Part 5

A könyvtári szobában, nagy karosszékbe süppedve, ott ült Tekla és elgondolkozva nézett maga elé. A leány arca merőben más volt, mint amilyennek Illésfalvy az utolsó napokban látta. A szép, nagy szemekből végtelen szomoruság sugárzott, az arcvonásokon, amelyek mintha megfinomodtak, megnemesedtek volna, tompa megadás és végtelen csüggedés honolt.

A leány egy ideig mozdulatlanul ült, aztán ajakához emelt egy hervadt lombot és megcsókolta. Rögtön rá szeméből könnycseppek fakadtak és feje fáradtan hanyatlott mellére.

Illésfalvy összerázkódott.

A lomb, amelyet Tekla ajkához emelt, az a tölgyág volt, amelyet tőle az elejtett vadkan emlékére három hét előtt kapott.

Illésfalvy lelkén a kép visszfénye delejes áramként futott végig. Érezte, hogy ezt a sajátságos téli estét s a szeme előtt lejátszódott csöndes jelenetet soha nem fogja elfelejteni, az évek mulva is vissza fog térni álmaiban. A leány homloka csodálatos fényben ragyogott; vonásai szinte átszellemültek a fájdalomtól, tekintetéből a teljes megadás bánatos csillagfénye sugárzott a téli éjszakába. A máskülönben rendkivülinek nem mondható arcot a szenvedés kristálytisztává tette, akár egy műremeket, amely századok mulva is, csöndben hirdeti a művész minden küzdelmét, csalódását, kétségbeesését… A gyöngéd leányalak finom vonalai mögött sötéten ólálkodtak a könyvtárszoba évszázados fekete butorai, sötét-zöldbe türemlő arcképei, mintha csöndes, kriptaszagu világukba akarták volna ragadni Teklát.

Dénes végigsimított homlokán, azután lassan visszatért a házba. Már nem törődött a holdvilággal, a kuvaszok bősz csaholásával, csöndesen leült az ablak mellé és kinézett a gyér hóra, melynek csillogó fölületén – titokzatos látomásként – néha-néha föltünt egy szomorúan csöndes leányfej szemrehányó, fájdalomban fölolvadó szemepárja.

Másnap Illésfalvy korán kelt és kiment barátjával vadászni. Napközben alig váltottak egy-két szót Oláh Gáborral, de Dénes úgy érezte, mintha kettejök közé az éjjelen át árny furakodott volna, egy csöndes, láthatatlan árny, amely állandóan reá veti sajátos tekintetét. Később aztán Illésfalvy kiegyenesedett.

– Eh! – mondta magában, – nem szabad dőrének lennem. Mindez csak káprázat, egy szép, holdvilágos éjszaka eredménye. Térjünk fölötte napirendre.

Az erdész estére ott maradt vacsorára a sámsoni portán. Mint rendesen, Oláh Gábor az estebéd után tizenegyig elüldögélt kedvenc helyén, a tűznél, míg Tekla csöndesen himezett. A leányon nem lehetett észrevenni változást. Épp oly félénk, szerényen mosolygó és figyelmes volt, mint mindig, arcáról eltünt az éjszakai titokzatos fény és ártatlan, nagy békességnek adott helyet. Ha a férfiak beszélgettek, egy-egy percre letette a tűt, odahallgatott, majd újra a munkájához látott és olyan éberen ellenőrizte a pamutszálai táncát, mintha ezenkívül a világon semmi más nem létezne számára.

Mikor Oláh hazatért, Illésfalvy egy ideig még ott maradt az ebédlőben és olvasgatott. Egy darabig figyelemmel kísérte kedvenc írója: Brehm leírásait, de aztán egyszerre – önkénytelenül, magyarázhatatlanul – nagy vágyódás támadt szívében, hogy kimenjen a kertbe, odaálljon a sarki szoba párkánya elé és megnézze, nincs-e ott Tekla?

Csak egy pillanatig küzködött az érzés ellen, azután magára kapta köpönyegét és kisietett az udvarra.

A könyvtári szobában ismét ott ült Tekla, arcát gyöngén, puhán világította meg egy libegő gyertyaláng. A leány hátratámasztotta fejét és elgondolkozva nézett a fák koronái felé. Homlokán újra rejtelmes fény ragyogott, vonásai megfinomodtak a fájdalomtól, tekintete, bágyadtsága és szomorúsága dacára, csupa lélek volt, egy fáradt és szenvedésében a földtől elszakadó érzés zománcaitól megötvözve.

Dénes megilletődve, meg-megremegve nézte a képet. Ilyen közvetlenül, csöndesen és mégis sziklánál erősebben, viharnál hangosabban lélek még nem nyilatkozott meg előtte; most látta életében először, a női szívben mily csodálatos kincsek rejlenek, amelyek bűvös fényt szórva, megközelíthetetlen magasságban ragyognak a férfiak kemény, hidegrajzu lelke fölött. Mintha egy nemes vonásu, álmodozóan szomoru, régi dalt hallott volna, úgy állt előtte Tekla arca: az érzések a maguk örökkévaló, megfejthetetlen mélységükben nyilatkoztak meg rajta megtisztítva azt a földi salaktól.

Illésfalvy leült egy padra és tágra nyilt szemmel nézte a látomást.

A leány egy ideig még a könyvtárban maradt, azután megcsókolta a tölgyfalombot, csöndesen fölkelt és – az imbolygó gyertyafényben – árnyként tünt el az ajtóban. A férfival most már csak a sötét ablaktáblák néztek farkasszemet, de Dénes nem mozdult el helyéről és tekintetét merőn szögezte a házra, amely békésen szundikált a gyérülő holdfényben.

Hajnalban egy komondor a padhoz vetődött és farkcsóválva dörgölőzött Déneshez. Illésfalvy fölébredt, fölkelt és csodálkozva nézett körül a csöndesen zizegő kőrisfákon.

A cselédház felől ekkor már kukorékolni kezdtek a kakasok.

XI.

A következő napokon Illésfalvy magába zárkózva, gondolataiba merülve járt-kelt a házban, az erdőben. Szeme előtt állandóan ott lebegett a leány fájdalomban fölolvadó, nemes fényü arca, tekintetének fénye, amelyet napközben hiába iparkodott rajta észrevenni. Tekla lelke, emberek közt, mint egy félénk mimóza, visszavonult, elrejtőzött, a leány csöndes vonásain a hegyi tavak fagyos békessége honolt. Csak ha minden elcsöndesült a kurián és az ódon falakra a falusi, végtelen sötétség borult rá, lelke csak akkor jött elő búvóhelyéről, mély érzései akkor ültek ki vonásaira, nagy szemére, amely titokzatos drágakőként csillogott az éjben.

Illésfalvy minden éjfélkor kiült a kerti padra és elernyedve, megmámorosodva, mintegy álomban függesztette szemét az ablaktáblákra. Gyakran vad szél recsegtette meg a kőrisfákat, máskor hóvihar nyargalt el a cserjék között, vagy ólmos eső hullott az elfakult gyöpre: Dénest mindez nem zavarta, a férfi éjszakáról-éjszakára gépiesen ment ki a parkba és kakasszóig mozdulatlanul ült a könyvtári szoba íves ablaka alatt.

Egy alkalommal különösen erős vihar dühöngött. A keleti hegyek felől menydörgésszerü lárma vonult el a porta fölött. A fák mélyen meghajlottak a kegyetlen zsarnok korbácsütései alatt; a vad zaj mindig jobban fokozódott, mígnem éles füttyé változott, hogy rögtön újra tomboló, vésztjósló dübörgéssé alakuljon át.

Tekla az ablaknál ült és a tölgyfalombot ölébe ejtve, hátrahajtotta fejét, mikor egyszerre – szilaj vércseként – az éppen magasan járó szél lecsapott a kertre és sortűzhöz hasonló ropogással törte össze a ház előtt álló öreg kőrisfákat. A leány fölijedt, az ablakhoz ugrott s a következő percben – a gyertya gyönge fényében – észrevette Illésfalvyt, akit egy hatalmas ág pozdorjaként csapott a falig.

– Dénes! – sikoltott Tekla, fölrántva az ablakot.

A férfi fölkelt a földről. Nem esett komolyabb bántódása, csak a feje volt kábult az erős ütéstől.

– Semmi, semmi! – felelte megtörölve arcát. – Ne ijedjen meg, Tekla.

A leány kendőt kapott magára és kisietett a kertbe.

– Nem történt baja? – szólt egész testében remegve és karonfogta Dénest, aki bizonytalan léptekkel közeledett feléje.

– Katonadolog, – mosolygott Illésfalvy.

Bementek a jéghideg ebédlőbe és lámpát gyujtottak.

A férfi arcán csupa erős karmolás húzódott végig, homlokáról vér csurgott.

– Istenem, hogy lehet ilyen istenitéletben a szabadban járni? – szólt a leány sápadtan. – Az isten őrködött fölötte, különben a kőris agyonsujtotta volna.

– Lehetséges, – felelte Dénes a tükörhöz menve és megigazítva nyakkendőjét.

A leány letérdelt a kandalló elé és alá akarta gyujtani a tölgyfahasábokat. Illésfalvy hozzálépett, gyöngéd mozdulattal talpra segítette, aztán maga látott a fűtéshez.

– Ne hívjam be a cselédeket? – kérdeze Tekla.

– Nem… Elégszer befűtöttem künt a vadászkunyhóban… Lássa, már ég is… De ha szíves akar lenni, akkor főzzön egy csésze teát.

Az ebédlő hamarosan átmelegedett. A kandalló rózsapiros fénye elnyomta a lámpa sárga világát és sebesen táncoló árnyakat rajzolt a falakra. Két perc mulva a kis asztalon állt a tea.

Dénes egy hajtásra itta ki az első csésze teát, aztán szembe nézett Teklával. A leány arca újra nyugodt, félénk és alázatos volt.

– Van kedve velem egy kicsit elbeszélgetni? – szólalt meg Illésfalvy a kandallóhoz telepedve.

– Szívesen, – válaszolta halkan a leány és leült a szemben lévő öreg karosszékbe.

A férfi maga elé nézett, pillanatig elgondolkodott, azután így szólt:

– Tekla… Nekem innét el kell mennem. Nekem Sámsont, talán örökre el kell hagynom… Akarja, hogy az okot elmondjam, miért?

A leány félénken bólintott és összehúzta vállain a kendőt. Arcán látszott, hogy lelke megérzi a következendőket, ahogy a tengerszem megremeg, mikor ezer mérföldnyire tőle vihar korbácsolja az óceán habjait.

– Tekla, – kezdte el Dénes komolyan, – az utolsó hetekben bensőm nagy változáson ment át. Gondolkodásom, érzésem, talán egész életem új mederbe terelődött, szívemben új színek, új hangulatok laknak. Ha mindennek okát keresem, nem tudok a kérdésekre őszintén felelni. Ki tudna egy érzést denevérként az ajtófélfára szögezni? Ki tudná a lelkét porcikákra és rostokra osztani? Ilyesmire nem voltam képes soha, érzéseimet mindig szabadjára hagytam, amilyeneknek őket az Isten teremtette. Ez lehet hiba, de… mindenesetre emberi hiba, amely alól senki se ment.

A férfi egyszerre elhallgatott, azután megfogta Tekla kezét és bár a vér fejébe tódult, s a szívében nyers vágy tombolt, keresetlen hangon, szinte szomoruan így szólt:

– Tekla… én azt hiszem, szeretem magát…

A leány összerezzent, azután félénken tekintett Illésfalvyra, aki komolyan viszonozta pillantását.

Csönd volt.

– Nos, ugyebár, – próbált Dénes mosolyogni, – dőreség, amit mondtam? Az apja lehetnék, soha nem szerettem magát és most… most mégis oly nagyon vonzódom a lelkéhez, oly nagy melegséget érzek közelében, oly boldog vagyok, hogy itt lehetek mellette és mindenről e világon megfeledkezhetem.

Tekla nem válaszolt. Feje csöndesen hátrahanyatlott a nagy karosszék támlájára és homloka csillogni kezdett, vonásai megfinomodtak, megnemesedtek, mint éjfélkor, a könyvtári szoba végtelen csöndjében.

Illésfalvy fölkelt és a karosszék mögé lépve, kezei közé fogta a leány fejét. Az alabástrom-homlok forró volt, a halánték-ér gyorsan lüktetett. A kandalló fekete árnyai mögül az ódon bútorok, képek leselkedve pillantottak Teklára, mintha magukkal akarnák ragadni csöndes, szomoru világukba, ahol nincsen lélek, szín, szív.

– Nem szeret már? – kérdezte Dénes, és egyszerre gyűlöletet érzett Oláh Gábor iránt, aki elrabolta tőle ezt a hófehér, tiszta lelket.

Tekla fölkelt és lassan az ablakhoz lépett. Egy ideig szótalanul nézett ki az esőpárába burkolódzó kertbe, azután végigsimított homlokán, Déneshez ment és csöndesen a vállára borult:

– Oly sokat szenvedtem, – mondta halkan, – oly nagyon sokat…

Illésfalvy mint egy kis gyereket szorította magához a leány karcsu, törékeny termetét, de a következő pillanatban ismét elengedte Teklát.

– És… és a másik? – kérdezte komoran. – Mit fog Oláh Gábor szólani?

A leány a szerelmesek boldog gondatlanságával nézett a férfira.

– Hiszen csak téged szeretlek, – felelte átszellemült arccal, mintha a világon semmi sötét felhő, semmi szomoruság nem létezne. – Ha nem lehetek a tiéd, akkor elpusztulok.

Dénes egy pillanatig elborult arccal viszonozta a mámoros pillantást, azután az ő arca is földerült, lelkét az új boldogság meleg érzése járta át és keze gyöngéden simított végig a leány hullámos haján, hófehér homlokán.

XII.

A sámsoni földesurat hónapok óta senki se látta a vármegyében. Az emberek azt hitték, hogy Illésfalvy külföldön tartózkodik, valójában azonban Dénes még mindig Sámsonban élt, teljesen elvonulva a világtól s az emberektől. Évszázados szokás szerint, ha az uraság honn volt, a birtokhoz vezető hosszu jegenyesor kezdetén – magas dombon – zászló lobogott; ez a jelvény szolgált az arra járóknak meghívóul. Október óta a zászlórúd üresen meredt az égnek, s így látogatók nem igen zavarták Illésfalvyt.

Az egyetlen vendég, aki ősszel nap-nap után betért volt Sámsonra: Oláh Gábor, lassan szintén elmaradt. A szakítás látszólag könnyen ment. Tekla gyermeki egyszerüséggel, a szerelmes ember szent önzésével fordult el az erdésztől, aki némán, férfiasan viselte el a csapást. Nem szólt semmit, nem könnyezett, csak az ajkába harapott, hogy a vér kiserkedt belőle s mikor a fiatalember később hazafelé mentében egy kóbor sasra célzott, oly erővel szorította össze a puskát, hogy az eltörött kezében. Oláh Gábor azután eltünt Tekla életének határvonalairól; rosszkedvü, magába zárkózott és rideg ember lett, aki fagyos lehelletével a legvidámabb társaságot is elnémította.

Illésfalvy és Tekla zavartalan boldogságban éltek a kúrián. Napjaik csöndes, nyugodt egyformaságban teltek el, lelkük közt teljes összhang uralkodott, amelyet nem tudott megzavarni az a tudat, hogy csak Isten előtt egymáséi, az emberi törvények szerint nem. Ezt a kérdést Dénes sokáig rendezetlenül hagyta, jól esett neki a tudat, hogy valaki föltétlenül, minden hivatalos írás, társadalmi beleavatkozás nélkül az övé, s a leány soha egy szóval nem említette, hogy nincs megelégedve helyzetével. Ő boldog volt, hogy Illésfalvyé, hogy neki szentelheti életét és hogy az viszontszereti őt. Csak egy vágya volt, hogy ne hagyják el Sámsont, amely hatalmas erdőivel, szikláival mintegy elzárta őket a világ elől, külön országot alkotva számukra. Félénk szíve aggódott, hogy ha kimennek az emberek közé, Dénest elrabolja tőle valaki, a nagyvárosok titokzatos szép asszonyai, akik könyörtelenül gázolnak el a mezei vadvirágok fölött.

A téli napok békésen teltek el Sámsonban. Reggel ketten beültek a tiszti irodába, elvégezték a gazdasági dolgokat, a levelezést, kiadták a rendeleteket, azután végignézték az istállókat, ólakat, ellenőrizték a kis gazdasági ipart, amely a cselédházakban folyt, majd délre hazatértek a portára, ahol már várta őket a forró leves. Ebéd után rendszerint kimentek az erdők felé. Tekla mindig lépést tartott Illésfalvyval, sőt idővel maga is vadászgatni kezdett. Mire bealkonyodott, csilingelő szán vitte őket Sámsonra, amelynek ódon ebédlőjében gyors fekete árnyakat rajzolgatott a kandalló fénye. Ilyenkor letelepedtek a tűzhöz, Illésfalvy olvasgatott s közben el-elnézte a himzésnél ülő Tekla nyugodt vonásu arcát, finom ivü szemét. Néha a férfi fölkelt, csöndesen megcsókolta a leány homlokát s azután visszatelepedett a karosszékbe.

A vacsora nap-nap után félnyolckor már az asztalon volt s utána ketten a szivarfüstben még elbeszélgettek. Dénest új terv foglalkoztatta. Látva, hogy Tekla mennyire ragaszkodik Sámsonhoz, a férfi elhatározta, hogy a veteményes kert alatt fekvő rom körüli nagy platánost átalakítja parknak s abba új kúriát építtet. A régi, Grassalkovich-fedelü, nehézkes ház már roskadozó volt s nehezen felelt meg céljának, az újabb idők kényelméből semmi se volt meg benne. Illésfalvy tehát írt egy fővárosi építésznek, hogy küldjön neki terveket, s pár napra rá Budapestről egy nagy könyvet kapott, amely körülbelül száz csinos és kényelmes vidéki uriház színes rajzát tartalmazta. Egy másik, szintén tekintélyes nagyságu füzet, modern parkokat mutatott be.

Az épületvázlatok a világ minden tájáról való képeket nyujtottak. Pajkos francia nyaralók után az ókorral kacérkodó római kastélyok sorakoztak; a mórívü spanyol házacskákat lombok közé húzódó, komoly s mégis meghitt angol vidéki urilakok váltották föl. Fekete skót kastélyokon, német törpe várakon, öblös orosz kúriákon kívül a könyvben egy csomó a legujabb kort hirdető épület is volt: rikító liliomdísszel, csomókba csavarodó tornyokkal, szeszélyesen szökellő vonalakkal és egyéb építészeti vakmerőségekkel.

Illésfalvy, aki alapjában a komoly és megbízható dolgokhoz vonzódott, napirendre tért a tarka kalickák fölött, azonban Tekla tágra nyílt szemmel, kiváncsian nézte az aranyba, ezüstbe, cifra ákombákomokba fuló házakat.

– Milyen szép! – mondotta gyermekes örömmel. – Istenem, ha ilyenben lakhatnánk!

Dénes ránézett a lányra.

– Ez csakugyan tetszik magának? – kérdezte elcsodálkozva. – Ezek a kérdőjelalaku falak, ezek a pipacsalaku ajtók, ezek a macskahátu ívek?

A leány még mindig mosolyogva nézte a képet.

– Olyan, mintha álom lenne. Csupa ragyogás, csupa tarkaság… és minden olyan szép, akár tündéreknek készült volna.

Dénes pár lapot fordított a könyvben, s egy nemesvonalu római kastélyra, az egyik Medici-lak másolatára mutatott rá. Az oszlopos tornác mögött világos ábrázatu, tökéletes összhangu, egyszerüségében is klasszikus emlékeket keltő ház foglalt helyet, a barátságos és szép otthon fogalmát testesítve meg.

– Ez nem tetszik jobban? – kérdezte Illésfalvy.

A leány megrázta fejét.

– Ez olyan, mint a kapisztráni gróf kriptája… Rideg és komor. Nekem ellenszenves is. Nem tudnék ilyen házban lakni, azt hinném a temetőben vagyok.

– És nem látja a művészi formákat, nem hallja a régi, nemes vonalak hívó szavát, amely visszaszólít a klasszikus világba, a tiszta formák birodalmába, a csöndes fenségesség berkeibe?… Nem olvasta a Faust második részét?

– Nem.

– El kell olvasnia, – szólt a férfi a könyvszekrényhez lépve, – hogy megértse belőle a régi stilus örökkévaló és újra megújhodó formáit, a görög világ soha össze nem dülő birodalmát.

– El fogom olvasni, – felelte a leány félénken.

Tekla szófogadó volt és másnap nekilátott a Faust második részének. Nagy buzgalommal olvasta a sajátságos jeleneteket, a görög utazást, de őszinte pillanataiban meg kellett magának vallania, hogy az egészből nem sokat ért. Németül különben sem beszélt kifogástalanul, iskolai tanulmányai is csak a szükséges dolgokra szorítkoztak, így a nagy mű csodás szimbolizmusa megfejthetetlen rejtély maradt előtte.

Dénes esténkint mosolygott, amint Tekla beszámolt neki olvasmányai meddő eredményéről. Illésfalvy egy ideig megpróbálta, hogy megmagyarázza a leánynak a mű vonatkozásait, megértesse vele az emberiségnek a szűzi tisztához, a széphez való örök, habár gyakran lappangó vonzódását, de Tekla, aki egész életét a konyhában, gazdasági dolgoknál, kézimunkánál töltötte el, sehogyan se tudott a légies, sejtelmes alakokkal megbarátkozni, sőt megesett, hogy elszenderedett az előadások közben. Ugyanilyen volt a helyzet más művészeteknél. A festészetben a leánynak csak a gépiesen kidolgozott, fényképekhez hasonló művek tetszettek, a színhatások, az impressziók iránt semmi érzéke se volt, a mű gondolata nem ragadta meg figyelmét.

Dénes barátja volt a zenének is és különösen a régi mestereket kedvelte. Ő a muzsikában az érzést becsülte legtöbbre, s a szerző gondolatait önkéntelenül megszerezte a magáéival. Tekla évek hosszu során át a zenében csak szórakozást látott és legföljebb a magyar népdalok iránt volt érzéke. Egy-egy nehezebb mű kifárasztotta, idegen is volt előtte, színei, kifejezései, melegségei nyomtalanul siklottak el lelke fölött. Beethoven, Illésfalvy kedves mestere, Mozart, Mendelsohn, a fiatalabbak közül: Grieg, Tschaikovskij – ez a borongó tépelődő lélek – hideg szoborként álltak a leány előtt: az ő számára e melegszívü, gyöngédszavu óriásoknak nem volt mondanivalójuk.

A szegény kis leány minden erejét megfeszítette, hogy beférkőzzön a titokzatos világba, tanult, dolgozott, küzdött, de hiába, a lelke sohasem járt volt szellemi területeken, élete pályája messze feküdt az emelkedett síkoktól. Az ő sorsa ez volt: rendben tartani a házat, késés nélkül tálaltatni az ebédet, fölvarrni a leszakadt gombokat, elrakni a kifizetett számlákat, s e pontosan kicirkalmazott földi pályán nem akadtak fönnen keringő sasok, merészen száguldó felhők, rejtelmesen tovaillanó ködalakok. Itt minden természetes, világos, kézzelfogható volt, s az egyszeregyre támaszkodott; ez a csöndes világ nem ismerte a magasabb szárnyalást, a föld felett álló gondolatokat, a szellemi élet gigászi alkotásait. Ő latolgatás, kétkedés nélkül szerette Dénest és ezenkívül nem törődött semmivel se.

Illésfalvy egy ideig még meg-megpróbálgatta, hogy Teklát bevezesse a maga finom, mindent megértő, minden szépért lelkesedő világába. Beszélt neki szabad gondolatairól, ötvözött és finom életfölfogásáról, föl kisérelte vinni a leányt a magasabb szférákba, a művészies átérzésekbe: hiába, Tekla idegenül révedezett e sajátos környezetben és egy meleg kézszorítást, egy jó szót többre becsült a klasszikusok minden műremekénél.

Végre is Dénes föladta a meddő harcot és belenyugodott az adott helyzetbe. Sőt, miután nem akarta az összhangot megzavarni, mintegy hozzáilleszkedett Teklához és az ő hétköznapi életéhez. A művészetek helyett a férfi a gazdálkodással bibelődött, nagy problémák helyett a szarvasmarha- és lótenyésztés kérdéseivel foglalkozott, a zene és irodalom mesgyéi hijján a csöndes kényelemnek és a nyugodt falusi életnek hódolt. Már az erdő se volt neki az, ami annakelőtte: a tölgyfák nem zúgtak zsoltárokat, a patak nem harsogott szilaj ditirambusokat, a felhők nem alkottak tarka képeket. Ehelyett belenézett Tekla mélyérzésü szemébe és csöndesen hallgatta, amint a leány a virágairól, apró-cseprő házi gondjairól, nyugodt, meleg, átlátszó szeretetéről beszélt neki.

Az egykori világfi lassan eltünt és a vidéki kurtanemesnek kezdett helyet adni. Illésfalvy körszakállat növesztett, az arca piros pozsgás lett s a termete is meglehetősen elhizott. Hónapok multak és nem volt rajta más öltözet, mint a vadászruha, úgyszólván nem is emlékezett rá, mikor sétált utoljára aszfalton. Mintha soha sem fordult volna meg a párisi boulevardokon, a szük Old Bond Streeten, a Hotel Ritzben, az Unter den Lindenen. A nyugati élet – ragyogó színhatásaival, meleg szalónjaival, finom rokokó életével – elveszett számára; a sámsoni határon belül csak csibukok, béresek, kuvaszok, hóborította szántóföldek és meleg kályhák léteztek.

Egyszer történt csak meg, hogy e nagy nyugalomba egy csöpp lőpor keveredett. Egy téli estén távirat jött, messze földről, idegen világból. A sürgönyben, elcsonkított szavakkal, ez állott:

„Forgotten? Please, answer, if you dont mind. Hotel Savoy. May.“

Akkor egy pillanatra kinyilt a mindig egyforma, felhős sámsoni égbolt s a félrelebbent kárpit mögül elébukkant a Savoy csíszolt üvegben csillámló téli kertje, az Empire óriási transzparense, a hideg, szép angol asszonyok sok mesés ékszere, a May derüs, nyugtalan, minden percben változó arca, – azután Illésfalvy összehajtotta a táviratot és a fiókjába rakta.

– Ki sürgönyzött? – kérdezte Tekla félénken.

A férfi mosolygott.

– Semmi – felelte megsimogatva a leány haját. – Egy rossz álom… De már fölébredtem és semmi bajom, csak éhes vagyok… Kész a vacsora?

– Rögtön meglesz, – felelte Tekla a pecsenyeszagu konyhába sietve.

A férfi egyedül maradt. Egy percig elgondolkodott, azután a pipatóriumba lépett, mosolygott, majd előkereste és megtömte a vacsora utáni csibukot.

XIII.

Tavaszodni kezdett, mikor egy nap váratlan vendég állított be a sámsoni kúriára. A látogató Szentandrássy volt, az ismert nevü festő, akivel Illésfalvy, mint diák, két évet töltött együtt Párisban. Kettőjük közt akkor meleg baráti viszony fejlődött, amely később sem tompult meg, ha mindjárt néha évekig nem is látták egymást. Szentandrássy, nagyobb időközökben, többször fordult meg Sámsonban, ahol kipihente a nagyvárosi élet fáradalmait, s kizárólag eszméinek élve, nyugodtan tudott dolgozni. A festő tökéletes világfi volt, nemcsak az ecsetet kezelte kitünően, de a tollat, a kardot és a szót is. Párisban a legelőkelőbb körökben fordult meg, nyáron végigkóborolta a partvidék kastélyait, télen végigvadászta a Bretagnet: mindenütt szívesen látták, mindenütt egyenrangunak ösmerték el, mert kellemes modoru, fölvilágosodott, éles elméjü és nagytehetségü férfi volt.

Márciusban Szentandrássy elunta a világváros zajos életét, hirtelen összecsomagolt és egyenesen Sámsonra utazott, szalonkára vadászni, a magyar föld ölén új benyomásokat gyűjteni. Illésfalvy és Tekla nagy örömmel fogadták a ritka vendéget, s mindent elkövettek, hogy az jól érezze magát társaságukban.