Part 3

– Dénes, – mondta nyugodtan, – én mindig becsültem magát, ragaszkodtam önhöz és szerettem is… de a magam érzése szerint. Boldog voltam, hogy egy okos, jólnevelt, képzett ember társaságában lehetek és szívemnek jól esett az a meleg érzés, amely önt hozzám fűzte. Borzadok tőle, ezt a barátságot tönkretenni azzal, hogy örökre egymáshoz kapcsoljuk magunkat, amikor ösmerem a lelkem nyugtalanságát, hiúságát, kiszámíthatatlanságát. Valóságos csapás lenne, ha ön engem elvenne feleségül, mindkettőnkre csak tömérdek bánat és kellemetlenség háramolna belőle. Ez lehetetlenség, sőt annál is több: ostobaság. Maradjunk meg a régi barátoknak, akik minden hónapban, minden negyedévben látjuk egymást és friss hangulatokkal, a távollét által megerősödött érzéssel közelednek egymáshoz, s amikor észreveszik, hogy alakjuk kölcsönösen megszokottá, hétköznapivá kezd válni, ismét búcsút mondanak egymásnak és a köztük lévő kapcsot nem hagyják megrozsdásodni, elkopni… elszakadni.

Illésfalvy megrázta a fejét.

– Nem, nem, – szólt nyugtalanul, – ez lehetetlen, ez hazugság, megalkuvás, amelybe sosem törődöm bele. Félszerelmet nem akarok ösmerni, ahogy félig igazat se tudnék mondani.

Csönd lett.

– Most megvet, – vette föl egy kis keserűséggel a szót az asszony, – megvet, mert igazat mondtam. Ha hazudtam volna, talán minden rendben lenne és a lelkében az első helyet foglalnám el.

Illésfalvy nem válaszolt, a lelke tele volt keserűséggel, szomorúsággal és megsértett hiúsággal. Azt hitte volt, ha szívének legbensőbb ajtaját kinyitja és föltárja féltve őrizett oltári szentségét, a hivők le fognak borulni előtte, tisztelni, imádni fogják, mint ő maga, aki rajongva tekintett föl ez érzésekre, és most, ime, a templomba surrant pogányok hidegen, okosan és kegyetlenül mosolyognak a szentségre, amely fájdalmában megborzong és szomorúan sötétedik el.

A férfi kicserepesedett ajakkal, leverten, nyugtalanul állt az ablaknál.

May végigsímította haját és elborultan nézte az üvegtáblákon végigfutó esőt.

VI.

Illésfalvy másnap reggel összecsomagolt és búcsút vett Maytól. Az a titkos reménye, hogy az asszony utolsó percben meggondolja a dolgot, félredobja az álarcot és igazi, szerető, nem számoló, nem gondolkodó nővé változik, aki meleg szeretettel borul nyakába annak, aki őt a világon minden fölé helyezi, füstté vált. A búcsúnál May szemében könnycsepp csillogott, de azért az asszony nyugodt és okos maradt.

– Maga túlbecsül engem, és… és talán önmagát is, – ez volt May utolsó szava, amikor a férfi beszállt a D.-vonatba.

Berlinig Illésfalvy komoran, sötét gondolatokkal eltelve ült fülkéjében. Emlékezése vissza-visszatért Mayhoz, akinek alakja üdén, karcsún, frissen csillogott a kikötőváros fekete környezetében. A személyes csalódásnál a férfinak jobban fájt a félreösmerés, érzelmi világának, rajongásának ez az önkéntelen lebecsülése, amelyben May részesítette. Mint sok ember, aki bensejének él s annak becsesebb megnyilatkozásait istenségként tiszteli, Illésfalvy is bizonyos mértékben önző volt, jóllehet ezt maga nem vette észre. Dénes azt hitte, hogy az érzelmi világ tisztelése, a szerelemnek, a nemes gyönyöröknek, az odaadó indulatoknak imádása a lelki vonások közt az első helyen áll, s nem akarta belátni, hogy ez tulajdonképp az önzés egy finomabb, csiszoltabb formáju megnyilatkozása, amely csak a magunk szempontjából lehet indokolt. Érzékenységének, férfihiúságának fájt, hogy May nem értette meg e sajátszerü, finoman rajzolt, szines virágokkal ékesített lelkivilágot, amelynek rejtett mélyén forró megnyilatkozások, gyöngéd hangulatok, őszinte ragaszkodás és meg nem értett vágyak lappangtak.

Berlinben Dénes egy napot töltött, azután eszébe jutott, hogy az ügynöke ismételten fölhívta volt figyelmét a botyáni birtokra, egy régi felsőmagyarországi gazdaságra, amely jutányos föltételek mellett várt vevőre. Miután úgyis Zsolnán át vitte az útja, Illésfalvy elhatározta, hogy két napot rászán a birtok megtekintésére. Annál jobb, ha nem tudják, hogy odaérkezik, legalább pongyolában látja a gazdaságot.

Egy vasárnapi gyorsan alkonyodó délután Illésfalvy fölült a magyar vonatra. A szakaszban sajátságos találkozása volt: fekete ruhájában, csöndesen, szerényen ott ült az ismeretlen nő, akivel annak idején Berlinig utazott volt. Az asszony az ablak felé fordulva foglalt helyet, de a férfi rögtön megösmerte karcsu termetéről, kékesen csillogó fekete hajáról.

Dénes úgy érezte, mintha régi barátjával találkozott volna össze. Az asszony modorában csupa rokonszenves vonás volt, amelyek észrevétlenül, finoman vonzották magukhoz a férfiakat s mégis tiszteletet tudtak ébreszteni. Modorában, amely minden ízében finom volt, nem lehetett keresett vagy követelő vonást fölfedezni, ellenkezőleg, messziről meglátszott rajta, hogy egy összetört, a sorstól megviselt asszony, aki ennek dacára emelt fővel, csillogó homlokkal jár a világban s erős elhatározással teljesíti kötelességét. Ez ellentétes színek nemessé, emelkedetté, kristálytisztává tették szép arcát, amelyen csak itt-ott mutatkoztak a gondok szarkalábai.

A Zöld Faluban nem volt különös ujság. Hogy az ősz esővel, hóval beköszöntött, a férj valamivel rosszabbul érezte volt magát, de az orvos azt mondotta, hogy mindez csak átmeneti jellegü és az asszony megnyugodott benne.

– Ha nem veszi rossz néven, – kérdezte a férfi, mikor a vonat berobogott a fenyvesek árnyékába, – engedje megtudnom a nevét. Nem követek el tiszteletlenséget?

Az utitárs elgondolkodott.

– Okvetlenül szükséges ez? – mondotta azután.

– Ahogy gondolja.

Az asszony elővett kézitáskájából egy ezüst ceruzát, azután határozott, egyenes betükkel írta föl: „Bogdány Vera“.

A vonat kerekei elkezdték csattogni: „Bogdány Vera, Bogdány Vera“.

– És… és hová utazik? – kérdezte tovább a férfi.

Vera ijedt tekintetet vetett Illésfalvyra, de Dénes olyan nyugodtan, egyszerüen nézett reá, hogy az asszony leküzdötte idegenkedését és lassan odaírta a név mellé ezt, hogy „Füzesér“.

A vonat pillanatra kiért a fenyőkből. A domboldal tetején fehéren, komolyan, fűzfáktól körülvéve jelent meg a Zöld Falu ködövezte képe. Vera lehajtotta fejét és lecsukta szemét. Amint arcán a szomorúság végiglebbent, homloka még jobban csillogott.

Illésfalvyt megérintette ez a kép.

– Talán tapintatlanságnak fogja minősíteni, – szólalt meg, – de meg kell mondanom, hogy ön egyike a legrokonszenvesebb asszonyoknak, akikkel találkoztam. Nem bántja ez a közhely? Elhiszi, hogy ezt őszintén mondtam?

– Elhiszem, – felelte félénken Vera és újra nyugtalanul nézett Illésfalvyra.

A férfi tovább folytatta.

– Azt is meg tudom mondani, honnét ered ez az érzésem. Az ön mozdulatai, a tekintete, a hangja nagyon hasonlítanak megboldogult édesanyáméra.

Vera megnyugodott. A szeme hálásan csillogott.

– Köszönöm, – felelte önkénytelenül.

Illésfalvy most hamburgi utazásáról kezdett beszélni s elmondta, hogy két hétig betegen feküdt.

– És… és egyedül volt az idegenben? – kérdezte az asszony, aki női ösztönnel megérezte a távoljáró Mayt.

Dénes egy ideig gondolkodott, azután őszintén nézett rá Verára.

– Nem, – válaszolta lassan, – egy asszony volt mellettem, egy asszony, akiről azt hittem, hogy szeret, hogy meg tud érteni, de akiben nagyon csalódtam.

Bogdány Vera kinézett az ablakon. A párás üvegtáblák mögött csatakos mezők, ázott országútak repültek el.

– Talán nem értette meg önt, – szólt az asszony, mintha a kopott fáknak és cserjéknek beszélne. – Azt hiszem… a legtöbb ember félremagyarázhatja önt.

– Miből következteti ezt?

– Megmondom nyiltan. A megjelenése, a modora, a külseje azt a benyomást keltik, mintha sokat látott, tapasztalt világfi lenne, egy kissé könnyelmü, gyorsan élő és keveset gondolkodó. És alapjában ön… talán jó és becsületes ember.

– Milyen sajátságosan fejezi ki magát, – gondolta el Illésfalvy.

– Azt hiszem, – folytatta tovább az asszony, – hogy az a férfi, akinek az édesanyja lebeg a szeme előtt, nem lehet rossz.

– Csak szerencsétlen. Hiszen többnyire olyankor jut a szülőnk az eszünkbe.

– Meglehet. Én már gyermekkoromban elvesztettem az édesanyámat és apámat, ez az érzés tulajdonképp ösmeretlen előttem. A szenvedésben korán volt részem és talán ez teszi, hogy megszoktam az életet komolynak és felelősségekkel telinek látni. Örömben ritkán volt részem, s ha mosolyogtam is, mindig úgy éreztem, hogy egy titkos hatalom állandóan mögöttem áll és bármely pillanatban lecsaphat rám. Éppen azért bizalmatlan voltam a sorshoz, az emberekhez és gyáván jártam a földön. Lehet, hogy igazi boldogság nincs is a halandók között, vagy legalább is kevesen vannak, akiket erre az égben kiválasztottak.

Illésfalvy előtt lassan egy új világ nyílt meg, egy csöndes, szomoru és mégis érzésekkel teli ország, amely merőben elütött azoktól a képektől, amelyeket eddig, földi pályája tarka fordulatai közben, megpillantott. Amerre ő járt, mindenütt a szerencsét, a boldogságot, a napfényt hajszolták, a szenvedések fekete örvényekként tüntek föl, amelyekben az ostobán kegyetlen sors az életet akarja megfojtani. Aki tehette, menekült e sötét környezetből, elkergette oldala mellől az árnyakat, kétségbeesve viaskodott a kék égboltért, a szinek csillogó országáért, a zavartalan boldogságért. Ez az asszony pedig csöndesen megadta magát a végzetnek, beletörődött a szomorúságba, azt mintegy az élet tartozékának tekintette és törékeny termetével, gyönge kezével megbirkózott az árnyakkal. Milyen más világ volt ez, mint az övé, milyen nyomott, mennyi szenvedéssel teli, mily messze tőle áll a felvidéki kis ház, ahol Vera csöndesen él a gyermekének, a bánatának, a kötelességének.

Beesteledett. Az asszony kimerülten hajtotta oldalt fejét és mialatt Illésfalvy tovább beszélt élményeiről, a tengerparton látottakról, az élet nyomorúságáról, Vera lassan elaludt. Mikor lehunyta szemét, arcán elsimultak a gondok ráncai, ajkáról eltünt a fáradt, szenvedő vonás.

Dénes kiment a folyosóra s szivarozva sétált föl-alá.

Amikor közel jártak Zsolnához, a férfi halkan belopózott a podgyászáért. Akármilyen csöndesen szedte le azonban holmiját, Vera mégis fölébredt és csodálkozva, álmosan nézett Illésfalvyra.

– Kiszáll? – kérdezte megdörzsölve szemét. – Hol vagyunk?

– Két állomással Zsolna előtt. Ne zavartassa magát. Aludjon tovább.

Vera megint levetette a keztyűjét, mint első találkozásukkor és odanyujtotta kezét Illésfalvynak.

– Viszontlátásra, – mondotta nyugodtan, – viszontlátásra, ha ugyan még összevetődnek utaink.

A férfi egy percig gondolkodott, azután rávetette tekintetét az asszonyra.

– Engedje meg, hogy néha érdeklődhessem iránta, hogyan van, hogyan telnek a napjai… Megengedi?

Vera félénken nézett Dénesre.

– Nem, nem, ez nem lehetséges… – felelte ijedten.

– Akkor hát Isten önnel. Kívánom, hogy minden jóra forduljon.

Illésfalvy kiszállt. Amikor elhaladt a kocsi előtt, az ablakban ott állt az asszony és kinézett a párás táblákon. A tompa keretben alakja egy régi, nemes képre hasonlított, amelynek vonásain évszázadok elfojtott bánata ömlik el.

VII.

A kis állomásról Illésfalvynak egy rossz bricskán félnap hosszat kellett kocsikáznia, míg eljutott az eladó birtokra. Botyán vidéke meglehetősen szomoru volt. A keskeny mezei út birkalegelők, sivár dombok közt húzódott el, amelyek tele voltak ágyugolyónyi fehér kövekkel. Az ember azt hihette volna, hogy a szikladarabok nyomtatéknak vannak rárakva a sovány libapázsitra, nehogy a szél hirtelen gondolatában az egész mindenséget elvigye. Falu csak nagyritkán akadt az útvonalban: koromszagu, fekete tót fészkek, amelyeknek fatornya félénken lapult meg a girbe-gurba szilvafák közt. Egy-egy fordulónál gyors hegyipatak bukkant föl; az apró hullámok türelmetlenül rázták a beléjük hajló fűzágakat.

Este volt, mikor végre bevetődtek a botyáni portára. Egy öreg kuvasz fáradt csaholással köszöntötte őket; egyéb élet nem igen mutatkozott az oszlopos épület körül. A Zsolnán fölvett tót fuvaros leszállt a bakról, bement a kuriába és nagysokára Szeberényi urammal, egy magyarruhás, nagyot halló gazdatiszttel tért vissza.

– Bocsánatot kérek, – szólt a szittya tisztelettel hajolva meg a látogató előtt, – de már éppen lefeküdni készültem. Ilyenkor, őszfelé, nem sok dolog akad, a máriást pedig elunja az ember. Tessék beljebb fáradni! Héj, Anka!

A cselédházból egy lompos, tót cseléd mászott elő.

– Fütsetek be az uriházba és hozzatok gyertyát! – intézkedett a magyarruhás, megcsörrentve kulcsait.

– A régi gazda nincs már itt? – trombitálta Illésfalvy Szeberényi uram fülébe.

– Nem, nem, – felelte az öreg fontoskodó szomorúsággal. – Nem akarja látni, hogy költözködik új úr a portára! Tessék beljebb kerülni!

Az ócska ház ajtaja éles csikorgással nyilt meg. A szobákból kripta-szag csapódott ki. A gyertya táncoló világánál egy széles, meszelt falu, pipatóriumszerü helyiségbe léptek, amely tele volt csibukszárakkal, dohánytartókkal, pipaszurkálókkal. A szögletekben apró, kényelmetlen ripszbútorok állottak. A falon acélnyomatok lógtak: Petőfi búcsúja és Napoleon a Bellerophon fedélzetén. A zajra egy dongó légy fölébredt és haragos zümmögéssel csapódott neki az ablaktábláknak.

Illésfalvy kellemetlenül érezte magát. Hirtelen eszébe jutottak Schümann bizalmas apró szobái a hamburgi, márványfalu Heine-házban, a nesztelenül lépő, komolyarcu pincérek, az élesen csiszolt poharak, a csillogó ezüsttálak és a szőnyeges falak közt kavargó könnyü, illatos szivarfüst.

A szolgáló nagy csomó fával a kötényében lépett be és telerakta a cserépkályhát, amelynek egyik oldalán menten vékony csikban tört ki a füst.

– A nagyságos úr már vacsorázott? – szólalt meg a szittya, aki még a legegyszerűbb szavakat is sajátos ünnepélyességgel hangsúlyozta és felkiáltójelezte.

– Nem vagyok éhes.

– Egy pohár savanyubort?

– Köszönöm, – harsogta Dénes mosolyogva.

Csönd lett.

– Milyen tulajdonképp a birtok? – kérdezte Illésfalvy a tűzhöz telepedve.

– A birtok? Biz’ az kissé el van hanyagolva, nagyságos uram! Az én jó gazdám sora az utolsó időben meglehetősen rosszul ment! Nem lévén készpénzünk, a fundus instruktust kellett megtámadnunk. Éppen ez okból a gazdaság nincs prima állapotban.

A beszélgetés szünetelt.

– Mi az a fehér épület a kertben? – kérdezte a vendég egy a kertben álló apróhomloku, lépcsős, vasajtós házra mutatva.

– Az a családi kripta! – felelte az öreg.

Megint elhallgattak. A süket gazdatiszt békésen nézegetett maga elé és az üstökét simogatta. Semmi kötelezettséget se érzett magában, hogy csevegjen, és türelmesen várta, hogy Dénes végre jóéjt mondjon neki.

– Hol fogok aludni? – kérdezte egy idő mulva Illésfalvy.

– Az ágyas ház a szomszéd szobából nyílik, nagyságos uram, – felelte Szeberényi predikátori hangon. – Ott is befüttettem.

– Nincs valami olvasni valója, bátyám uram?

– De igen. Az ágyasházban, az almáriumban, sokféle könyvet talál nagyságod. Ott van a „Honderü“ is, és az „Életképek“ minden évfolyama! Az öreg nagyságos úr mindig ezeket olvasgatta, mígnem a szél megütötte. Nyugodjék békével, türelmes és emberséges úr vala!

Illésfalvy elszítt egy szivart, aztán nyugovóra tért. A mennyezetes, Rákóczi-ágyban feküdve, a tört zsalugátereken át kilátott a kertbe, amelynek hervadt kőrisfái között csöndesen, komolyan húzódott meg a kripta. Minden néma és ócska volt: a megroppant fák, a bozótos cserjék, a roskatag padok, a félkaru, megzöldült szobrok, a veteményes kert földig hajló kerítése, a begyöpösödött, bedőlt filagóriák. Szinte lehetetlennek látszott, hogy hajdan más élet járt erre, hogy az istállókban fiatal paripák ficánkodtak, a tölgyek alatt jókedvü urak poharaztak és a kerti utakon szép asszonyok, fiatal leányok sétálgattak, palotásról, gavallérokról, boldogságról beszélve.

Dénes nem tudott aludni. A szobában lengő kriptaszag a mellére nehezedett, ki kellett nyitnia az ablakot. Egy ideig az „Életképeket“ olvasgatta, azután a párkányra támaszkodva kinézett az éjszakába. A kuvasz néha rekedten vakkantott egyet, hébe-korba egy, az időszámolásból kivénült kakas kukorékolt. Éjfél után fölbukkant a hold és a messzeségből, ólmos vonásokkal megrajzolva széles mocsár emelkedett ki, amelynek nádja – a csöndben a házig lehetett hallani – lassan zizegett.

Reggel Illésfalvy körülkocsizta a birtokot. Miként a porta, a szántóföldek, szőlők, erdők is el voltak hanyagolva. A gazdatiszti lakások, bevert ablakkal, üresen állottak, a szőlőket gaz lepte el, a vetemények magba szaladtak. Embert alig lehetett valahol látni, csak a mocsárnál lézengett egy tót, aki báránytürelemmel halászgatott a piszkos lében.

Fele úton szapora, hideg felvidéki eső kezdett hullani, oly erősen, hogy Dénesnek másfél órára egy bedült présházba kellett menekülnie. A vidék most egész komor lett. A földek lucsokká áztak, a fák kopasz galyairól csurgott a víz; a varjuk lomha szárnycsapásokkal vándoroltak ide s tova. Kelet felől köd ereszkedett le, amely megnagyobbította az ákácok púpjait és az árokparti cserjéket.

Illésfalvyra egyszerre ráborult az egyedüllét árnya. A fuvaros békén elaludt pihenő szekerén, a lovak közömbösen nézték a gyorsan növekvő sarat s nyilván azon gondolkodtak, mint lehetne a kátyu megkerülésével egyenesen az istállóba repülni. De ha nem lehet, az se baj; ilyen az élet, dolgozni és izzadni kell a szénáért… Dénes rosszkedvében rágyujtott, de még a szivar is csapnivaló volt, sercegve égett és hirtelen megszenesedett.

A présházban csípős hideg honolt. Illésfalvy egy ideig föl s alá járt, tornázott, a karjait csapkodta, de, hiába, a nátha már megfogta. Az idő lassan telt, kint egyre szaporábban kopogott az eső. A világ mintha ezer és ezer mértföldekre lett volna tőle, elsáncolva mocsarakkal, sűrű ákácokkal, járhatatlan, sáros hegyoldalakkal. A nedvesfalú kalyibában ácsorogva, a férfi egyszerre undorodni kezdett az átázott földektől, zörgő kukoricásoktól, ködös mocsaraktól, és emberek, élő lények, melegség és szinek után vágyódott. A szomoru hangulat ránehezedett a lelkére és azt is fakónak, kopottnak mutatta: sehol egy barátságos szöglet, egy nyugodt emlék, sehol senki, aki meg tudná érteni ezt a megnyilatkozni kívánó meleg érzést, amely szíve mélyén, félreösmerve, lealázva húzódik meg. Évek óta most látta először, milyen egyedül van, személye milyen közömbös az emberek millióinak, milyen sivár módon telnek üres napjai.

Dénes kedvetlenül ült le egy ócska hordóra és visszagondolt a hamburgi napokra. A mocsarak ködjéből lassan, üde vonalakban lépett ki May alakja, homloka sugárzott, szép csillogó szeme belevilágított a salétromfalú présházba, elkergetve onnét az unalom és meghasonlás szürke árnyait.

– Oh, ha itt lenne, – szólt magában a férfi, de a következő percben ismét úrrá lett gondolatai fölött: fölkelt és fölrázta a kocsist.

– Menjünk haza, – kiáltott rá az álmos legényre, aki rosszkedvüen engedelmeskedett, a lovak közé vágott és nagy zökkenésekkel vezette le a hegyről ócska alkotmányát.

A botyáni kuria a szokott némaságba burkolózott, az alacsonyhomloku ház komolyan nézett az esőfelhőkbe, amelyek lassu hullámokként követték egymást. Szeberényi uram ki akart tenni magáért és ünnepi ebéddel, – malaccal, nyúlpecsenyével, kürtös kaláccsal – várta a vendéget. Az ebédlőben a facsillár volt fölgyujtva; az asztalon – buzavirág-kék vázában – nagy csokor őszirózsa pompázott. A kandallóban teljes lánggal lobogott a tűz.

Illésfalvynak ma se volt étvágya. Alig evett valamit és szórakozottan hallgatta a süket kasznár fejtegetéseit a régi balpárt csodálatos tevékenységéről. Az öreg úr egy ideig elfecsegett a hatvanas, hetvenes évek politikájáról, azután a szegénylegényekre tér át, majd néhány sajátságos vadászkalandot mesélt el, de utóbb belátta, hogy a vendégnek nincs kedve csevegni s azért elhallgatott, nyugodtan kvaterkázott és csak néha sóhajtott föl.

Ebéd után Illésfalvy leült a tűz mellé és elaludt. Késő este volt, mikor fölébredt, rosszkedvüen és azzal az érzéssel, hogy, kialudva lévén, ismét álmatlanul fogja az éjszakát tölteni. Az unalom kétségbeejtően borult rá az ódon kuriára. A gazdatiszt már lefeküdt volt, a házban csak a tót cseléd volt még ébren, az is el-elbóbiskolt a hideg tornácon, ahová a vén szittya ültette volt, hogy ha a vendégnek valamire szüksége volna, kéznél legyen.

Az eső kissé elállt s Illésfalvy kiment egyet sétálni. Az utak tele voltak sárga levelekkel, a fák közt rothadt szag terjengett. Dénes végigbotorkázott párszor a kerten, aztán a sötétben beléütődött egy ócska gipszvázába – a belvederi Apolló orr nélküli utánzatába, – amely eldőlt és összetört. Pár perc mulva újra szakadni kezdett az eső és a sétát félbe kellett hagyni.

Az éjszaka, mintha sohase akart volna véget érni. Illésfalvy egy ideig olvasgatott, aztán föl s alá járt, teát főzött magának, végignézte a pipákat, az ócska rézmetszeteket, az évszázados bútorokat, a buzogányos, rókaprémes, szögletes és komoly arcképeket, a falakon elhelyezett rozsdás fegyvereket, agár-billikomokat, szarvasagancsokat. Közbe el-elszundított a karosszékben, de a régi szekrények pattogására untalan fölébredt és újra kedvetlenül kezdte járni a szobákat. Hajnalra kialudt a tűz és a lakás egész kihült.

– És vannak, akik évtizedeken át így tudnak élni, – gondolta el a férfi, – minden nemesebb indulat, akarat, tehetség nélkül, állati módon tengődve egyik napról a másikra. Vannak emberek, akiknek elég, ha reggel végigjárják a csatakos földeket, kiveszekszik magukat a béreseikkel, ebéd után elszívják a pipájukat, elolvassák a kalendáriumot, megexeciroztatják a vizslájukat s azzal befordulnak az ágyba és tovább álmodják mindazt, amit nappal cselekedtek: a kvaterkát, a pipát, a vizslát, a kalendáriumot! Ez volna az élet?

Egyszerre nagy türelmetlenség fogta el. Azt szerette volna, ha már reggel lenne, befogathatna és vad hajszában menekülhetne ez átkozott vidékről, amelynek elmaradottsága, köde, ridegsége úgy rákapaszkodott a lelkére, mint a botyáni feneketlen útak sara a kocsikerékre. El innen, el, egy melegebb, szebb vidékre, ahol színek, érzések, hangulatok laknak, ahol vér lüktet, ahol a lélek s a benne rejlő elemek meg tudnak nyilatkozni, megértésre találnak, ahol világosság és levegő van, éltető levegő, amely kacagva cáfol rá a dohos kriptaszagra, a rothadó falevelekre, a fűzfák közt elhúzódó nyirkos mocsarakra!

Mint odakint a présházban, szeme előtt egyszerre újra fölelevenedett May alakja, szebben, ingerlőbben, mint valaha. Az asszony finom ajka körül titokzatos mosoly játszott, tekintete kérdőn, puhán tapadt Dénesre. A látomás oly élénk volt, hogy Dénes belérázkódott. Vadul érezte, hogy vissza kell térnie Mayhez.

Kint szürkülni kezdett. A ház előtt álló fák csillogtak az esővíztől.

Illésfalvy lement az istállóba és felköltötte a fuvarost.

– Készülj! – kiáltott rá türelmetlenül. – Vigyél a vasuthoz!

A nap akkor bukott föl a pajták mögött. A keleti nádas vörhenyesen csillogott, aztán megtört a sugarak ereje. A botyáni portának csak bizonytalan szürkeség jutott, amely összefonta a cserjék, ákácok, meggörnyedt szilvafák fáradt körvonalait.

Pár óra mulva Dénest ismét Németország felé vitte a vonat.

VIII.

A hosszu úton Illésfalvy elgondolkodott a történteken. Érezte, hogy amit cselekszik, föltétlen, szomoru megalázkodás és nem illik bele az érzelmi világról való régi gondolkodásába. Ha visszatér Hamburgba, ezt csak önérzete föláldozása árán teheti meg, és May egyszer s mindenkorra úrrá lesz benső élete fölött. Egy-egy percre a férfi összeszedte magát és elhatározta, hogy a következő állomáson kiszáll és visszatér Sámsonba. E pillanatokban, mintegy villámfénynél, tisztán látta, mily dőreséget akart elkövetni. Az akarata, a józansága tiltakozott, de aztán eléje állott May napsugaras, mosolygó alakja és könnyü kézzel simított végig számadásain. Illésfalvy lelkén végigrezgett a tudat, hogy e bűvös hatalommal szemben tehetetlen, és csüggedten, mégis boldogan engedte át magát e sajátos érzésnek.