Part 16

A castellanus sokat tartott arra, hogy őt spanyolnak tartják (Sziléziában született), nem volt elég, hogy ezt a kifejezést a képébe fölvette, hanem a mikor lehetett, belemennydörgött egy-egy spanyol kifejezést a német beszédbe, ugyanazt gyöngébbek kedvéért a folyó nyelvre is lefordítva s értesítve az embereket mindenről, a mi Spanyolországban szokás.

– Ah, ah, mia vida, a tagadás könnyű, de a vallatás sem nehéz. Én voltam tíz esztendeig Spanyolországban, Corduában, Valenciában, Estremadurában: ustedes habla el espanol? non? nem beszél spanyolul? Kár! könnyebben megérthetnők egymást. Fabe um? tudja ön: hogy Spanyolországban hogy szoktak a makacs fegyenczekkel tenni, a kik vallani nem akarnak? Semmi sem egyszerűbb. Vestir a la Moda; felöltöztetik őket divat szerint, spanyol divat szerint. A kik nem akarnak az inquisitio előtt mantener conversation – beszédbe ereszkedni, azokat felöltöztetik spanyol öltözetbe. Ez igen szép öltözet; először is jön a kalpag, el sombrero, igen egyszerű dolog ez, egy vékony szíjjal körülkötik az ember fejét szorosan, akkor egy gömbölyű pálczát alája dugnak s elkezdik lassankint tekerni a szíjat. Biztosítom önt kedvesem, hogy öt csavarintásnál senki sem bír többet kiállani, az határos a pokolbeli kínszenvedéssel: a hatodik okvetlen gutaütés. Hanem ez csak tréfa, a csizmák, a spanyol csizmák sokkal komolyabb eszközök, mert a velük élés sohasem megy a halálig. A két térdét, kedvesem, négy deszka közé szorítják, akkor a két középső deszka közé egy vékony éket vernek kalapácscsal, ha nem használ ez, vernek utána másodikat, harmadikat egész tizenkettőig. Ez igen kritikus mulatság. Mondhatom önnek, sokszor láttam Spanyolországban; megátalkodott eretnekek esküvel állíták az ötödik-hatodik éknél, hogy az elkárhozottak minden kínszenvedése nevetség az övéikhez képest. De mindez bagatella, mia vida, mesedolog, csekély dolog. A spanyol mente a legtökéletesebb mindazon eszközök közt, miket a fölvilágosítás könnyebb eszközölhetése végett föltaláltak. Ez, caro amigo, nyers bivalybőrből van varrva, mely épen ráillik a vallatott egyéniségre: pontosan, tökéletesen, mint a leggavallérosabb dolmán. Ezen öltözetben odaállíttatják a vallatottat egy erősen befűtött kemencze mellé. Tudja ön: ez a legleleményesebb eszme. A mint a melegség a nyers bőrt áthatja, az kezd összehúzódni, mindig jobban-jobban összezsugorodik, az egész testet lassankint összeszorítja, minden erecskét, minden izmocskát nyom, teker, facsar; ugy-e bár, kedves barátom, ez a legeredetibb öltözet, a mit Spanyolországban viselnek?

A jó Bokáczius mindenféle színt váltott e gyönyörű elbeszélés alatt, s a hideg veríték csorgott alá homlokán az elsorolt kínzószerek puszta elképzelésére.

– No no, kedves kis barátom, – szólt a nemes castellanus, megveregetve az ifjú orczáját, – remélem, hogy az egész moda espánéval nem leszek kénytelen önt megismertetni. Az inquisitio főnöke ő méltósága tíz nap mulva érkezendik meg, azalatt úgy hiszem, megerősül önnek emlékezőtehetsége, hogy a mit most nem tud még, akkor pontosabban fogja elmondhatni: küldői nevét, szándékát s más egyebet. Az ideig majd egy csendes kis külön szobácskát rendelek ön számára, una camara hermosa, a hol gondolatait rendbeszedheti.

A jó Bokáczius szive nagyon megkeseredék e szavakra. Tehát tíz nap mulva az inquisitio elnöke megérkezik, akkor őt felöltöztetik spanyolnak; nem volt pedig egészen bizonyos felőle, hogy jól fog-e neki illeni ez az idegen öltözet.

Annyit azonban szentül föltett magában, hogy magyarországi barátait el nem árulja.

Csupán egy segítség létezett rá nézve; – megölni magát éhen.

Erre tíz nap elég lesz; a szándékról nem kell senkinek megtudni semmit, a meredek toronyablakban egész nap szoktak játszani a verebek és vadgalambok; Bokácziusnak minden két napra adtak egy kenyeret, azt a kenyeret ő szépen apróra elmorzsázva, kihintette tömlöcze sűrű rostélyzatán; az ég madarai eljöttek érte, elhordták szépen; sohasem tudta meg a tömlöcztartó, hogy a fogoly nem maga fogyasztotta azt el.

Két nap így pazarlá el kenyerét. Nem is igen sajnálhatta azt a kemény, keletlen, ragadós süteményt, a mitől ólomgörcsöket kap az ember.

Harmadnap legkínzóbb kezdett lenni ránézve az éhség, legkisebb idege szenvedni látszott alatta, agyát lassankint kerülgeté a véres düh, a mikor az élő állat kezdi elveszteni lelkét s ösztönt kap önmagát megmarni, a mikor a legtermészetellenibb tárgyak étvágyingerlően tünnek föl előtte, s elrabolják álmait.

Pedig erősen föltevé magában, hogy még sem fog enni, hisz ez a dühödési kín csak a harmadik, negyedik nap tart az éhhalálnál, később aztán elveszti az idegzet küzdési erejét, a simpathicus rendszer kiszárad, a görcsöket halálos lankadás váltja fel, s egyszerre csak eláll a lélegzet, és akkor mindennek vége van.

Midőn jött a porkoláb harmadnap a kenyérrel, Bokáczius mondta neki, hogy csak tegye le mellé és távozzék. Addig, míg a porkoláb el nem ment, hozzá sem nyúlt a kenyérhez. Akkor odavitte azt az ablakhoz, s megtörte, hogy elmorzsolva kiszórja a rostélyzaton; egy pár galambka ott turbékolt már a párkányon, várva a szokott étetést.

De mily kisértő meglepetés várt Bokáczra, a mint a kenyeret feltörte! ez nem azon ragadós, gyúratlan vakarcs volt, a minővel eddig táplálták; ugyanazon barna agyag bár, de oly friss, puha sütemény, a minőt csak messze-messze innen tudnak készíteni, a kenyér haja ropogós s pirkadó gyürkére hasadozott, bele összenyomható és újra szétdagadó, illata kedvesebb az ambróziánál! És ő már két nap óta nem evett…

A hidegláztól reszketve morzsolá szét a kezébe vett darabot s kihinté azt a rostélyon.

A mint így őrjöngő sietséggel iparkodott a csábító süteményt elpusztítani, egyszerre egy gyűrű akad a kezébe, mely a foszló kenyérbe volt sütve.

Ugyanazon gyűrű volt az, melyet ő kötött háromféle lószőrből, ugyanazon névbetűkkel és különféle czifrákkal… Mi csodálatos úton jött ez ide?

Bokáczius azt hivé, hogy csak álmodik.

Nagy sietve szakítá most szét az egész kenyeret s ím egy összegöngyölt papirosba rejtett ráspoly hullott ki belőle.

A papirtekercset fölbontá, s e sorokat olvasá benne:

«Kedves Bokáczius! Te nem fogadtál nékem szót, hanem bátyámnak, s ime ilyen kellemetlen állapotba hoztad magadat. Már most engedd, hogy innen kiszabadítsalak. A mint megtudtam, hogy elfogtak, rögtön elindultam kitudni, hová vagy bezárva? s akkor beszegődtem konyhaszolgálónak ezen várba. Most vedd hasznát ezen ráspolynak, melyet kenyeredbe sütve küldök, hogy ablakod vasait átfűrészeld. Két éjszaka e munkával készen lehetsz. Holnapután kenyeredben egy hosszú kötelet fogsz kapni, melyen tornyodból a mosókonyha kéményéig leereszkedhetel, onnan aztán az én gondom lesz téged tovább megszabadítani. Isten legyen veled, kivánja Ilonka.»

Bokáczius ezer érzelmen ment keresztül. Ilonka ily merész önfeláldozásra volt képes ő érte! Tehát Ilonka szereti őt. És minő szerelem az! Konyhaszolgálónak szegődni féltett foglyáért, aljas munkákat vállalni, hogy őt megszabadítsa; szabadság, szerelem! Két legboldogabb eszméje az emberi szívnek; – nem is lehet rossz néven venni Bokácziustól, hogy míg e két édes eszméről gondoskodott, csaknem egészen elkölté a puha kenyeret, tudtán kívül, s csak akkor vette észre magát, mikor már a puszta héja volt a kezében. No ezt elteheti holnapra.

Most újra visszatért minden életkedve. Alig várhatta az éjszakát, hogy szabadulási munkájához foghasson, s reggelre készen volt az egyik vassal. Olyan szépen elfűrészelte azt a fal mellett, hogy észre nem lehetne venni.

Harmadnap csak estefelé érkezett a porkoláb az igért kenyérrel: de iparkodott késedelmét kimenteni a fogoly előtt, hogy a konyhaszolgáló nem süthette ki a rabkenyeret előbb, mert az inquisitor számára kellett kenyereket sütnie, sokat, a ki nagy kisérettel érkezett meg a várba.

No, itt ugyan legfőbb idő a menekülésre.

A toronyablakból is hallhatá Bokáczius, hogy a porkoláb igazat mondott; a várudvaron lármás őrség jött-ment; beszélgetett és csörtette kardját.

Késő éjszaka lett csak egy kis csöndesség a várban. Csak akkor merte a kenyeret feltörni és a kötelet elővenni.

Ebben a csöndben úgy tetszett Bokácziusnak, mintha valami ismerős kedves hang oda alant egy sokszor hallott magyar népdalt énekelne; ez a kedves leányka lesz, ki a menekülő foglyot ez által akarja értesíteni, hogy ha toronybörtönéből a hosszú pavillon tetejére leszáll, a sok kémény közül az igazit válaszsza.

Hirtelen átráspolá az utolsó vasat is, mely még akadályára volt, s megerősítve a kötelet a kiálló vashorgokban, gyorsan alácsúszott rajta; – a háztető gerinczén óvatosan kúszva végig, behallgatózott egyenkint minden kéményen. Ráakadt végre az igazira. Az alól hangzott föl az ismerős dallam: «Rab vagyok, rab vagyok, szabadulást várok»,

Egy pillanat mulva Ilonka lábainál hevert a boldog rab ifjú, kormosan és füstösen, mint akárki, a ki kéményen keresztül választotta az utat.

Ilonka nemcsak, hogy el nem sikoltotta magát, midőn a szerelmes ifjú a kürtőből aláesett, hanem még arra is figyelmezteté, hogy egy szót se szóljon, mert a mellékszobák tele vannak emberekkel; hanem bízza egészen ő reá magát és addig, míg a várból ki nem jutnak, a száját se nyissa föl.

Legelsőbb is helyezze el magát ebbe a nagy puttonyba.

Bokáczius engedelmeskedett.

Ilonka azután felülre rakott egy kis szennyes ruhát, s azzal fölvette a puttonyt a vállára.

– Az Istenért, – susogta Bokáczius, – nehéz leszek én a te gyönge vállaidnak.

– Nem megmondtam, hogy egy szót se szólj! – súgott vissza a lány, s kezébe véve a gömbölyű mosófát, megindult a konyhából ki a várudvarra.

Olyan délczegen lépegetett, mintha egyéb teher sem volna vállain ruhánál.

– Istenem! – sóhajtá Bokáczius, – megszakad gyönge termete.

Hogy a kapuhoz juthasson, az őrszobán kellett keresztülmennie. Három muskétás akkor is ébren volt és kártyázott, azok megpillantva a szép leánykát, elkezdtek vele kötődni.

– Mi a jelszó? – kérdé az egyik útját állva.

– Mit viszesz itt a puttonyban? – tudakozá a másik.

– Mit hát, – szólt parasztos enyelgéssel a leányka, – három rabot, meg egy ágyút.

– Hohó, hugám! – szólt az egyik ficzkó, – tudod-e, hogy az a parancsolat, hogy a mely leány itten keresztülmegy, annak egy csókot kell adni vámba.

– No meg azt, és két ütleget, – válaszolt a leányka, s míg a katona szép orczájáról elrabolta a csókot, ő meg jót húzott a hátára a szapuló fával. Tetszett a ficzkónak mind a kettő. A jámbor Bokáczius pedig szerette volna szétrúgni a puttony oldalát s birkózásba elegyedni az egész század muskétással.

Nem is állhatta meg, hogy a puttonyból ki ne dörögjön, mikor Ilonka kiszabadult onnan.

– Igazán megcsókolt az a gaz kölyök?

– Ugyan hallgass… Nem; csak a nyakamat.

Most a vén kapust kellett fölverni álmából.

– Hát te hová akarsz menni a várból? – dörmögött a vén medve, midőn a sok csengetésre felébredt.

– Ruhát szapulni a patakra. No, csak nyissuk azt a kaput szaporán. Nem érek rá kenddel enyelegni.

– Ki látta azt, éjfélben menni szapulni, he?

– Éjfél biz a kend lusta szemeinek! Elaludta a hajnali harangszót. Ereszszen szaporán, így nem készülök el estig.

A kapus aztán nyájasabb lett, megczirógatta a leányka arczát, megcsípte gömbölyű állacskáját, s beszélt néki szép hízelgéseket, a minőket a vén katonák tudnak. Bokácziusnak pedig kedve lett volna kidugni kezét a szennyes közül s belemarkolni a kapus deres üstökébe és megrázogatni emberül.

– Nem nehéz ez a puttony? – kérdé a kapus nyájasan, – ne segítsek a patakig vinni?

Ilonka hihetőleg a körmére koppintott a szapulófával az öreg troubadournak, mert az nagyon teremtettézett valamiért, hanem azután kinyitá a kaput a leány előtt, de esküvel állítá, hogy vissza nem bocsátja reggel előtt.

A mint a váron kívül értek, Ilonka elkezdé lépteit gyorsítani, pedig a lejtőn lefelé még nehezebb volt terhét emelni. Bokáczius minden lépten kérte, hogy tegye le már. «Még nem lehet, még meglátnak», felelt a leányka s lihegve, fogyó erővel haladt a mellékútig, a hol a nagy hársfák elzárták a kilátást. Csak alig birt már odáig menni, s a mint a legelső kőpadhoz ért, ott összerogyott terhe alatt, s bizonyára Bokáczius igen helyesen cselekvék, a midőn rejtekéből kikelve, karjaira emelé alélt leánykáját, s úgy futott vele a határ végéig. Neki könnyebb volt e kedves teher.

*

Sok, igen sok idő mult el ez esemény után.

Bokáczius uram megvénült, megkorosodott, bölcs ember lett belőle, derék családapa, és a mi legfőbb: Kassa városának főbirája.

Lőn azonban, hogy a midőn Bocskay István, Erdély nagy fejedelme elfoglalná felső Magyarországot, a jó Bokáczius ismét azon helyzetbe találá magát, melyben évek előtt heidelbergi diák korában volt.

A mit akkor kevés vérrel, gondtalanul, kalandvágyó lélekkel tett, ugyanabba vágott újra nyugodt észszel, feleséges és biróságos ember létére, s követte Bocskayt minden utaiban.

Micsoda idők voltak azok? és mik nem voltak? azt itt rendetlenség volna emlegetni; annyi bizonyos, hogy Eger határáig úgy hítták hazánkat, hogy Törökország, s mikor háborúba mentünk, nem tudtuk, hogy ellenségeinket üssük-e vagy jóbarátainkat.

Hanem a mi Bokácziusunkra nem tartoznak a háború ügyei, ő csak mint írástudó kisérte a fejedelmet, s a csatákból neki csak a félelme jutott.

Hja, bizony az ember ötven éves korában nem érzi azt a melegséget szive körül, mit 18 éves korában érzett, ha ágyú és trombitaszót hall, kivált ha az ember családos és feleséges, és még hozzá városbiró.

Egy napon meghivás érkezett a fejedelemhez a Budán székelő nagyvezértől, hogy jőjjön le Pest alá, a nagyúr legújabb kegyelmét átveendő.

A vele volt urak nagyon aggódtak a meghiváson. A török diplomaták mindig ilyen tréfás úton szokták nyakukra nőtt pártfogoltjaikat kelepczébe ejteni, s az már eléggé kitünt, hogy Bocskay nem a törökök számára akarja elfoglalni Magyarországot.

A fejedelem nem félt semmitől, mint tudva van, még a péntek naptól sem, s miután elhatározá, hogy a nagyvezér meghivását elfogadja, kiséretéül épen azokat az urakat nevezte ki, a kik legtöbbet figyelmeztették aggodalmaikra.

Hogy ilyenformán Bokáczius ki nem maradhatott a kiséretből, ezt előre is gondolhatni, mert ha más féltette a fejedelem személyében az ország ügyét, jó barátját, saját bőrét, féltette azt mind együttvéve Bokáczius, s igen szerette volna, ha őt a fejedelem ebben a tisztességben nem részesíté, de a mire Bocskay azt felelte, hogy «a kegyelmed nyaka sem drágább, mint az enyém», s menni kellett.

Reggel felé felöltözének az urak, s lóra ülve a fejedelem oldala körűl sereglettek, s úgy indulának meg Magyarország fővárosa felé, mely akkor egyszersmind Törökország határvárosa volt.

A bizonytalan kimenetelű aggodalom borongott mindenki arczán, a jó Bokácziusnak pedig nemcsak arczán, de még kalapján is, melyre visszafelé tette föl a vitézkötést. Úgy is jó volt.

Útközben azonban, Bokáczius a fejedelem mellett lovagolván, az történt, hogy az emberséges kassai biró paripája szüntelen féloldalra farolna, ezáltal az egész úri menetben nagy rendetlenséget mívelvén.

Darab ideig nem ügyeltek erre a félszegségre, míglen a fejedelem maga megsokalván az alkalmatlanságot, meg nem szólítá Bokácziust.

– Ugyan bizony, kegyelmed leszorít már az útról a lovával.

– A bizony, – szólt Bokáczius, maga is elismervén hibáját, – nyilván ez is lelket lát maga előtt, mint Bálám paripája, s nem akar odább menni.

A fejedelem azonban, ki az akkori időben nem tartá illendőnek, a lelkekre magyarázni ki valamely földi tüneményt, addig vizsgálódék Bokáczius körül, míglen észrevevé azon sajátságos okot, mely miatt a kassai biró paripája mindíg féloldalt jár. A derék férfiú tudniillik a nagy aggodalom közben reggel felöltözvén, elfeledett mind a két lábára csizmát húzni, s míg a jobb lábát ama sarkantyús paszomántos saruval fölfegyverzé, a bal lábán rajta feledte a kecsegeorrú papucsot, s minthogy a ló oldalát mindig csak a sarkantyúval döfögeté, annálfogva járt az féloldalt az úton.

Ezt a galibát pedig ő maga észre sem vette, a míg a fejedelem nevetve nem figyelmezteté reá.

E mulatságos véletlen azonban egyszerre derült hangulatba hozá a többi urakat, minden baljóslat, aggodalom szétrepült a légbe mindnyájok szivéből, az egy Bokácziust magát kivéve, a ki irigylette otthon maradt fél csizmája sorsát s óhajtá, hogy bárcsak a fejét is otthon feledhette volna.

A fejedelem és kisérői félelem nélkül léptek az oroszlán barlangjába; egyik oroszlán a másikéba.

A mint Bocskay naplójában írt jegyzete bizonyítja, ő maga sem volt róla bizonyos, hogy fog-e onnan visszatérni? de mégis elment a meghivásra.

A török urak szertelen szivessége csak újabb erősség volt Bokácziusnak félelmeit erősbíteni.

Nagyobb aggodalommal soha nem várták az ebéd végét, mint ő az elfogadási ünnepélynél, a midőn a magyar uraknak kétszáz tál étel fölhordását kellett végignézni. Csak végignézni, mondom, mert egyrészről oly sebesen elhordták az orraik előtt az izoglánok, hogy alig nyúlhattak hozzájok, másrészről pedig különös elhatározottság kellett ez ismeretlen mivoltú ételek megkóstolásához, ilyenekhez nem szokott embernek.

Bokáczius gondolá magában nagy elbúslakodva, hogy hiszen majd a végén következik a fekete leves!

S valóban, a mint az ebédnek vége lett, mindegyik magyar úr háta mögött megjelent két csausz s fölszólíták őket, hogy kövessék külön sátorukba.

Ott fognak bennünket lenyakazni! gondolá magában Bokáczius, s elszánta magát végső órájára.

A midőn pedig őt is egy külön sátorba vezették, ott a két kísérő csausz elővett egy szép virágos zöld selyem kaftánt, nyuszttal megbélelve, s azt felölté a jó Bokáczius dolmánya helyébe, olyan jól illett reá, hogy még a földön is húzta a végét.

Így felöltözve visszavezették ismét a magyar urakat a vezér sátorába, kit-kit gyönyörűséges díszkaftánba öltöztetve; maga a fejedelem is bíborköntössel volt felruházva, aranykoronával fején.

Bokáczius lelke el volt ragadtatva a dolgok ily örvendetes fordulatán, de csak akkor érzé ő mégis magát igazán boldognak, a mikor egyszer hátat fordíthatott ennek a «pestises Pestnek», a hová az ember testamentum-tétel nélkül be sem tehette a lábát.

Mindezen példából pedig csak az a tanulság, hogy a mi veszélyben gyönyörűségünket találtuk ifjúkorunkban, ugyanaz vénségünkben nem akar ízleni, akkor egy bottal is meg mertük támadni az elefántot, most pedig az egér ellen is keztyűt húzunk. A kinek pedig szilárd elvei vannak, az ifjan könnyű szívvel, vénen szomorkodva keresi föl a fátumot, – de mégis fölkeresi.

NE NYULJ HOZZÁM.

_I. A délibáb._

Mikor az izzó róna «tengerről álmodik».

Egy felhő nincs az égen; a forró nyári nap hevétől összerepedezett a föld és hol tavaszszal széles tócsák voltak, ott most hófehér a felcserepedezett föld; kiverte a sziksó; környéke ripacsossá taposva marhanyomoktól; egyetlen növény, mely körüle tenyészik, a szikfű. A pusztai «Sírkút»-ból kiszáradt a víz. A puszták fia megitatná belőle a lovát, de a fenekét éri a vederrel. Ott átkozza magában a napot: azt a napot is, mely kiszítta a kútból a vizet; meg azt a napot is, a melyen született. Egy ital vizet nem kap messze földön a lovának.

Pedig körülötte hullámzik a tenger.

Egy végtelen óczeán, mely megszűkíti a láthatárt, s aztán elvész az égben. Hullámokat vet, mintha sietne a földet körülkerülni, olyan sebesen fut; olyan magas hullámokat, hogy ha hajó úsznék rajta, annak csak földfeletti lények lehetnének az utazói.

Néha szemlátomást közelébb jön a hullámzó óczeán, látszik, hogy nyeli el a távolban a házakat, kunhalmokat, a szénakazalokat. Elönti az útjában talált várost: a tornyok, a háztetők meglátszanak a víz tükrében visszafelé fordítva. A kunhalomból sziget lesz, mely maga is úszik, libeg a hullám hátán; a tündérsziget árnyas erdők hűsébe hivogat; s a tündér, a ki azt lakhelyéül választotta, ábrándos kedvében elkezd légvárakat építeni. Átlátszó paloták körrajzai jelennek meg a tenger szinén, a súlyegyen minden törvényei ellen, éleikre állítva, hegyeikkel fordítva lefelé talapzat helyett. Ez a magyar alföldi délibáb.

Az egész ég valami sápadt opálszínben látszik izzani, s a nap körül halavány fényudvar képződik.

1849 nyarán láttam egy ilyen tündérmutatványát a természetnek a hortobágyi pusztán, a maga rendkívüli pompájában.

Mintha gúnyolni akarta volna álmainkat, úgy építette szemem előtt a légvárakat egymás tetejébe.

A gólyát, mely a rónán átrepül, megnagyobbítja mesés griffmadárrá.

Pálmaerdőket usztat felénk.

Egyszer aztán neki ered észak felől egy mérges forgószél, s a mint az megérinti a délibábot, egyszerre szétomlik az egész káprázat. A tenger eltűnik, a várak helyén ott állnak a boglyák és kunhalmok. A tündérsziget helyett a pusztai kiszáradt kút. Az őserdők összezsugorodnak hernyó-, sáskalepte fűzfákká, a tánczoló torony egy helyben áll a távol láthatáron. S az ég még sárgább lesz, mint azelőtt.

Alszik minden. Napsütötte éj van. Csak a tücskök billiói, ezek a természet nihilistái, hirdetik a végtelent ellepő egyhangú szavukkal, hogy minden semmiből lett és ismét semmivé lesz. Segítnek hozzá.

_II. A két jegenye._

Ha a hirhedett Messzelátó-csárda udvaráról széttekint az utazó, maga előtt látja, nyugatnak elterülve, az ecsedi lápot, ezt az óriási sötétzöld szőnyeget, melynek bársony hamvasságot ád a rózsaszínben virágzó buja mocsári növényzet, a piros réti füzény. Szerteszéjjel apró pyramidok elszórva rajta; szénaboglyák és nádkúpok. Közepén keresztül egy sötét vonal húzódik át, a vármegye töltése, itt-ott hidakkal megszakgatva; fölötte, mint egy tündérregebeli szellemalak, kóborol egy-egy alakváltoztató árnyék: se nem felhő, se nem köd, hanem hatalmas szunyog-tábor: néha oszloppá magasodik fel jó kedvében, mintha széltölcsér volna s úgy tánczol végig a nádóczeán felett.

Délnek buja kukoriczaföldek terülnek el, felváltva aranysárga tarlóktól, a miken hadrendbe állítva sorakoznak a földész érdemrendei, a búzakeresztek. S e kanaháni panoráma közepett, az országút mentében látszik egy bekerített zöld folt. – Folt a szó minden értelmében. A majtényi síkság azon darabja, a hol Pálffy vezér lerakta, a Rákóczi-sereg utolsó maradványaival, a fegyvert, a szathmári békekötéskor. Azóta erre a földfoltra nem lépett emberi láb. A fák felnőnek, kidülnek, ott rohadnak rajta, vad állat, vad madár tanyát ver, fészket rak, szaporodik benne, vadász bele nem lép, hogy kizavarja belőle, vándor meg nem áll mellette, hogy egy botnak valót levágjon a gesztjéből; az országút ott visz el mellette: az utasok mutatják egymásnak: «az volt az a hely», s aztán a lovak közé csapkodnak, hogy elveszítsék szem elől.

A sík láthatáron karcsú tornyok emelkednek, azok között még Árpádkori ősszittya építészetű műremekek, öthegyű tornyok és tarkázott téglából épült templomok. Ez a darab föld itt az egyedüli soha meg nem hódított része Magyarországnak, a hová idegen be nem fészkelhette magát se erővel, se praktikával. Területét védi a víz, a föld, a lég és az emberi meleg vér. Még az ős vezérek egyike, a ki a földvárat építé, találta ki azt a nagyszerű védelmi módot, hogy a Szamost gáttal elrekesztve, mocsárt teremtsen maga körül.

Ez a víz védelme.

Földe gazdag; ha ma elpusztítják, letarolja az ellenség, egy jó évben helyrepótol mindent.

Ez a föld védelme.

S aztán nem marad itt meg a más ország lakója; mert ehhez a levegőhöz, a minek alkatrésze szunyog, tőzegfüst, mocsárgáz, áztatott kenderbűz, ember kell, a kiben úgy helyén van a lélek, mint az itt lakó tősgyökeres fajban; a kinek olyan meleg a vére, hogy nem fog azon se a hideglelés, se a félelem. Más elpusztul abban, ez pedig olyan egészséges benne, hogy meg nem él közte a patikárus, és minden legénye beválik katonának, s ott is két ember számot tesz. Ez a levegő és a tűzvér védelme.

Tehát azokon a tornyokon nem lengett soha semmiféle idegen zászló. Kakas van a legtöbbön: egy nyakas hitfelekezet jelvénye. Az a kakas, a melyik megintette szent Pétert, mikor megtagadta a mesterét!