Part 2

Minő gondolatjaik, minő álmaik lehettek ez eleitől magukba vonult lényeknek, kik az eszmélet legelső fokától egész azon korig, melyben a szív már virágait kezdi teremni, nem láttak, nem hallottak, nem ismertek egyebet, mint eget, angyalokat, hymnust és a szentek életét?

Hova s micsoda irányban fejlett az az erő, mely az emberben mint indulat és szenvedély tünteti fel hatalmát, miután bennök csak föl, csak az ábrándok világába volt kihatása? minő világot alkothatott magának az a lélek, mely szünteleni magába vonultságában nyugtalan tetterejének csak önmagából teremthette táplálékát, s miután nem volt ismeret, melyet felhasználhatott volna, a semmiből egészen új világot kellett teremtenie magának?

*

Előálmait aludta a környék.

Néma volt a természet, minő lehetett az özönvíz utolsó éjszakáján; egyedül bujdosott fehér felhői között a hold, s a föld és férgei nyugodtak, midőn ijedve kelt föl ágyából a néma zárda fejedelemnője, Theodora; úgy hallá álmában, mintha sűrű és durva lépések dobognának a csöndes lak körül.

Hallgatózott.

Süket volt az éjszaka és vak…

Hallgatag és sötét…

Egy – két percz…

Pokoli fény vette körül a házat, ezer szurok-fáklya fénye, s nem-emberi ordítás riasztá fel annak lakóit álmaikból; kürt rivallt, kardok csattogtak, ostromzaj mindenfelől, kanóczok repültek a tetőre, a falakat gerendaütések törték be… halál… halál hangzék ezer ajakról.

Ha ezek tudták volna, hogy nők ellen harczolnak!…

– Föl! Föl! – kiálta a vén Ivó, ősz haját lebegeté a szél, arczán a fáklyák fénye pirult. – Első volt az ostromhágcsókon, első a falon, s kereste a férfit, kivel utoljára megharczoljon, hogy mégis csatában végezhesse életét…

– Föl! föl! – kiálta Barlavit fia is, felrohant az ismert ablakon, melyből őrült szerelme, a szűz Milieva szokott hozzá tekinteni, s kereste bálványát, a tündérarczú leányt.

Míg ezek a házat ostromolták, sietve gyűjté össze Theodora védenczeit az imaterembe, kik ekkor tudták meg életökben először, hogy mi a félelem?

A terem közepén egy aranyozott medencze volt átlátszó aranyszín vízzel megtöltve, a medencze oldalára ez volt vágva: AQUA CASTA. «A tisztaság vize.»

Némán mutatott Theodora a ragyogó nedvre fehér, száraz csontujjával s a remegve kérdező arczoknak azt felelte: «A halál eljött. – A halál az Isten angyala… ki megnyitja az eget s szárnyaira veszi az idvezülőket és oda felviszi. De az égbe csak a tiszták mehetnek… Jaj a tisztátalannak! – A halál azt nem fogja az angyalok és a boldogultak lelkei közé emelni, hanem van egy mélység, feneketlen, tele rémülettel és fájdalommal… oda leveti a tisztátalanokat és esni fognak a napok utolsójáig és meg nem nyugodni soha. – Ime e nedv a tisztaság vize; ki benne megmossa arczát: szűz marad és tiszta az Isten előtt.» – Ezt mondta védetteinek Theodora, a fejedelemnő.

Igaza volt…

Azon nedv az aranyozott medenczében – választóvíz volt; ki benne megmosdott: éktelenebb lett, mint kit a természet csúfolt meg.

És a szüzek egyenkint oda járultak, megcsókolták Theodora kezét s fátyolaikat levetve, megmosták a nedvben arczukat, és a fátyolt újra visszaereszték.

Utoljára jött Milieva; angyali szemeiben a galamb szelidsége mosolygott, egy tenger ragyogott bennök, tengere a legtisztább ártatlanságnak; felemelte fátyolát s gyöngéd, remek szép arczát belemártotta az iszonyú nedvbe.

Elcsendesültek.

Csak olykor lebbenté meg az arczokat rejtő fátyolt fájdalmas nehéz fohász, a rettenetes ércznedv mondhatatlan kínokkal kezdte széttépni arczaikat.

Ez alatt a bojárok bevették a védtelen lakot.

A vén Ivó minden szobán átrohant, hogy egy férfit találjon ellenségül, – a czellák üresek voltak… sehol semmi nyoma fegyvernek vagy paizsnak, melyből gyanítható volna, hogy ott valaha férfi lakott.

Adonis is kereste kedvesét, s így jött össze Ivóval a szent szüzek imateremében.

Adonis ráismert a termetre, melynek körrajzai szivébe voltak nyomva; oda rohant, átölelte a remegő leányt, fátyolát felvetette, hogy arczát megcsókolja.

De nem csókolta meg.

Az egy percz előtti tündérarcz iszonyúan el volt éktelenítve, fekélyes hólyagok voltak a rózsák helyén, a szemek be voltak dagadva, a homlok égett, sárga, az ajkak feketék valának.

Adonis szemei előtt elborult a világ, térdei megtörtek… aléltan és eszméletlenül rogyott a hideg kövezetre.

A martyrnők mind – mind iszonyúan el voltak éktelenítve.

Földhöz szegezte a vad ostromlókat a rémület… a fegyver kihullott kezeikből, iszonyúan meg voltak csalatva.

– Nők ellen, – fuldoklá fölháborodottan Ivó. – Mit tevénk, uram Isten, mit cselekedtünk!

A halál képe nem lehet oly iszonyatos, mint e nőké volt, – nem a kárhozaté oly kétségbeesett, mint a férfiaké.

E közben világosodni kezde a terem, – a boltozat gerendái égtek.

A férfiak észrevették, hogy az ifjú vezér hajfürtei nem feketék, minők Demiré voltak, hanem szőkék, mint Barlavit fiáé.

Ezt nem látták azelőtt a sötétben.

– Átok reád! – ordítá magánkívül Ivó, dühösen rohanva az aléltan ott fekvő gyermekre, – átok nemzetségedre! s vállára ragadva rohant ki vele, a nép utána, és a nép után az átok. Perczek mulva a Piatra Kupcseguli öble nyelte el mindnyájokat.

Épen fölötte a barlang torkolatának, meredek, szaggatott hegyoldalban mered föl egy roppant szikladarab, látszik, hogy hajdan egy több mázsányi tömegnek kellett tőle elválva leszakadni, mely tömeget a sziklaoldalhoz erős vaskapcsok foglalák, miknek maig is látni rozsdaette maradványaikat. Azon levált tömeg egy sziklacsúcs vala, melyre valamelyik ős várúr szent fogadásból roppant vaskeresztet állíttatott fel, melyet miután feltettek, vették észre, hogy annak terhe miatt a sziklahajlás a hegyoldalból le akar szakadni, s e végett erős vaspántokat vertek a két sziklába, melyek azokat összetartották. A szikla épen fölötte volt a Piatra Kupcseguli nyilásának.

Midőn a nép nagy zajjal bevonult a barlangba, s lármája sajátszerű zúgásként hangzott elő az öblözetes üreg szűk nyilásán: fenn azon szikladarabon egy sötét alak ült e vaskereszt alatt; ősz haja közé kigyók voltak fonva, ruháján zöldült a penész, arcza halottszínű volt és kiszáradt.

Márcze Záre volt.

A sziklát tartó vaspántokat gyantával és kovacsfolyattal rétegezte be, mely az aranyat és vasat is megolvasztja, aztán meggyujtotta azt, s leszállva a szikláról, nézte, mint válik az el lassanként a hegymeredektől. A kapcsok izzani, nyulni kezdtek, a vaskereszt mindig jobban hajlott alá, a két szirt közötti repedés tágult… Márcze Záre nevetett.

A barlangból vad zsivaj hangzott föl.

Mindig nagyobb… mindig hangosabb.

Egy összes boszú-kiáltás…

Erre egy mennydörgési zuhanat… A keresztviselő szirt elszaggatta olvadó pántjait, s a meredekből alárohanva, az alatta levő barlagnyilást – betemette.

Csak egy keskeny nyilás maradt szabadon, az is csak azért maradt, hogy azon keresztül Márcze Záre, kiket eltemetett, azokat megátkozhassa.

Besüvöltött hozzájok:

«Én vagyok Márcze Záre! ki vészt és fájdalmakat szülök mindazokra, kik a tenger és a Fruscagora között laknak. – Meghaltok mind. – Én vagyok Márcze Záre, ki hetven év előtt megesküdtem a sötétben ordító örvénynek, hogy vőlegényem halálaért boszut állok azokon, kik azt okozák. – Meghaltok mind. – Én vagyok Márcze Záre, ki azon kürtért, mely Demir helyett beszélt, az örvény bőgő sziklái közé, a halállevegővel teljes odvak mélyére leszálltam, ki e hangokkal apáitokat a halálba lehíttam, ki e kürtöt Barlavit unokájának adtam, hogy általa titeket, őtet ti általatok veszítsem el. – Meghaltok mind. – Én vagyok Márcze Záre, ki vészt és halált osztok mindazoknak, kik a tenger és Fruscagora hegye között laknak, nők és férfiak.»

Ezt mondta a kilenczven éves menyasszony; s maig is ha olykor a föld megrázkódik terhei alatt, ha a vetéseket jégeső vágja el, ha a forgószél a templomok tetejét sodorja el, ha a falvakat dögmirigy vagy éhhalál üríti ki: megemlékezik a nép Márcze Záre nevére s gyermekeit rettegni tanítja tőle.

*

A felgyujtott zárda pedig magasló lángokban lobogott fel a fergeteges égre, lassanként elnémuló, magasztos bús hymnus hangjait hordták fel a lángok a csillagokhoz – mintha a vakhit szörnye óriási oltáron szűz lelkeket áldozott volna véráldozatokban gyönyörködő bálványistenének.

A lángok vörösre festék az eget, a körül uralkodó havasok jégcsúcsait s a szomszéd várat, hol Barlavit lakott.

Besütöttek az ablakon, mely alvószobája ablaka volt, s felkölték álmaiból.

Zordon tekintettel bámult ki ablakán, s látta, mint szolgál szövétnekül a környéknek az a ház, hová unokáját bezárta. – Ősz haját szétkuszálta az irtózat és a vihar.

– Ébredjetek! ordítá, s rohant a bástyatoronyba, a tűzharangot félreverni, mely szomorú kondulásaival lehangzék a háborodott vidékre, s fölverte a berkeiben alvó bölényt s az emberszívben alvó nyugalmat.

Senki sem jött segíteni.

Bástyásait ordítá Barlavit, hitta fiát Adonist, vasalljait s a bojárokat.

Senki sem jött.

Minden, ki férfi nevet viselt, ősi babonából a zsiványbarlangba gyült ez éjjel; a falvakon csak nők és leányok maradtak.

Hallott ugyan neszt, mintha a föld alól kiáltanának fel hozzá, mintha élve eltemetettek kaparnák koporsójuk fedelét: de nem tudta, honnét jön e moraj. Kilencz falu női lettek árvák és özvegyek.

Azok pedig, mélyen a szirt keblébe temetve, hasztalan erőködtek a sziklát a nyilásról elemelni, még hasztalanabbul rimánkodtak babonás szellemeikhez, hogy azt gördítsék el onnét. Elhengerítette ugyan azt később egy hatalmas földindulás, csakhogy ez háromszáz esztendő mulva történt, s most igen szép kővé vált csontokat találni a barlangon átfolyó érczes patakban, s ezüst kardmarkolatokat, mikről a vasat leette a rozsda.

Ugyanazon földrengés a vellebiti várat is halomba döntötte, miután az Barlavit kimultával úr és lakók nélkül maradott.

Ez eset után kipusztult falvaival igen kegyesen bánt a vajda, holttetemeit ezért hordozták körül bucsújárással; hanem később egy babona terjedt el, mely azt mondta felőle, hogy az eltünt férfinemzetséget ördöngös mesterségekkel ő rontotta meg: ezért kiásták másodszor koporsójából s megégették.

Ugyanazon földrengés borította el a vellebiti völgyet terméketlen sziklafölddel, s kiölt belőle minden életet.

Kopáran állanak a szirtek, a vár falai roskadoznak, a völgy hallgatag. Szürke felhők vonulnak át a bérczek felett. Hideg sóhaj kél előttük, utánuk.

HÁZASSÁGOK DESPERATIÓBÓL.

– No megesett nekem szegény fejemnek a diószegi vásár, Miklós öcsém! most én már akár lefeküdjem és egy szót se szóljak többet! ily szavakkal ronta be hozzám tens Korpahorgyi Márton urambátyám, s úgy vetette végig magát bőrpamlagomon, hogy ijedtemben majd tüzet kiáltottam.

Az igaz, hogy nem is a legkeresztyénibb színben volt a jó úr. Majd a szájába hágott, oly hosszú képeket csinált, s bajuszának szálai ugyancsak álltak a világ mind az öt része felé, míg másfélhetes botolatlan szakálla, mint a kukoricza-tarló berzenkedett tüskés elhatalmazottságában.

Egyik ezüst sarkantyújának le volt törve taréja, s üstgombos mellénye egy gombbal lejebb volt gombolva, mint istenigazában kellett volna lennie. – Szóval: az egész úron úgy állt a világ dicsősége, mintha vasvillával hányták volna rá.

Ott aztán a helyett, hogy szép csendesen megült volna, elkezdett képeket metélni; huzta, vonta minden vonásait, mint csak tehetségében állt; szemeivel egyszerre lefelé is, felfelé is iparkodott nézni, s oly czifrákat sóhajtott, hogy kottára lehetett volna szedni.

– De pedig engem, urambátyám, többet meg ne ijeszszen, protestálok, vagy úgy elszaladok, mint három regement katona.

Erre ismét nagyot fohászkodott.

– De hát mi leli, az Istenért? hisz oly savanyú képeket csinál, mint a született vadalma! nem iszik egy kis ürömessentiát?

– Hej! dehogy iszom, dehogy iszom ürömessentiát!

– Mi baja hát? A sarkantyúja veszett el?

– Dehogy sarkantyú, dehogy sarkantyú!

– Vagy pipája tört el?

– Dehogy pipa, dehogy pipa! Hanem öcsém, Miklós öcsém, most már csak csináljatok számomra epitaphiumot; mert én meghaltam és el vagyok temetve.

– Ej, urambátyám, már ki venne minden tréfát olyan nagyra? más becsületes emberen is megtörtént ám már az ilyesmi; – azért, hogy a tens vármegye sequestrumot rendelt urambátyám javaira, nem illik ám mindjárt a Dunának menni.

– Hej, öcsém! ez most a legkisebbik bajom a világon. Akkor az igaz, mikor még hevenyében kaptam, erősen affligált; csunya skandalum is, mikor az embernek vénségére rendelnek instructort, s föltettem erősen, hogy elölöm magamat; – el is öltem, az angyalfáját! de azt nem gondoltam soha, hogy oly veszett fegyverrel öljem el magamat, mint a milyet választottam.

– Szökött katona legyek, ha értem, mit beszél urambátyám! tán a háza ég?

– Biz ég, csakhogy nem látni a füstjét!

– No vagy tán csak a Zsófi halt meg, a hűséges szakácsné?

– Oh, uram! ne vigy a kisértetbe! majd gonoszat mondtam, felelt a tisztelt úr, s véghetetlen zavarában úgy össze-vissza rágta pipacsutoráját, hogy nem maradt azon csutorai ábrázat. Az még csak szép lett volna tőle, hogyha meghalt volna, de sőt inkább nagyon is él.

– A tatárt! tán csak nem ment férjhez?

E kérdésre az öreg úr neki-esett mind a tíz körmével hajának s kezdte azt vakarni kérlelhetlenül, mintha mindegyik szála egy-egy Zsófi volt volna.

– Férjhez bizony! felelé nagyvégtére, s csavarta bajuszát jobbra, balra, de férjhez ám, az angyalfáját! magam vettem el!

Engem olykor igazi rohamos kaczagásgörcsök bántanak. Ha egyszer valami ördögség eszembe jut, akkor én, utcza, nem utcza, elkezdek röhögni és tombolni, mint ki a kötélről szabadult el; s nincs az a prédikácziós halott, kinek kedveért komolyan tudjam magamat viselni; s ha néha karakán dolgokat álmodom, felugrom, s mintha mindegyik talpamat három ördöginas csiklandozná, fényes egymagamban fölkaczagom a holtakat sírjaikból.

Beszélhetnek aztán nekem a marengói ütközetről, szathmári restoratióról, német literaturáról, s a világ minden egyéb szomoruságáról: nekem végig kell állanom az egész rohamot, míg a csuklások és oldalnyilalások utól nem érnek.

Így jártam ezuttal; urambátyám megházasodott, elvette gazdasszonyát; – a dolog a Dunába ugrással határos. De hisz tehettem én róla, hogy a helyett, hogy őt vigasztaltam és illendően megsirattam volna, azon vevém észre magamat, hogy lelkemből neveték rajta?

(Valamelyik római császár – nem káptalan a fejem, hogy a nevére emlékezzem – a fölötti kaczagtában halt meg, hogy szamarát borostyánt rágni látta; ugyan szerencsém, hogy nem vagyok római császár, mert a borostyánt rágó szamarak száma nem kettő.)

Eleget akartam magamat türtőztetni, de valahányszor glédába állítottam arczomat, komolyságom cserépedénye mindannyiszor széttörött.

Majd azt kelle látnom, mint sétál tens urambátyám a székes-városban, kényes, feszes csizmában, pengő sarkantyukkal, csúful kikátrányozott bajuszszal, zsinóros mentében, nagy nádpálczával, még nagyobb büszkeséggel, karjába pedig pogányul csimpajkodik valami köpczös tagbaszakadt fehér személy; fején akkora főkötő, mint egy oláh kerék; piros kezén zöld téli keztyű; lábán sárga czipő, tarka harisnya; piros viganó rajta, nagy virágu kék selyem kendővel átkötve dereka, kit is a tens úr mint szeretett hitvesét mutogat be minden ismerőinek, végtelenre nyúlt «szeretnék a bőrömből kibujdosni» ábrázattal.

Majd ismét azt látom, mint ül a tens úr odahaza, fülére huzott fehér hálósüveg alatt, sárga flanellrekliben, papucsos lábával mechanice fujtatva egy himbáló bölcső mozgásainak alapját, s énekelve a visító surculus masculusnak ama hires marsot, melynek refrainje ez: «Mikor én még nőtlen voltam». – Míg künn a konyhában egy capitalis hallabreda metél az ezüst sarkantyúkkal czifra tésztát, ki is vagyon sárga bőrködmenbe, kurta kék viganóba és magassarkú piros csizmákba öltöztetve, s a kinek kezeügyébe eső sodrófára épen oly sejtelmes pillanatokkal tekintget az érdemes családapa a halósüveg lobancza alól, mint szokott emberséges ember a felesége kezeügyében levő sodrófára tekinteni.

Végre pedig, oh keserves jajszó! látok egy pár cserhajú tenyeret, melyek mint kérlelhetetlen nemesis ragaszkodnak bizonyos fülekbe; és hallok hangokat, minőket hallani, ha az öreg dobot ütik, s minők a tapsolások hangjai, ha az embernek a két tenyere közé valakinek másnak a két zifferblattja vetődik, kisérve a száraz fergeteg harsogásitól; és azt mondja rá minden ember: úgy kell neked! ime történik tenéked igazságkiszolgáltatás itt a földön, és megiszod levét azon levesnek, melyet magadnak főztél, és aluszol a fejed alján úgy, a mint vetetted magadnak!

– Hát még te is kinevetsz? hát még te sem sajnálsz? szól közbe siránkozó hangon a martyromságra kijelölt.

– Nem én. Sőt inkább mondom, hogy Allah igaz és Mahomed az ő prófétája! Ön meglelte érdemkeresztjét, úgymint a megérdemelt keresztet. Emlékezzék ön vissza első feleségére, arra a szép, kedves, kedélygazdag nőre, kit ön magától elkergetett, hogy rakonczátlanságait szabadabban űzhesse; kit fél város imádott, s kit ön eltaszított magától; és hasonlítsa azt mostani oldalbordájához, kiért az egész város kaczagni fogja önt, s kit ön nem fog magától elűzhetni. Allah igaz és Mahomed az ő prófétája! Emlékezzék ön második feleségére, a türelmes, szende teremtésre, ki szelid megadással tűrte önnek méltatlan bántalmait; ki jó, engedékeny és nélkülöző volt, s utóbb is önnek zsarnok kezéből halál ő felsége országába menekült; és hasonlítsa azt a mostanihoz, ki minden nap újabb boszusággal fogja önnek borsozni ételét, italát, s kit nem fog ön lerázhatni magáról, hanem a ki hozzá lesz varrva önnek gallérához, és ülni és nehézkedni fog önnek nyakára még a másvilágon is, mint örökké hurczolandó puttony. Allah igaz és Mahomed az ő prófétája!

– Mind bölcsen tudom én ezt, szép öcsém; szánom, bánom vétkeimet; de már mit tehetek róla? benne vagyok a credóban, s jól tudom, hogy ez egyszer nem én leszek az kettőnk közől, ki a másikat kibőjtöli a világból. Látod, kétségbe voltam esve; megboszantottak azok a drágalátos atyámfiai, a kik kezeimet törvényesen megköttették, s boszút akartam rajtok állani. Nagy beteg voltam; azt hittem, elhalok; minden jótévő lélek elpártolt mellőlem. Tudtam, hogy ez a Zsófi is csak addig marad ott, míg van mit lopni tőlem, halálom esetére semmit sem várhatva, mert nincs annyi keresményem, mennyit egy szunyog a lábán elvihessen. Ekkor azt súgta belém valami sátán, hogy vegyem el a leányt; így magamnak holtig hűséges ápolót, örököseimnek holtom után kelletlen osztálytársat szerzek; – s úgy tevék. De meg is adtam az árát! Fölgyógyultam. Bár ne gyógyultam volna! úgy csak a vízi betegséggel lett volna bajom, míg így Jób patriarcha minden kínszenvedésein keresztül fetrengek; akkor csak az orvosságot kellett volna innom, míg most iszom a naponkénti feketelevest, a mitől pedig meg sem gyógyulok; úgy legfölebb is egyszer haltam volna meg életemben, míg így naponként ki kell állnom a keserű halált.

– Biz itten nincs választás, csak a türelem és a kötél vége között.

– Könnyű neked beszélni onnan az üveges hintóból; de vennéd csak vagy egy hétre az en bőrömet magadra, tudom megemlegetnéd a magyarok Istenét.

– Köszönöm a jószándékot, de nem élek vele. No de legalább vigasztalhatja magát azzal urambátyám, hogy jó gazdasszonyra tett szert, a ki majd maga sem irtózik megfogni a dolog végit, nagyra nem vágyik, nem czifrálkodik, s urambátyámat szépen megbecsüli.

– Holnapig se hidd azt, öcsém. Őrizkedik biz az, nehogy valamikép valamit dolgozni találjon: mégcsak a konyhára se néz ki, mióta teins asszonynyá lett, s ha kozmás az étek, engem mocskol értte; úgy iszsza a kávét, mint a rántott levest; s ki tud czifra lenni, ha ő nem? a minap valahol a megboldogult Regélőből talált tíz év előtti divatképekre s most majd kihuz érte, hogy neki oly öltönyöket szerezzek; aztán maga készít ez magának divatot, melyből tanulhatnának a grönlandi eszkimók is. A mi a becsülést illeti, megbecsül az engem, mint Balázs a hurkát; ha nekifog, a hátam is sajog bele, úgy megbecsül. S aztán mit csináljak? Ezer a kivánsága, nálam pedig legkevesebb a festék;[1] most is vagy száz forintra volna szükségem…

– (Hej! megszeppentem én. Hát hinc illae lacrymæ? ezért volt a hosszas előszó? látlak!)

– Bizony, kedves urambátyám, vágék közbe, veszedelmes időket élünk; irmag a pénz, alig akad meg imitt-amott a szegény embernél egy-két garas; nagy a nyomoruság, nincs kereset; magamnak is épen ötven forintot kellene egy pár nap alatt kifizetnem, s majd kezemet lábamat eszem meg, hogy honnét teremtek elő ily óriási összeget?

No! savanyú képet vágott Márton bátya e vigasztalásra. Csak nincsen is annál nagyobb vexa, mintha valakitől pénzt akar kérni az ember, aztán nagy feneket kerít a dolognak, előadva a kényszerítő szükséget, az általános nyomort, drágaságot, pénzszűkét, s amaz épen hasonló, sőt két akkora panaszokkal veszi tele a száját. Ekkor aztán kérj tőle! Még amaz fordul felül; úgy jársz vele, hogy még te szánod meg, s te adsz neki.

– Hm! hm! biz az baj, monda végkép aláhangolt intonatioval a harmadszor nősült úr; nincs mit tennem egyéb, mint Kristóf öcsémet körülkapni; ez most adta el az árpáját, szép pénzt kapott érte; nem hiszem, hogy meg ne embereljen.

(Ez a bizonyos Kristóf öcsém egy majorennis parlagi gavallér volt, kit épen e napokban vártunk haza Pestről, hova ügyvédi vizsgálatát letenni rándult. Képzelhetik, a kik az ilyesmit próbálták, hogy olyankor mekkora pénzeket szokott az ember Pestről visszahozni!)

E percz óta szörnyen kezdte magát genirozni Márton úr előttem. Sokszor jár így az ember: előfog valakit, azt elkezdi égtől földig magasztalni; nevezi szépnek, jónak, okosnak; úgy megdicséri, mintha szerelmes volna bele; azután beavatja őt szíve legmélyebb titkaiba, megajándékozza őt bizalmával, melyért amaz viszont jó tanácsokkal szolgál neki, s mikor látja, hogy az embernek legjobban ragyog az arcza a sok dicsérettől, félre hívja őt egy komoly szóra: «Lelkem ideálja! nem adnál tíz pengőt?» Mire amaz így szól: Egyetlen barátom! megőszülök sajnálkozásomban, hogy most az egyszer nem szolgálhatok.

Mint sajnálja ilyenkor az ember, hogy annyit fáradt vele, hogy annyi szép szót rá vesztegetett, s mint fumigálja a következő perczben, roppant oldalrugásokkal a csalatkozások, bizalommali visszaélés és hűtlen álbarátok ellen!

Azért ez rossz politika; jobb ennél rögtön és egyszerre megrohanni az embert, ki is az első meglepetés zavarában, mielőtt kifogást tudna tenni, azon veszi észre magát, hogy hitelezővé lett; míg, hogyha előleges czélzások és nekikerülések által előre megérzi a puskaporszagot: positurába teszi és védi magát, vagy megszalad.

Lám, mire nem tanítja az embert a praxis!

Láttam én már olyan embert is, a ki a mely perczben becsületére fogadta, hogy egy garasnak sincsen birtokában, sőt birkózván birkózik az éhenhalással, ugyanabban esküvel állítá, hogy ki Dárius kincseit fölásná, épen csak oda jutna, mintha vele cserélne tárczát; amazzal rászedendő, ezzel a már rászedett hitelezőit vigasztalá.

Szinte kétkedni kezdék már azon is, vajjon az egész házasulási lamentatio nem csupa fogás volt-e az öreg úrtól, ki teljes életében nevezetes volt pénzhetnémségéről? De egy tekintet nagypénteki arczára eloszlatá minden gyanumat; nem, ily igazi fájdalom, ily benső keserűség, ily csüggedt resignatio más arczon nem produkálható, mint megfeleségesedettén! Lehet tettetni mindent: szenvedélyt, nyugalmat, szomorúságot, örömet, haragot, elszántságot; de a megfeleségesedés utánozhatlan. El lehet titkolni minden nyavalyát az embernek, még a köhögést és az értelemhiányt is: kopaszságot, sánta lábat, füleknek hosszúságát; de a megfeleségesedés eltitkolhatatlan. Homlokára van ez írva, mint Kainnak a testvérölés; kilóg minden mozdulatából, mint megannyi érdemkeresztje a papucsrendnek; elől-hátul csüng a nyakában, mint a «szomorú történet», mit az utczán sípláda mellett pálczával mutogatnak.

Az ilyen ember egy eleven halotti búcsúztató, melynek textusa ez: «Megházasodtam! elvettem a szakácsnémat!»