Part 10

– Kérem, – szólt rekedten, nem ösmerve meg a tulajdon hangját, – rendeljen nekem kocsit, amely kivisz a Zöld Faluba… Lehetséges ez?

– Parancsára.

– Meddig tart az út?

– Azt hiszem két óráig. Mindenesetre jó lovakat fogok rendelni.

Pár perc mulva előállott a fogat, amely sebes iramban vitte ki a sárguló fasoron át a kopár domb felé. Gyorsan boruló őszi nap volt, mire a második faluig értek, már lámpát kellett gyújtani, mikor pedig a tajtékkal borított lovak fölértek a szanatóriumig, öreg este lett.

A gyógyintézet kapuja már zárva volt. A csöngetésre a portás óvatosan nyitotta ki az oldalajtót.

– Beszélhetnék Bogdányné ő nagyságával? – kérdezte Dénes fásultan.

– Meg fogom kérdeni – felelte a kapus, majd az előcsarnokba, egy üveges terraszfélébe bocsájtotta be a látogatót, és csöngetett a komornyiknak.

Illésfalvy leült egy szalmaszékbe és csüggedten várt. Tisztán érezte, hogy kísérlete eredménytelen lesz, azt is tudta, hogy ezzel újabb szomorúságot szerez Verának, de e percben minden közömbös, színtelen volt előtte és csak a tulajdon érzéseit becsűlte még valamire e világon. Ami körülötte volt, abból nem látott, nem hallott semmit, az orvosság-szagu szanatórium, a nyugvópadokkal telerakott hűvös előcsarnok, a falakon lógó menetrendek és térképek bizonytalan szürkeségben álltak előtte.

Pár perc mulva könnyü cipőkopogás hallatszott és egy magasvállu, őszbe csavarodó haju, élesvonásu hölgy állott előtte.

– A hugom nem jöhet, – szólt franciás kiejtéssel, – az orvosok föltétlen pihenést ajánlottak neki. Vera idegei erősen meg vannak viselve – tette hozzá, hirtelen kémlelő tekintetet vetve Dénesre.

Illésfalvy meghajlott.

– Ez a válasz… Verától jön? – kérdezte mintegy álomban.

– Igen. És miután, ha nem csalódom, Illésfalvy úrhoz van szerencsém, én is azt a kérést intézem kegyedhez: legyen tekintettel nyomorúságunkra, szegény öcsém súlyos bajára és magára Verára, aki súlyosan megfizette a multat. Számíthatunk erre?

Dénes tétován nézett maga elé, azután megtörten így szólt:

– Számíthatnak méltóságos asszony… mindenre számíthatnak, ami tőlem telik… De egyre feleljen, lelki üdvösségére, elhunyt szerettei emlékére: megmondták… közölték Verával, hogy itt vagyok és beszélni kivánok vele?

Az asszony hideg vonásai kissé megenyhűltek, zöld szeme résztvevően nézett Dénesre.

– Tudom, hogy fájdalmat szerzek önnek, – mondta halkan – de esküszöm mindenre, ami előttem szent, hogy ez Vera akarata.

Illésfalvy meghajlott és kezet csókolt. Még akart valamit mondani, de azután összeszorította ajkát, megfordult és kocsijába szállott.

Másfél óra mulva Dénes újra Berlinben volt. Az utolsó képek már csak őszi árnyékként rajzolódtak összetört lelkére, benseje mintha egészen elvesztette volna érzékenységét. Titokzatos lázálomban újra csak sejtette, hogy valami nagy szerencsétlenség történt vele, hogy a szerelemben, a lélekben való hite megrendűlt, pocsékká ázott, hogy a Vera alakja ledőlt arról a nemes oszlopról, amelyet a férfi rajongása, eszményi vágyakozása épített meg. A világ szertelen taposó malommá, rettenetes hivatali szobává, műhellyé lett a szemében; az emberi gépezetet az érdek, az okosság, a kötelességek acélkerekei hajtják. Minden kérdésre megvan itt a felelet, minden igenre a nem, minden alanyhoz az állítmány, s azok a dőrék, akik ezen túl még valamit keresnek, megbotlanak az első gödörben és úgy elvágódnak, hogy soha többet föl sem kelnek. A szerelem, amelynek világító napnak kellene lennie, szomorúan húzódik meg a sarokban; az érzések, amelyeket viharnak teremtett az Isten, engedelmes, hű rabszolgák, akik türelmesen kövezik ki az elvek, meggyőződések és akaratok országútját. Minden rendes, okos, higgadt e társadalomban, minden fényes és tökéletes, és mégis, minden oly ijesztően üres, oly förtelmesen megalázkodó, hogy a lélekben megfagy az érzés és a szív ijedten kezd dobogni.

Amint Illésfalvy a szállodába érkezett, csomagoltatott, s azután kihajtatott a pályaudvarra. Gépiesen adta át a podgyászát, gépiesen járt föl és alá a folyosón és csak akkor tért magához, amint a vasúti pénztár előtt állt és jegyet kért.

– Hová kiván utazni? – kérdezte az apró ablaknál ülő hivatalnok.

Illésfalvy egy percig gondolkodott. Hová is menjen? Sámsonra, ahol még nagyobb szürkeség vár reá? Sámsonra, ahol oly vigasztalanul ácsorognak az ázott burgonyaföldek, a kopott ákácosok, a hosszu csűrök? Nem, nem… ez lehetetlen!

– Hová óhajt utazni? – ismételte türelmetlenül a pénztáros.

Dénes egy pillanatig tétován nézett át az ablakon és egy olajnyomatot pillantott meg a hivatali szoba falán. Verőfényes napsugárban fürödve, látomásként mosolygott rajta a doge-palota mór-gót rajza, körülötte Velence tömérdek építészeti csecsebecséje, színes ívei, aranyos háttere, oldalt a laguna, amelyen fekete gondolák imbolyognak, amíg túlnan, egy beethoveni szimfónia nyugalmával bontakozik ki a százados templom márványalakja.

– Kérek egy jegyet Velencébe, – szólt Illésfalvy, elfeledkezve róla, hogy késő ősz van, hogy a napsugár ködbe ful és az aranyos színeken már az elmulás boruja lappang.

XXIV.

Bécsben Illésfalvy meggondolta magát és elhatározta, hogy egy napot a császárvárosban tölt. A széles ívü körútak, a komoly vállu házak, paloták az első könnyü havazás fehér prémét hordták magukon; a táviródrótokon zuzmara feküdt. Illésfalvy a vasútról kihajtatott a Práterbe, majd Schönbrunn felé robogott, a nélkül, hogy akár az egyik, akár a másik kirándulásban sok öröme lett volna. Lelkében a nyugtalanság halálos fáradtsággal, fásultsággal váltakozott, szemét bántotta a hó éles szürkesége.

Az ebédidő künt érte Lainz körül, a kocsis már alig győzte a holtrafáradt lovakat nógatni. Hogy a szegény páráknak pihenőt adjon, Illésfalvy beült a Stelzerhez – a sötét, ódonszagu vadászszobába, ahol egy időben, vidám társaságokban sok jó órát töltött el – és megebédelt, mialatt a bőbeszédü vendéglős Bécs összes új pletykáit eléje hordta. Mikor a fekete kávét eléje tették, Dénes egyszerre türelmetlen lett, kiment a kocsishoz, levétette vele a zabos tarisznyákat és visszahajtatott a városba.

Este Illésfalvy fölment a klubba és szokása ellenére kártyázott. Az egyik emeleti kabinban meglehetős magasba ment a játék; két lengyel főur csatázott két cseh gróffal. Dénest eleintén szórakoztatta a tarkajárásu kártya, utóbb azonban elunta a dolgot és fölkelt, nem tudva, hogy most már mihez kezdjen. Lelkében az a vágy égett, hogy jó volna minden fölött napirendre térni, jó volna lefeküdni, elaludni és más világban, más emberek, más érzések között fölébredni. Egyszerre azon vette észre magát, hogy az utcán van és lassan halad végig a körúton. Jó darabot ment így, álmodozva, teljesen fáradtan, mikor egy kószáló bérkocsival találkozott. Beült, kihajtatott a Dunához, onnét vissza a városba, majd meg el Hietzing felé. Közbe ő is, a kocsis is, el-elszundítgattak, s a lovak lépésben baktattak a friss havon. A vámnál a sorompó le volt eresztve; a két öreg ló itt megállott és csöndesen bámult maga elé.

Szürkülni kezdett, mikor Illésfalvy visszatért a szállóba. Átöltözött, megfürdött, azután – pillanatra felélénkülve a friss víztől – megreggelizett, elolvasta az ujságokat, majd kihajtatott az expresszvonathoz. Amint a mozdony megkezdte hosszu útját, Dénes lefeküdt a bársonypamlagra és mély, nyomasztó álomba merült, amelyből csak akkor ébredt föl, mikor már túl voltak a határon.

… Velence könnyü ködköpenyegbe burkolózott. A Santa Maria della Saluteból csak egy-két komoly pillért lehetett látni, az arzenál oroszlánjai a homályos párában titokzatos, sötét rémalakoknak tetszettek. A lagunákon halszag terjengett; az egyébként oly élénk életre komor csend nehezedett. Más ember elmenekült volna e szomoru környezetből, Illésfalvy azonban úgy érezte, mintha idegen világba, idegen érzésekbe cseppent volna és a nyulósan terjengő köd ellepné a tulajdon lelkét is, lassan elmosva a nyugtalan emlékeket.

Dénes órák hosszat gondolázott a Canale grandén, s csak késő este tért be a szállóba ebédelni. Amint leült a sarokasztalhoz és egykedvüen jártatta körül tekintetét a csillogó üvegtermen, a tulsó szögletben ösmerős arcot fedezett föl. Egy ibolyaszínruhás, ragyogóan szép asszony mellett Szentandrássy ült és éppen komoly ünnepélyességgel vágta föl a keréknagyságu angol húst.

A következő percben a festő is észrevette barátját,

– Illésfalvy! – kiáltotta föl, nem törődve az ünnepélyes ebédlői csenddel, és máris ott termett nála. – Dénes! Dénes! Hogy kerülsz te ide?

Illésfalvy idegenek előtt nem szerette a lelkét mutogatni, s azért mosolyogva, jókedvet színlelve szorított kezet a festővel.

– Eluntam a falut, – szólt könnyen, – világot akartam látni.

– És ezt most, késő ősszel, Velencében keresed?

– Valószínüleg mihamar délebbre megyek.

– Egyedül vagy?

– Igen.

– Akkor hozzánk kell ülnöd. Tudod, kivel vacsorázom?

– Kiváncsi vagyok.

– Metellával… Hiszen ösmered egy pár képemről… De nehogy rosszat gondolj felőlem, véletlenül akadtam vele össze. Jó magam borús világításu hatásokat szimatolok itt, ő pedig… de nem olvastad az ujságokban?

– Nem emlékszem rá.

– Nos, rövid leszek… Metellának egy orosz nagyherceg barátja volt, aki Szt.-Pétervárról egyenesen Párisba jött, hogy öreg és kellemetlen Feodorownáját elfelejtse Metellánál. De Feodorowna titokban utánajött, megcsipte őket és nyílt utca során igen csúnya dolgokat mondott Metella szemébe. Metella arcul ütötte a nagyhercegnőt, utóbb pedig helyesnek tartotta, hogy pár hétre elmenjen Párisból és e célra Velencét szemelte ki… De gyere, Metella már türelmetlen.

Metella a legtökéletesebb szépség volt, akit szabó vagy szobrász elképzelhet. Arca mintája volt a kifogástalanságnak: homloka egyenes, nyugalmas arcélbe szaladt, a szemek nemes hajlásu ivek mögött, mélyen húzódtak meg, s mégis, mintha az egész arcot bevilágították volna. Álla határozott, a mellett gyermekesen puha és könnyü volt; arcszíne egészséges, de hamvas, a fiatalság zománcában ragyogó. Pompás fogsora, gunyos, kissé fölvetett ajku szája volt, haja a megmerevedett gyönyörü lángtenger. Legszebb azonban talán mégis könnyü csengésü, ritmikus és emelkedő futamával a pacsirta szavára emlékeztető hangja volt. Az ember azt hihette, hogy Metella örökkön versben beszél, a Musset bájos francia nyelvén.

– Én ösmerem önt, – szólt az asszony, kezét könnyen Illésfalvy karjára téve. – Ön egész délelőtt egy gondolán a házam körül bolyongott és a canalebe bámult… helyes?

– Valóban, – felelte Dénes meglepve.

– Azt is tudom, – folytatta az asszony, – hogy önnek valami bánata van… Délelőtt egész más volt az arca: megtört, kedvetlen, ideges, most a mi kedvünkért udvarias képet öltött. Ez szép öntől, de mi sokkal természetesebb emberek vagyunk – nemde Szentandrássy? – semhogy ilyen áldozatot elfogadjunk. És nekünk néha meg lehet mondani az igazat is. Ha únja a csevegést és inkább egyedül akar lenni, ne tartóztassa magát.

Mindezt nyugodtan mondta; csak a szavai végén csendült meg élénkebben a hangja, ugyanekkor szeme mintha még erősebb fényt kapott volna és élesen világította meg kristálytiszta arcát.

– Lám, ilyen Metella, – szólt nevetve Szentandrássy. – Mindent tud, mindent lát és nemde… oly különösen fejezi ki magát?

Illésfalvy egy percig gondolkodott, azután így felelt az asszonynak.

– Mindez, amit elmondott, szórul-szóra igaz. Kellemetlenségek értek, csalódások… felejteni szeretném egész eddigi életemet. Legalább is át szeretnék aludni egypár hónapot… És igen ostobának érzem magamat ebben a furcsa helyzetben.

Metella ránézett a festőre, mintha jóváhagyását várná.

– Mi szívesen állunk rendelkezésére, ha jól érzi magát körünkben. Talán föl tudjuk kissé vidítani… De nem szabad rosszkedvünek lennie.

– Megkísérlem, hogy elfogadható ember legyek.

Az asszony a festőhöz fordult, aki nagy műértelemmel, klasszikus nyugalommal étkezett.

– Mit lehetne az este csinálni, maestro? – kérdezte, és ő is hozzálátott a pecsenyéhez. – A változatosság ilyenkor nem nagy Velencében.

Szentandrássy gondolkodott.

– Hallgassuk meg az opera-társulatot?

– Ez nagyon komoly mulatság.

– Menjünk egy halász-csapszékbe?

– Ez meg túlságosan vidám.

Végre is a fizetőpincérhez fordultak, aki figyelmükbe ajánlott egy éppen ma megérkezett művésztársulatot, amely a Frari mögött, egy ócska palotában működik. A tervet elfogadták és miután Szentandrássy végigélvezte az étlap összes gyönyörüségeit, és szivarra gyujtott, gondolát rendeltek.

A köd valamelyest elszállt, a bizantinus város most halvány fényben csillogott. A festő, aki kicsit be volt csípve, halkan dúdolt, az asszony pedig – a hajó előrészének támaszkodva – gyors lélekzettel cigarettázott és merőn szegezte tekintetét Velence bűvös köveire, mintha versenyre akarná őket hívni: kettőjük közül melyik szebb? Ahogy így, könnyen vállára dobott köpenyben, frissen és öntudatosan állott az éjben, alakja egész szépségében bontakozott ki. Az arc a félhomályban épp oly tökéletes volt, mint bent a terem éles világításában, a vonalaknak nem volt szükségük segítőeszközre, fény- vagy színhatásokra.

Az ódon palotában vidám olasz nép ült együtt, de nem valami nagy figyelemmel kísérte a színészek, bűvészek, énekesnők alakításait. A társulat gyönge volt, a művésznők öregek, a férfiak rekedtek. Egy ideig a nézőtér megelégedett vele, hogy gúnyos megjegyzéseket tett a különböző színészekre, utóbb azonban pisszegés hallatszott és romlott narancsok kezdtek a színpad felé röpködni.

Szentandrássy, akinek igényei nem voltak nagyok, jól mulatott a tarka képen, Metella szeme is csillogott. A hallgatóság azonban nem volt ily jóindulatu, egyre türelmetlenebb lett és öklével verte az asztalt. Egy hosszu suhanc végre felállt és nevetve mutatott a Metella páholyára.

– Inkább ennek a szép hölgynek kellene fellépnie és azoknak (intett a színpadra) kellene a páholyban ülniök!

Falrengető brávó volt a felelet a megjegyzésre és most már az egész közönség Metella felé fordult, aki nyugodtan mosolyogva fogadta a hódolatot.

– Lássuk! Halljuk! – kiáltozták többen. – Lássuk a szép asszonyt!

Szentandrássy nevetett.

– Nem rossz… Ez legalább eredetibb dolog lenne, mindenesetre, újabb, mint a prokuraciák, vagy a Rialtó. Nos, van kedve?

Metellának minden bolondsághoz volt kedve. Egy pillanatig még gondolkozott, azután fölugrott és mielőtt Illésfalvy vagy a festő akár egy szót is szólhattak volna, már a színpadon volt, amelyen dörgő éljenzés fogadta. Olyan biztosan mozgott a rozoga deszkákon, oly kedélyesen csevegett le a karmesterhez, valami spanyol táncot kérve tőle, mintha egész életében cabaret-kban működött volna.

A zongorista eljátszott egy habanerat és Metella táncolt. Sajátságos tánc volt, tele színnel, szabadsággal, lüktető, nyugtalan mozdulatokkal, a melyek mégis biztos, egyenletes körvonalakban bontakoztak ki. A szépségnek az apotézisa volt ez: Metella minden bájossága, ifju vonása, fojtott szenvedélye csillogó formákban nyilatkozott meg, tüzbe borítva a hallgatóságot, amely őrjöngve tombolt a mutatvány végén. Az olaszok menydörgésszerü robajjal tapsoltak és Metellának újra meg újra el kellett járnia a kacér táncot.

Éjfél jóval elmúlt, mikor elhagyták a termet. Még elmentek egy kávéházba, megittak egy feketét, azután hazatértek. Amint a gondola lassan végigsiklott a fekete vízen, a két férfi tágra nyílt szemmel nézett az asszonyra. Nem beszéltek művészetről, nem beszéltek a lélek föladatáról, az akarat és a szív titokzatos útairól, – e pillanatban csak férfiak voltak, akiknek örömük telt a ragyogó, diadalmas nőstény szemlélésében.

XXV.

Másnap Illésfalvy tovább akart utazni. Délben fölment elbúcsúzni Metellához, aki egy régi, letört pompáju nemesi palotát bérelt volt ki. Dénes egy sor gyöngyöt vitt az asszonynak, hálából az elmúlt esti táncért.

Metella boldogan akasztotta nyakába az ajándékot és így szólt:

– Csak azon föltétellel fogadom el, hogy még ittmarad. Ön szomoru, és bárhol a világon, egyedül, rosszul fogja magát érezni. Nekem úgy rémlik, talán az is a rendeltetésem, hogy felvidítsam a világot, hogy mosolyogjak, hogy a napfényt pótoljam… Álmaimban gyakran látom így magamat, amint a bánatot űzőbe veszem és könnyelmüen döntök föl minden magasztost, komolyat, minden szomorut.

Illésfalvy csakugyan úgy érezte, mintha a szépség, – a pogány, az okoskodás, a lélek nélküli – szépség állana szemben vele és gúnyosan rámosolyogna arra a temérdek töprengésre, nyomoruságra, szenvedésre, amelyet a gondolkodó lélek az emberi bensőnek okoz. Metellának nem volt meggyőződése, hite, odaadó érzelme, kétségbeesése, neki csak mosolya, jókedve, fiatalsága volt, amelynek arany verőfénye vígan szaladt végig alakján.

– Itt kell maradnia, – szólt az asszony Illésfalvy vállára téve kezét, – talán meggyógyul és nyugodt emberként tér haza… Ha unja Velencét, az sem baj. A hét végén én is délre készülök.

Dénes akarata az utolsó napok eseményei alatt megtört. Már nem volt a régi férfi, aki büszkén, öntudatosan halad előre céljai felé, életereje megcsappant, és a vágy, hogy feledjen, egyre erősebbé vált lelkében. Az erős benső harc, amely heteken át tüskön-bokron keresztül magával hurcolta, össze-vissza sebezte, eltompította idegeit; gondolatai bizonytalan fényü tájakon kavarogtak.

– Metella, – szólt nyugtalanul, – ha el tudnám felejteni a multamat… ha napirendre tudnék térni a boldogság keresése felett…

Az asszony fázott az elmélkedésektől.

– Menjünk, menjünk, – mondta, végigtáncolva a szobán, – a gondola vár. A San Giovanniban zenéspróba lesz egy Perosi-oratóriumból, azután megebédelünk, és elmegyünk egy palotába, ahol, titokban, kártyabarlang van… Nagyon szeretem a trente-quarante-ot, okos emberek csak ezt játszák.

Illésfalvy engedett és Velencében maradt, – még mindig kissé fásultan, félig álmodozva, tehetetlenül engedve át magát annak a pogány, a lelket lenéző, sajátságosan mámoros hangulatnak, amely Metella lényéről szerteáradt. Az asszonyban senki se kereste a szellemet, a szívet. Dénes sem akart kivétel lenni. Itt csak a szépség, a formai tökéletesség uralkodott, elnyomva minden egyebet, nevetséges kicsinnyé zsugorítva össze mindazt, amin az emberiség évezredek óta fárad, a belső vonások kiépítésén, az akarat, az isteni szikra kihasználásán.

Másnap Szentandrássy sürgönyt kapott Párisból, ahol egy régi jóbarátja meghalt. A festő összecsomagolt és még a délutáni vonattal hazautazott. Akkor ketten – Metella és Illésfalvy – egyedül maradtak, egyedül kószáltak végig a műkincsekkel teli palotákon, templomokon, egyedül ebédeltek az angol szállóban, egyedül járták a kávéházakat, apró színházakat, csillogó kártyabarlangokat, mialatt az asszony mindig kacagott és jókedvet borított egész Velencére. Ahol megjelent már ösmerték, a páholyába még a legöregebb urak is virágot hajítottak föl; ha végigment a Márk-téren, a naplopók levett kalappal fogadták. Ha valahol a világon, úgy Olaszországban tudják a szépséget megbecsülni.

Néha Illésfalvy egy csöpp undort érzett és megborzongott, hogyan tud a szomoru mult küszöbén ily gyorsan mosolyogni, tréfálkozni, de azután legyintett kezével és úgy gondolta, hogy minden úgy van jól, ahogy van. Az embernek napirendre kell tudni térnie a lezajlott történetek fölött. Ilyenkor mohón hajtott föl egy pohár bort, fölrugta a lelkét és nem törődött semmivel, csak Metellával, aki mosolyogva kapaszkodott a karjába. Csak ha a férfi egyedül volt és a régi templomok ívei sötéten, magasztosan néztek rája, csak akkor szállt a lelkére végtelen szomoruság és az ujjai lassan ökölbe szorultak.

Egy hét mulva Dénes már annyira megszokta mosolygó pajtását, hogy egy percre nem tudott nélküle lenni. Át-átmentek Páduába, ott fölültek a kis vasutra, össze-vissza kószáltak a szőlődombok, gyümölcsöskertek között, csapszékben ebédeltek, mint a diákok, majd beutazták a szomszéd városokat, ami szépet láttak, azt letépték, ami szomorúval találkoztak volna, messziről elkerülték. Bejárták Milánót, Genuát, Firenzet, majd újra visszatértek a lagunákra és könnyü lépésekkel siklottak tova a gondok és nyomoruságok hinárja fölött. A testük, a szivük mosolyogva sütkérezett a napfényben, soha nem gondolkodtak, soha nem töprengtek, akár az útszéli rózsa, amely ma nyilik ki, vigan élvezi a tavaszt, a kék eget, s másnap már hervadtan tünik el a végtelenségben. Mindez új és meglepő hangulat volt a férfinak; a könnyelmüség arany országa nevetve mondta a szemébe, hogy botor az, aki a dolgoknak több értéket akar adni, mint amit a pillanat rájuk ruház, dőre, aki a nőben mást lát, mint az élet legszebb fényüzését. Illésfalvynak bizonyos vad öröme telt benne, amint így megvetette, lenézte önmagát, megtagadta egész életét és keserves boszut állt benső érzésein, amelyeket egykor végtelen elemnek képzelt s amelyekről most, ime kiderül, hogy megalázkodva, félénken húzódnak meg a sötét szögletben.

Egy viharos délelőtt Dénes fölment a Metella palotájába. Úgy volt, hogy ebéd után kihajóznak a Lidóra, megnézni, a tenger bóra-korbácsolta hullámait. Mikor a lépcsőházba ért, Illésfalvy egy magasvállu férfival találkozott, aki szegletes színpadi elegánciával volt öltözve.

– Ki lehet ez? – gondolkodott el Dénes. – Oly ismerős az arca.

Fönt azután rögtön megtudta, honnét emlékszik az idegenre.

– Képzelje, – szólt Metella mosolyogva, – ki érkezett meg?… Pál nagyherceg…

Csakugyan… Illésfalvy gyakran látta illusztrált külföldi lapokban a herceg tar koponyáját, sajátságos, dugóhúzó alaku bajuszát, tatár orrát. A különbség mindössze az volt, hogy a képeken a herceg cserkeszuniformist viselt, míg most finom bunda, magastetejü cilinder volt rajta.

Dénes rosszkedvüen ült le egy elefánt-csonttal kirakott karosszékbe.

– Meddig marad a nagyherceg? – kérdezte lassan.

Metella egész közel ment barátjához és végigsimította haját.

– Nekünk el kell válnunk, Illésfalvy, – szólt hirtelen, de nyugodtan, – a nagyherceg régi barátom és… egy időben… nos, igen, talán szerettem is őt, komolyabban, semmint gondoltam volna. Az ember sok bolondságot követ el az életében… Ej, ezen bajos változtatni… dőrék vagyunk, vége!

Illésfalvy felállott.

– Akkor hát Isten vele, – mondta, ismét visszazökkenve fásultságába.

Metella könnyen átkarolta a férfi nyakát.

– De nem szabad rám haragudnia, – csicseregte gyönyörü hangján, – nem szabad rossz gondolatokkal innét elmennie… Sok jó órát töltöttünk el, jó pajtások voltunk… azok is maradunk… igen?

– Mindenesetre. Tehát… Isten áldja meg.

Az asszony elkezdett sírni.

– Milyen ostobaság, – ismételte kétségbeesve, – milyen ostobaság… Mit is tudok a hercegen szeretni? Tatárfejü, unott arcu és goromba, gyakran oly rettenetes goromba…

Illésfalvy mosolyogni próbált és kezet csókolt Metellának.

Amikor beült a vonatba, az utolsó percben még egyszer megjelent előtte az asszony. Sírt, nevetett, bocsánatot kért, a világ legderekabb emberének mondta Dénest és arra kérte, vegye vissza azt a gyöngyöt, amelyet neki az emlékezetes színházi este után ajándékozott; hadd legyen a barátságuk emléke egészen tiszta.

Azután a vonat elindult és Illésfalvy fáradtan támasztotta fáradt fejét az ablaktáblához.

XXVI.

Mikor a mozdony elhagyta az Adria királynőjének száz szigetét, száz hídját, Illésfalvy lelkére végtelen undor, a mámorból való kijózanodás keserűsége szállt. Ez az érzés egyre fokozódott és mikor a vonat a határra ért, a férfi szinte beteg volt az utálattól. Hiába próbálta akaratát harcba vinni, hiába próbálta gondolatait elűzni, egyre sötétebb képben bontakozott ki előtte a tudat, hogy sivár hínárban jár, hogy a kezére, az arcára, a lelkére nedves moszat tapad, hogy eljátszotta mindenét: öntudatát, akaratát, becsületes hitét s hogy ebből a sötét éjszakából nincsen föltámadás.