Part 4

– Ki tudja, – elmélkedett Dénes, – talán éppen ez az igazi szerelem, amely elüt a hétköznapi élet szabályaitól, amely föléje kerekedik a kétszer kettő négynek? Az iskolai szabályok szerinti szerelem, nagy megértéssel, példás összhanggal, kifogástalan megnyilatkozásokkal csak az óragépre járó embereket elégítheti ki és ki kell, hogy merüljön a megszokásban. Az igazi szerelem megérthetetlen, megfejthetetlen, titokzatos, mint maga az élet, amelynek legcsodálatosabb megnyilatkozása.

Mindez csak vigasz volt, de Illésfalvynak nem volt sok kedve, hogy önmagának ellentmondjon. Lassanként belényugodott a helyzetbe, s a vágy, hogy újra karjaiba zárhatja a szép asszonyt, hogy visszavarázsolja a meghitt napokat, diadalt aratott fölötte. A dolgokat, melyek kiszakadtak körünkből, kisiklottak kezünk közül, az ősember hajlandóságával mindig jobban szeretjük, mint azokat, amelyek sajátjaink; ez az egyszerü szabály sikerrel tud megbirkózni a legacélosabb izom, a legfegyelmezettebb elme erejével. Az egészségünk értékét csak akkor ismerjük meg, mikor azt elvesztettük, a boldogság is mint emlék ragyog legnemesebb fényben.

A Hotel zu den Vier Jahreszeiten portása sajnálkozva hajlott meg Dénes előtt.

– Ő nagysága tegnap utazott el, – mondta a jó borravalót adó vendéget megillető tisztelettel.

– Nem mondta meg, hová?

– A címét nem méltóztatott hátrahagyni. Megparancsolta, hogy esetleg ideérkező leveleit tartsuk vissza.

– Azt sem mondta meg, mennyi időre utazik el?

– Ő nagysága csak azt közölte velünk, hogy hosszabb időre távozik el.

Illésfalvy összeharapta ajkait. Tehát May fölégette maga mögött a hídakat: nem akarta, hogy Dénes megtudja, merre ment, a leveleire, sürgönyeire se volt kíváncsi. A férfi lelkét újra a csalódás és megsértett férfiui hiúság érzése járta át.

A portás tisztelgett s egy másik utassal állt szóba, aki a gőzfürdő után tudakozódott.

Dénes fölhajtotta a kabátja gallérját és végigsétált az Alster partján. Borús, szeles idő volt, a tenger felől haragos felhők tolakodtak a barna rajzu, keskeny homloku házak felé. A kis vízmenti pavillonban, ahol annyi kellemes órát töltöttek el, alig egy-két ember lézengett, a pincérek ásítva nézegették a pohárszék tengeri rákjait.

Mikor a férfi a Lloyd épülete elé ért, egy kockásruháju kocsis mélyen leemelte előtte kalapját. Schmiedt volt, az Oppenheimer legjobb fiakkerese, aki hamburgi tartózkodása alatt nap-nap után kiszolgálta Illésfalvyt.

Dénes megállott; tekintete megcsillant. A szerelmes ember minden követ megmozgat. Hátha a szemfüles legény tud valamit Mayról?

– Nos, hogy van, Schmiedt? – kérdezte szokott jóindulatával. – Mi ujság Hamburgban?

– Oh, nem sok, – felelte a kocsis mosolyogva. – Tegnap a vasutra vittem a nagyságos asszonyt…

– Berlinbe utazott, nemde? – vetette oda, közömbösséget tettetve Dénes.

– Igenis. A nagyságos aszony a D.-vonattal utazott el. Szolgálhatok talán a nagyságos úrnak?

– Köszönöm. A legközelebbi vonattal magam is megyek.

– Akkor talán máskor… – emelte meg vadászkalapját a kocsis.

– Talán máskor, – válaszolta Dénes, akinek gondolatai már másutt kalandoztak.

A D.-vonatnak Hamburg és Berlin között csak egy nagyobb állomása van: Wittenberga. Valószínü, hogy May nem ide ment; – nem szerette a csöndes és unalmas helyeket – így tehát nem állhat más föltevés, minthogy az asszony a porosz fővárosba utazott. Illésfalvy gyorsan visszatért a szállodába, s egy óra múlva már Berlin felé tartott.

Dénes jól emlékezett rá, hogy May a multban egyszer-kétszer sürgönyzött volt neki a porosz fővárosból, s olyankor címéül mindig a Bristol-szállodát jelölte meg. Berlinbe érkezve tehát Illésfalvy a Bristolhoz hajtatott.

A portás emlékezett Mayra, aki nem fukarkodott a borravalókkal és mindig a legjobb szobákat kérte.

– A nagyságos asszony ezelőtt nyolc héttel lakott nálunk, – felelte, – azóta, sajnos, nem volt szerencsénk hozzá.

– Volna-e mód rá, – kérdezte a férfi, – megtudni, hogy a nagyságos asszony, ha tényleg Berlinben van, melyik hotelben szállt meg?

– Hogyne volna. Meg fogom bízni egyik idegenvezetőnket, aki ügyes ember, fürkéssze ki a címet. Pár óra mulva nagyságod választ fog kapni.

Illésfalvy átöltözködött, aztán lement az Unter den Lindenre. Egész Berlin, főképp az idegenek, napjában legalább egyszer megfordulnak a hársfák alatt; ha a sors kegyes, gondolta el a férfi, talán már itt ráakad az eltünt barátnőre. Dénes másfél óra hosszat türelmesen járkált az emberáradatban, lökdöstette magát a járókelőktől, benézett minden üzlethelyiségbe, de hiába, az asszony finom alakja nem akart a hullámokból fölbukkanni.

Illésfalvy még egy kísérletet tett a Friedrichstrassen, majd lesétált a vöröslombu fákkal telitüzdelt Thiergarten felé. Sehol semmi. Ha messziről egy angolosan öltözött, karcsu nőt látott, a férfi szíve megdobbant, és Mayt sejtette benne, de csakhamar kiderült, hogy csalódott és Illésfalvy pár percig rosszkedvűen, de aztán ujuló reményre kapva, folytatta útját. Valami azt súgta neki, találkozni fog vele; szinte követelte a sorstól, hogy rábukkanjon az asszonyra, akinek közelségét titokzatos hangulatban érezte. De hasztalan, egyik perc a másik, egyik negyedóra a másik után pergett le, és May könnyü körvonalai nem akartak kibontakozni a vidáman, lázasan nyüzsgő tömegből.

Dénes végre is föladta a harcot és fáradtan tért a szálloda halljába. A kapus fülkéjében egy szürke pofaszakállas, feketekabátos férfi várt reá és mély tisztelettel hajlott meg előtte.

– Ez az az ember, – szólt a portás diszkréten.

Illésfalvy fölhívta szobájába az idegenvezetőt.

A pofaszakállas tényleg nagyon ügyes ember lehetett, alig két óra alatt kifürkészte a következőket: May tegnap Berlinben járt, a Carlton-szállóban vett lakást, s délután négyig nem mozdult ki a házból. Uzsonna előtt automobilt rendelt, kikocsizott a Thiergartenbe s onnét hétkor hazatért. Ekkor levelet írt, fodrászt hivatott, átöltözött és elment a Lessing-színházba Wallensteinhoz. Reggel a „hölgy“ elutazott és pedig Franciaország felé.

Dénes arca elborult.

– A címét nem hagyta hátra? – kérdezte nyugtalanul.

– Nem. Őnagysága megjegyezte, hogy nem vár leveleket.

– Köszönöm.

Illésfalvy a zsebébe nyult és ötven márkát adott az idegenvezetőnek. A pofaszakállas mélyen meghajlott, azután távozni készült. Mikor az ajtóhoz ért, Dénesnek eszébe jutott valami. Az asszonynak Berlinben élt egy nőrokona, egy gyáros özvegye, akit futólag ő is ismert Magyarországból, s akinek különcségeiről May gyakran beszélt neki. Az özvegy Pozsonyban született, a férje annak idején Németországban a legjobb faredőnyöket készítette. Hátha itt akadna nyom?

– Várjon egy percig, – szólt Illésfalvy. – Talán megtudhatja, nem volt-e a nagyságos asszony egy magas, kissé őszülő hölgy társaságában a színházban?

A pofaszakállas tagadólag intett.

– Ő nagysága, – felelte jegyzőkönyvébe tekintve, – egész berlini tartózkodása alatt csak egy látogatót fogadott, egy feketeszakállas, orosz urat, aki prémes bundában járt. Az illető nevét azonban, tekintettel az idő rövidségére, nem sikerült megtudnom.

Illésfalvy visszahőkölt. Mintha úri társaságban, tisztességes, művelt emberek közt járva, egyszerre valaki komiszul, orozva, hátulról fejbe verte volna. Mintha a villamfényes tiszta szobából, a kifogástalan szőnyegről egyszerre a lápba került volna, amelynek moszatja besározza a kabátját, a tiszta gallérját, a lelkét.

– Igaz ez? – kérdezte nyersen az idegenvezetőtől.

– Méltóztassék adataimat ellenőrizni, nagyságos uram. A Carlton portása is megerősítheti őket.

– Köszönöm. Legyen szíves és hagyjon magamra.

A pofaszakállas szertartásosan meghajlott és eltávozott.

Illésfalvy egy-kétszer föl s alá járt a szobában, aztán leült egy karosszékbe és tágranyílt szemmel nézett a kandalló tüzébe. Egy ideig érzéketlen volt, nem hallott, nem látott, azután lassan föleszmélt és a lelke megtelt undorral. Az erős, az okos férfi eltünt, a szobában csak a kijátszott, lebecsült ember maradt, akinek a keze lassan, önkénytelenül ökölbe szorult. Lelke sajogva érezte, milyen nevetségessé vált benső világa, nemes érzése, s arcán a szégyen pírja szaladt végig. Ime, ennek a nőnek ajánlotta tehát fel szíve kristálytiszta, becsületes kincseit, ezt a nőt szerette, ebben a nőben akarta megtalálni a világ fölött álló, mindent lebíró nagy érzést, ez a nő jelentette volna neki az életet és a halált?… Oh, mily utálatos mindez, mily megalázó ez a pofon, amely a lelkét érte!

– El, el! – riadt föl benne egy hang. – Elég volt!

Dénes az órájára nézett. Még volt annyi ideje, hogy a magyar vonatot elérje. Gyorsan összeszedte podgyászát, és kihajtatott a vasutra. A vonat éppen indult. Félóra mulva Berlin tűzvarázsa lassan beleveszett a fenyvesek fekete árnyába.

– Vége van, – mondta Dénes magában és erős, okos iparkodott lenni. – Vége van.

IX.

Németországi útjáról hazatérve, Illésfalvy több hetet Sámsonban töltött. Ez idő alatt Dénes nem járt sehová, elkerülte a megyei székhelyet, a vendégszerető szomszédokat, a különböző társas összejöveteleket, s egyetlen szórakozása a vadászat volt. A sámsoni határ, tarkán tovahúzódó domboldalaival, hatalmas tölgyeseivel, irtatlan nádasaival váltakozó teret nyujtott e nemes mulatságnak, amelynek a férfi gyermekkora óta csüggedetlen szenvedéllyel hódolt. Az idők folyamán a számtalanszor látott erdő-mező Dénes szemében lassan kivetkőzött komor, természetadta mezéből és lélektől sugárzó ábrázatot öltve, meghitt barátjává lett Illésfalvynak, aki egész Sámsonon ebben a környezetben érezte magát legjobban, ebben a világban élt gondolatainak legszívesebben.

A férfi, puskával vállán, rendszerint kora reggel indult el s késő este vetődött haza. Utján egyedül öreg vizslája kisérte, csak ritkán történt, hogy erdőlegényét is magához szólította. A hosszu kóborlásokon Illésfalvy gyakran emlékezett vissza a lefolyt hetekre. Az első zord órák után a férfi erős akarattal kiegyenesedett, úrrá lett magán, és lelke sajgását zárkózottság, kedvetlenség váltotta föl. A húszéves emberek kétségbeesésén Dénes régen túl volt; nála a fájdalom inkább megadást, elszomorodást, világnézete elsötétülését, semmint lázadást és istenkáromlást jelentett. Miután sokkal büszkébb ember volt, semhogy bánatát bárkivel közölte volna és mindig gondosan elkülönítette belső életét a világ zajától, a férfi még Tekla előtt se árulta el a valóságot, s a leány csak a nők finom érzékével sejtette, hogy barátja lelkén havas felhők vonulnak át.

Teklán nem lehetett észrevenni a megpróbáltatást, amelyen Illésfalvy hamburgi utazása alatt keresztülment. Mint azelőtt, amikor még maga se tudta, hogy Dénest szereti, a leány újra mosolygó, figyelmes és ragaszkodó barátnője lett a férfinak, akinek félénk gyöngédséggel viselte gondját. Ha Illésfalvy hajnalban fölkelt, Tekla már ébren volt, csöndesen behozta a lámpavilágította ebédlőbe a teát, elintézte a levelezést, s aztán följegyezte a gazdaságnak szóló parancsokat. Illésfalvynak az a félelme, hogy a leány a rája mért csapás következtében csöndes kisértetté, az elfojtott bánat érzelgős árnyává válik, alaptalannak bizonyult. Mintha kettőjük közt semmi se történt volna, Tekla szerényen, mégis fesztelenül mozgott régi barátja körül, egy pillantása, egy szava nem árulta el, hogy örök érzéssel szereti Dénest, elfogulatlan modora semmivel se tért el a rendes szegénysorsu, az életet komolyan fölfogó vidéki leányétól, aki a háztartásnak, a kézimunkájának és a virágos kertjének él. Illésfalvynak jól esett, hogy a leány ily okosan tudott beleilleszkedni sorsába s napról-napra jobban és jobban becsülte meg a kis hőst, aki csöndesen, félénken járta a mindenségtől neki kijelölt kálváriát.

Egy este Dénes gazdag prédával megrakodva tért a sámsoni kuriára. Hetek óta lesett egy vaddisznóra, amelyet a kerülő többször látott a tölgyesen átváltani, a nélkül, hogy a hatalmas kan gazdája puskacsöve elé vetődött volna. Végre egy délután Illésfalvy szembekerült a pompás állattal, amelyet egy lapockalövéssel tűzben ejtett el. Mint a jó vadász, akivel szenvedélye minden bajt, gondot felejtet, Dénes e nap fölötte boldog volt és este mosolyogva adta át Teklának a vérbe mártott tölgyágat.

Vacsora után – szokása ellenére – Illésfalvy hosszabban elbeszélgetett barátnőjével.

– Tudja-e Tekla, mi a szándékom magával? – kérdezte hirtelen, miután letárgyalták volt az elejtett vaddisznó történetét.

A leány mosolyogva nézett a férfira, boldogan, hogy végre jobbkedvűnek látja.

– Talán férjhez akar adni? – szólt nyugodtan. – Eltaláltam?

– Eltalálta, – mosolygott Illésfalvy. – Igenis, ki akarom házasítani. Nem szabad, hogy úgy hervadjon el mellettem, mint egy betegápoló.

Tekla kiváncsian húzódott közelébb.

– És ki az, akit nekem választott? Fiatal, szép?

– Azt hiszem, meg lesz elégedve vele. Akiről szó van: a kapisztráni gróf erdésze.

– Oláh Gábor?

– Igen… Úgy tudom, jóravaló, használható és becsületes ember. Fiatal is, elég csinos is; mindenütt jót hallottam róla. Sőt, tovább megyek, úgy tudom, ő is érdeklődik maga iránt. A vadőröm legalább azt mondja, hogy Oláh hébe-korba egy csokor vadvirággal emlékezik meg magáról.

A leány nem vörösödött el.

– Igaz, – felelte gyermeki bizalommal. – Oláh sose feledkezik meg a születés- vagy a névnapomról, sem az újévről, a karácsonyról… De Istenem, hiszen neki nincs semmije, épp úgy, mint nekem. És… talán a szüleinek se tetszik a dolog.

Illésfalvy megfogta Tekla kezét.

– Azt csak bízza rám. Tudom, mivel tartozom magának és az édesapja emlékének. Az igényeik bizonyára nem nagyok és végre is… Oláh még fiatal, munkás ember, nyitva áll előtte a világ. Azt hiszem, ez a frigy nem lesz szerencsétlen.

A leány egy ideig hallgatott.

– Nos, mit szól hozzá? – kérdezte Dénes.

– Ön bizonyára jobban tudja a dolgot megítélni, – felelte elgondolkodva Tekla. – Én évek óta nem mozdultam ki innét, nem ismerem az embereket, a világot, jobb hát, ha olyanra hallgatok, akinek több tapasztalata van. Ön régi jóakaróm és tudom, hogy csak olyat tanácsol, ami javamra lesz. Ha tehát azt hiszi, hogy férjhez kell mennem Oláh Gáborhoz, én beleegyezem.

Dénes egy pillanatig csodálkozva nézett barátnőjére. Bár reménye volt rá, hogy Teklát az ész szavával megnyeri a tervnek, mégse hitte volna, hogy a dolog ilyen símán menjen. És még valami… A leány olyan gyorsan tért volna napirendre fölötte? Első szerelme ily hamar foszlott volna emlékké? Ez a kérdés kissé bántotta a férfit, – akármilyen erősen hitte is, hogy helyes, ha Tekla elfelejti első csalódása keserü emlékeit és a nyugalmas családi élet országába lép. Aztán Illésfalvy vállat vonva siklott el a kellemetlen érzés fölött.

– Ilyen gyorsan azonban a dolog nem megy, kisasszony, – mondotta Tekla szavaira felelve. – Előbb alaposan meg kell, hogy ösmerjék egymást, s meg kell győződniök róla, vajjon csakugyan egymásnak valók-e?

– Ahogy gondolja, – bólintott Tekla.

A férfi egy percig gondolkodott.

– Azt hiszem, – mondta aztán, – a leghelyesebb út az lesz, ha meghívom Oláht egy-két vadászatra. Azt mondják, jó puskás és nem rossz modoru ember. Igy a hosszu vándorlásoknál nekem is módom lesz meggyőződni róla, vajjon tényleg érdemes-e a maga kezére, közbe maguk is jobban összebarátkozhatnak. Mindenesetre rajta leszek, hogy jó házasságszerzőnek bizonyuljak.

A leány nevetett.

– Én megbízom magában, – mondta könnyen, de a szeme csillogott.

Amikor Illésfalvy nyugovóra tért, mégegyszer meghányta-vetette a dolgot. Belső dolgokban lehetőleg lelkiismeretes iparkodott lenni, különösen az adott esetben, amikor tisztában volt vele, hogy Tekla kiházasításával bizonyos erkölcsi felelősséget vesz magára Isten előtt. De a tervnek semmi akadálya se mutatkozott. Oláh Gáborról mindenkinek jó véleménye volt, általában okos, tehetséges és szorgalmas embernek tartották, aki nagy örömmel élt a hivatásának. Az apja – egy nyugalmazott kapitány – tetőtől-talpig becsületes ember volt, az édesanyja maga a rendszeretet, a pontosság és jóravalóság: miért lenne más a fiu? És Tekla? Miért ne szerethetné meg Gábort? Mint annyi más társnője, immár ő is átesett az első kalandon, az első gyerek-szerelmen, amely magától értetődő tartozéka minden ifju szívnek. Melyik lány is ne lett volna sze- immár ő is átesett az első lelki kalandon, az első uniformisba, akivel útja összehozta? Apró dőreség az ilyesmi, keresztül kell rajta menni, mint a bárányhimlőn. Botor bármelyik fél, aki az effélének jelentőséget tulajdonít, gondolta el Dénes, de azért rosszul esett elképzelnie a sámsoni kuriát a félénk, hallgatag és nagyszemü Tekla nélkül.

– Istenem, – mondta magában elalvás előtt a férfi, – hiszen annyi idő alatt, amit mi egymás oldalán eltöltöttünk, az ember összeszokik még egy állattal is, nemhogy egy ilyen kedves teremtéssel!

A következő héten Oláh Gábor megjelent a sámsoni portán és cserkészni ment Illésfalvyval. A földesúr igen udvariasan fogadta a fiatalembert, akit kellemesen érintett, hogy a zárkózott és komor embernek rajzolt földesúr ilyen szívélyesen nyitja meg előtte házát. Eleintén kettőjük viszonya – a köztük levő társadalmi különbség révén – kissé idegenszerü és feszes volt, de aztán, a vadászat mindent kiegyenlítő területén, összeszoktak és megértették egymást. Mint Illésfalvy, úgy Oláh Gábor is keveset beszélt, inkább elgondolkodó természetüek voltak, lelkük alaprajzát a komoly elemek foglalták el. Néha órák hosszat haladtak egymás oldalán, anélkül, hogy egy szót is szóltak volna, s mégis mindaketten érezték egymásról, hogy rokonszenvük öregbedik s hogy kölcsönös barátságra méltó, becsületes emberek.

Oláh kitünő vadász volt s mint céllövő is ritkította párját. Ennek dacára mindig szerényen viselkedett, nem volt nagyra egy-egy sikerült lövésével; komoly, szinte szertartásszerü tisztelettel hódolt a nemes szenvedélynek. Az erdésznek nemcsak az szerzett örömet, hogy pusztíthatja a vadat, hogy golyóval szedheti le a repülő madarat, hanem, hogy a természet szabad ölén járhat, hogy friss levegőt szívhat és belepillanthat az állati élet százoldalu, mindig érdekes és rejtelmes világába. Egy-egy nemes vonásu vad láttára Oláh arca kigyult s ugyanilyen fény ragyogott homlokán, ha évszázados tölgyek vagy rejtelmes árnyu fenyvesek közt bolyongott. Miután ezenkívül képzett, jómodoru és fölvilágosodott ember volt, Illésfalvy gyorsan megkedvelte új barátját, aki egyre gyakoribb vendége lett a sámsoni kuriának.

Tekla épp olyan szívesen és jó barátsággal látta a házban Oláht, mint Dénes. A fiatalemberen nem volt mit kivetni, a hallgatagsága, amelyet a zajos vidéki portákon nem tartanak túlságos erénynek, Sámsonban, ahol mindenki természetesnek iparkodott mutatkozni, csak emelte értékét. Az első órától kezdve Illésfalvy tisztán látta, hogy Gábor egy komoly és férfias érzés melegségével szereti a lányt, akire tisztelettel és becsületes ragaszkodással tekintett föl. És Tekla lelke is mintha megmozdult volna. A leány viszonozni iparkodott a férfi egyszerü, gyöngéd pillantását, figyelmességét, csöndes mosolygással hallgatta gavallérja keresetlen szavait és hozzá próbált illeszkedni gondolatvilágához. Véleménykülönbség sose volt köztük, a nézeteik ugyanazon a sima, örvénymentes pályán haladtak; kettőjök lelke nem kívánkozott túl azon a szerény határokon, amelyeket a sors a köznapi emberek számára kijelöl. A sámsoni földeken túl mintha számukra nem létezett volna világ, az egyszerűségen, becsületességen és kötelességtudáson kívül mintha nem ösmertek volna más érzelmet.

– Bizonyos, hogy meg fogják egymást érteni, – gondolta el Dénes, mialatt Tekla csöndesen himezett a kandalló mellett és Oláh Gábor a vizslák hű tekintetével nézett a leányra. – Kell, hogy az útjaik összevezessenek, hiszen köznapi érzésük kimerül abban, hogy jó férj és feleség, jó szülők és kifogástalan honpolgárok legyenek. A szerelem csak nekem izgató rejtély, titokzatos szentség, földöntúli zene, más embernek talán takaréktűzhely, meleg szoba vagy békés családi kör, ahol az apa csöndesen szívja a pipát, békén vagdossa a fidibuszt, míg az asszony paradicsomot, uborkát főz be és gondosan ügyel, hogy déli harangszóra asztalon legyen a krumplileves. És ki tudja, nem ez-e az igazi boldogság?

A leány most fölkelt, átment a szomszéd szobába, fehér kötényt öltött és teríteni kezdett. Oláh Gábor fát dobott a tűzre és aztán csöndesen, komolyan segített Teklának a poharakat és tányérokat fölrakni.

X.

Egy este, Oláh Gábor távozása után, Illésfalvy még egy percre az ebédlőbe hítta Teklát.

– Nos – kérdezte az ablakhoz állva és az erdész kocsija után nézve, – meg van velem elégedve?

A leány nem felelt, csak csöndesen mosolygott.

– Nyilatkozott-e már Gábor? – tudakolta tovább a férfi.

– Még nem.

– De… megértik egymást?

– Igen… Én legalább azt hiszem.

Dénes ránézett barátnőjére, aki nyugodtan viszonozta a pillantást.

– Beszéljek talán én Oláhhal? – vetette föl ujra a szót Illésfalvy. – Az ilyen hallgatag emberek rendszerint egy kis buzdítást várnak. A mi barátunk nagyon is szerény és tartózkodó… Ha nincs ellene kifogása, majd holnap vadászatnál úgy terelem beszélgetésünket, hogy a jövőre vonatkozó tervei kerüljenek szőnyegre. Talán Oláh bizalmára fog méltatni… Jó lesz?

Tekla bólintott.

– Csak a szülei ne ellenezzék – mondta félénken.

– Azt majd elintézem. A jövő hét folyamán meg fogom látogatni az öreg kapitányt és megmagyarázom neki, hogy ne állja útját fia boldogságának. Azután – esetleg a kapisztráni gróffal is értekezhetem a javadalmazás emelése dolgában, bár az öreg úr nem a legkedvesebb emberem.

A leány ránézett Dénesre.

– Milyen jó hozzám – mondta hálás tekintettel.

Csönd volt.

– Remélem, nem fog egészen megfeledkezni Sámsonról – szólt a férfi mosolyogva. – Könnyen megy el innét?

– Oh, hogy is gondolhatja – válaszolta a leány melegen, de nyugodtan, – hiszen annyi jó órát töltöttem e házban. Sámsont sose fogom elfeledni. Meg kell igérnie, hogy minden héten legalább egyszer meglátogat bennünket, s mi is minden héten fel fogjuk keresni, föltéve, hogy ez nincs ellenére.

– Remélem, hogy mindig úgy fogja itt magát a jövőben is érezni, mintha otthon lenne – szólt Illésfalvy, és elgondolkozott rajta, hogy, íme, a lány, aki pár hét előtt még megtörve, vigasztalanul állt előtte, már egészen leszámolt a multtal, sőt: előre beleéli magát a házaséletbe.

Tekla egy ideig hallgatott, majd kezét nyujtotta Dénesnek.

– Nagyon köszönöm azt a sok jóságot – szólt közvetlenül, – amelyet irántam mindig tanusított. Őrizzen meg jó emlékében!

Az idő későre járt. Illésfalvy – talán életében először – kezet csókolt barátnőjének s aztán szobájába vonult.

– – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – –

Erős világításu, csöndes téli éjszaka volt. Este hó esett volt, a fákat leheletnyi finom réteg vonta be. Mikor Dénes eloltotta a gyertyát, a rosszul záródó fatáblákon át ezüst árnyként szökött be a holdvilág. A férfi nehezen tudott elaludni, bántotta az erős fény, amelynek következménye az is volt, hogy a sámsoni komondorok bősz ugatásba kezdtek. Kutya és hold örök ellenségek; a csillogó és szagtalan dolgokat az ebek soha meg nem fogják érteni.

Éjfél után Illésfalvy elunta a pokoli lármát. Magára kapta tehát ruháit, köpenyegét és kiment a kertbe, fölkelteni valamelyik bérest, hogy zárja az istállóba a komondorokat.

A kert tele volt bűvös színekkel. Az ákácok, kőrisek mintha finom acélból lettek volna, a kopott téli pázsit ragyogó, szikrázó tenger, amely csöndesen ölelte magához a hófehér cserjéket. A lombok lassan inogtak és kékes, könnyü árnyat vetettek a csillámló háttérre. Dénes egy pillanatig megállott és elnézte a puha képet, amely finom vonalaival, keresetlen színhatásával álomként hatott.

– Milyen egyedül állok a világon – gondolta el önkéntelenül.

Mikor a ház tulsó oldalára ért, Dénes az egyik ablakban világosságot látott. Ujra megállt s egy pillantást vetett az üvegtáblákra.