Part 7

Ki irhatja le az örömet, melyet e látvány a szabadságvágyók szívében gerjesztett. Sokáig imádkoztak hálaimát, szemeiket az égre függesztve s midőn azokkal újolag a hajót keresték, az már akkor a révbe érkezett, benne három férfi ült: egy evezőlegény, egy kormányos és egy veresszakállú, májfoltos arczú férfiu!

Az örvendők egyszerre égből hullottak alá a pokolba.

– Quarrelson! ordítá dühösen Géza, kőbaltáját ragadva; szemei vadul forogtak.

– Az Istenért, mit akarsz? kiálta Mária, az ifju térdeit átkarolva.

– Meg fogom őt ölni, vagy meghalok magam, de így nem szabad a sorsnak csúfot űzni velünk.

– És én? esenge a hölgy.

Az ifju habozott.

E perczben két mozsár-lövés történt, a csónak kikötött, ezúttal közel mert jönni a parthoz, mert ormán két mozsár volt felállítva, golyókkal töltve.

Quarrelson kiszállt s sebes léptekkel egyenesen Grundler, a hóhér lakának tartott s annak ajtaján bement.

A csónakban az evezőlegény maradt, kezében égő, vasnyelű kanóczczal, az ágyúk előtt ülve; hátul a keréknél a kormányos állt.

– Meg kell téged szabadítaniok, ha emberek, bárha Quarrelson emberei is! kiálta Géza s eszméletlenül ragadta magával Máriát; pár percz mulva a parton termett.

Alig, hogy észrevette a kormányos, inte a legénynek, hogy lőjjön rájok; ez fölemelte kanóczát.

– Az Isten szerelméért! sikolta a hölgy, térdre hullva.

E sikoltásra felrezzent a hajóslegény, merőn rá tekinte a hölgyre – leereszté kanóczát s hátra fordulva, a kormányosnak fejrázva inte, hogy nem fog lőni.

Géza közeledett.

– Lőjj! ordítá a kormányos.

A hajóslegény vonakodott.

– Fogsz lőni, gazember? dühönge amaz, vagy téged is a tengerbe vesselek, mint bátyádat oda vetettem? s ezzel dühösen a legénynek ugrott.

Ez pedig, mintha kigyó csípte volna meg, szökött fel helyéből: «vedd ezt bátyám emlékeért!» rikoltá s a kanóczczal úgy vágott a kormányos szeme közé, hogy visszatántorodott az árboczig; itt azonban indulatosan rántotta elő kését, képe elvörösült s vad boszúval rohant a fegyvertelen hajóslegényre.

– Ne félj! kiálta Géza, egy ugrással a hajóban teremve, míg kőfejszéje a kormányos ölésre emelt kezét lezúzta.

– Hurrah! ordítá a hajós, mellénél ragadva a hanyatló kormányost s azt egy lökéssel a tengerbe taszítva. Két tengeri angyal rohant utána s percz mulva nehány véres vízhólyag buborékolt fel a víz színére…

A mint Quarrelson belépett Grundler ajtaján, mogorván kelt az fel moh-ágyáról, fegyverét a belépőre szegezve.

«Rule Brittania» jelszó hangzék Quarrelson szájából.

Grundler vállat vonva ereszté le fegyverét s röviden kérdé? Mit akarsz?

Quarrelson szétnéze, ülőhelyet keresve a gunyhóban.

Nem volt abban egyéb egy nyaláb mohnál s egy kőasztalnál.

Grundler furcsa ember volt; hajdan sydnei hóhér, elélemülve azon kegyet kérte magának, hogy Nepeanra ereszszék, adván vele elegendő lőport és golyót; különös kedve telt benne embereket vadászni s tudta, hogy a nepeani lelkekről senki számot nem kér.

– Emlékezni fogsz rá, kezdé Quarrelson, itt e szigeten bizonyos némber tartózkodik s egy férfiu, kik a jó ördöggel laktak egy tanyán; ez utóbbi ezelőtt félévvel innét valahogy megszökvén, a kormányszékhez ezeknek kiszabadításáért folyamodott s a kormányszék törvényes vizsgálatot szándékozik tenni a Nepean szigeten, mely két hét mulva fog véghezmenni. Akkorra nem szabad nekik azon két személyt megtalálni, megteheted-e ezt?

Grundler fegyverére mutatott.

– S mit kivánsz érte, ha megteszed?

– Puskapor, rum; volt rövid felelete Grundlernek.

– Tehát áll az alku? két hét alatt?

– Jó! mondá Grundler.

E perczben lövés durrant el s a gunyhó teteje forgácsokban hullott az alkudók fejére.

– Mi volt ez? kiáltának kirohanva.

A csónak, melyen Quarrelson jött, kétszáz lépésnyire volt a parttól s duzzadó vitorlákkal távozék attól; benne egy evezőlegény ült, az árbocznál Mária, a kormánykeréknél Géza.

– Adjon az ég hosszú életet neki; kiálta a távolból Géza Quarrelsonnak s egy másik köszöntő lövés halomba dönté a tuskó-hajlékot.

– Utánok!! ordítá őrülten Quarrelson, s hanyatthomlok a vizeknek rohant. Fogjátok el őket! fogjátok el! ide Grundler, lődd agyon őket, lőjj.

Grundler képéhez illeszté fegyverét, czélzott; azután újra leereszté azt, vállat vonva mondván: – Már messze vannak.

– Mindegy, lőjj! rikácsolá kétségbeesve Quarrelson s térden csúszott a hóhér után.

– A lőpor drága; felelé az hidegen.

Quarrelson pedig tébolyodottan futkosott a parton, sírt, átkozódott s magát kétségbeesve verte a földhöz, haját tépte, kövekkel hajigált az égre; – boszút állt maga magán.

A vitorlás pedig nem sokára Botany-Baybe érkezett, hol a keresettek megjelenvén, a törvényes vizsgálat elmaradt s így Quarrelson soha sem szabadult meg a pokolszigetről; emlékeznek ugyan még sok év után is azon hajósok, kik újabb lakókat szállítottak ide s kiknek nem szabad a hóhéron kívül egyébbel beszélniök, az pedig már jó ideje, hogy több szót nem tud, mint «rum és lőpor»; ezek emlékeznek egy őrjöngőre, ki dæmoni tekintettel dühöngve, jajgatva közelge feléjök, iszonyú átkokban kifogyhatatlan, midőn őket távozni látja; de annyi bizonyos, hogy azóta senki vissza a pokolszigetről nem került.

Williám letette ördögi melléknevét s becsületes lakatosmester lett belőle; Quarrelson bünhödése után végkép lemondott az improvisált biráskodásról s miután felsőbb helyekről kegyelmet eszközöltek ki számára, mint istenfélő ember végezte életét.

Géza és Mária mint éltek tovább?

Nem akarom a költői igazságtételt ez által zavarba hozni, hogy további életök folyamát ide irjam; elég azt tudnunk, hogy elvégre csakugyan boldogok lettek, ha nem is ezen, de legalább a másvilágon.

A GONOSZ LÉLEK.

I.

Nyomorusággal teljes élet ez a miénk.

Ostorcsapása a sorsnak a születés órája, ostorcsapás a halál órája, ostorcsapás az élet minden percze.

Magasan hordja koronázott fejét a vétek és bálványoztatik; hamut hint fejére az erény és lábbal tapodtatik.

Hosszú élete van a semmirekellőnek, az ostobának, az árulónak; korán elhal a józan, a becsületes, a hazafi.

Izzadságával hizlalja a földet a szorgalmas, s a föld terem neki érte töviseket, míg a korhely, a csavargó számára manna hull az égből.

Martyr a szent, hóhéra az istentelen…

Nagyon sokat kelle vétkeznünk valaha, mielőtt születtünk, vagy egy, még előbbi életben, hogy ily világba vagyunk száműzetve! – De hiszen lesz – lesz még egy másik, hol az erény fogja a koronát viselni, a vétek a lánczokat, – lesz, melyben majd magától fog teremni a borostyán, mely az érdem homlokát körítse, s a kenyér, melylyel az éhenhalt becsület jóllakhassék; – s az a töviskorona, melylyel a megváltó megkoronáztatott, s az a kereszt, melyen megfeszíttetett, tinéktek leszen kínkoszorú és bitófa, farizeus nép!…

… Hanem ez soká lesz és nem éri meg senki…

II.

A természetben tavasz van, a nap alkonyra jár, az erdő zöld. Legmélyében, legsötétebb berke közepén, melyet ritkán tapos meg emberi nyom, épített a természet egy nagyszerű amphitheatrumot, egy terjedelmes félkört, kékes rovátkolt szirttömegekből, melyeknek ormára öles sziklalépcsők vezetnek, honnét társaiktól kiszorított kőrisfák hajladoznak le a szédítő mélység fölé, mintha minden perczben le készülnének rohanni.

A sziklák tövében olykor egy kristálytiszta bakonyér bukik fel, s apró szeszélyes zuhatagokat képezve, az egymásra dőlt fatörzsök s azokat benőtt folyondárok és páfránerdők között ismét elenyész.

Az ősvadon járhatatlan; egymásba forrott faderekak, tövises bozóttal összenőve, miknek irtatlan lombozata nem hagy napvilágot sütni a földre, melynek örökké nyirkos felszinén a vadszeder és iszalag fonadékai alatt méreggombák és viperák fogamzanak; sötét, vad, idegen miattok a berek, sátoros éjszakájában itt-ott fehérlik elő, mint ingó kisértet, egy-egy gyásznyár hófehér dereka. A szélnek csak zúgását hallani odafenn a fák koronái között; nyomása nem bir utat verni magának ide, csak néha nyári délutánokon választ ki magának egyes tölgyeket a villám, mikbe lecsap, miknek üszkös csonkája feketén marad ott a vihar emlékeül, míg töviből ki nem rohad, vagy az iszalag be nem növi.

E vadon közepéből egy vén, igen vén fenyő nyulik fel magányosan; két ember át nem ölelheti derekát, csúcsa felnőtt az ég felhői közé, körüle több fenyő mértföldek területén nem látható. Sötét feketezöld gallyai lelapulnak a körüle tenyésző csemetékhez, mik melléje simulnak, mintha ez volna a rengeteg ősanyja, mely ifju unokáit vén karjaival vihar és nap heve ellen védelmezi. Dereka körül a borág vörös venyigéi csavarognak, sokszoros fonadékkal szőve be görcsös ágait. Lombjai közt énekes madársereg fészkel; tövében az erdei hangya készíti palotáját; kérges derekához vén bükk támaszkodik; odvas, lombtalan, kidült taplós oldalát zöld moha és sokidomú gombák lepik, míg derekán a félig nyilt oduból vadméhek szállonganak ki és be, az erdők virágait döngve látogatók. – Szorosan a fenyő töve mellől egy fiatal hársfa nőtt ki, karcsú, nyulánk, sárga, szívalakú levelei játszva lebegnek a szélcsendes légben; sima kérgébe emberi kezek véstek sebeket, egy keresztet és nehány betüt.

✝ A. I. H. S. Z. 1814. maj. 24.

Ki volt az, a ki ezt ide felvághatta? Miért ide, és miért épen ezt?…

… A nap melegen süt; a rengeteg madarai vígan énekelnek és a tücsök czirpel…

A bozótból vén fakó szinű medve vergődik elő, lomha félszegséggel töri magát a tövises savarbokrok között keresztül, mik számtalan körmökkel csimpajkodnak viseltes bundájába; morog s hátulsó lábait rázza erősen, melyre hosszan utána nyúló szederinak tekergőztek; odalátogat a bükkhöz, a vadméh szaga csábítja oda; betekint a köpübe, s morgó örvendezéssel nyul be annak szűk nyilásán keztyűs kezével, aztán kihúzza azt, s a ráragadt sejtet, mézestül és fulánkostul együtt, befalja, s tovább sétál, kedélyesen kapkodva a felé szállongó darázsok után.

Majd karcsú dámvad látogat el a bakonyérhez, nézi magát benne, gyönyörködik koronájában, s kényes szörpölve iszik annak kristályából, s tovább szökell, a sziklák lombjait legelve.

Majd elbúsult vadkan jő haragos csörtetéssel, fekete sörtéje fel van borzolva hátán; a tiszta bakonyért tócsává heveri, s meghorkanva túrja fel annak virágos partjait, s iszaposan csörtet tovább a sűrű bozótban.

A vadgalamb suhogva száll ágról-ágra, megpihentében szerelmes búgással csalogatva párját.

A hallgató természet vadvirágait méhek és lepék ezrei döngik körül.

Ember keze nem öntözi, ember keze nem tépi le a virágokat.

Ilyen lehetett a teremtés, hatodik napja előtt: vidám, viruló, boldog.

A hatodik napon teremteték az ember.

A hetedik napon megnyugszik Isten a világ alkotásától.

III.

Ki lakja azt a házat ott az erdők mélységes rejtekében, melyhez nem vezet ösvény, melynek ajtaja előtt maszlag terem, melynek kapujára denevérek vannak szárnyaiknál fogva felszegezve, melynek ablakában virágcserepekül emberkoponyákban zöldül a böléndek, oldalai feketék, megfeketítették az idő és a viharok; teteje mohos, kerítése szuró tövisbokor; udvara közepén villám-ütött fa áll, melynek odvas töviben kigyók költik zöld tojásaikat.

Sötét fák ernyői rejtik szem elől e házat.

Az ég nem néz le rá soha.

Egy férfi közelít felé. Izmos termetét fehér dolmány fedi, mely alól szokatlanul kifejlett izmai hajlásait vehetni ki; egyik kezében sulyos kopjája van, melylyel az irtatlan bozóton utat tör maga előtt; paripáját fogva vezeti, előtte két vadászeb fut nyugtalanul szaglálva. A rejtett házhoz ér. Benn annak udvarán vad vonítás hallik; a paripa ágaskodni kezd s szilajon rángatja vezetője kezéből a féket. A ház lakója farkasokat nevel udvarában. – A férfi megköti lovát, s a ház ajtaját megveri kopjája nyelével. Hallik, hogy a lánczra kötött farkasok mint rángatják, mint csörgetik lánczaikat dühökben, s fogaikat mint csattogtatják. A házfal elején van egy kerek ablak, ez ablakból egy emberfő néz elő.

– Ki vagy? ki hítt ide a rossz lelket látogatni? kiált le éles, süvöltő hangon a jövevényre, – czerber hallgass, gazdád beszél! A farkasok morogva némulnak el.

– Nyisd meg ajtódat, szólt nyugodt, szilárd hangon a férfi, Álmay Iván keres, testvéred unokája.

– Eredj, bódult! nekem nincsen testvérem; csak a kigyók azok, meg a jégeső és a döghalál, meg a ragya, mely a gabonát elveri; melyik volt ezek közül a te nagyapád?…

– Eszelős vén, én vagyok Álmay Gábor fia, veled akarok beszélni.

– Meguntad az életet, Álmay Iván, hogy hozzám jöttél? vagy haragban vagy isteneddel, hogy velem akarsz beszélni?… Tudod-e, hogy az én lehelletem a pestis, az én szavam az átkok átka? hogy a kit az én tekintetem megront, azt meg nem gyógyítja többé semmi áldás; a kihez az én kezem hozzá ér, azt meg nem tisztítja a világ minden szentelt vize többé?…

– Nyiss ajtót! kiálta türelmetlen hangon a férfi. Álmay Iván látta az ördögöt és a halált ezer alakban és nem félt tőlök.

Az öreg leszállt az ablakból, sajátságos nehéz nyögés volt minden lélekzete, melyet tőle húsz lépésre lehetett hallani; a farkasokat leoldá lánczaikról; azután kinyitotta az ajtót. A két fenevad egymás hátán rohant ki a nyiláson; a jövevény ebei bátran álltak szembe velök, s vad marakodással rohantak a cserje közé.

– Beléphetsz; mit akarsz? szólt az öreg. Lépj be a gonosz lélek udvarába, s feltárta csikorgó ajtaját. Az ifju rezzenve lépe hátra. Rémséges alak állt előtte: nagybátyja a gonosz lélek; kopasz fején egyetlen hajszál sem volt már; sima és fényes volt az, csak homlokán voltak egymást szelő redőkben felirva a szenvedélyek hyeroglyphjai; az éktelen ragya, mely megverte arczát, itt-ott hagyott azon néhány szál ősz szakált felmagzani, szemei merőn kiültek fejéből, mint a békáé; szája szegletében egyetlenegy fog volt még, az is farkasfog, mely vigyorogva tekinte elő, valahányszor megszólamlott. Valami megöröködött infernalis gúny vonaglott e sötét arcz minden vonásiban; két szertelenül nagy s a tarkoponyától elálló hegyes fül, valami állatian-ördögi kinézést adott tekintetének.

– Lépj be, szólt felvigyorgva a férfira, kinek csak hónaljáig ért.

A férfi belépe az udvarra, melyen szerte buján tenyészett az árvacsalán és tövises bokrokban a medveszőlő. A vén ember visszakiáltá házi állatait, mik varázshatású parancsszavára meghunyászkodva jöttek vissza a berekből s véres sebeiket nyalogatták, azután bezárta az ajtót.

Hosszan nyilt végig az udvaron a sötét külsejű ház, melybe beléptek. Előbb egy pókhálós tornáczba, onnét egy sötét szobába vezette a ház ura a jövevényt. Ülj le, mondá neki, vigyorogva… Egy szék sem volt az egész szobában.

– Ember, szólt a jövevény, kopjáját a szögletbe állítva, s magasra emelte fejét, hogy szinte gerendáját érte vele az alacsony háznak, hol van testvérem, Álmay Zoltán?…

A vén csúful bandzsitott a kérdőre.

– Avagy őrzője vagyok-e én a te testvérednek?

– Igen; ugyan e szavakat mondta Kain, mikor agyonütötte atyafiát. Testvérem egy év óta nyom nélkül elveszett; egy év óta sokat járt hozzád, mikor még a városban laktál. Egy időben tüntél el vele te is: tudnod kell, hogy hova lett; tudnod kell és nekem megmondanod.

– Nagy úr lehetsz, hogy úgy parancsolgatsz a magam házánál, szép öcsém; derekasan megnőttél, az igaz; ha medve volnék, aligha nem félnék tőled.

– Öreg ember, teneked egy pöröd van, melyben halálos vétkeidért a fejedet keresik.

– Sülyedj el, hogy tudod! Mit akarsz vele?

– Ez a pör most lefolyt s téged elitéltek.

– Ott gebedjenek meg!

– De az itélet végre nem hajtathatik, mert a pör kezdete elől megszöktél, s most sem tudják, hogy merre vagy?

– Meghaltam, elvitt az ördög! nos hát mit gondolnának egyebet? elég vén voltam már akkor is.

– Igen, de én tudom hollétedet, s minden perczben fölfedezhetlek.

– Átkozzon meg apád és anyád, hogy felkerestél! verje meg a mirigy minden csontodat merő fájdalommal! őszülj meg, míg fiatal leendsz, a bánat miatt! kigyó teremjen gyomrodban, hogy őrülten kiabálj fel a csillagos égre, mikor más ember aluszik! Háromszor fordulj meg koporsódban, a miért rám találtál.

– Mondd meg, hova lett testvérem, s azután élj miattam, míg az ég rád nem szakad, vén káromkodó te.

– Jól van, magad kivántad. Tedd szivedet a darázsfészekbe, bomlott! Kövess, majd elvezetlek hozzá; csak addig várj, míg felöltözöm. Látod ezt a mentét, melyet most felöltök? egy mészáros viselte, kit az erdőben agyonvertek, s kire én rátaláltam; lehúztam róla a ruhát; még csupa új volt, s magát meg hagytam halni. Azt akarod kérdezni, hogy nem temettem-e el? De igen. Éjjel kiszabadítottam azt a két farkast, reggelre el volt temetve az ember… Ugy-e nevetsz, hogy milyen tarka parókám van? ez onnét van, mert magam készítém, a hozzá való hajat kivégzettek koponyáiról nyirtam le, azért oly különféle szinű.

– Fenevad!

– Mindjárt készen leszek, csak botomat keresem még elő; egyetlen fa volt gyümölcshozó az egész erdőben, azt vágtam ki botomnak, s most farkasokat szelidítek vele. Így. Készen vagyok. Most jer utánam; testvéredhez vezetlek. – Mentek. Hagyd itt azalatt kutyáidat, nincs szükségünk ily tág torkú hadra. A mint tova haladtak, jól hallhatták, a két farkas mint vonít egymásra a zárt ajtón keresztül.

Út nem volt, merre mentek, házmagas cserje, sűrűn összegubanczolt folyondárbozót között vezeté keresztül látogatóját az erdei vén; a sűrűben nem lehete két lépésnyire látni, s olykor a fákat behálózott venyigefal közt négykézláb kellett keresztülmászniok. A nap hevesen sütött s az irtatlan növényország sokszerű lehelletétől fülledt volt a levegő. Végre úgy tetszék az ifjunak, mintha hegynek mennének fölfelé, s olykor gránit-darabokba botlott bele, mik a cserje közt hevertek, s az ég itt-ott kezdett keresztül kékleni a falevelek között. Mindig magasabban haladtak; már kezdé a szél lengedezését érezni a fák között, s kis idő mulva egy szabad térre jutottak, mely egy sziklás hegy teteje volt, honnét a tulsó oldalon meredek sziklafal vezetett egy még mélyebb völgy torkolatába alá; ide vezette az öreg a jövevényt.

– Nézz oda le, látod ott alant ama magányos fenyőszált?

– Látom, sűrű bozót tömődik körülötte.

– Fogd e távcsőt, s nézz vele oda a bozótba, – mit látsz?

– E cső végtelenül nagyít; fákat látok és a fákon leveleket; egyebet semmit.

– Légy türelemmel, majd később nézz oda; addig mulasd magadat, nézd a lemenő napot s a távol vidéket; nézd, amott a távolban egy város ég, gyönyörködjél benne; minő szép világítás, kár, hogy több nem ég.

Az ifju, karjait összefonva néze szét a messze vidéken, melynek távola kékesen vonult odább szemei előtt, míg legtova kéklő felhők és hegyek halvány árnyképei fogák el a láthatárt.

– Most nézz oda, szólt a vén.

Az ifju oda irányzá látcsövét, s bámulva törlé szemeit, mint ki nem akar hinni.

– Nos, mit látsz?

– Egy nő jelent meg a berek sűrűjében; valóban nem csalatkozom: egy hölgy gyászruhában, arczán fekete fátyol.

– Tovább, tovább! mit csinál ott?

– Oda megy a fenyőhöz, letérdel elébe, a fenyő mellett egy hársfa nőtt ki, azt fátyolán át megcsókolja. – A hárs megrázza ágait s sárga leveleket hullat a hölgy ölébe. – Ő felszedi a levelet s keblébe rejti. – Minő gyöngéd, mily kellemes alak! az ember álomlátásnak hinné; olyszerű, mint azok a képek, miket a fata morgana a levegőben mutogat, szivárványos gloriától körözve; a leáldozó nap ráveti aranyfényét karcsú termetére, melyről a gyászköpeny lehullt, s könnyű habfehér öltönye mint verőfényes hófelleg foly alá gömbölyű tagjain. Kezeit összeteszi. Imádkozik. Keble pihegni látszik. Sír, mellét veri, arczát lehajtja a fűbe. Most erre fordul, fejét égnek emeli, a gyászfátyol fellebben… arcza… hah!

A vén kiütötte a férfi kezéből a távcsövet; lehullt a mélységbe, s a hölgy és a vén fenyő és a fiatal hárs, mint egy varázsütésre, a messzeségbe vesztek.

– Ki ez a nő? kérdé ámultan a férfi.

– Nem nő, csak menyasszony.

– Kinek menyasszonya?

– Vőlegényének, a kit sirat.

– Miért siratja?

– Hahaha! Mert meghalt és el van temetve.

– Szegény boldogtalan leány!

– Azt gondolod? Miért volna boldogtalan? maga akarta, hogy így legyen; nagyon szerette vőlegényét, s mert azt hitte, hogy azt más is szereti, hogy más ne szerethesse, megölte őt. Ezen a helyen, hol te állsz most, lőtte őt keresztül; vére most is ott feketül a sziklán, s eltemette ama fa töviben. Czélt ért; már most kizárólag birja vőlegényét, nem féltheti senkitől, biztos lehet róla, hogy ha ő elhagyja, az nem fog másokra kacsintani; miért volna hát boldogtalan?

Az ifju feszülten néze puszta szemmel a tájra; nem vehete ki semmit.

– De ember, én testvéremet jöttem keresni; azt igérted, hogy hozzá vezetsz.

– Hozzá vezetlek, csak légy türelemmel; nézz az égre, fergeteg lesz; addig nem mehetünk le a szikláról, míg az el nem mulik; a zápor árja elsodorhatna bennünket; huzódjunk addig is e kiálló bércz alá.

Az öreg jól jövendölt: az átfült levegőben pillanatgyorsan kezdtek támadni fellegek, haragosan feketék, tornyosodók; távolról tompa döbörgés hallatszott; a lombok elkezdtek zúgni; a vadonban mindig erősebb vihar kezdett üvölteni. A rengeteg lakói felzajdultak délutáni fuladt álmaikból; a soknemű tollasok felrivalgó sivításai, az erdei páva kiáltása, a kivert vadbika bömbölése, a szél ordításával vegyülve, itéletnapi hangokat adtak.

A felhőtömegen keresztül világító nap kétes félhomályt öntött lementében az egészre, mely azon mértékben sötétült, melyben a vihar ereje növekedett.

Felhőszakadás volt készülőben.

Nagy cseppek kezdtek hullani, s erős kénkőszag hatotta át az egész athmosphaerát.

A táj mindig sötétebb lett, a szél mindig hangosabb. A nap lement.

A feketével bevont égen, a vihartól nem igazgatott irányban, két sárgásfakó felhőtömeg sietett egymással szemközt, mint két mágnestű ellenkező sarkai, vonzatva egymástól; egyik jobbra-balra szórva kigyózó, nyilhegyű lángokat, mik iszonyú csattogással hullottak az erdős hegyekre; a másik egyes szétsugárzó szikrákat pattantva, s szokatlan jégzörgést árulva el gyomrában; a menydörgések iszonyu hangjai a szikla-amphitheatrum s a távolabb hegyek oldalaitól visszaverve, harsogva zengtek végig a kietlenen; majd mintha a hegyeket dobálná egy óriási kéz egymás tetejére, majd mintha a föld gyomra vajudnék tele lelánczolt gigászokkal.

Olykor a villám-lobbanásnál feketén tüntek fel a szomszéd bérczek, mik ezelőtt fél órával még aranyosak voltak.

A jégeső zörögve vágott alá a berekre, s pattogva hullt le a sziklák kopasz fejéről.

Nagyon távolról látszott egy égő helység északfénye; olykor a félrevert harangok szavát idáig kapkodta a szél.

Ezalatt rohanva sietett össze a két villanyos felhő; úgy látszék, mintha két hatalmas tündér vína fenn a magasban villámos harczokat. Épen a vén fenyő fölött érkeztek össze, mely küzdve paskolta magas sudarával a birkózó szélvészt. – Az egész látkör lángba borult, az erdő égni látszott, egy képtelen csattanás és ropogás reszketteté meg az eget és a földet. A villám tövig széthasította a vén fenyőt.

– Szent Isten! kiálta az ifju előrohanva, a hölgy tán most is ott van!

– Mit se félj, szólt az öreg, add kezedet; most van ideje, most vezetlek el testvéredhez, kövess.

A magas szurokfenyő teljes pompájában égett, mint a rengeteg nagyszerü fáklyája, vörös lángokkal világítva be a környéket; a szurkos lombok kék zsarámokban hullanak le ágairól, mint pokoli tűzeső, míg a roppant szálfa, mint egyetlen toronymagas láng, lobogott fel a felhőkkel terhes égre.

Sietve csúszott alá a két férfi a sziklafalon, elől a vén, utána az ifju. Életveszélylyel értek alá a völgybe, melyet a megáradt bakony-ér egészen elöntött.

– Csak utánam; te úgysem szoktál félni, kiálta az öreg, s az égő fenyőhöz sietett; ott megállt. A fa recsegve égett feje fölött; lábát egy kőre tette, mely a fenyő tövében hevert. E követ hengerítsd el innét, szólt az ifjunak.

Ez elhengeríté azt.

– Egy deszkafedő van alatta, azt emeld fel; mit látsz ott?

– Egy csontvázat.

– Azon csontváz koponyája…

– Át van furva golyótól.

– Azon csontváz ujján…

– Egy achat-gyűrű van, közepén három turmalinnal… Irgalmas ég!

– Azt a gyűrűt viselte testvéred, Álmay Zoltán…

IV.

Késő éjszaka lett, mire a kalandorok Álmay Manó házához visszavergődtek.

Ez volt neve az erdei vénnek, ki magát gonosz léleknek nevezé.