Part 2

A két utitárs beszélgetett. Az asszony elmondta, hogy északi Magyarországról jön, egy kis tót faluból, ahol maga vezeti a gazdaságot. Az ura évek óta súlyos betegen tengődik egy németországi szanatóriumban, anélkül, hogy akárcsak egy órára is elhagyhatná azt. A szomoru házaséletből egy gyermek, egy kis beteges lány származott volt, aki ilyenkor egyedül marad a cselédekkel a birtokon. Az asszony mindezt egyszerüen, olcsó, udvarias sajnálkozásra nem számítva mesélte el, csak egyről panaszkodott, hogy fáradt, ami meg is látszott bágyadt tekintetén, sápadt arcán.

Illésfalvy megilletődött a csöndes szenvedés láttára. Míg az asszony halkan, nyugodtan beszélt, a férfi önkénytelenül összehasonlította magát, a lelkét utitársa szerényen hősies béketürésével, lemondásával és elszégyenkezett, mily türelmetlenül és idegesen viseli el ő, a férfi, sorsa borúsabb napjait, mily levert, ha az élet bármily apró kellemetlenséggel áll az útjába. Mennyivel nagyobb, erősebb ez az összetört asszony, aki csöndesen, öntudatosan járja a földi pálya tövissel kirakott utait, mint ő, aki üresen, a szerelmet kergetve halad át a világon, mindenütt csak napfényt és mosolygást keresve.

Azután a férfira tért át a szó. Illésfalvy azt mondta, hogy elvégezve az őszi gazdasági munkát, szórakozni utazik Hamburgba.

– Szórakozni, – szólt az asszony önkénytelenül fölsóhajtva, – milyen boldog ember lehet ön… Bizonyosan sok ismerőse van kint, nemde?

– Oh nem, – felelte Illésfalvy, akinek e percben rosszul esett a May mosolygó, diadalmas arcára gondolni, – inkább az utazásban találok örömet. Szeretek barangolni a világban, új vidékeket, új népet látni.

– Én boldog lennék, ha nyugodtan élhetnék falunkban, – mondta az asszony s arcán látszott, mennyire összetöri az utazás, a betegápolás, az élet gondja. – Ha legalább a gyermekemet magammal vihetném, – tette aztán hozzá.

– Csodálom az erejét, – jegyezte meg a férfi, önkéntelenül közhelyre tévedve.

– Ez csak kötelesség, – mosolygott szomorúan az asszony, – és a kötelességtudás megvigasztal. Azonfölül… nem is lesz mindig így. Ha a férjem fölgyógyúl, mi is vigabban fogunk élni.

– Hol van az ura?

– A Zöld Faluban… ismeri?

Illésfalvy lelki szemei előtt megjelent egy komor, kopár hegyoldal s rajta egy kietlen, szomoru épületcsoport, amely pár kilométerrel Berlin előtt ridegen bámul le az utasra. Ez volt a Zöld Falu, egy híres német szanatórium, amelyben tüdőbetegeket ápolnak. A fehér kőfalu, elhagyatottan álldogáló, szomoru telep, fűzfáival, kis kápolnájával, messziről temetőre hasonlít.

– És mióta van ott a férje?

– Két éve egyhuzamban. Eleintén az állapota súlyos volt és hónapokig kellett mozdulatlanul feküdnie, de most már jobban van, a láza úgyszólván egészen elmult, s inkább csak óvatosságból kell még kint egy évet eltöltenie.

– Két esztendő óta férje nem látta a gyermekét?

– Nem. Mikor az uram Zöld Faluba utazott, a fiam még csak egyesztendős volt, gyönge, beteges gyermek, akit ma sem szabad hosszu útra vinni.

A kupéban fojtó hangulat lebegett. Illésfalvy más tárgyat keresett és a berlini színházakat hozta szóba.

Az asszony, aki két év alatt huszonnégyszer fordult meg a német fővárosban, sohasem látogatott meg színházat, pedig, mint mondta, nagyon szerette a művészetet, különösen a zene iránt érdeklődött s maga is sokat zongorázott fiatal korában. Illésfalvynak újra az édesanyja jutott eszébe, a komoly tekintetü, csöndes asszony, aki élete végén azt hitte, hogy a csillagok, a nap, a fák, a hegyek mind muzsikálnak s hogy a mindenség egy nagy szomoru szimfónia, amelyben minden élő s holt lénynek szerepe jut.

A vonat a Berlin melletti fenyvesekbe ért; nemsokára a külvárosok gyárkéményei is föltüntek az esőpárás látóhatáron.

– Viszontlátásra – szólt az asszony s egy percre lehúzta keztyűjét, hogy kezet szorítson Dénessel. – Még egyszer köszönöm a figyelmességét.

Megérkeztek. A podgyászhordók befurakodtak a kocsiba és széjjelkapkodták az utazó-holmikat. A pályaudvaron hemzsegett a nép. Pillanat mulva az idegen asszony eltünt a kijáratnál.

Illésfalvynak még volt egy órája a D. vonat indulásáig. Beült egy kocsiba és végig hajtatott a városon kis friss levegőt szívni. Szeme előtt ott lebegett az asszony csöndes szomoru alakja, fülében ott csengett sajátságos, mély színezetü hangja, amellyel azt mondotta:

– Ez csak kötelesség… és a kötelességtudás megvigasztal.

Azután egyszerre lármásan, színpadiasan, fölvonuló katonazenével, bérkocsik robogásával, gépkocsik tülkölésével, az élet hatalmas lüktetésével bontakozott ki az Unter den Linden s elűzte, eltakarta a beteg férje mellé siető fáradt asszony alakját.

IV.

A hamburgi pályaudvaron napbarnította, karcsu asszony várakozott. Igen egyszerüen volt öltözve, szürke utiruhában, csuklyás angol gallérban, mégis látszott rajta a világot megjárt, kifogástalan elegánciáju nő, aki a legelső szabónál, a legjobb ízléssel megáldva dolgoztat.

– May! – szólt Illésfalvy ragyogó arccal, mikor kezet szorítottak. – Nem felejtett még el?

Az asszony mosolygott. Arca a távollét alatt egy gondolattal idősebb, de egyúttal sokkal érdekesebb és finomabb lett. Az ifjúság élénk színeit bizonyos megállapodottság és határozottság váltotta föl, amely egész alakjának nemességet és egyszerüséget kölcsönzött, anélkül, hogy jelleme vig alaphangját megzavarta volna.

– Abból, hogy közhelyeket mond, látom, hogy még mindig szeret egy kicsit, – felelte May mosolyogva.

Mikor kimentek a pályaudvarról, a kapunál Illésfalvynak föltünt egy magas termetü, koromfeketeszakállas férfi, aki merően, komolyan nézett a mellette elhaladó asszonyra. Az idegenen gazdag prémü bunda volt, fején ragyogó cilinder, kezében aranymarkolatu sétabot.

– Látta azt az embert a kijáratnál? – kérdezte nevetve May, miután beültek a bérkocsiba, amely lassu döcögéssel indult meg az Alster felé.

– Azt a hosszuszakállast gondolja? A tenoristabundájut?

– Igen… Képzelje, három hete szüntelenül a nyomomban jár.

Illésfalvy idegenkedve nézett Mayra, aki karját a férfiéba akasztotta, s nyugodtan folytatta tovább.

– Brightonban látott meg először, s onnét utánam jött Londonba, Queensboroughba, Scheveningenbe és most Hamburgba. Mindig csak rám néz, rettenetes komolysággal s pillanatra sem hagyna el. Azt hiszem, valami orosz, azok járnak már októberben bundában… Mindenesetre furcsa ember.

Dénes nem szerette az ilyen eseményeket, s azért másra vitte át a szót.

– Mit lehet este Hamburgban csinálni? – kérdezte,

May nevetett.

– Van egy tervem estére… St.-Pauliban búcsu lesz, az nagyon mulatságos dolog lehet.

– De May… Részeg matrózok közt?

– Oh, uriemberek is részegek néha… Úgy gondoltam, hogy senki se fog ránk ismerni, elmegyünk megnézni a háromfejü borjut, a villamos színházakat, a népénekeseket… Akikkel találkozunk, azt fogják hinni, hogy a kedvese vagyok, maga pedig droguistasegéd, vagy ilyesmi.

– Köszönöm a bókot, – hajlott meg Illésfalvy. – És ha belekeverednénk valami verekedésbe?

– Akkor az én lovagom meg fog védelmezni.

A szállodához érkeztek. May gyorsan kiugrott a kocsiból és nyugodt szemtelenséggel fordult a portáshoz.

– Vigyék föl a szobámba a férjem podgyászát.

A kapus diszkréten meghajlott, Illésfalvy pedig kifizette a kocsist. Mikor be akart menni a szálló kapuján, újra összetalálkozott a pályaudvarbeli úrral. Az orosz rettenthetetlen komolysággal pillantott a lépcsőkön fölsiető May után, aztán leült a hallban és málnaszörpöt rendelt.

Este tényleg kimentek St.-Pauliba, a vidám külvárosba, amely már hangos volt a részeg matrózok ordítozásaitól. A tengerészek ötösével, hatosával karonfogva jártak az utcán és még a császárnak se tértek volna ki az útjából. A hosszu soron végig a szélben minden ház előtt öles plakátok lengtek s a legcsudálatosabb dolgokat hirdették: apagyilkosok viaszkmását, az örök mozdonyt, a kékbőrü embert, a cár fölrobbantását, a tudós lovat s több efféle nevezetességet. Az apró nézőtereken csípős dohányfüst kavargott, az előadásokat untalan félbeszakította egy neveletlen közbeszólás, de Maynak mindez nagyon tetszett s ő, aki unatkozva ült a legmulatságosabb színházakban, most egész este ki nem fogyott a nevetésből.

Mikor végre mégis megelégelték a zajos mulatságot, betértek egy másodrangu vendéglőbe, ahol a pincérek – akik azt hitték, hogy a „lány“ végre egy gazdag idegenre tett szert – nagy figyelemmel fogadták őket s mihamar eléjük rakták Hamburg legöregebb angolnáját és legkeményebb marhagerincét. Alig ültek pár percig a fülkében, menetrendszerüleg beérkezett a prémesbundáju orosz is és ünnepélyesen helyet foglalt egy szögletben.

– Mégis kellemetlen ez a szüntelen fölügyelet, – mondta Illésfalvy és hazai szokás szerint tetőtől talpig végigmérte az idegent.

– Óh ne bántsa, – könyörgött May. – Hiszen nem csinál semmit és mulatságos látni, milyen ostobák a férfiak. Rendeljen inkább pezsgőt.

A pezsgő meleg volt és hamis, de azért May mohón hajtott föl két poharat egymásután, s a szeme csillogni kezdett.

– Milyen jó könnyelmünek és gondtalannak lenni, – mondta szemét félig lecsukva. – Angliában úgy éltem, mint lady Macduff, ridegen, zárkózottan, a legelőkelőbb unalomban. Az urakkal csakis közügyekről beszéltem, a hölgyekkel jótékonyságról. Kitünően beleéltem magamat e két szerepbe s nincs az a politikai vagy vallási kérdés, amelyben ne legyek tájékozva. Még a miniszterelnök is megcsodált s meghivott a felesége teájára Winsbourghba, ahol egész délután horgásztunk és old mate-et játszottunk. Ha most hirtelen belépne az ajtón! – nevetett May és az asztal alatt megszorította Illésfalvy kezét.

A férfi még sose látta ilyen közvetlennek és jókedvünek barátnőjét. Az asszonyt e percben bárki víg kis színésznőnek vagy kezdő táncosnőnek nézte volna, aki meggondolás nélkül, mosolyogva, boldogan adja magát oda annak a férfinak, akit szeret.

– Mikor jön le egyszer Magyarországba? – kérdezte Illésfalvy, aki úgy találta, hogy az angolna nem is olyan öreg és a marhagerinc nem oly kemény, amilyennek első percben látszott.

Az asszony széjjelmorzsolta az asztalon heverő őszirózsákat.

– Eljöjjek? – kérdezte acélos szemét egyszerre Dénesre vetve.

– Jőjjön, jőjjön, – esdeklett a férfi – oly rossz egymástól ily messzi lenni. Töltse a telet Budapesten… igen?

May mosolygott; tetszett neki, a szép, erős ember hogy megalázkodik előtte.

– Majd meg fogom gondolni, – felelte és aztán intett a pincérnek, aki ravasz arccal állt őrt a fülke mellett.

– Van-e zene? – kérdezte.

– Igenis, nagyságos asszony, – hajlongott a pincér. – Azonnal kezdődik.

– Cigányok?

– Nem. Bagno-művészek.

– Bagno?… Mi az a bagno?

– Egy amerikai hangszer, nagyságos asszony. Olyan, mint a gitár… Parancsol egy vegyes gyümölcsöt?

Az étterem megtelt félszeg szerelmes párokkal, diákokkal, hajóstisztekkel, bonneokkal, színésznőkkel, ünneplőbe öltözött polgáremberekkel. A sarokban a zenekar a Boulanger-indulót zendítette rá. Szemben az orosz milliomos elpusztíthatatlan nyugalommal gyujtott rá egy ökölnyi széles szivarra.

– Vajjon tudnak-e valami magyar nótát? – kérdezte May.

– Rögtön intézkedni fogok, nagyságos asszony. – felelte a pincér és elrobogott.

Egy perc mulva a Boulanger-induló abbamaradt és a zenekar a „Kőrösi lányt“ játszotta.

May ájtatosan hallgatta a hazai hangokat, aztán körüljártatta szemét a füstbeboruló aranyozott termen és így szólt.

– Lássa, Dénes… ettől az orosztól tulajdonképp szép, hogy mindenhova lépten-nyomon követ. Ki tudja, milyen kötelezettségei vagy üzletei vannak, amelyeket mind elhanyagol a kedvemért, anélkül, hogy csak egy mosollyal is megjutalmaznám. Mondja, Dénes, képes lenne maga rá, hogy ismeretlenül végig kísérjen a világon egy asszonyt?

Illésfalvy mosolygott.

– Magát mindenesetre, – felelt a közhelyekkel megtömött környezethez alkalmazkodva.

May jóváhagyólag bólintott fejével.

– És boldog lenne, ha egyszer megengedném a kezemet csókolni?

– Igen.

– És tudna órák hosszat az ablakom alatt sétálni, meg tudna értem feledkezni a kötelességeiről?

A kötelességekről… Illésfalvy szeme előtt a füstben egyszerre megjelent a gyászruhás asszony képe, aki egész életét, ifjúságát, boldogságát föláldozta hitvesi és anyai föladatainak, a kötelességeinek, amelyekben rideg vigaszt akart találni… Szegény asszony, most már ott ül a Zöld Faluban, beteg férje oldalán és aggódó szemmel nézi a hőmérő szigorúan ítélő rovátkáit, amelyek életet és halált jelentenek.

– Nos nem felel? – kérdezte May duzzogva.

– Természetes, hogy mindenről meg tudnék feledkezni, – válaszolt Illésfalvy elkomolyodva. – Hiszen szeretem magát, – tette lassan hozzá.

– Oh, milyen csunyán mondja ezt, hogy „szeretem“ – bigyesztette föl ajkát az asszony. – Hogy lehessen a szavainak hinni, ha így beszél?

Dénes szivarra gyujtott és sűrü füstfelhőt fújt maga elé. A szürke kárpít egyszerre eltakarta előle a Zöld Falu képét s a férfi mosolyogva szorította meg May apró kezét.

– Szeretem, nagyon szeretem – mondta keményen és tekintetét mohón vetette May finom arcára.

Az asszony teljes szépségében ragyogott az éles villamos fényben s a férfi vérén boldogan futott át a tudat, hogy ez a napsugaras homlok, ez a csillogó szem, ez a gyűrüktől csillogó, hófehér kéz, ez a gúnyos, apró száj mind, mind az övé s e pillanatban senki se veheti el tőle.

May mosolyogva viszonozta Illésfalvy tekintetét, azután így szólt.

– Még egy kérésemet kell ma teljesítenie… De igérje meg, hogy nem fog ellenkezni.

Dénes megszorította barátnője kezét.

– Menjünk egy félórára csónakázni az Alsteren… – szólt félénken az asszony.

Illésfalvy nevetett.

– Tudja-e, hogy csak kereskedősegédek eveznek ilyenkor a pavillon körül?

– Tudom… – bólintott May. – Mindegyik magával viszi a kedvesét, aztán eloltják a lampiont és diákdalokat énekelnek… Ha már benne vagyunk ebben a hangulatban, élvezzük ki végig, – igen?

Fizettek és kikocsiztak az Alsterhez. A széles öbölben, a csendes őszi éjszakában, már százával uszkáltak a tarkalámpás, fölvirágozott hajók; itt is, ott is vígan szólt a harmónika s a liget felől lassu, régies kardal hallatszott.

May boldog mosollyal ült a kormányhoz, Illésfalvy pedig az evezésnek látott. Eleintén a csónak bizonytalanul ingott jobbra balra, azután Dénes visszanyerte régi evezős érzékét és erős csapásokkal hajtotta előre a bambuszalkotmányt. A friss szellő a távol tenger sós levegőjét csapta arcukba.

– Milyen kellemes éjszaka, – szólt May letéve kalapját s a vízbe lökte a csónak farán himbálódzó tűzvörös japán lampiont.

Illésfalvy egy percre behuzta az evezőket; a ladik most lassan rezgett a csillagok visszfényében.

A villasor partja mellett voltak. A sűrü fák közt föl-fölvillant egy kivilágított ablak, egy villamos ívlámpa, de a tulsó parton már koromsötétség honolt a gyárak közt. Puskalövésnyire tőlük, egy széles, ócska tutajon, a Barcarolát énekelték hegedüszó mellett.

Az asszony lassan fölkelt a padról, odasimult Illésfalvyhoz és gyöngéden megcsókolta a homlokát.

– Nem fél, hogy a vízbe esünk? – kérdezte a férfi, végigsímítva May haját.

– Nem félek semmitől, – felelte az asszony lassan.

V.

A késő ősz meleg napsugárral, kék égbolttal borította be a komor Hanza-várost. Mintha új tavasz akart volna jönni; a tenger felől illatos fuvalat szállott a kormosfalu házak közé, az esték nyugodtak, csillagosak voltak. Minden hajón késő éjszakáig vígan szólt a harmónika.

Illésfalvy pár nap alatt megfiatalodott, és lelke, amely már túlhaladt a nyár forrólélekzetü útjain, ismét tele volt színekkel, hangulatokkal, nagy gyöngédséggel. May, ha akarta, mindig le tudta volt bilincselni a férfit, különösen most, amikor egyszerűségével és közvetlenségével próbált hatni reá. Illésfalvy boldogan engedte magát át az új képnek, neki inkább tetszettek az egyszerü, tompább szinezetü, magukat boldogan alárendelő és álmodozó lelkek. Szerette, ha a nők mentől távolabb járnak a való élet ridegségétől, ha bensejük elüt a hétköznapi szabályoktól, ha komoly és szomoru érzéseik között első helyen áll az odaadó, nem számoló, nem gondolkodó szerelem. Ha a multban gyakran megesett, hogy Mayban nem tudta feltalálni az igazi nőt, ha megriadt gondolkodásától: az ok az volt, hogy az asszonyban felösmerte a hiúságot, az üres pompakeresést, a könnyü gondolkodást, amely nem tulajdonított több jelentőséget az érzelmi világnak, mint a külső eseményeknek. May a szerelemben is csak fényűzést, érdekes színeket látott, a nagy érzéseket messziről megcsodálta, de igazán átérezni, átérteni nem volt képes. Most, hogy az asszony új, egyszerü, érthető alakban állott a férfi előtt, a régebbi benyomások eltompultak, elkoptak, s helyet adtak egy új, titokzatos, meleg képnek, amely hasonlatos volt ahhoz a nemes érzéshez, amelyet bennünk egy szép hangulat meglátása és megértése okoz.

Az a pár hét, amelyet együtt töltöttek el, zavartalanul, kölcsönös megértésben repült el. A színházakat, mulatóhelyeket az első kirándulás után ritkán keresték fel, inkább elbolyongtak az Alster-parton vagy hajóra ültek és kimentek a tengerparthoz, órák hosszat nézve el az új világba induló emberek komor készülődését, a hullámok játékát, a partvidék hamvas színeit. Beszélgetésük tárgya távol járt a köznapi élettől, többnyire lelki és érzelmi dogokról cserélték ki nézeteiket, önmagukkal foglakoztak és a multba kalandoztak vissza. A jövő csak a fiatalemberek agyát izgatja és foglalkoztatja; a meglett férfi szerelme a jelennél vagy a letünt időknél tartózkodik, hangulatai megnemesednek, lecsillapodnak, benső tartalomban meggazdagodnak, mint a valóban értékes műkincsek, amelyeknek az idő ád melegséget.

Illésfalvy nehezen tudott elszakadni az új Maytól. Akárhányszor elhatározta is volt, hogy este visszautazik birtokára, ahol számos apró teendő várt reá, reggelre meggondolta magát és Hamburgban maradt.

Ott tartózkodását azután egy váratlan eset miatt még továbbra kellett kiterjeszteni. Egy délután kirándultak a tengerpartra, útközben azonban meglepte őket az eső és teljesen átázva vetődtek vissza a városba. Másnap reggel Illésfalvy lázas volt, estére pedig ágyba kellett feküdnie. Az orvos könnyebb tüdőgyulladást állapított meg és szobafogságra ítélte a férfit.

Illésfalvy soha se volt még beteg. Edzett ember létére irtózott a szobalevegőtől és boldogtalannak érezte magát, ha napjában nem tölthetett öt-hat órát a szabadban. Most az ágyhoz volt láncolva és függetlensége egy időre megszünt. Ez az érzés nagyon lehangolta és eszébe juttatta az élet telét, amikor sorra köszöntenek ránk a nyomorúságok és testi szenvedések. Ha elgondolta, hogy némely embernek esztendőket kell szobában, matrác-sírban töltenie, megborzongott és megdöbbenve nézett vigasz után.

A vigasztalás nem késett. May egész napját ott töltötte oldala mellett, fölolvasott neki, szórakoztatta és odaadással ápolta. A nagyvilági nő mintha egészen kiveszett volna belőle; szürke köntösében csöndesen, félénken járt-kelt a szobában, maga főzte a teát, maga fűtötte a lakást és aggódva leste az orvos véleményét.

May igen jól hegedült és a hangja is szép volt. Azelőtt e két tulajdonságát Illésfalvy előtt nem igen érvényesítette, most azonban, kifogyva az olvasásból és beszélgetési tárgyakból, gyakran elővette hegedűjét és tovaűzte vele a lomhán haladó időt. Illésfalvy nagyon szerette a zenét és különös gyönyörűséget talált az ó-francia románcokban, amelyek csöndes hangulatukkal nemesen illeszkedtek az ablaktáblákon átszűrődő őszi szinekhez. Amint így kettesben, távol a világtól, az élettől, távol minden hétköznapiságtól egymás mellett voltak, a férfi úgy érezte hogy nagyon meg tudják egymást érteni és nincs szükségük az emberekre, azok tömérdek csinálmányaira, gondolkodására, társaságára. Dénes lelkének mélyéből egyre jobban emelkedett ki éveken át féltve őrzött kincse, nagy érzése, amely életének vezető eleme volt, amely bensejét nemessé, tisztává, férfiassá tette és elsősorban a szép, a művészi szép egyik gyönyörü virágának kultuszát jelentette.

Egy késő őszi estén – Illésfalvy már jobban érezte magát és elhagyta az ágyat – ketten beziguet játszottak. Az ablakokat szilaj eső verte, a tengerpart felől néha bömbölés hallatszott, mintha valami titokzatos állat fel-felordítana dühében. Illésfalvy egyszerre letette a kártyákat és kezébe vette az asszony hófehér ujjait.

– May, – szólt komolyan, – legyen a feleségem.

Az asszony megrezzent.

– Legyen a feleségem, – ismételte Dénes, szembenézve barátnőjével. – Azt hiszem, meg fogjuk egymást érteni, a lelkem vágyódik a magáé után.

May elgondolkodott.

– Nem voltam erre a kérdésre elkészülve, – felelte azután. – Engedje meg, hogy előbb önmagammal számoljak.

– Nem, nem, – tiltakozott a férfi, – most válaszoljon, kell, hogy most rögtön választ adjon! Ha szeret, akkor a felelet nem lehet tagadó és holnapig se változhat meg; ha idegent lát bennem, akkor jobb, ha rögtön megtudom.

– Idegent? – mosolygott May szomorúan. – Miért lennék akkor itt? Hiszi, hogy valami érdek fűz össze bennünket?

Illésfalvy elröstelte magát.

– Bocsássa meg tapintatlanságomat, – szólt megcsókolva barátnője kezét és tisztelettel, ragaszkodással nézett fel Mayra.

Az asszony végigsimított homlokán, azután az ablakhoz ment s a hideg táblához szorította fejét. Egy ideig mély csönd honolt a szobában.

Illésfalvy fölkelt és May mellé lépett.

– Beleegyezik? – kérdezte halkan.

Az asszony már visszanyerte nyugalmát; ugyanaz az okos, világos, határozott nő volt, mint a multban százszor és százszor, ha fontos lépés előtt állott. Alakja megnőtt, megerősödött a férfié mellett, aki idegesen és türelmetlenül várta a feleletet.

– Dénes, – vette fel a szót May, – őszintén fogok beszélni és szeretném, ha maga is őszintén, higgadtan ítélné meg a helyzetet.

Illésfalvy nyugtalanul nézett barátnőjére, aki azonban komolyan, határozottan folytatta.

– Mindaketten túl vagyunk azon a koron, Dénes, amikor az embernek öröme telik benne, ha bolondságot követhet el. A mi szemünk, tekintetünk és ítéletünk meghiggadt, a lelkületünk is nyugodtabb lett. Nem vagyok rajongó és talán sosem voltam fellengős, nem igen becsültem túl, de nem is néztem le a lelkem világát. Jól ösmerem magamat és meg tudom bírálni hangulataimat, indulataimat. Keresztülmentem sok olyan dolgon, amely más asszonyt még álmában sem környékez meg, az életben tömérdek színnel, eseménnyel, emberrel, fölfogással ismerkedtem meg, bizonyára sok örömem és gyönyörűségem is volt. Mindez érzésekből egy emelkedett ki határozottan, egy uralkodott a többiek felett: a szabadságé, a függetlenségé. Soha senkinek nem akartam, nem tudtam magamat alárendelni, soha lépéseimről senkinek nem adtam számot s gyönyörűségem telt benne, hogy emberektől, nézetektől, talán hangulatoktól is befolyásolatlanul járhattam a földgolyón. Őszintén beszélek, Dénes: – én a függetlenségemet senki kedvéért nem tudnám feláldozni.

Illésfalvy elkomorodva nézett az asszonyra.

– És a szerelem nem volna több, mint a szabadság? Kettőnk lelki közössége nem kárpótolná az elvesztett függetlenségért?

– A szerelem az én szememben ma már nem féktelen szenvedély, nem vadregényes táj, avagy mindeneket elsöprő elem, – ezek a színek megtompultak, megcsöndesedtek és megszelidültek lelkemben. Az ember tulajdonképp csak egyszer szeret igazán, odaadóan, ostobán és mégis boldogan: amikor fiatal s amikor először ismeri meg ezt az érzést. Ennek az ideje rég elmult, s talán jobb is így, mert csak tömérdek szenvedést, gondot, megalázkodást jelent, – legalább nekem… nekem nem adott mást.

Illésfalvy összeharapta ajkait. A benseje idegesen zúgott, vergődött: mintha a féltve őrizett, drága csecsebecsékkel, finom műtárgyakkal, holdvilággal szőtt képekkel teli világba egyszerre beférkőzött volna a nyers észak havas, piszkos szélvihara és szertedobálta, bemocskolta volna mindazt a gyönyörü fehérséget, kristályos hangulatot, amely verőfényes napsugárban csillogva nemesítette meg lelkét és szívét.

– Akkor… tehát nem szeret? – kérdezte a férfi tétován, még mindig reménykedve, hogy csak rossz álommal áll szemben.

May barátjára nézett.