Part 4

A mint egyszer megsejtve, hogy az öreg úr hátat fordított a háznak, szivemnek mondhatlan fájdalmában oda sompolyogtam a ház háta mögé, a honnét ama szoba ablakára lehete látni, hol Esztike időzött, s nagy áhitattal álltam meg ott, amúgy diák tempóra szomjasan tekintgetve be az elzárt paradicsom ablakán, – egy kezet láttam ott fel- s alájárni tűvel s czérnával. Esztike varr ott, gondolám magamban, s majd felfaltam szemeimmel azt a kezet. Hát egyszer az a kéz megzörgeti erősen az ablakot! lehetetlen volt észre nem vennem, hogy a figyelmeztetés nekem szól, s nem tudtam, hogy elszaladjak-e most, vagy oda szaladjak?

E határozatlanságomat megszünteté azon eset, hogy az ablak felszakíttatott s kiüté rajta fejkötős fejét – Debora asszony; azt gondoltam: az egyiptomi hét sovány esztendő ütötte ki fejét.

– Hát maga, nagy hórihorgas léhűtő, mit ácsorog már ott egy óra óta, he? Mit bámul, mint a borju az új kapura, he? Eltakarodik innét mindjárt, vagy ráuszítsam a kutyákat? Menjen a maga dolgára pokolfélegyházába, s ne tátsa a száját más ember ablakára; ha pedig nincsen dolga, menjen ki a mezőre, keresse meg azt a füvet, a mitől az ilyen sihedereknek kinő a bölcseségfoguk! – – stb.

Ezzel becsapta az ablakot.

… Hej, de elkotródtam én is onnét, akár ha lelugoztak volna. Mintha nem is én lettem volna az, a ki ott volt. Lehúztam a kalapomat szememre, fejemet leütöttem s haza menvén, akkorát aludtam bánatomban, hogy este lett, mire felsejtettem belőle.

Egész éjszakán át majd megettem a csillagos eget; nem jött az álomnak gondolatja sem szemeimre; hogy is ne! mikor az egész délutánt végighúztam mint az ürge, és éjjel aztán az én kis Esztikémet iparkodtam magam elibe állítani, de tudja patvar, még az emlékezetem is fügét mutatott; valahányszor vonásról vonásra szépen összeillesztgettem gyönyörűséges arczát, mindannyiszor azon vettem észre magamat, hogy ismét a vén Deborát látom magam előtt! Éjféltájban a környék valamennyi macskája oda jött synagógát tartani az ablakom alá. Ki vékonyan, ki vastagon, fujták, trillázták és czifrázták, hogy az embernek még a lelke is bukfenczet hányt bele. Egy darab ideig csak áldogattam őket magamban s tartottam türelemmel; de mikor aztán vettem észre, hogy már nem lesz ám vége, mert ezek itt most operát tanulnak be: kilopózkodtam szépen, fogtam a sodrófát a konyhában s a pitvarajtóban megállva, nekimértem a tisztelkedőknek, s mikor épen a «fis-dur» kardalt énekelték, közibük hajítám, s képzelhetni, hogy volt szinpadi hatás!

E percz óta megkimélték magukat az efféle tisztelkedésektől.

Hanem bezzeg, reggel, mikor felocsudtam, várt reám a fekete leves.

Belépett hozzám uramatyám, rókatorkos mentéje panyókán volt vetve nyakába, s fejébe volt nyomva a báránybőr-süveg.

– No fiú, szólt, most már bujdossál ám a világból;… agyon dobtad az éjjel a Debora asszony czirmos macskáját.

– Phü, teringette, e bizony baj! – kiálték felugorva; – nincs benne semmi élet?

– Bizony kimult ez ab intestato, – szólt atyám előmutatva a nagy kövér vadat, mely kezével, lábával alálógva, fehér fogait rám vicsorgatá.

Véghetetlenül vakartam a fejemet. – Mit tegyek? Ha megtudja, hogy én dobtam agyon, még macskává változtat, vagy kipöröl a világból, vagy úgy megátkoz, hogy soha sem kapok feleséget… Ejnye, ejnye, csak én soha macskával ne jöttem volna össze ez életben!

– Azonban csak hagyja itt uramatyám azt a néhai kandurt, – mondám s egy víg ötlet ment a fejemen keresztül, – megpróbálom kiengesztelni azt a jó Sybilla asszonyt, ha hátul nem köti a sarkamat.

Uramatyám megcsóválta fejével együtt a báránybőr-süveget s vállvonítva letevé egy székre a corpus delictit s ott hagyott.

Én pedig vevém az élni megszüntet s szépen belefektettem a kezkenőmbe s annak négy csücsét összefogva, ballagtam nagy szívdobogással a szomszédba.

A mint a kapu eleibe értem, épen akkor disputáltak urambátyám agarai egy házaló zsidóval, kinek manchester bugyogóján csak vagy hat szelelő lyukat szakítottak eddig; az ember jajgatott, hadarászott és kapálózott, hogy csupa mulatság volt.

És ez volt szerencsém, különben tőlem kértek volna passust, s urambátyám kutyáját megütni főben járó dolog. Igy észrevétlenül jutottam a konyhába, körülnéztem a kezkenőt, hogy nem lóg-e ki valamerre a macska farka, azzal oda utasíttattam magamat Debora asszony szobájához, s alázattal bekoczogattam.

– Ki az? – hangzék belől (akár egy repedt fazekat kongattak volna).

Benyitottam.

Az emlékezetes ablaknál ült volt Debora asszony s orrát felém fordítva sandított rám a pápaszem felett; haja (azaz: tudja Isten, kinek a haja) hurkákra volt szedve a fején, hátul pedig táritoppos zsiráf-fésüre szedve. Ráncz volt az arczán, a mennyi csak ráfért, s maga az arcz nagyon czipószínű volt.

A másik ablaknál ült az én rubintom, Esztikém, s szintén varrt; szép kilátása volt szegénynek az ablakból. Épen egy boglya bükköny volt elibe rakva. A mint beléptem, vállig elpirult a szentem, vagy csak én hitettem el magammal, de igen lesütötte szemeit s nem nézett rám.

– No – mit hozott? – Ekkép kivána jó reggelt Debora asszony.

Én oda iramodtam hozzá, s miután csonttá vált kezét nagy ellenkezései daczára elhajhászhatám, azt erősen oda koczintottam a fogaimhoz. Brrh! Azóta nem ehetem a kocsonyát.

– Soha se bántsa.

– Oh édes, kedves drágalátos asszonynéném, talán már nem is ismer? – Ugy-e, hogy megnőttem? én vagyok ám az a kis szöszke Csallóközi Péter, a ki annyiszor hordott át asszonynéninek fiókgalambokat, nem tudja?

– Úgy? A ki annyiszor beverte pilinczkkel az ablakomat? no ugyan nagy lett. Egészen nyakára vénül szegény apjának.

– Hanem asszonynéni még ugyan jó színben van. Egészen megfiatalodott. Hisz olyan, mint egy husz esztendős kisasszony. (Ha egyébért nem, ezért a hazudságomért bizonyosan kikergetnek a menyországból.)

– Bizony, hallja öcsémuram, szép is voltam én a magam idejében. Meleg tejben mosdottam én minden estve, attól lett oly szép fehér a bőröm. Most is látszik az énrajtam (no ugyan!). Hej, nem termett azóta olyan szép leány a vármegyében sem, mint én voltam az én fiatal időmben. Hisz emlékezhetik rá édes atyja, majd csak kérdezze meg tőle.

(Tyüj! mikor kegyelmed fiatal volt, még akkor talán az a pap sem született, a ki az apámat megkeresztelte; gondolám, de nem mondtam el.)

– Hanem bizony egynehány esztendő óta sokat vesztettem szépségemből (uram bocsá’, ennek félszázad is csak néhány esztendő!); hja, csak így van az, semmiben sincs állandóság, tele van a világ mulandósággal. Hanem hát mi jóért jött öcsém uram, hadd hallom?

Én e közben közelebb-közelebb kezdtem húzodni Esztikéhez, mit észrevevén ama kincsőrző sárkány, nagy pillongatások és orrtörlések közt rá kezde parancsolni.

– Eszterka! eredj ki, kérdezd meg, a béresek megjöttek-e már?

Esztike fölkelt és ment.

(Törjék ki valamennyi fogad! mormogám magamban; – ártatlanabbul nem átkozhattam meg.)

– Hát mi baj, öcsém uram? csak mondja el szaporán, mert látja, hogy nem érünk rá; nálunk sok a dolog, nem úgy, mint maguknál.

– Hát – – kedves, édes asszonynéném, csak annyiban vagyunk, hogy az ember nem győzi magát őrizni eléggé, hogy valami szerencsétlenség ne történjék rajta; minden lépten-nyomon szabad az Úr keze velünk.

– Azért maradjon az ember odahaza, – odahaza csak nem történik az emberen semmi baj.

– Nem az emberen, hanem például a családján, például, hogy felhozzam, méltóztatik tudni, kedves asszonynéném, hogy kegyelmeteknek is vannak macskáik, minekünk is.

– Csakhogy a mieink szebbek.

– Tökéletesen igaz. Tehát ezen macskák át szoktak látogatni egymáshoz; a mieink kegyelmetekhez, és a kegyelmetekéi mihozzánk.

– Bölcsen tudom; sokszor megrágják a padláson a hurkák végit, meg az oldalast; hanem a mieink nem mennek kegyelmetekhez, van azoknak idehaza is mit enni.

– No, csak amúgy látogatásképen.

E perczben nyilt az ajtó s Esztike bejött.

– Eredj csak, Eszterka, – sürgeté a sárkány, – nézd meg, esznek-e a kis pávák?

(Várj, lesz idő, midőn diót török a csontoddal! gondolám, de nem mondtam el.)

– Hát gondolja, kedves asszonynéném, a mult éjjel ezen ártatlan állatocskák, a mint ismét szépen összegyülekeztek és énekelgettek, hogy szinte gyönyörüség volt hallani, valami istentelen, vérengző, kegyetlen ember egyet közülök, a legszebbiket, orozva és álnokul agyon hajított.

– Úgy kellett neki, mit jár szomszédolni! jól tette, becsületes ember volt.

– De nem a mienket dobta ám agyon, hanem a kegyelmedét, nénémasszony, – mondám, kibontva a kezkenőt, s kihúzva a korán elhunyt testi maradványait, azt eléje tartottam…

… Jaj! Azt a dühből, kétségbeesésből és rémületből vegyült tekintetet, melyet e perczben kelle látnom, még álmomban sem felejtem el. Végigtapogattam magamat, hogy nem váltam-e tőle kővé?

– Az én macskám! – rikácsolá s kiragadta azt kezeimből, – az én macskám! – ordítá, hogy az ablak reszketett bele, miközben szemei forogtak és ajkai tajtékot vertek, s háromszor fölugrott volna, ha tudott volna. Aztán ölébe szorítá, s gyermekesen dönczölte és csókolgatta azt. «Cziczuskám, cziczuskám!» szólt neki, szemeit fel-felnyitogatta – «nézz reám, cziczuskám, ébredj fel egy kicsinyt», végre lehelyezé azt az asztalra, s fölé borulva, a legsiralmasabb énekhangon dúdolá: «oda vagyok, oda vagyoo–oók!» és zokogott megkérlelhetlenképen.

Erre Eszti újra bejött, s leült asztalkájához.

Én, használva Debora asszony keserves megilletődését, hozzá simultam (t. i. Esztikéhez, nem Debora asszonyhoz), megfogva gyönyörüséges kis forró kacsóját, oda hajlottam hozzá, s reszkető hangon kérdezém:

– Úgy-e, kedves Esztikém, maga nem haragszik én reám?

– Miért haragudnám? – felelé a kis ártatlan, s lesütötte szemeit, s kezét húzta kifelé az enyimből.

Ostoba egy kis kérdés is volt az tőlem, megvallom, de az embernek nem oly könnyen jőnek ám az okos kérdések, mikor szerelmes.

Hanem az a vércseszemű tátos – azt gondoltam, a macskáját siratja; pedig gutát! oda vigyázott, s alig nézhettem a violám szemébe, már ujra rárivalt:

– Eszterka, eredj, nézz ki uradatyád elé, jön-e már?

S ismét egyedül maradtam.

Debora asszony pedig újra leborult és sírt.

Eleget beszéltem hozzá, akartam volna mulattatni; mondtam neki, hogy ugyan szép idő van odakint! meg hogy a kukoricza már a selymét hányja; mind hiába! oda sem hallgatott.

Végre felpattant:

– Hanem megállj te semmirevaló, ilyen meg amolyan, a ki ez ártatlan állatot meggyilkoltad, – kitudom, – szóla, – hogy ki voltál, s megboszulom még az unokáid unokáin is.

(Boldog Isten! ez még három nemzedéket túl akar élni!)

– A vármegye elé adom a dolgot, violentialis pert kezdek ellene, repositionalis pert, infamisationalis pert. Boszut állok érted, ártatlanul kivégzett tarka macskám, példás rettentésül a késő nemzedéknek.

– Helyesen, kedves asszonynéném, – biztatám őt, – helyesen. – Megérdemli a pokolra candidált! Én magam legjobban rajta leszek, hogy ez iszonyú tett szerzője kitudódjék, ezt fogadom, igérem.

– Igéri? – kiálta, s úgy nekem esett, hogy attól féltem, megcsókol, – drágalátos, édes uramöcsém, becsületes ember volt maga teljes életében; az apja is az volt; minden nemzetségeit szerettem. Tudja ki, keresse ki, az Isten áldja meg, azt a semmirevalót. Bizony még holta után is áldani fogom.

(De majd csak jobb lesz az, ha én áldom kegyelmedet holta után, nénémasszony; gondolám magamban, de nem mondtam el.)

S ezennel tehát ünnepélyesen felfogadtam, hogy a mennyire tőlem kitelik, utána leszek a criminalis inquisitiónak.

Ekkor következett a kimult érdemeinek előszámlálása.

Mint tudott dörömbölni! mily okos volt! hogy fel tudott ugrani az asztalra! Mint tudta már, ha a tányér zörgött, hogy ebéd ideje van! Mily szépen tudta megenni a kávét a csésze aljából; s aztán oly tiszta állat volt, hogy soha olyan piszkos állatot, mint az egér, még a szájába sem fogott stb. stb.

Miután ekkép elbucsúztatta magát kedvenczétől Debora asszony, nagy szívfájdalommal megvála tőle, s jajgatásnak jajgatásával adta oda kezembe, hogy azt az ő ablaka elé eltemessem, s neki a gyilkos kiléte felől minél előbb hírt hozzak.

– – – Megvolt tehát az ürügy, mely alatt Esztikét ismét megláthatom.

Eltemetém azonban a meghalálozottat az ablak alá, s sírt emeltem fölötte, s tüzködék fölébe zöld ágakat, miket ugyan a tarka borju menten lelegelt, de mik által erősen befészkeltem magamat Debora asszony kegyébe.

Ki is azonban erősen elfeledé, hogy Esztikét kiküldte az uramatyámat várni. Ott találkoztam a szivem bálványával a kapuban.

– Kire vár itt? – kérdezém tőle.

– Édes atyámra, felelé, s köténykéje bojtját csipegeté.

– Szegény kis Esztikém, mennyit kell kegyednek ettől a vén Deborától szenvedni!

Erre nem felelt szegényke semmit, hanem szemei megteltek könynyel, noha nem akarta.

Ekkor láttam, hogy milyen szépek a fekete szemek, mikor sirnak. A kéknek nem illik a sirás. Azt örömestebb látom, mikor nevet.

– Hej! – mondám, nagyot sóhajtva, – beh máskép tudnék én bánni kegyeddel! – De nem hagynám én bántani senkitől, ha tehetném.

Erre nem felelt semmit. Megvallom, nem is szerettem volna, ha minden szavamra tudott volna felelni.

– Engem sem szeret senki a világon, – folytatám, – olyan vagyok, mint az árva madár, kit a zápor mosdat meg, a zivatar meg fésül. Keserűség, árvaság az életem; hanem hiszen felderül még nekünk is a csillagos ég!

Látszott a galambomon, hogy menni is akart, nem is, de minthogy igen illendően viseltem magamat, ott maradt. Igen hideg szél kezde fúni, s az ő nyakán csak vékony kis selyem kendő volt tűzve.

– Miért nem tesz melegebb kendőt? – feddém, – majd meghűti magát és meghal.

– Nem nagy kár lesz értem, – szólt szegényke szomorúan, – úgysem törődik én velem senki; legalább jól járok: senki sem bánt.

– Oh ne mondja azt, az Isten áldja meg, ha nem akarja szivemet megrepeszteni (itt magamnak is igazán szorulni kezdett a hangom). Kegyednek még sokáig kell élni, kedves Esztikém, mert ha kegyed meghal: akkor – akkor majd én is tudom, hogy merre van a Duna.

Ezt mondva, lódultam haza s mire haza értem, azon vettem észre magamat, hogy sirok, mint a gyermek. – – – Csak furcsa állatja is az embernek az a szív!… Hej, ha az embernek szive nem volna!

Ez idő óta nem féltem a szomszéd urambátyám agaraitól, tudva azt, hogy Debora asszony nem fogja azokat reám uszítani.

Csak azt lestem ki ablakunkon, hogy mikor megy Gergely úr a nyulháboruba, – azonnal vándoroltam a szomszédba, első egy párszor azon neszszel, hogy nyomában vagyok már a macskagyilkosnak, – látta ez is, meg amaz is, s akkor leirtam sipkától bagariáig egy soha nem látott személyt, a kinek kilétén aztán törhette a fejét, a ki akarta.

Később, hogy erre ráuntam, s Debora asszony is kezdte felejteni halottját, urambátyámat keresni mentem által.

– Nincs itthon, épen ebben a pillanatban ment el.

– Ejnye beh sajnálom; s ekkor aztán a nagy sajnálkozásban kitaláltam szalasztani a számon, hogy: ki hallotta, mi történt a faluban?

Azt persze senki sem hallotta, mert semmi sem történt, hanem Debora asszony annál kiváncsiabb volt meghallani az eseteket, s ott marasztott. – Én aztán a mi pletykát tudtam Philemonról és Baucisról, azt mind szélesen és hosszasan elhistorizáltam előtte, s Isten vétkemül ne vegye, biz én hevenyében akkorát füllenték neki könyvnélkül, hogy majd eldült bele.

Hanem ez sikeres volt; – addig egy szóval sem küldött haza, míg ki nem fogytam, s ekként számtalanszor volt alkalmam Esztikém sohajtásait elfogni s a magaméit megküldeni neki, s ha élőszóval ki nem beszélhettük is egymásnak magunkat, szemeinkkel gyakran egész érzékeny párbeszédeket folytattunk.

Másnap megint átmentem urambátyámat keresni s ismét nem találtam honn. Természetesen, minthogy épen rálestem, mikor elment hazulról.

– Ejnye, maga mindig oly szerencsétlen, hogy épen olyankor jő, mikor nincsen idehaza.

Tudta volna csak, hogy mennyire verem a fejem a falba e szerencsétlenség miatt!

Hanem jól tudtam eleve, hogy e füst alatt nem fogom sokáig csalhatni a világot s turpisságom elébb-utóbb napfényre fog jőni.

Úgy is lett.

Egy időre már tisztességesen oda kaptam a házhoz, elannyira, hogy Esztikének könyveket is szabad volt vinnem, miket én városon lakó tiszteletes sógoromtól kölcsönöztem.

Biz ezek német könyvek voltak, szegények! – de én nem tehettem róla; ha magyar nyelven írt ilyszerű istentelenségeket hordtam volna a házhoz, bizony kirudaltak volna. – Ha jól emlékszem rá, regények voltak és holmi szerelmes históriák, miket én Debora asszony előtt imádságos könyveknek kereszteltem (az áldott teremtés csak magyarul tudott), s az volt aztán a legvígabb történet, ha olykor előfogott a drága lélek, hogy fordítsak neki a bent megírt szent fohászkodások közül. Fordítottam én aztán oly pœnitentialis létániákat és katechismusokat ama jóravaló könyvekből a hivő léleknek, hogy valamennyiünk szeme könybe lábadt tőle.

Kiváltképen a férjhez menendő hajadon leányok könyörgését, no azt sokszor elmondatta velem, melyet is én szorgalmasan ki tudtam olvasni Wielandból úgy, mint Kotzebueból.

Ha aztán ezen dicséretes könyvekből valami emlékezésre méltót akartam Esztikém figyelmébe ajánlani, azt szépen körömmel aláhúztam, s ha ő látott benne figyelembe veendőt, szintén aláhúzta, – tiszteletes bácsi pedig, mikor haza vittem a könyveit, nem győzött eléggé dőzsölődni, hogy ki a tatár karmolja össze ezeket az ő könyveit?

Így ment ez, míg meg nem állt; megállt pedig egyszer azon egyszerű eset által, hogy midőn én egyszer épen látogatásom végezém (éreztem tudniillik azt az időt, mikor urambátyám meg szokott jőni) s kifelé ballagtam, a mint az ajtót épen nyitnám s húznám magam felé: valaki épen akkor az ajtót szintén nyitá kivülről s tolta én felém.

No szép meglepetés volt reám nézve, midőn az ajtó megnyílt s bejövő és kimenő egymásnak szemközt állottunk. Ha a nyakam elvágták volna, sem ijedtem volna úgy meg, mint most… Nemzetes és vitézlő Sonkolyi Gergely urambátyám állt előttem testestül lelkestül és rézcsákányostul. Merre fussak? Ez jutott legelőször is eszembe, s mikor már láttam, hogy nem futhatok, akkor jöttem csak azon gondolatra, hogy bátornak kellene lennem. – Szerettem volna azonban akárki más lenni, csak saját magam nem.

– Hát öcsém, – kérdé urambátyám, nagyot pödörve kacskaringós bajuszán, – lánczos lobogós, forgós, suhogós és ropogós! hol jársz itten?

(Tán bolond vagyok, hogy megmondom, gondolám magamban; de hát mit is mondjak? azt mondjam: hogy Debora asszonyt látogattam? Hátha felesége? – Még agyonlő. – Égből pottyantam ide? Uramatyám küldött? vagy a pujkáinkat kerestem? – Mit tudjak hazudni?)

– Nem én, kedves urambátyám, felelém, nem járok én itten… Csak azt jöttem kérdezni, hogy mikor tetszik bemenni a városba?

– De öcsém, – szólt urambátyám, elmozdítva karomnál fogva az ajtótól, – hordom én a te mivoltodat, gonosz a te zúzád, haragos forgattát! Hanem nekem többet át ne kastankodjál, mikor itthon nem vagyok, a hatszázezermilliomáldotta szedtevette tánczoltatta! – Mert ha még egyszer – három kila menydörgős égiháború! át mered ütni az orrodat, fogadom a 99 apostolra, s valamennyi Pontius Pilátus volt a világon, hogy Dóka Pista legyen a nevem, ha szíjat nem hasítok a hátadból, ropogós rángattát!!!…

– Köszönöm ássan, – mondám, örvendve, hogy ily könnyen megszabadulok.

Urambátyám pedig, még egyszer rábízva az ördögre, hogy vigyen haza, belódult s még aztán sokáig hallottam pattogó kikanyargatott allegorikus phrásisait, miket a rossz világ káromkodásoknak nevez, s ismét ott láttam magamat, a hol voltam a macskahalál előtt.

Már tartottam tőle, hogy ide s tova a kutyákon lesz a sor.

Ez napságtól fogva csak igen gyéren tehettem szert Esztikém láthatására, akkor is csak a kerítésünkön át, a midőn mindannyiszor azon veszedelemnek tevém ki magamat, hogy ha az öreg úr meglát, belém lő. Egyszer Esztike is észrevett, – nem mert közelebb jőni hozzám; mutatta pantomimikával, hogy fél, mikép meglátja valaki, – én szintén szemkifejezéssel felmutattam nem ugyan az égre, hanem a padlásablakra, mit elértve a lelkem, ezentúl aztán csak úgy conversáltunk egymással, hogy egyikünk az egyik padlásablakból, másikunk a másik ablakból játszottuk a némajátékok legfurcsábbikát, kezeinkkel egymásnak integetve és fejeinket hajtogatva, s fel-felpillantva. a magas égre.

… Lőn azonban, hogy urambátyám egyszer hosszabb időre elutaznék, mit onnan tudtam meg, hogy a honn maradt agarakat ez idő óta szüntelen ütötték, verték, mit nem mertek volna tenni, ha az öreg urat a határon belől érezték volna.

Ezt megsejtve, kilódulék az erdőre, tele szedtem a kalapomat szarvasgombával, s mentem vele a szomszédba.

A legutóbbi expeditióm alkalmával igen ránczba szedhette az öreg úr az illető őrsereget, mert az egész cselédség, az első kuktától az utolsó agárig, kitelhetőképen görbén néze reám.

A mint belépek a szobaajtón, – még csak az egyik lábam tettem belől, – oda ugrik Debora asszony, s odacsuk az ajtóhoz, hogy másik kezem és lábam még kívül maradt, s leirhatatlan vendégszerető nyájassággal rivalla rám:

– Csak maradjon odakívül, öcsémuram, maradjon odakint.

– De bizony csak egy kis szarvasgombával kivántam kedveskedni kedves asszonynéninek, – szabódám, – tudtam, hogy igen szereti.

– Vagy úgy! – szólt, kibocsátva a kalodából, – szarvasgombát hozott? már az más, úgy jőjjön be, hozza be, hozza be.

Bementem, bevittem.

– Ejnye beh derék fiu maga; hát hogy aludt, mit álmodott? tessék leülni. Ejnye, ejnye. – Hát jár-e még iskolába?

– Nem biz én; már végeztem.

– Végezett! Milyen korán. Hát micsoda?

– Szemorvos vagyok, felelém.

– Már mint borbély, – – értelmezé a néne.

– Az ám, mondám.

Esztike oda simult hozzám.

– Most úgy-e bizony tréfált, Péter bácsi? – sugá halkkal.

– Füllentettem, tisztesség nem esik mondván.

– De hát minek?

– Hát majd csak annak, hogy estére szíveskedjék kedves Esztikém a kerítésen átnyujtani Debora néni pápaszemét, javítok rajta valamit.

– Ejnye no, – vága közbe Debora, – hogy szemorvos, no, – ej, ej.

– Azonban megyek is, – mondám, kalapomat vevém.

– Maradjon még egy kicsinyt, – biztatott a jószívű lélek, mi alatt hatályosan tolt kifelé, s kicsukott.

Estére megkaptam a szemüveget. – A nagyító-üvegeket gyöngyen kiszedtem belőle, s szép síma ablaküvegből vágtam épen akkora karikákat tűzkővel, azokat a nagyítóüvegek helyeire alkalmaztam, s reggelre kelve, újra helyére escamotiroztuk a pápaszemet.

Én pedig ujólag egy kosárka spanyol megygyel iparkodtam a beléphetési engedélyt kihízelegni.

– Köszönjük, köszönjük, – szólt a néne, többes számban beszélve, pedig senkinek sem adott belőle, – bizony meg sem tudjuk majd szolgálni.

– Oh, szót sem érdemel.

– Hanem elébb megnézem, nincsenek-e zsellérek benne? Szoktak ám az ilyenekben lenni, hamar megterem benne a Jánoska, – okoskodék s vevé pápaszemét s feltette orrára s nézett rajta…

De mintha nyakszirten csapták volna, úgy meghökkent. Persze, hogy a síma üvegen keresztül semmivel sem látott jobban, mint a nélkül. – Tartotta messze és közel hozzá a nézendő tárgyat: semmi sem használt, – elővette a Szikszait, felütötte, de nem tudott olvasni belőle, – törülgette hol a maga szemeit, hol a pápaszemeit: hasztalan – a dolog nem változott.

– Nem látok, – – – így szóla végre elrémülten.

– Hogy-hogy?

– Ugyan édes öcsémuram, nézzen ezen a pápaszemen, nagyít-e még?

Néztem rajta.

– Thüh, asszonynéném, rettenetesen nagyít! Akkorának mutatja az ember porusait, mint egy ürgelyuk.

– Jaj nekem, úgy én oda vagyok! nem látok rajta.

– Asszonynéném! – szólék aggodalmas arczczal, a világosság felé fordítva képes felét, s erősen szemeibe nézve, – mi leli a maga szemeit? – Szent Gergely apostol! Hisz maga szürke hályogot kap. Miért nem gondol magával?

– Szürke hályogot! – sikolta s szemeihez kapott – oda vagyok, oda vagyok! – Uramöcsém, kedves uramöcsém, segítsen rajtam, ha testünknek megbocsáttatását és bűneinknek föltámadását hiszi, – segítsen rajtam, ha még lehet.

– Hm, – szólék fontos műértő képpel s valóban orvosi szemöldök-grimáceokat vágtam, – nem érzett kegyed holmi szélhüdéseket a tunica choroidæán?

Tudta is ez, hogy mi ez a tunica choroidæa! s azt felelte, hogy de biz érzett.

– Hát különben éjjelenkint nem szokott-e fel-felébredni?