az arc nem finomodott meg a fájdalomtól. Tekla, – a másnap reggelre kiadott teásdoboz és cukrosszelence között – csöndesen, komolyan aludt, kezéből a konyhakönyv az ölébe csúszott.

Illésfalvy fölhajtotta a kabátja gallérját.

– Menjünk aludni, – mondotta rosszkedvüen.

XIV.

Harmadnap Szentandrássy munkához látott. Hajnalban fölkelt, puskát, ecsetet vitt magával, kiment a hegyoldalra, s csak alkonyatkor tért vissza a kuriára. A festő szorgalmas és edzett ember volt, aki föl se vette, hogy órák hosszat kellett a sziklás utakon botorkálnia, hogy napközben alig evett valamit, s hogy a szeszélyes tavaszi időjárás majd minden délután bőrig áztatta. Mikor aztán este letelepedett a kandallóhoz, az arca ragyogott az örömtől és a megelégedéstől. Vacsoráig ő vitte a szót, gyerekként fecsegve és mégis minden ízében okosan, fölvilágosodottan beszélve arról, mit látott künt, hogyan látta meg és mint próbálta vászonra vetni. Egy-egy vázlathoz néha öt-hat terve is volt, csupa eredeti, szilaj ötlet, amelyeknek nemcsak fényük, de melegük is volt; képei, megszületésük előtt, kaleidoszkop-szerüleg változtak, benseje az érzések ezer és ezer apró csecsebecséit szedte össze, a gondolatok számtalan rétegén repült át, mígnem, – egy férfias, tetterős pillanatban, – mondanivalói teljességükben jegecesedtek ki lelkében.

Ha a festéssel végeztek, rendesen Páris került szóba. Szentandrássy ama kevés szerencsés emberek közé tartozott, akik a kellemetességeket nemcsak élvezik, de át is értik, utolsó csöppükig megbecsülik. Neki Páris a földi lét gyémántkiadása volt, amelyben megtalálta mindazt a szépet, nagyot, amit Isten erőben, tudásban, művészetben alkotott. A hatalmas paloták között járva, a festő nemcsak a hintókat, a siető járókelőket, a gyönyörűségeket pillantotta meg, hanem: az emberi akarat és jellem láthatatlan kincseit, az emberi szellem kemény, csüggedetlen munkáját, a világ minden részéből idesereglő hangulatok és érzések örök fényjátékát.

Illésfalvy elgondolkodva ült karosszékében. Milyen más élet volt ez, mint az övé Sámsonban, mily nagy volt a különbség a világ szüntelen előretörése, vidám csatazaja, vakmerő kérdései, és a csöndes vetések, az egyforma pohánka- meg kukoricaföldek között. Szeme előtt újra megelevenedtek a villamfényes körutak, szeszélyes rajzaikkal, nyüzsgő hangyabolyaikkal, a színházak, csillogó álmaikkal, a tárlatok, némán beszélő kincseikkel, a ligetek szép asszonyaikkal, amint hintóikban lassan – napnyugati tavon végigúszó titokzatos hattyuként – suhannak el a sötétzöld délszaki fák között.

– El kellene nézni pár napra Párisba, – szólott Dénes egy este Teklához. – Nem szabad egész elmaradni a világtól.

A leány megrezzent, azután aggódva vetette tekintetét barátjára.

– Nos, van kedve? – kérdezte a férfi mosolyogva.

Tekla nem felelt.

– Ellenzi?

A leány megint nem válaszolt. Szivében egyszerre nagy félelem támadt: visszaemlékezett előérzéseire, borus álmaira, amelyekben egy idegen, ragyogó asszony elrabolja tőle Dénest. A szeme hirtelen megtelt könnyekkel.

Illésfalvy ideges lett. Nem szerette az ilyen jeleneteket, amelyeket köznapiaknak és izlésteleneknek talált. Ő a sima formák barátja volt, mindig tiszteletben tartotta a más nézeteit, de megkívánta, hogy az ő szavai is akadály nélkül váljanak tetté. Miután nem akarta megbántani Teklát, fölkelt és az ablakhoz lépett.

– Holdvilág van, – szólott pár perc mulva Szentandrássyhoz, – nem volna kedved egyet kocsizni?

A festő Teklára pillantott és hallgatott.

– Maga is velünk tart? – fordult Dénes barátnőjéhez.

– Igen, – válaszolta halkan és elvörösödve a leány.

A kocsi pár perc mulva előállott. A két öreg kanca lassu ügetésben indult el az udvarról, s azután végighaladt a jegenyefasoron, amelynek komoly, ósdi törzsei némán álltak őrt a vetések mellett.

Az este csak az ablakból volt szép; künt kellemetlen szél fujt, amely magasra kavarta a port. Szótlanul ültek a hintóban. Szentandrássy a felhőket nézegette, Dénes az ajkát harapta. A leány félénken huzódott meg a sarokban és olykor fürkészve nézett barátjára. A szél folyton erősbödött, egyízben el is kapta a kocsis pántlikás kalapját és ördögszekérként kergette végig a birkalegelőn. Mindez rideg és fagyos hangulatot keltett.

A hepe-hupás domboldalon – szilvafák és vesszőkeritések közt – egy kis falu: a tót Vereshegy huzódott meg. Pár év előtt az apró fészekben néhány viskó leégett, amelyeknek koromszaga még most is ott lógott a süppedt házak között. Amikor a hintó a Krisztus-feszülethez érkezett, egyszerre füstös gerendák szaga csapódott a kocsizók arcához.

– Nem kellemes a kirándulás, – szólalt meg rosszkedvüen Illésfalvy. – Térjünk vissza.

Csöndben baktattak haza és sebtében megvacsoráztak. Szentandrássy panaszkodott, hogy fáj a feje s korán nyugovóra tért. A közben átszellőztetett szobában nyirkos tavaszi levegő küzködött a kályha melegével.

Tekla és Dénes egyideig még ott ültek az ebédlőben, elkedvetlenedve, szótlanul, az egyik az olvasmányával, a másik a kézimunkájával foglalkozva. Az idő lassan telt, a nagy lábas óra gépies hidegséggel osztotta föl részeikre az órákat és perceket.

– Haragszik? – kérdezte a leány, amikor barátja letette a könyvet és nyugovóra akart térni.

– Nem, nem, – felelte Illésfalvy nyugodtan. – Apró véleményeltérések mindenütt előfordulnak.

– Megbántottam?

– De Tekla… Semmi okom a neheztelésre. Egy pillanatra talán kedvem ellenére volt, hogy le kellett mondanom valamiről, de végre is… egy férfinak számolnia kell tudni a következményekkel.

A leány nem vette észre és nem érezte meg a vágást.

– Akkor nyugodt vagyok, – szólt homlokát odatartva Dénesnek.

… Másnap reggel Illésfalvy hosszu sürgönyt kapott Maytól. A szép asszony, aki megszokta, hogy óhajtásait parancsnak tekintsék, türelmetlen lett, hogy immár harmadik táviratára se érkezett válasz Sámsonról. Míg azelőtt May értesítései szűkszavuak és hidegek voltak, mostani sürgönye tele volt szinekkel, melegséggel és hangulatokkal. Panaszkodott benne, hogy Dénes elfelejtette, soha meg nem értette és a végén szinte könyörgött, hogy legalább válaszra méltassa.

Illésfalvy fanyarul mosolygott. Akármilyen közvetlenek is voltak a szavak, a meggyőződés ereje – ő legalább úgy érezte – hiányzott belőlük; akármennyire kellemesen is gondolt vissza Mayra, a lelkében szürkén, kopáran, ott fagyoskodott az utolsó berlini utazás emléke: a kérdezősködések a Bristol portásánál, a céltalan bolyongás a lombtalan hársfák alatt, a beszélgetés a feketekabátos, pofaszakállas idegenvezetővel, aki oly szertartásszerü ünnepélyességgel számolt be szimatolása eredményével, s azután a vigasztalan, lealázó hazatérés. Mind ez nyirkos és nyomasztó volt, mint egy mocsaras táj. Dénes örült, hogy elkerült e vidékről és fiókjába rakta a levelet. Eleintén nem is akart rá válaszolni, tartott tőle, hogy a levelezgetés ismét belesodorja az áldatlan viszonyba, azután győzött benne az udvariasság és ebéd után leült íróasztalához.

Illésfalvy hidegen és nyugodtan óhajtotta May-jel szakítása okát közölni. Arra, hogy a Bristol idegenvezetője mit beszélt, ki se tért, inkább a maga személyéről szólt. Őszintén elmondotta, hogy más mesgyékre fordult, hogy a lelke nem szabad, s így le kell tennie a viszontlátásról. Az új érzést azonban a férfi nem mint szenvedélyt, életcélt, hanem mint csöndes megalkuvást, a deresedő haju férfi lassu visszavonulását vázolta; szavaiból az érzett ki, hogy megelégelte a nagyvilág tarka kalandjait és meleg tűzhelyre, nyugalomra vágyódik.

Dénes éppen levele végén tartott, mikor egyszerre belépett Tekla. A leány megérezte a hamuszürke papirra sorakozó fekete sorok tartalmát és nyugtalanul nézett barátjára.

– Zavarom? – kérdezte bizonytalan hangon.

– Nem, nem. Már elkészültem.

Tekla egy pillanatig hallgatott.

– Kinek írt? – szólalt meg aztán halkan.

Illésfalvy egy percig hallgatott, majd nyíltan felelt.

– Maynek.

A leány lehajtotta fejét.

– Tartoztam neki ennyivel, – folytatta a férfi nyugodtan, – miután előzetesen három sürgönyét válasz nélkül hagytam. A levél tartalma a lehető legegyszerűbb és puszta elsorolása ama okoknak, amelyek miatt a szakadásnak – mindkét oldalról – be kellett következnie.

Csönd volt.

– Megengedi, – szólalt meg Tekla félénken, – hogy… hogy elolvassam a levelét?

Dénes az ajkába harapott. Nem szerette, ha szavaiban kételkednek, s mindig tapintatlanságnak tartotta, hogy valaki a más leveleire kíváncsi legyen.

– Tekla, – felelte hidegen, – az ilyesmi nem egyezik meg gondolkodásommal.

A leány elvörösödött, aztán a kandallóhoz ment és leült a karosszékbe. Alig egy perc mulva a szeme megtelt könnyekkel, amelyek szaporán szaladtak le sápadt arcán.

Illésfalvyn kellemetlen érzés futott végig. Az egész kép erősen hasonlított a kisműveltségü emberek vidékies féltékenységi jeleneteire, amelyeket a jóízlés messziről elkerül. A férfi sima és udvarias világából különösen élesen ríttak ki az ilyen köznapi vonások.

Dénes a kandallóhoz lépett.

– Tekla, – mondotta határozottan, – kíméljen meg az ilyesmitől. Nem szolgáltam rá, és ha rá is szolgáltam volna, az elintézésnek ebbe a módjába nem mennék bele.

A leány melle görcsösen zihált.

– Te már nem szeretsz, – fakadt ki egyszerre belőle, – te még mindig Mayt szereted!

Illésfalvy válaszolni akart, azután gondolt egyet és vállat vont. Síró nőkön a józan érvek nem fognak. Csöndesen a kalapja után nyúlt tehát és elhagyta a szobát.

Azon a délután és este nem beszéltek többet egymással, és másnap is csak Szentandrássy jelenlétében váltottak pár szót. Harmadnap éjjel, amikor a festő már szobájába vonult föl, Tekla megfogta Illésfalvy kezét és így szólt:

– Bocsásson meg a tegnapelőtti dologért… Nagyon fáj, hogy ok nélkül megbántottam az érzékenységét…

Dénes végigsimított a leány haján.

– Térjünk felette napirendre és felejtsük el.

Tekla egy ideig tétovázva nézett maga elé, azután újra megszólalt.

– Még valami nyomja a lelkemet, Dénes, – mondotta halkan, – még valamit meg kell vallanom, hogy nyugodtan nézhessek a szemébe… De igérje meg, hogy nem fog megharagudni érette…

– Igérem.

A leány közelebb simult a férfihoz és lesütve tekintetét, gyorsan beszélni kezdett.

– Tegnapelőtt nagyon szerencsétlen és kétségbeesett voltam… Attól féltem, azt hittem, hogy elveszítem a boldogságomat és nem tudtam, mit csinálok… Mikor May levelét a postára küldte volt az inassal, a folyosón elvettem Jancsitól a boritékot és fölnyitottam… Nem tudtam elhinni, hogy csakugyan szakított May-jel…

Illésfalvy arcát pirosság öntötte el.

– Ezt nem cselekedte helyesen, – szólt élesen. – Más véleményem volt a gondolkozásáról.

Tekla megfogta a férfi karját.

– Hiszen úgy szeretlek, – suttogta sírva, – és oly szerencsétlen voltam… Más asszony se cselekedett volna másképpen…

Illésfalvy lefejtette magáról a két kis kezet.

– Nagyon kérem, – mondotta kelletlen érzéssel lelkében, – hogy az ilyesmit ne cselekedje meg máskor. Remélem, számíthatok reá? – tette hozzá szárazon.

A leány megszégyenülten állt előtte. Amint zokogott, az arcáról egyszerre eltünt a fiatalos szépség, a tiszta derü; vonásai fáradtaknak, öregeknek tetszettek.

– Mindennek Szentandrássy az oka, – szólalt meg Tekla szomoruan. – Amióta ő itt van, maga megváltozott, nem érzi többé jól mellettem magát és visszavágyik a nagyvilágba.

Illésfalvy megrezzent. A leány – pár közvetlen, ösztönszerü szóval – világosan mutatott rá arra az érzésre, amely a férfi lelkében, leálcázva, sötét rejtekutakon járva, föl-fölbukkant. Tényleg, amióta a festő Sámsonban tartózkodott, Dénes gondolatai más körben forogtak, más hangulatokkal szítták tele magukat, messze elröpültek a Tekla hétköznapi, csöndes világa fölött.

A leány észrevette Illésfalvy habozását és megragadta az alkalmat.

– Oh, hadd, hogy Szentandrássy elmenjen ebből a csöndes, békés házból, – könyörgött kezét összekulcsolva, – küldd el innét ezt az embert, aki el akar ragadni tőlem, aki eléd varázsolja egy más világ képeit, hogy ne érezd magad többé otthon mellettem és másutt keresd a boldogságot.

Dénes arca elborult.

– Csak nem kíván komolyan ilyesmit? – kérdezte egy csöpp gúnnyal. – A világon egyéb is van, mint kukorica- és zabföldek, vadászterületek és csűrök. Nem lehet az egész életet Sámsonban eltölteni, ahol még tintát és írópapirt se lehet kapni. És nem végcél, hogy az ember délelőtt a béreseivel veszekedjen, délután a vizsláját tanítsa, este a kályhánál melegedjen: a földön más dolgok is léteznek.

A leány arca hirtelen kigyult, ujjai ökölbe szorultak.

– Gyülölöm azt az embert, – mondotta szenvedélyesen. – Oh! hogy gyülölöm!

Illésfalvy megdöbbenve nézett Teklára. Még eddig soha se látta haragudni; ez az érzés, mintha nem létezett volna barátnője lelkében. És most, ime, a soká rejtett indulat napvilágra kivánkozott, szerteterpeszkedett és éles, rideg vonásokkal edződött a leány arcára, elnyomva a fiatalos bájt és az egyszerűség békés rajzát. A félénk rabszolgából, az egykori néma kis hősből semmise maradt; a kipirult ábrázaton a szenvedély és gyülölet sötét hullámai szaladtak végig.

– Tekla, – szólt Illésfalvy nyomott hangon, – Tekla… Ez nem szép dolog. Ennyire nem szabad megfeledkeznünk magunkról.

Csönd volt. A vendégszobából hegedühangok hallatszottak le. Szentandrássy, úgy látszik, még nem tudott elaludni és az Ave Mariat játszotta.

XV.

Szentandrássy pár hét mulva eltávozott Sámsonról. A feszült viszony, amely otttartózkodása alatt Tekla és Illésfalvy között keletkezett, elutazása után sem javult meg. Dénes kedvetlenül járt-kelt a házban, s úgy érezte, mintha barátja elköltözésével a nemesebb, emelkedettebb fogalmak kiröppentek volna a kuriából, amely sötét falaival, komoly fekete bolthajtásaival rikító ellentéte volt a ragyogó tavasznak.

Hogy gondolatait lekösse, Dénes megkezdette volt a tervezett új ház építését. A platános nagyrészét kiirtották, a romot lebontották, helyette csillogó, gyorsan szaporodó piros téglák emelkedtek ki a televényből. Illésfalvy egy régi görög nyaraló mintájára készíttette a kastélyt, oszlopokkal, nemes ívekkel, a csöndes nyugalom jegyében. De a munkában ezúttal nem telt sok öröme, az építésszel sokat kellett veszekednie, a pallér s a kertész krajcáros izlésükkel minduntalan belékontárkodtak a ház békésen kibontakozó ábrázatába. Pár hét után a földesúr elunta a dolgot s már csak elvétve irányította lépteit a platános felé.

A vadászidény elmultával Dénes az erdőben is keveset fordult meg. Inkább a gazdasági dolgoknak élt, de, miután alaposan tulajdonképp soha nem foglalkozott velök és nem értett hozzá, béresekkel kiabálni, gazdatisztek körmére nézni, ebben se talált szórakozást. A falusi élet unalma lassan ráfeküdt lelkére és megtízszerezte az órák, percek járását. Illésfalvy ásítva forgolódott a kuria körül, délután nagyokat aludt, estére áthítta a szomszéd papot kártyázni és tízkor már az ágyban volt.