Part 9

S évek mulva, midőn Iván csontjait egyenként kihányták a habok, s testén megosztoztak az elemek, még akkor is élt Philadelphiában egy köztisztelettel jutalmazott férfi, a becsület-rend nagy keresztese, gazdag polgár és elismert erényű keresztyén; holta után roppant pyramis nyomja sírját, melyen érdemei arany betükkel vannak felirva. Ez az ember volt Álmay Manó.

* * *

Ki meri mondani, hogy nem lesz másvilág?!

A NYOMORÉK NAPLÓJA.

Még 1822-ben volt az ó-g-i határban egy elhagyatott avar puszta, melynek közepén egy odvas fa állott.

A puszta kietlen vala, sűrű bojtorjánnal és tövissel benőve; elvadult táját kerülték a legelésző juhnyájak; a vad madár félénken repült el fölötte; csak a zivatar látogatta meg olykor, s az év utolsó éjszakáin két emberi árny.

Közepén mintegy elátkozva állott az odvas fa; tövén és derekán kínszülte moha és gombák tenyésztek, egyetlen görcsös ág nyúlt fel oldaláról az égbe, a többit leégeté a belecsapott villám. Azon egyetlen ágon, mikor a tél zúzmarával virágoztatta fel a ligeteket, két fagyöngy-bokor zöldelt, mint nyomorék anya keblén két szívtelen gyermek, utolsó életerejét kiszívók.

1823-ban e puszta föld, tagosztályi per következtében, C* S. honosított franczia marquis birtokába jutott, ki azt felszántatta, a dudvák és bozótok rengetegét kiirtatá, s az odvas fát kivágatta.

Mikor levágták e fát, egy mélyen kivájt üreget találtak benne, mely egész gyökeréig lehatott, s ez üreg fenekén egy ércz-szelenczét, zöld rozsdával bevonva.

Azt hitték, hogy kincset fognak a szelenczében találni; s feltörvén, találtak benne hosszú ősz hajfürtöt, egy pergamentdarabka körül csavargatva; – a pergamentdarabra e szavak voltak irva nőirással: 1822. Dec. 22. Halálos ágyamon reád emlékezem… Több semmi.

Ez igénytelen leleményt átadták a találók a tulajdonos marquisnak, ki nekik viszonszivesség fejében adott két bankóforintot, s ezzel a semmit nem jelentő dolgot félrevetve, az egész eseményt elfelejté.

Történt azonban, hogy a marquis úr, egy hosszú téli estén, megsokalva mindennapi vendége – az unalomnak latogatásait, azon kezdé törni fejét, mikép rázhassa le nyakáról e hivatlan és kelletlen társaságot. Végig képzelte mindazon mulattató kedvtöltéseket, miknek a fölösleges időt martalékul szokás elébök vetni, egyet sem talált köztök, melyet jelenlegi helyzetére alkalmazhatott volna miután keveset fedezett fel olyat, melylyel az ember magányosan is elmulathatja magát, anélkül, hogy felebarátjai társaságára szorulna, s e szerint nem maradt mulattatására egyéb, mint ősi képeivel körülrakni magát, s e vidám társaság körében a legédesebb élvezetek közt bevárni az éjszakát. – Ilyen helyzetben lepte meg a marquis urat azon szokatlan gondolat, hogy talán lehetne az embernek magát saját eszméi, saját gondolatfüzérei által annyira vinni, hogy hat órai örökkévalóságot szerfölötti ásítások nélkül keresztül élhessen; azaz, hogy maga magát, anélkül, hogy passianceot játszanék, csupán eszméi furcsasága által elmulattassa?

Ha én orvosa lettem volna a méltóságos úrnak, elméje ezen kórnyilatkozatát bizonyosan a gyomornedvek meggyöngülésének tulajdonítandám.

Kereste tehát a marquis úr testalkatának legfelső emeletében azon láthatatlan tárgyakat, melyeket mi ideáknak nevezünk; – hajtóvadászatot tartott a gondolatok után agyának Saharájában; – hasztalan! – gazdátlanul őgyelegtek abban az atomok, mint hajdan a monások a teremtetlen világban, s mint jelenleg is a tiszamelléki rétek felett a muslinczák és szunyogok fellegei őgyelegnek… A túlságosan élvezett érzéki gyönyörök kifogyaszták a lélek mindenhatóságát, s az ingerek kényurasága alatt szellemi dudvák nőtték tele a szivet és az észt.

A marquis úr láthatott valaha versirót vajudási gyötrelmei között, a mint a jőni nem akaró eszmét hol füle mögül, hol a tollszárból rágta ki nagy erőszakkal, s ő is így tett, de hiába! – a hol nincs, ott ne keress, a hova nem vetettél, ott nem aratsz; – utóbb is csak azzal kelle magát vigasztalnia, hogy ő született marquis, ki, minthogy nem úgy van alkotva, mint más emberek, hihetőleg e kitüntetést, mint különös kegyeletet kapta a természettől, hogy annál több ideje maradjon hajának felbodorítására.

Ekként hátat fordítva magának, véletlenül belebotlott emlékezetével az említett rejtélyes szelenczébe, s a benne foglalt tárgyakra gondolt; és ekkor jutott először azon észrevételhez, hogy ez eset regényesebb, mint egyelőre gondolta volna. De mint lőn meglepetve, midőn figyelmesebben szemlélve a pergamentre irott szavakat, azokat szerfelett hasonlóknak találta saját édes anyja irásaihoz, s a hosszú ősz hajat azon hosszú ősz hajhoz, melyet saját édes anyja viselt. Nevelte megütközését annak emlékezete is, hogy deczember 28-án szünt meg élni, s azon év utolsó napján el is temettetett…

Eszébe jutott továbbá azon eset is, hogy ugyan 1822-ik évi deczember 24-én az említett puszta téren egy nyomorék koldus fagyott meg; – kopasz volt és őszszakállú; arczán egy hosszú élet szenvedései, jobb lába helyett famankót viselt, öltözetül daróczot, azt is rongyosat; s ott a mohos fa tövében találtatott megfagyva; – mankója forgácsaiból rakott tüzet a fa alatt, a fa félig megégett tőle; úgy látszék, mintha ezt egészen el akarta volna égetni, s hogy ereje elhagyta s érzé elközelgeni utolsó óráját, bal kezével egy nagy köteg irást a tűzbe vetett, s e helyzetben adá ki lelkét. Iszonyú hideg volt azon a télen, s azon keze a nyomoréknak, melylyel a tűzbe nyúlt, korommá égett, többi része testének megfagyott.

Azon csomó irás közepe kiégett, csak az elejéről és végéről maradt meg néhány levél, s e maradványok a marquisnak adattak át, ki a nyomorékot eltemettetni szíveskedett.

A marquis kapott a tárgy érdekességén, s előkutatta a nyomorék naplóját, mely valahol levéltárában félretéve hentergett, s annak leveleit végig lapozva, abban egy, a szelenczében találthoz hasonló pergamentdarabra akadt, mely «1772» esztendő számmal s e két szóval: «Reád emlékezem» volt megjegyezve, s hosszú hajfürttel körülcsavarva, mely hajfürt fekete vala, mint az éj.

A marquis úr mindinkább ingerelve látta magát a rejtélyes ember irásainak végigolvasására, s karszékében végignyújtózva, himzett sipkáját fejére, papucsos lábait zsámolyára, pipáját penzióba téve, az irást szétterjeszté maga előtt, és ilyetén szavakat olvasott:

1772. Martius.

«Mária» – héberül annyit tesz, mint «szenvedések gyermeke!» – Nekem is volt egy Máriám. – Az én Máriám is szenvedések szülötte volt.

Oly jól esik a szenvedőnek dicsekedni fájdalmaival elmenni a temetőbe s megmutogatni: «Ime ez is az én halottam volt, s ez is; és ezek mind igen szépek és igen jók valának és engem szerettek; – kivülök senkim sem volt a világon; és most meg vannak halva és itt feküsznek – s nincs senki, a ki szeretne a világon többé.»

Oly jól esik kevély-fájdalmasan megmutathatni a gondtalan örvendőnek: Nézd, milyen mély ez a seb! – a milyen mély, olyan fájdalmas, – és ezt a sebet ember viseli, – s az az ember én vagyok.

Oly jól esik végig nézhetni a világon, egy magas hegytetőről lenézhetni rá, s elmondhatni: «Ime, e végtelenség, e minden jónak és rossznak egyetemessége, mily nagyszerű, mily tömérdek; és e végtelenből semmi sem enyém – csak a szenvedések; e tömérdek nép közül senki sem enyém, – csak üldözőim.»

És én mindezt csak e fehér lapnak mondom el. Ki tudja, ha embernek mondanám, jobban megértené-e, mint e rongydarab, melyre irok? – – Ez legalább nem fogja elfelejteni…

Most bujdosom, vándorlok a világban. Lábaimat vérzik az út tövisei, szívemet az emlékezeté. Utitársam a zivatar és a bánat.

Nekem nem jő fel a nap, – az én szivembe nem önti balzsamát a hit, – bennem nem él a honvágy szent keserve, – engem nem éltet a másvilág reménye. – Nap, menyország, vallás és haza, – mindezt egy névben vesztettem el; ez a név volt «Mária».

Szenvedek eleget, éjeim álmatlanok és nappalaim sötétek, mint az éj. – Más nyomorultat vigasztal az, hogy nálánál szerencsétlenebb lény is van a világon; nálam csak egy van, ki jobban szenved, – csak egy, ki több keserűséget érez – de ez engem nem vigasztal, mert ez az egy – Mária.

1772. Julius.

Ma egy éve, hogy legelőször megláttalak, Mária.

Ha e napot kiszakaszthatnám életemből, nem volnék az a boldogtalan, a ki vagyok. – És mégis csak áldani tudom e napot, melyen először megláttalak.

Ki volt az, ki ez első pillanatkor szívünkbe súgta: ime, ez a te lelkednek fele, a te gondolatodból való szív; az én életem a te életed, az ő boldogsága a te boldogságod? Rokonok vagytok, mióta a világ teremtve van! Ha Isten volt, miért kárhoztat így? ha vakeset volt, miért hogy nem kerülhettem el üldöző kezét?

* * *

1771-ben egy nyári alkonyatkor a budai hegyek közt iszonyú forgószél támadt; – a hegyekről alárohanó viharok, egymással ölbe kapva, egy nagyszerű légorsóvá egyesültek, melynek feje az egek magasságában a felhőkön túl enyészett el, míg talapja világrontó pusztítással söpörg végig a szétkuszált vidékeken. – Az egész mindenség egyetlen egy örvénynek látszott, mely az elemeket chaosszerű rohamban akarta összevegyíteni. A légben szétszaggatott asztagok s töveikből kicsavart tölgyek pozdorjáit csóválta az iszonyatos typon, míg a szüntelen sűrűdő fellegek vereslő kavarékát sűrű lángostorok kígyózák keresztül.

Egy érütésig csend lőn a vihar közepett; mintha egy varázsszó állította volna meg a korlátszakasztott zivatart; a levegő elfult, az ég agyon akarta nyomni a földet; – a nap elsötétült, a természet elájult; éjszaka lett, mint azon a napon, melyen az üdvözítő megfeszítteték; s e nappali éjben a felhők sötétvörös méhében egy, a napvilágot felülhaladó lobbanás ütött ki, bevilágítva a messze terülő világot, mintha az ég hasadt volna meg, hogy kiömlő fényével minden szemet megvakítson. Erre bódító levegőrázkódás következett; az ember az eget érzé oszlopaiban ingadozni s egy csattanás, mitől a hegyek rendültek meg alapjaikban, s a vén Duna lázadva hágott ki partjaira, úgy tetszék, mintha a föld vettetett volna ki sarkaiból… A villám a Szentgellért-hegybe csapott le.

E tünemény után a légnyomás rögön eloszlott, az ég erei megszakadtak, s egyszerre egész terhes felhők rohantak alá, egymásba szakadva a hegyek közé.

Épen ekkor népünnep volt a budai hegyek között.

E hegyekről mély utak vezetnek alá.

A megrémült sokaság a mély utakba rohant, s a hol kerülte, ott találta meg halálos veszélyét. – Pillanatok múlva e hegyi utak a felhőszakadástól támadt vízáradások medreivé lőnek; a vízrohamok a képzelettől utól nem érhető erővel rohantak a hegyekről alá, roppant szikladarabokat sodorva magukkal, miknek szakadatlan gördülését csak hosszasan tartó menydörgéshez lehetne hasonlítani.

Rémséges zaj hallaték: imádság, jajgatás, segélyordítások hangjai. Míg az ég, mintha nem akarná hallani imáikat, meg nem szakadó dörgésekkel süketítette meg magát.

Térdemre esém; – azt hittem, hogy a megigért nap, a minden élő halálának napja eljött; az éj, mely minden napnak éjjele, a percz, mely az évezredeket befejezi, mely után nem lesz többé sem idő, sem tér. Ég és föld, élet és halál, nap és csillagok, öröm és fájdalom egymásba fognak omlani, s lesz – mint volt időknek előtte – semmi és sötétség a nagy világ helyén.

– Irgalmas Isten! ordítá a nép.

– Isten-itélet! harsogák a viharok; ég és föld kiálták: «Jaj annak, a ki született!»

A vízár mindig növekedő dühvel rohant a hegy lejtőjén alá, mindent elsöpörve, a mi útjába akadt. – Olykor a sárga iszapos zuhatagban egy-egy emberfő hosszú haja tünt elő, majd ismét egy gazdátlan kalap, vagy egy ruhafoszlány, el-elbukva, majd ismét felmerülve.

Meghalt minden szeretet: testvér nem kereste testvérét többé, barát barátját, férj nejét, anya gyermekeit; csak egy indulat maradt élve, – az önszeretet. – Futott, ki merre látott.

A közrémület ezen perczeiben, a mint egy szikladombon térdepelve, magam elé a tajtékzó rohamba letekinték, egy zöld dombocska közepén, melynek két oldala mellett csapott el a zuhatag, azt, mint egy szigetet véve körül, hölgyet láttam aléltan feküdni, – két keze imára összetéve feküdt ölében, hosszú fekete haja ázottan csüggött keblén, mely fehér volt, mint a liliom. – Egy fiatal leányka volt; becsukott szemeivel, mint egy alvó angyal feküvék ott; halvány szelid arcza, gyönyörű homloka és gyöngéd ajkai most is ide vannak rajzolva szívembe.

A vízroham mindig magasabbra hágott, s a kis szigetet mindig keskenyebbre mosta; még néhány percz… és a szende leányka visszatért volna oda, honnét eljött – az égbe.

Jaj nekem, – jaj azon pillanatnak, melyben őt megszabadítám!

Nem láttam többé veszélyt az övén kívül; nem éreztem félelmet, csak egyedül ő miatta.

Megvallom, azon gondolat is átvillant lelkemen, hogy ha csakugyan lesz egy más világ, s a jövő percz azt megmutatja szemeim előtt: ő hozzá oly közel, nem fogok elkárhozhatni.

Közepébe ugrottam a rohanó vízárnak.

A dombon, melyen álltam, egy terebélyes fa volt; alig léptem el alóla, a villám tövig széthasította a fát… Mért nem maradtam alatta!?

Felragadtam karjaimra a leánykát; azt a kéjt, melynek helyét egy ötven éves életen át fájdalom és bú tölték be szívemben, mind e pillanatban érzette át szívem, – meg is adózott érte…

Magamhoz ölelém őt; eszméletlenül hajlott vállamra, csak szíve gyöngéd pihegése jelenté, hogy él. Oh ekkor hittem, hogy ha a világ elmúlik is: én és e pillanat emléke élni fogunk.

Fel! fel! a hegytetőre. Lenn a halál! kiálték, vagy tán csak gondolám, annyira zavarva voltak bennem gondolatok, érzések és sejtelmek e pillanatban, s rohantam vele a hegy lejtőjén fölfelé. Épen ekkor csapott keresztül a zöld halmocskán a zuhatag, s mázsás köveket hengerített át fölötte. Ha a sors úgy szeretett volna bennünket, mint édes apa szereti gyermekeit, azon köveket egy perczczel elébb küldötte volna.

Fölértem terhemmel a hegytetőre, s ott letevém őt; mellé térdepeltem, angyalfejét ölembe helyezém és imádkozám.

Mit imádkozám? Hihetőleg őrült dolgokat, tán istenkáromlást beszéltem hála és könyörgés hangjai helyett. Az ég királya a viharok süvöltésében, a villámok harsogásában kiáltá le a világnak: «Portömeg, én vagyok a te urad!» – Mindenki arczra borult előtte félelmében; a hegyek remegtek; csak én voltam idvezült annyi síró között; csak én nem remegtem.

Azért vagyok most egyedül kárhozott annyi boldog között.

Hol van szó leirni azon pillanatot, midőn szemeit először felveté, azon szemeket, melyek éj és csillag, világ és sötétség egy személyben; midőn karjait hálateljesen fölemelé és vállaim körül fűzte; midőn remegve simult hozzám közelebb és oly esengő hangon kért, hogy legyek védője? – És én megesküvém az Istenre és üdvösségemre, hogy őt lelkem minden erejével fogom sors, emberek és viharok ellen védelmezni. – Ezért nincs most, kiben megbízzam, Isten; ezért nincs, melyben reméljek, számomra üdvösség. – Hamisan esküvém.

* * *

A vihar elmult, – a világ megmaradt; az ég kék lett újra, a föld újra zöld, – a megholtakat eltemették – sírjaikat fű nőtte be és a feledékenység. – – Marie nőm lett.

Titok, mély titok volt az egész.

Marie gazdag volt, én szegény. – Egy ismerős lelkész, mindkettőnknek bizalmas barátja, adott össze bennünket; kívüle senki sem ismerte viszonyunkat, senki.

Nem – – a menyország örök üdvössége nem lehetett oly édes, mint azon napok boldogsága volt, midőn lopva, titokban kerestük fel egymást egy ismert árnyékos fa tövében; kar karban, szív szívben, hallgattuk a csalogány éji dalát, s hosszan merengve néztünk egy csillagot, mely oly fényesen mosolygott reánk.

Ragyogó volt a csillag – ragyogóbb valamennyinél: mintha a világ középpontján lett volna napkirály, mely fényét messze, miliárd mérföldekre küldözi szét, még ottan is tündöklött. Ha elmegyünk innét, innét e földről, ha meghalunk, – mondók sokszor édes ábrándozásaink közt, – e csillagot választjuk lakhelyül, oda fogunk menni, egyszerre és mind a ketten. – Nem tudom honnét, mindkettőnkben ez egy eszme keletkezett, hogy az élet után a csillagokat fogjuk végig vándorolni, s így lesz örökkétartó a másvilág.

Ez volt az élet! ez volt a kéj! Egy percz e létből, egy csepp e boldogságból, napokat édesít meg fájdalomban hosszú életemből, s hogyha még félszázadig tartana is e kín, melynek élet a neve: ama messze elmúlt napok még mindig fényt vetnének reá, bágyadtat ugyan, de kedveset.

Nem hiszem, hogy valaha ember oly boldog lehessen a síron innen; hogy egy csókban, egy ölelésben, melyet egyszerre két szív érez, oly kéj legyen! hogy egy mosolygás, egyetlen ige a lelket oly magasra birja fölemelni, mint a mily magasan voltam én, a mily magasról estem én alá.

Oly sokat szeretnék beszélni; – zivatarban utazónak a mosolygó napvilág, tengervészek közt hányatottnak a zöldülő part, elesett angyalnak a meny, nekem az elvesztett paradicsom oly kedves emlékek; – de nem fogom magamat tovább gúnyolni: megmutatom másik felét életemnek, – az éjszakát, a fagyos, világtalan, szélvészes éjszakát, hol viharban bujdosik keresztül az élet nem ismert tájakon; majd sírhalmokon, majd temetetlen fekvő halottakon lépdel keresztül; majd vérben gázol egyedül, társtalanul, vezető nélkül, s a sírt, melyet keres, a magáét, nem találja a sötétben.

Marie atyja gazdag kereskedő volt, – legalább azt hitte róla a világ… A világ sokszor csalódik. Történt egy napon, hogy a gazdag kereskedő két roppant vállalatban – miknél minden vagyonát koczkára tevé – megbukott. – Koldussá kelle lennie… Nem elég… Bukása miatt börtönbe kerülhetett… Így akarták hitelezői. – Csak egy mód volt megszabadulhatására… Egyetlen egy!! Hitelezői között egy gazdag külföldi úr volt: C. M. marquis vagy gróf; s ez kész volt nagy összegre menő adósságát a kereskedőnek elengedni, ha leányát neki adandja. – A kereskedő azt kérdte «nőül-e?» és a marquis nagyot kaczagott e kérdés felett. A kereskedő becsületes ember volt és jó apa… haza ment s főbe lőtte magát…

Ekkor az anyának tevé a marquis az ajánlatot. Az anya elég vigyázatlan volt ezt leányával tudatni, s egyszersmind megismertetvén vele helyzetüket, értésére adni, hogy ha a marquis kivánatának nem enged: ő is azt fogja tenni, mit férje tőn.

Marie igen szerette anyját… Jobban, mint engemet…

Oly jól emlékszem azon zordon alkonyatra… A nap vérpirosan sütött be ablakomon, midőn halványan jött hozzám Marie; szemeiben könyek ragyogtak; át akartam ölelni; kibontakozott ölelésemből, s reszkető hangon kért, hogy hagyjam el őt – örökre.

A világ elsötétült szemeim előtt. – Elmondta, miért: hogy anyjának életét, holt atyjának becsületét akarja vele visszaadni. Eleinte nem mondta meg, hogy miként; s midőn megmondta: egy érzést állatott ki velem, melyhez hasonlót nem érzettem még soha, s melyet hogy túléltem, bizonyítja, hogy a lélek fájdalma a testet meg nem öli…

Én, a jogszerű férj? – ki őt Isten előtt tettem magamévá, ki őt jobban szerettem, mint üdvösségemet, ki tőle viszontszerettetém, kinek nem volt álmom, melyben ő meg ne jelent volna; ki annyira megszoktam a boldogságot, melyet ő általa adott nekem Isten, hogy soha imádkozás nélkül álomra le nem hajtottam fejemet! s én most ezen földi mennyemet, lelkem és életem földi üdvösségét elveszítsem, hogy az egy nyomorúnak lehessen martaléka?! nőmtől, azon egyetlen lénytől, ki az enyém, kiben az Istent imádom, kiért őrjöngök – megváljak, hogy az egy kéjsóvárnak lehessen játékszere?!

– Megöllek! kiáltám eszméletvesztve, és – lelkem fájdalmaira mondom – azt meg is tettem volna, de szívem nem birta tovább terhét, – a földet érzém beroskadni lábaim alatt, s a fejemre az eget szakadni le; csak egy fojtó fulladásra emlékszem még, mely mellemet elülte, s aztán hogy fejem elkezdett zúgni, a világ felfordult velem… Midőn újra felvetém szemeimet, pamlagomon feküdtem; nehezen jöttem eszméletemhez; csak midőn az ismert tárgyakat láttam körültem, akkor kezdtem azon meggyőződésre jönni, hogy ez még nem a másvilág. Fejem Marie ölében feküdt, keze homlokomat simogatá.

– Iszonyuan álmodtam, Marie, mondám neki, kábult fejemben úgy rémlék, mintha a megtörténtek csak egy iszonyú álomlátás chimærája voltak volna. Azt álmodtam, hogy meg akartalak ölni.

És ő nem vette észre, hogy magamon kívül beszélek; egy medaillont vont elő kebléből, s azt felnyitva, a benne levő kékes-zöld porra mutatott. Azon pornak nehéz, ismeretlen szaga volt; soha sem fogom elfelejteni.

– Mi ez? kérdém tőle gépileg.

– Ez méreg! felelé s a kis emléket bezárva, ismét keblébe dugá. Mikor el kell jönni a halálnak, nem szükség, hogy te vezesd őt hozzám. Válaszsz: akarsz-e halva látni magad előtt, vagy élve egy reményért? – – S itt rám borult s súgva mondott néhány szót… Mint a galvanismus rázott fel a nehány szó csüggedt kábulatomból.

Felszökém; valami vegyülete a legnagyobb örömnek – név nincsen számára találva – járta át minden ízét testemnek. – Ott állt előttem; nemes elhatározottság arczulatán. Soha sem láttam őt ily szépnek életemben, kezében, ajkaihoz közel, a halált adó por. Még egyszer kérdezé: Akarod?

Oda szöktem, kiragadtam kezéből a mérget, s térdeit átölelve, ruhája szegélyzetét csókokkal halmozám. – Eredj, eredj; nem szabad meghalnod, Marie… nem szabad meghalnod. – Élned kell gyalázat és nyomor között… élned kell fájdalommal és keserű bánattal… élned kell sokáig.

És én egy, még nem élő lénynek életeért, ki engem atyjának nem fog nevezhetni soha, de kinek ereiben az én szivem vére foly, feláldozám, mit sem e világ, sem a jövendő lét többé vissza nem ad – üdvemet.

Marie női hivatása legszebbik reményében érzé magát; s én – az apa – kitéptem a szivemhez nőtt szivet, s nőmet átadtam a gyalázat életének. – De nem…

A marquis úr rosszul számolt. – Magam vivém nőmet hozzá, s midőn egyedül voltunk, azt mondám neki, hogy én e hölgynek testvére vagyok, s megkérdém: akarja-e őt törvényes nejéül? A marquis, egy hosszú szőke ember, gúnymosolylyal néze le rám s fogát piszkálgatá; azután egy csomó irást vetett elébem, Marie atyjának adósleveleit, kijelentvén, miszerint reméli, hogy gazdagon ki vagyok fizetve. De én nem az voltam, ki sokat szokott tétovázni: pisztolyt irányoztam a marquis úr fejének… s ez megtette hatását. Látá, hogy kelepczébe került; azt is látta, hogy oly emberrel van dolga, ki az élettel már számot vetett és semmitől és senkitől nem tart, és semmit nem remél többé.

Még több megnyugtató okai is lehettek a marquis úrnak kérésem teljesítésére töltött fegyveremen kívül, de a mikkel nem akarom e tiszta lapokat befertőztetni. A marquis úr már két feleségét temette el, kik mind igen gyanús halállal múltak ki a világból; a hír azt súgta, hogy ő nagysága igen könnyű szerrel tudott túladni megunt házastársain. – Marie leendett a harmadik. A marquis pokoli hidegvérrel nyujtá kezét és igérte, hogy rááll. Künn barátom a lelkész várakozott, ki titkunkba be lévén avatva, saját mindene koczkáztatásával az egybekelést megerősítette; a szerződést aláirtuk, keletét négy hónappal előbbre téve, – s Marie C* úr nője lett.

De még nem itt van vége a tragœdiának. Féltem, hogy a marquis azon pillanatban, midőn megtudja, hogy nem leányt, hanem nőt vett feleségül, harmadszor teendi magát özvegygyé, s még aznap kerestem ürügyet, melynélfogva vele összetűzhessek. Ez nem volt nehéz; – félre híttam, egy tőle eltanult gúnymosolylyal tudtára adám, hogy Marieval minő viszonyban állok. A nyomorult ember dühbe jött. Elfelejté, hogy rangja magasabb, mint az enyém, s párbajra hítt. – És én, – megöltem őt.

Marie pedig özvegysége hatodik havában egy fiunak lett anyja, ki nevezteték marquis C* S.-nak, – míg nekem futnom kellett s elrejteni magam a világ elől, nehogy megtudják, hogy Marie velem legtávolabb ismeretségben is vala.

A minap, a mint erdőkön, berkeken keresztül bujdosám, fáradtan egy felállított oszlop alá leheveredve, elszunnyadtam; késő éjszaka volt; a mint felébredtem, fényesen sütött a nap; körülöttem a madarak zengték reggeli dalukat; a táblás oszlopot hirdetményfának néztem; egy körlevél volt akkor is rá felszegezve. – Oda mentem, elolvasám. Egy gonosztevő személyleirása volt, ki C* M. marquis urat orozva meggyilkolá, s kinek fejére kétszáz tallér jutalom volt feltéve.

E szót «orozva» kitörültem a hirdetményből s tovább bujdokoltam.

1772. Dec. 23.